KULT
A Rovatból

„Nekem az éneklés már életvitelt jelent” – beszélgetés Bódy Magdival

Az énekesnő 50 éves jubileumi koncertjére készül, amelyet a Művészetek Palotájában tart.


A második dolog, ami eszembe jut Bódy Magdiról a hangja után, az a tekintete: egyszerre végtelenül nőies és gyermeki. Híresen apró termete csak ezek után következik. Tény, hogy az énekesnő egy két lábon járó apró energiabomba, és ebből fél évszázados pályával a háta mögött sem szándékozik engedni.

Alig hiszem el, hogy Magdika 50 éves jubileumi koncertjére készül, mint ahogyan azt sem, hogy közel 30 éve ismerjük egymást. Az óbudai Fő tér Esernyős Galériájának kávézójában beszélgetünk, pár lépésre sok remek nyári szabadtéri koncert színhelyétől, és nincs messze innen az egykori Radeberger söröző, ahol a 90-es években nagyszerű jazz kamaraestek egyik főszereplője volt örök barátjával, Szakcsi Lakatos Bélával együtt, vagy az Óbudai Társaskör, ahol szintén gyakori vendég.

A nagy eseményre november 24-én este 20 órától kerül sor a Művészetek Palotájában.

– A koncert úgy kezdődik, hogy Magdi énekli hétévesen a Zeneakadémián Süssmayr: A nagypapa névnapja című gyermekoperájának egyik szólóját. Aztán jön a Freedom együttes, és velük eléneklem régi dalaimat mai kiadásban. Utána következik a Generál és a Mikrolied, nagyon fontos korszaka volt az életemnek. A szünet után Szakcsi Lakatos Bélával ketten adjuk elő régi kedvenc jazz-darabjainkat, majd jön a nagyzenekar, sok-sok ember, egy nagy koncert a Stúdió 11-gyel, ennek vendége Majsai Gábor lesz. Már nagyon várom! – mondja nagy lelkesedéssel Bódy Magdi.

– Idézzük fel a múltat mozaik-szerűen. Te már a Magyar Rádió és Televízió Gyermekkórusával bejártad a világot Amerikától Japánig.

– Amerikáról az jut eszembe először, hogy Lyndon B.Johnson elnöknek zongoráztunk Várszegi Évával négykezest, és énekeltünk is Bartók- és Kodály-műveket. Nagyon szép volt a Fehér Ház, de nekem egy kicsit „lelakottnak” tűnt. Aztán később olvastam, hogy Clintonék újították fel. A Gyermekkórus nagyon jó iskola volt, rengeteg mindent ott tanultam meg egy életre és adta meg az alapot ahhoz, hogy idáig eljussak.

– A klasszikus és népzenei felkészültség mellé aztán jöttek a korabeli pop-, rock- és soulzenék. Egyszer elárultad, hogy 14 évesen Aretha Franklin-dalokat játszottál az osztálytársaidnak.

– Aretha Franklint a Gyermekkórussal hallottam először Amerikában, és beleszerettem, később találkoztunk is, majd a Generállal már az ő dalait is elő tudtuk adni. A Respectet és a többit ma is imádom és éneklem a koncertjeimen. Aztán jöttek a magyar számok, a saját dalaim, mint az Akarom, hogy sírni láss, ami nagy sláger lett, vagy a Boldog napok, amit Novai Gabi írt nekem. Nagyon tanulságos volt a Generál-időszak is, amelyben elsőre sikerült összehozni azt a hangulatot, amit elképzeltünk. Hiszek abban, hogy ha valami elsőre sikerül, akkor annak folytatódnia kell. Öt évig voltunk együtt. Aztán következett a Mihály Gyuri segítségével létrehozott Bódy Magdi és együttese. Nagyon nagy sikerünk volt, szinte állandóan külföldre jártunk. Itthon is megjelent a nagylemezem, készült sok-sok tv-felvétel.

– Közben még a pantomim műfajba is belekóstoltál.

