Stand up est, zenével – Lovasi András lemezbemutató koncertjén jártunk
Kezdeném azzal, hogy elfogultságot jelentek be. Számomra a magyar pop panteonból Lovasi András személye mindenképp a top 10-ben van, de ha őszinte akarok lenni, inkább a top 5-ben. Nem szakmai szempontból – nem vagyok sem zenész sem esztéta –, hanem pusztán az alapján, hogy nekem mennyire fontos az, amit ő csinált, csinál és csinálni fog. Hozzáteszem, sosem voltam az a rajongó, aki ha törik, ha szakad, elmegy minden koncertre, annál is inkább mert koncertre járni egyre inkább úri huncutságnak számít, viszont otthon előfordul, hogy napokig Kispált/Kiscsillagot hallgatok megállás nélkül.
A Lovasi koncertet karácsonyra kaptam, és az előző sorok után érthető izgalommal vártam. Hab a tortán, hogy interjút is készíthettem vele, amit már csak azért is fontosnak tartok megemlíteni, hogy megint idelinkelhessem és az is elolvassa, aki eddig valamiért nem tette.
A Tűzijáték délben című szólóalbum lemezbemutató koncertjére gyűltünk tehát össze csütörtök este. Másodszorra is megtelt a Vígszínház nézőtere – délután ugyanis már volt egy előadás. Az új album – akárcsak a 2001-es Bandi a hegyről – sokkal bensőségesebb, líraibb hangvételű, mint a zenekarokkal „elkövetett” anyagok. Ennek megfelelően kezdődött a koncert: a zenészek sötétben jöttek be a színpadra. Persze azért látszott a mozgás, és a közönség azonnal tapsolni kezdett, amire Bandi meg is jegyezte: „Megpróbáltunk úgy bejönni, hogy ne vegyetek észre.”
Nagy röhögés, és ez körülbelül meg is alapozta az egész koncert hangulatát.
Szép, költői mélységű dalok – az új lemez anyagán kívül olyan régi fixek is elhangzottak mint az Autók a tenger felé, a Csillag vagy fecske, vagy a ráadásnak hagyott Ha az életben –, nagy röhögésekkel tarkítva. Ami nekem, bevallom, sokáig rendkívül fura volt. Azt persze tudjuk, hogy Lovasinak remek dumája van, és nagyon jó karaktere, állítom, hogy a stand up színpadon is megállná a helyét. Mégis, egy Kiscsillag koncerten – talán az intenzívebb zeneélmény miatt – a zúzósabb számokat, a humoros konfokat és lírai dalokat jobban lehet úgy keverni és elosztani, hogy megszülessenek az érzelmes pillanatok, és a végén az ember katarzisélménnyel távozzon. Itt viszont végig egy olyan hullámvasúton ültünk, amelyen kizárólag meredek emelkedőkből és lejtőkből áll, nincsenek egyenes szakaszok, kisebb-nagyobb bukkanók.
Vitathatatlan, hogy nagyon szórakoztató volt az a lazaság, amivel Lovasi levezényelte a koncertet. Ha dolgozott is benne az előző napi karambol okozta megrázkódtatás, nem látszott.
Tényleg eljutott oda, hogy bármit csinálhat a színpadon, azt szimpatikussá tudja tenni.
Elfelejti az első versszakot? Sebaj, segítséget kér a közönségtől – végül a takarásban várakozó ród segítette ki, nagy tapsot is kapott. Beesik a pickup a gitárba? Abból is showelemet varázsol és amíg a ród megjavítja a hangszert, a másik gitárral elénekel egy dalt, amit eredetileg nem akart – még jól is jártunk. Ráadás. Már Nagy Endre is megmondta: a sóbizniszben nem az számít, hogy az erőművész mennyit nyom, hanem hogy mennyit nyög a súly alatt.
Közben érdekességeket is megosztott velünk. Például, hogy a Tűzijáték délben nyitó száma, a Nem kell („egy derűs dal a halálról”) valójában az utolsó lett volna (és mily meglepő, ez is lett a második ráadás, a koncert utolsó dala), a második, az Ének rólunk pedig nem is dalnak készült, hanem a borítóra szánt szövegnek, amit egyszer csak, mintegy véletlenül mégis megzenésített. Tehát voltaképp az igazi első szám a Féreg, szóval ezentúl úgy hallgassátok. A Csillár felvezetőjében pedig elmesélte, hogy egyszer Hajdúböszörményben megpróbált kimenni egy ajtón, amiről kiderült, hogy csak a falnak van támasztva. És röhögünk, és röhögünk. Ami persze tök jó, csak hát röhögés után nehéz ráhangolódni a következő dalra.
A költői önvallomás és a nevettetés két külön színpadi műfaj.
Nem mondom, össze lehet hangolni a kettőt, láttunk már ilyenre is példát, de itt erre semmiféle törekvés nem volt. Lovasi inkább olyannak tűnt, mint egy gátlásos kamasz, akit zavar, hogy vannak érzelmei, cikinek érzi a kitárulkozást, meg hogy mindenki rá figyel, még egy szerelmi vallomás végére is gyorsan benyom egy poént, hogy még véletlenül se tűnjön szentimentálisnak, vagy ha nagyon rosszul alakul, kifarolhasson, mondván: á, csak vicc volt, komolyan vetted?
És végső soron egy furcsa, paradox csavarral éppen ettől vált a koncert mégis hitelessé, önazonossá, kitárulkozóvá és katartikussá. A Hosszú árnyéknál már-már sírtam, a ráadás Ha az életbennél boldog voltam, és a záró Nem kellnél elmúlt minden hiányérzetem.
Nem egy utolsó részletig tökéletesre csiszolt showműsort láthattunk, hanem egy esendő embert, aki korábban meg is mondta, hogy nem szereti a popzenét körülvevő külsőségeket, mindazt, amivel a zenét eladják,
aki feszeng, ha túl komolyan kell vennie magát, de közben mégis szeretné elmondani, ami a szívét nyomja. Valahol erről szólna az előadóművésazet.
