Szerető családapa, rejtőzködő szörnyeteg – az Apám, a BTK gyilkos bepillantást enged a gonosz otthonába
Skye Borgman legújabb dokumentumfilmje, Apám, a BTK gyilkos a Netflix jól bevált true crime-formuláját követi, mégis valami egészen másról szól, mint amit elsőre várnánk. A néző nem pusztán egy hírhedt sorozatgyilkos történetét kapja, hanem egy család széthullásának, egy identitásválsággal küzdő nő lelki útjának intim, néhol kényelmetlenül személyes lenyomatát. Borgman rendezése az ismert BTK-gyilkos, Dennis Rader életét és tetteit idézi fel, de csak felszínesen, mert valójában az áldozatok közül egy különlegeset helyez a középpontba: a gyilkos lányát, Kerri Rawson-t.
Rader a hetvenes évektől kezdve Wichita városát tartotta rettegésben, miközben a külvilág számára átlagos, sőt példás polgárnak tűnt: cserkészvezető, felekezeti vezető, lakóközösségi egyesületi ellenőr, szerető családapa. A kettősség döbbenetes és éppen ez a kontraszt teszi a történetet annyira megrázóvá. A rendőrség évtizedeken át képtelen volt kézre keríteni, miközben a gyilkos nyíltan üzengetett nekik az újságokon keresztül, cinikusan játszadozva a hatóságokkal. Aztán a ’80-as évekre hirtelen csak eltűnt, hogy 2004-ben újra felbukkanjon, ám ekkor már a technológia fejlődése, a DNS-vizsgálatok és a számítógépes nyomozás véget vetett rémuralmának. Végül 2005-ben elfogták, és Rader, mindenki megdöbbenésére, azonnal beismerte a gyilkosságokat, rideg részletességgel mesélve el szörnyű tetteit.
Borgman nem a bűncselekmények rekonstrukcióját helyezi előtérbe. A film sokkal inkább a következményekkel foglalkozik: hogyan éli meg egy család, ha egyik pillanatról a másikra rájön, hogy az apa, akit szeretett, egy szadista sorozatgyilkos? Kerri Rawson visszaemlékezései ennek az ellentmondásnak a fájdalmát tárják fel. Ő az, aki szó szerint egész életét újraépíti abból, amit apja öröksége lerombolt. A generációs trauma, amit Kerriék kaptak a gyilkos apjuktól kegyetlen terhet ró az egész családra. A filmben Kerri kendőzetlenül beszél gyerekkoráról, az apjához fűződő kapcsolatáról, arról a pillanatról, amikor megtudta az igazságot, és arról is, hogyan próbálta feldolgozni a feldolgozhatatlant. A fura az egészben, hogy Kerri nyíltan kimondja, hogy elhidegült a családjától, akik egyébként nem kívántak részt venni a projektben, sőt még az arcuk mutatását se vállalták.
Borgman kamerája türelmes, de nem ítélkezik. Mégis, nézőként nehéz nem érezni bizonyos feszültséget Kerri szerepében. Egyrészt mélyen átérezzük a fájdalmát és a traumáját, másrészt viszont zavarba ejtő, hogy immár több dokumentumfilm és interjú is épül az ő történetére és maga is előadóként, tanácsadóként dolgozik olyan áldozatokkal, akik hasonló helyzetbe kerültek. Ez a kettősség, vagyis a "karitatív munka, ami igazából megélhetés is” egy érdekes kérdéskör, mely finoman, de érezhetően végigvonul a filmen. Mintha Borgman is ezzel a dilemmával küzdene: meddig lehet együttérezni valakivel, aki mégis a hírhedt gyilkos révén vált ismertté és ez definiálta az életét.
A film szerkezete klasszikus netflixes ritmusban építkezik: visszaemlékezések, archív felvételek, interjúk és gondosan megkomponált dramatizált jelenetek váltják egymást. Mindez lendületet ad, ugyanakkor néha kizökkenti a nézőt. A narratíva időnként megbicsaklik, mintha a rendező sem tudná eldönteni, krimit, családi drámát vagy pszichológiai portrét szeretne készíteni. Mindez azonban nem csökkenti a téma erejét: Rader kettős élete, a hétköznapiság és a szörnyűség közötti éles kontraszt olyan kérdéseket vet fel, amelyek túlmutatnak egyetlen dokumentumfilm keretein.
Magyar szemmel nézve Dennis Rader neve kevéssé ismert, noha az amerikai popkultúrában mély nyomot hagyott. Aki látta a Mindhunter sorozatot, talán emlékszik rá: BTK volt az a rejtélyes figura, aki a sorozat részeinek elején, vagy végén egy-egy rövid jelenetben feltűnt, mint egyfajta árnyék, akit a néző sosem ismerhet meg teljesen. Sőt, a 2018-as kiemelkedően jó és méltatlanul elfeledett The Clovehitch Killer című film is erősen merített Rader történetéből, nem teljesen, de tekinthető adaptációnak is valamennyire. Hogyan élhet együtt egy család a „jó apa” illúziójával, miközben az valójában szörnyeteg.
Borgman tehát nemcsak a sorozatgyilkosságokat dolgozza fel, hanem egy kulturális jelenséget is boncolgat: mi az oka annak, hogy ennyire vonzódunk a gonosz történeteihez? Miért nézzük újra és újra ezeket a filmeket, miközben elborzadunk? A válasz valószínűleg abban rejlik, hogy a true crime tartalmak biztonságos távolságból engednek bepillantást az emberi természet legsötétebb zugaiba és a Netflix pontosan tudja, hogyan adagolja ezt az élményt. Elképesztő rajongóbázist épített ki magának a valós bűnügyi történeteken alapuló „szórakoztató” zsáner.
A téma megrázó, a történet lebilincselő, mégis hiányzik belőle az a fajta érzelmi vagy stiláris kohézió, ami igazán emlékezetessé tehetné. A film sokkal inkább egy alapos, jól megszerkesztett, de kissé személytelen riport, mintsem egy mélyre hatoló, lélektani tanulmány. Talán épp ez a visszafogottság teszi valamennyire felejthetővé is.
Erőssége a témaválasztás és Kerri őszintesége, gyengesége viszont a formanyelv, a rohanás és az érzelmi tompultság. Mégis, ha valaki érdeklődik a true crime műfaj iránt, és kíváncsi arra, hogyan hat a bűn egy család életére generációkon át, ez a film megéri a figyelmet, még akkor is, ha nem hagy maga után katarzist, csak egy kellemetlenül őszinte kérdést: mennyire ismerhetjük valójában azokat, akik köztünk élnek és szeretünk?