– Jártam a Konzervatórium jazz tanszakára, és mindig szerettem táncolni. Később Bergendy Pistitől kaptam egy fotót, amire nem is emlékeztem. Valamikor a 60-as években Budai Ifjúsági Parkban elmentem egy táncversenyre, amelynek nyertese táncolhatott a Bergendy Show-ban. Köllő Miklós akkoriban készült Bosch: Gyönyörök kertje című festményének pantomim-előadására, és ehhez élő zenekart akart. Bejött a jazz tanszakra, megcsinálták a zenekart, de kellett egy énekesnő is. Engem ajánlottak. Felvittek a várbeli próbaterembe, táncoltam, és Köllő azt mondta, hogy nagyon ügyes vagyok, és ha megtanulok két hónap alatt pantomimozni, akkor engem visz magával. Így történt, hogy fejen állva is énekeltem. Az előadással bejártuk Spanyolországot, Franciaországot, ahol a pantomim legnagyobb művészével, Marcel Marceau-val léptünk fel.

– Nem mondható Rád, hogy ijedős lennél… és a Generál előtt még 1972-ben részese voltál egy különleges magyarországi ősbemutatónak, a Jézus Krisztus Szupersztárnak.

– Kár, hogy nem voltál ott, mert kíváncsi lettem volna a véleményedre… Miklós Tibi vitt el énekelni a Korong együttesbe. 16 éves voltam, a Közgazdasági Technikumba jártam, és Tibi barátnője is odajárt. Volt egy rendezvény, én felléptem a Mákvirág iskolai zenekarral, Tibi pedig édesanyámtól kért ki a Korong számára. Újpesten léptünk fel rendszeresen a Derkovits Művelődési Házban. Ezután írta meg Tibi a Jézus Krisztus Szupersztár szövegét magyarul, és én lettem benne Mária Magdolna.

– A Generál Mikrolied-vokálja már a Gyermekkórusban együtt volt.

– Várkonyi Matyi hallott a Korongban énekelni, és szólt, hogy csináljak egy vokáltriót. Szóltam Várszegi Évinek és Serényi Hédikének, a próbák is jól sikerültek, de amikor kiderült, hogy nem énekelhetek szólót, kiszálltam. Helyemet Herczku Mari vette át - ő is kórustag volt, hármasban Évivel nagyon jó barátnők is voltunk - így mentek 1972-ben a Ki Mit Tud?-ra. De közben én felléptem a Táncdalfesztiválon a Hűvös szél című dallal, Vágó András és Szenes Iván szerzeményével. Azután szóltak nekem, hogy kell egy szólista, mert Erdős Péter akart csinálni egy Mikrolied-lemezt. Így visszamentem, Hédike viszont férjhez ment, és én maradtam.

– A Generál egészen különleges műhely volt: Novai Gábor, Karácsony James, Révész Sándor mind meghatározó alakjai lettek a magyar rocknak, Várkonyi Mátyás pedig létrehozta a Rockszínházat. És maradandó a Staféta című lemez is.

– Nagyon jó számokat írtak az akkor a levegőben lévő életérzésről, mi ezt elkaptuk és benne éltünk. Nagyon szerencsés időszak volt.

– A Bódy Magdi és együttese is kiváló zenészekből állt.

– Marschalkó Zoli volt a gitáros, Temesvári András, a „Pepó” a basszusgitáros, Aszalos Zoli a zongorista, és Debreceni Csaba, a „Buci” a dobos. Ott már nagyon ment a soulos, rhythm and bluesos hang, de a rockosabb is, mert akkor Suzy Quatro stílusa nagyon ment és tőle is játszottunk dalokat. Rengeteget turnéztunk az NDK-ban, ennek köszönhetően lett saját felszerelésünk. Aztán jött a KFT. Felvettünk egy nagylemeznyi anyagot, én is írtam számokat, ők is, de Erdős végül kihúzott engem belőle és csak a KFT-dalok jelentek meg.

Ez nagyon fájt nekem, ezután mentem el Kanadába. Az nagyon jót tett nekem: férjhez mentem, hét évig éltem Kanadában, majd átmentem New York-ba, az volt a szívem csücske.

– Szerepel a bakancslistámon…

– New York nem Amerika, egy egészen más közeg. Azt mondják, azóta már sokat változott, de amikor én ott éltem, az 1980-as, 90-es évek fordulóján nagyon működött. A nap 24 órájában lehetett nagyszerű zenészekkel találkozni. Rengeteg élménnyel, tanulással és egy nagylemezanyaggal jöttem haza, amit a Sony kiadott és amit a világhírű Special EFX együttessel vettem fel. Minden évben megrendezték a New Music fesztivált, ahol az összes zenész összegyűlt egy nagy hotelben. Itt találkoztam többek között Michael Breckerrel, Cindy Lauperrel, Madonnával, Michael Boltonnal, vele közös dalokat is terveztünk.

