Mi legyen a gyerekkel tanítás után? Napközi vagy nem napközi?
A Mom With Five blog sokkal több egy ötgyerekes édesanya egyszerű naplójánál, egy valóságos családi magazin. R. Fonyó Barbara végzettségét tekintve történész-egyiptológus, de az egyetem elvégzése után – némi kitérőtől eltekintve – külpolitikai újságíróként dolgozott a Magyar Távirati Irodánál. 2002 óta háztartásbeliként, főállású anyaként éli a mindennapjait öt gyerek (4 fiú és egy lány) édesanyjaként.
Barbara posztjai középpontjában a család áll, a gyerekei, a velük átélt élmények, a gyereknevelés során szerzett tapasztalatok, kudarcok. Írásaiban azt szeretné megmutatni, hogy gyerekekkel élni nem mindig rózsaszín, habos-babos tündérmese, néha kifejezetten nehéz, de ennek ellenére minden pillanatáért megéri csinálni, küzdeni, erőn felül teljesíteni.
Itt rögvest az elején szeretném leszögezni, csak hogy tisztában legyél a tényekkel: hagyományos rendszerű iskolába jártunk mindig is és járunk most is, és nekem az összes gyerekem napközis volt. Az első két évben. Mostanáig. Legkisebb ugyanis nem az. De nem azért, mert revideáltam az álláspontomat és négy gyerek után úgy gondolom, hogy eleddig hibásan döntöttem és épp itt az ideje változtatni. Nem. Ha rajtam múlna, akkor Legkisebb is napközis lenne. De nem csak rajtam múlik. A világjárvány revideálta az álláspontját, aminek az lett a következménye, hogy jobbnak láttam, ha minden előnye ellenére Legkisebb mégsem marad tanítás után az iskolában.
Na ennyit a történet közepéről. És akkor most térjünk vissza szépen lassan az elejére. Nagyon az elejére.
A saját gyerekkoromba. Én nagyon sokáig voltam napközis. Még általános iskola nyolcadik osztályában is. Rühelltem. Szégyelltem. Vércikinek tartottam. Ráadásul az osztályomban én voltam az egyetlen, aki tanítás után napköziben maradt. Ezért aztán összevont csoportban élvezhettem az iskolai létet, amíg értem nem jöttek a szüleim. Ennek amúgy igen egyszerű oka volt: 36 kilométerre laktam az iskolámtól és több délutáni/kora esti elfoglaltságom is volt, ami előtt nem lett volna érdemes hazamennem. Ettől függetlenül borzasztóan utáltam. Úgy is, hogy azok közül a gyerekek közül, akikkel a délutánjaimat együtt töltöttem, ma többeket is a barátomnak tekinthetek. De ez ugyebár csak később derült ki. Ezt a mondatot azonban jól jegyezd meg! Mert fontos…, fontos, mert nagyban befolyásolta a későbbi, a saját gyerekeimet érintő döntésemet.
És van még itt egy másik jelentőségteljes momentum. Az egyik tanárunk megjegyzése a napközivel kapcsolatban. Ő ugyanis azt mondta, hogy
“a napközi a közösség érdekét szolgálja, azé a közösségét, amely aztán az egyén fejlődésében játszik majd nagy szerepet. Mert egy jó közösség, ahol a tagok ismerik egymást, húzóerő és támogatás. De ahhoz létre kell hozni A közösséget. És azt a tanórák alatt és a tanórák közötti rövid szünetekben nem lehet. Ahhoz idő kell és szabad “játék”. Azokkal, akikkel együtt töltjük a keretekbe szorított időnket.”
– Snitt. –
Azt hiszem, én egy fordítva bekötött szülő vagyok.
Egyre inkább úgy vagyok a köznevelési és -oktatási intézményekkel, hogy legkevésbé a tanító, direktbe fejlesztő, oktató jelleg érdekel belőle. Sokkal fontosabbnak tartom a közösséget, a szellemiséget, amit képviselnek; a gyerekekkel való bánásmódjuk a szememben fontosabb, mint hogy hányadik helyezést érnek el a tanulóikkal egy-egy tanulmányi versenyen, vagy éppen hogy hajtják-űzik végig a gyerekeket az iskolai éveken a minél jobb eredmények érdekében.
Ez utóbbiak nem érdekelnek. Nem ezek alapján választok intézményt.
Ugyanezt érzem az óvodáknál is. Bár már épp nem vagyunk érdekeltek benne, de sokkal többre tartottam a szép és nagy óvodai kertet, a jól felszerelt udvart, mint a lovaglást és a külön angolt, és szívesebben adtam pénzt arra, hogy közös futóbicikliket és szánkókat vegyünk, mint hogy valami szuper és trendi fejlesztőprogramot valósítsanak meg az intézményben.
Közösségben gondolkoztam. A külön angolt megoldom én, ha kell. A lovaglást is. A kortárs, széleskörű közösséget nehezebben.
Igen, én ilyen szülő vagyok.
A közösségben való funkcionálást, a képességek és a készségek előcsalogatását a gyerekeimből előbbre valónak tartom a sablonos/papírízű fejlesztéseknél és a hangzatos mondatoknál, miszerint ez és ez az iskola a gimnáziumok országos rangsorában az első tíz között szerepel. Igaz, hogy ezért egy-két dolgot be kell áldozni.
Itt és ott mondjuk a klassz és felhőtlen gyerekkort. Nem mindenhol, de azért akad rá példa. És nekem – fene a gusztusomat! – mostanában fontosabb lett a felhőtlen és klassz gyerekkor. Mert az biza’ soha nem tér vissza. Tanulni…, nos tanulni életünk végéig lehet. Ez amúgy is divatos mostanában. Bármit, bárhol, bármikor és nagyon sokféleképpen. És szerintem ezt teljesen rendben van így. És elég is így.
Én az alapokat akarom, az emberi kapcsolódásokat, amire lehet építkezni. Tanulásügyileg is. Mondom, fura szülő vagyok.
De hogy ezt miért meséltem el ilyen jó hosszan? Azért, mert talán így könnyebb lesz elmagyaráznom, hogy én miért is adtam napközibe a gyereimet. Illetve miért nem hoztam haza az óvodásaimat ebéd után, amikor itthon voltam egy-két másik kisebbel. Nem, nem a tanulószoba miatt. És nem, nem azért, mert egy önző gyeses anyuka voltam, aki csak magára gondolt és szép nyugiban szerette volna meginni a meleg kávéját. Nem.
olia danilevich fotója a Pexels oldaláról
Az egész ott kezdődött, hogy amikor az akkor még óvodáskorú Nagyfiútól arról érdeklődtem, hogy mi történt az oviban, akkor nem a délelőtti irányított foglalkozásokról áradozott, hanem – abszolút érthető módon – az önfeledt, délutáni szabadidőről, a szabad játékról. Amikor a társaival korlátok nélkül lehettek együtt, fedezhették fel a világot az óvónőink vigyázó tekintete mellett. Amikor nem kellett az asztal felett görnyedni és előírásszerűen pirosra színezni a háztetőket még véletlenül sem kimenve a vonalból. Mert az jaj! Viszont sokkal szívesebben mesélt arról, hogy kacskaringóztak a társaival az ovi udvarán, hogyan szökelltek egy lábon végig a bicikliút mentén, hogy ki tudja legalább megközelíteni a kerékpárosok sebességét, stb… stb… stb.