– Milyen volt az amerikai közönség?

– Nagyon befogadó! Én mindig bejelentettem, hogy Magyarországról jöttem, és akkor sokkal jobban figyeltek.

Úgy konferáltak fel, hogy „the Hungarian Rhapsody”. Egy basszusgitáros nevezett el így, és ő mondta nekem: „Magdika, a bluest át kell élni, csak nem kell belehalni. Sírni a közönségnek kell!”.

Rengeteget tanultam, de szinte mindenki segített. Volt két barátnőm, Mercedes és Héra, akik mindig velem voltak, mutatták az utat és vigyáztak rám. Máig tartjuk a kapcsolatot.

– Kint is tanítottál.

– Elmentem egy iskolába angolt tanulni. A kanadai férjemmel ugyanis addig németül társalogtam. Az iskola tele volt kínaiakkal, vietnamiakkal, mindössze négyen voltunk európaiak. A tanárunknak volt egy színésznő barátnője, és amikor elmondtam neki, hogy énekesnő vagyok, és tanítok is, felajánlotta, hogy tanítsak énekelni a színházban. Onnan hívtak az ottawai konzervatóriumba. Közben megalakítottam Magdi Body együttesét, rádiós versenyt is nyertünk az I Wanna Go című dalommal és ezután mindenfelé hívtak bennünket. A helyi Barrymore’s-ban léptem fel a legendás dobos, Buddy Rich zenekarával. Buddy azt mondta nekem: „Magdi, neked olyan hangod van, hogy mindig nagyzenekarral kell énekelned”. Shirley Bassey-hez, a Goldfinger előadójához hasonlított. Ezért is koncertezem sokat a Stúdió 11-gyel. Zenekarommal Tina Turner előtt is felléptünk.

– Azért kisegyüttessel is nagyon „meg tudsz szólalni”. Például Szakcsival.

– Van valami vibráció köztünk. Mellette felszabadulok, mert tudom, hogy ő mennyire stabil. Pedig ő mindig „szórakozik” velem. Nagyon jó a fülem, egy nagyzenekarból is kihallom azt a hangszert, amelyik nem jót játszik. Szakcsi ezt tudja, és néha olyan akkordokat is bejátszik, ami egyáltalán nem oda való, és akkor csak nézek rá, dalolok és mosolygunk. Mindig nagyon jól kijöttünk, Amerikában sokszor lakott nálam, és sokat dolgoztunk együtt.

– Végül mégis hazajöttél.

– Igen, Anyu miatt és nem is bántam meg. Volt még néhány szép évünk együtt.

– Jó pár éve kiköltöztél Budapestről.

– Ürömre mentem. Mindig vágytam arra, hogy kimenjek a nagyvárosból. Hat évig kerestem a megfelelő házat, miután Anyu beteg lett. Amikor ő meghalt, azt a házat eladtam, és felköltöztem az ürömi hegytetőre.

– Köztudott Rólad, hogy imádod a kutyákat.

– Kutya nélkül nem élet az élet! Mindig is volt kutyám és lesz is mindig. Imádom a lelküket, a tisztaságukat, a hűségüket, a kedvességüket. És ragaszkodom a máltai selyemhez. Mindenféle kutyát szeretek. A minap is megláttam egyet, vele szemeztem, aztán egyszer csak rám köszönt a gazdája, Bayer Ilona, őt először észre sem vettem…

– Téged mindig érdekelt a spiritualitás…

– Igen, a mai napig érdekel, figyelek minden jelre, de nagyon mélyen nem akarok beleszállni, mert láttam néhány olyan helyzetet, amikor éreztem, hogy itt csak vesztes lehetek.

Nem hiszek például a jóslásokban, de abban igen, hogy figyeljük, hogyan történnek körülöttünk a dolgok, milyen út vezetett idáig, hogyan tudunk belőle jól kijönni.

Édesanyám mindig arra nevelt, hogy fogadjam el azt, ami van, de próbáljam belőle a legjobbat kihozni.

– Végül is a Te egész életed a saját döntéseidről szólt, nem hagytad, hogy a sorsod sodorjon magával, hanem mindig is nagyon határozott elképzeléseid voltak magadról.

– Igen, mindig meggondoltam, amibe belevágtam, és ha jónak találtam, csináltam. Sokszor fejest is ugrottam bizonyos dolgokba, de szerintem így volt jól.

– Az énekesi, zenészi pálya nem éppen kímélő életmóddal jár. Mi a titka, hogy így formában tartod magad és a hangodat?

– A technikát már megtanultam, a lelkemre kell nagyon vigyázni. Ha nagyon rossz dolgokat látok, vagy hallok, nem nézem tovább, sem tv-ben, sem könyvben, mert az engem rombol. Oda kell figyeljek arra is, hogy mi vesz körül, milyen társaságban vagyok, mit eszem. A testemre is, hogy ne hízzak el. Tornászom, hogy karban tartsam magam, jó energiákra van szükségem és tudnom kell, hogy honnan gyűjtsem össze.

Nekem az éneklés, az énektanítás már életvitelt jelent.

Tanítványaimnak mindig történeteket mesélek, amiket átéltem, vagy megtanultam, de mindenképpen szeretném mindezt továbbadni. Úgy kell élni, hogy megadd a testednek mindazt az energiát, és lelki harmóniát, amit kíván, hogy rendben legyél.

– 2010-ben Tolerancia-díjjal tüntettek ki.

– Amanda miatt kaptam, aki transzvesztita és nagyon jó lelkű ember. Sokat tesz azért, hogy elismerjék őket. Igyekeztem segíteni neki: ő meghívott különböző koncertekre és akkor ott voltam értük. Nevezhetjük toleranciának, de mindenképpen jó, ha elfogadod a másságot. Amerikában is elfogadtam a feketéket, sőt, ők befogadtak magukhoz a kórusokba és nagyon sokat tanultam tőlük. Ők mondták nekem, hogy én mindent el fogok tudni énekelni, mert én az Istennek énekelek és ott nincsenek határok…


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
A Roxette alapítója elmondta, mit szól ahhoz, hogy a Fidesz engedély nélkül használta a Listen to Your Heartot
Per Gessle arról is beszélt, miért Lena Philipsson lett a zenekar énekesnője Marie Fredriksson halála után.


November 4-én Budapesten koncertezik a Roxette, ennek apropóján beszélgetett a HVG a zenekaralapító Per Gessle-vel. Elmondta, hogy miután 2019-ben Marie Fredriksson rákban meghalt, miért Lena Philipssont választották énekesnőnek. Mint kiderült, az ismeretségük a nyolcvanas évekre nyúlik vissza, amikor a svéd énekesnő befutott, ugyanis Gessle írta az első slágerének a szövegét.

„Tavaly készítettem egy svéd nyelvű duettalbumot, sok-sok énekessel. Lena is köztük volt. A stúdióban voltunk, és ahogy énekelni kezdett, a fejemhez kaptam, hogy te jó ég, Lenában megvan, minden, ami alkalmassá teszi, hogy a Roxette-dalokat énekelje. Meg se fordult a fejemben, hogy találhatok valakit, aki úgy tud énekelni mint Marie.

Persze Lena egészen más személyiség, mint Marie, a stílusuk sem ugyanaz, de a hangjában, az előadói attitűdjében van valami, ami passzol a Roxette-dalokhoz. És ezek nem könnyen énekelhető dalok. Ott van a Queen of Rain, az It Must Have Been Love vagy a Listen to Your Heart – ezeket nehéz rendesen előadni” – mondta a Roxette alapítója.

Azt is hozzáfűzte, hogy a koncertjükön tartanak egy kis megemlékezést Marie Fredriksson emlékére. Mint mondta: „Nem kevés kiadatlan anyagunk van, amit Marie és én együtt készítettünk, ezek majd biztosan fel fognak bukkanni alkalomadtán”.

Ha már szóba került egyik, ha nem a leghíresebb számuk, azt is elárulta, mit szól ahhoz, hogy a Fidesz a zenekar engedélye nélkül kampánydalnak használta a Listen to Your Heartot.

„Ha valaki az engedélyünk nélkül használja valamelyik dalunkat, nem vagyunk urai a helyzetnek, nem tudjuk, mi történik a számmal. Ezt én nem szeretem. És senki más sem szereti. Igen, hallottam az esetről. Ezek mindig komplikált ügyek.”

Hozzátette, hogy ez egyedi eset volt, nem tud más hasonlóról. „Ha valami jogilag nincs rendben, akkor azt leállítjuk. De ez nagyon ritka” – mondta Gessle.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Nemes Jeles László: Hallottam már apámtól, hogy Auschwitznak köszönheti az életét
Az Oscar-díjas rendezővel beszélgettünk arról, mennyire lehet szabad egy filmkészítő állami támogatásból, miben más gyerekszínésszel dolgozni, és megkérdeztem tőle, hogy került Iványi Gábor a filmjébe.


Néhány napja debütált a magyar mozikban Nemes Jeles László legújabb nagyjátékfilmje, az Árva. A sajtóbemutató után beszélgettem a rendezővel.

– A három nagyjátékfilmje, a Saul fia, a Napszállta és az Árva nekem kicsit olyan, mint Kieslowski Három szín-filmjei. Többször elhangzott már a bemutató óta, hogy az Ön filmjei esetében is trilógiáról beszélhetünk. De ha trilógiának is tekinthetjük őket, csakis valami elvont, intellektuális, kulturális kapcsolat mentén.

– Ez megtisztelő. Az mindenképp fontos különbség, hogy esetemben utólag merült fel a trilógia gondolata, nem volt tudatos. De valóban van létjogosultsága az összehasonlításnak. "Az én XX. századom".

– Ami még eszembe jutott filmes előzményként az Tóth Barnától az Akik maradtak, ami a túlélők sorsán keresztül reflektál a holokausztra. De ön emelte a tétet, hiszen az Árva egyszerre posztholokauszt és poszt 56'.

– Igen, ebben van valami melankolikus, hogy már megtörténtek az események, a senki földjén maradtunk, és kezdenünk kell magunkkal valamit. Ez fontos elem ebben a filmben. Főleg, hogy egy gyerek próbálja feldolgozni a saját sorsában megjelenő történelmi traumát.

– Többször nyilatkozta, hogy az Árva a saját családja története. Mi volt a fontosabb, a történet vagy a kor bemutatása?

– Ez alapvetően családi történet, de írás közben egyre evidensebbé vált, hogy a kort is hordozza magában. A gyerek forradalma ebben a történetben valamennyire az ország forradalma is.

Ez a gyerek nem is létezett volna a nagy totalitárius rendszerek nélkül. Hallottam már apámtól, hogy Auschwitznak köszönheti az életét.

Ez a film kicsit leképezi azt a paradoxont, hogy a pusztítás is tud életeket generálni.

– Mit jelent a film Önnek, mint a családi történet hatása alatt élő magánembernek, és mit jelent a családjának? Hoz valamiféle megnyugvást?

– Nagyon remélem. Éreztem, hogy ennek a történetnek nagyon nagy a súlya. Tudtam, hogy tizenkét éves korában apám nevét megváltoztatták, ez egy súlyos beavatkozás, ezért egy idő után számomra nem volt kérdés, hogy ez túlmutat a családi történeten, érdemes vele foglalkozni.

Ez egy emberi alaptörténet, amit érdemes megmutatni az embereknek, mert talán saját magukat is meglátják benne.

– Beszélgettek az édesapjával arról, hogy ő mit hogyan képzelt el filmes szempontból?

– Igen, sokat. De nem csináltuk volna ugyanazt. Neki ötven éve volt filmre vinni, de nem tette.

Pedig szerintem ezzel kellett volna kezdenie a karrierjét, hiszen egy több generáción átívelő, nem helyhez kötött emberi történet.

Apám mégis eltartotta magától, és úgy éreztem, rám hárult ez a feladat. Sokat konzultáltam vele, segített több dialógus, jelenet megírásában.

– Volt a filmben olyan rész, ahol próbálta hommage-szerűen megidézni kicsit az ő filmes világát?

– Tudatosan biztos, hogy nem. Egyébként jó kérdés. Most hogy mondja, lehet, hogy kellett volna. De egészen más a filmes stílusunk. Ami nem baj.

– Mennyire kellett másképp dolgozni a filmen amiatt, mert a főszereplő gyerek?

– Először is kevesebb munkaóránk volt egy napban. Arról nem is beszélve, hogy meg kellett tanítani neki az egész szakmát. Koreografált jelenetek vannak, nemcsak annyi a dolga, hogy gyere be, állj meg, mondd el a szövegedet, hanem sok-sok pontot kell érintenie egy-egy jelenetben, a kamerát elfelejteni, szóval elég összetett volt a feladat. Szerencsére Barabás Bojtorján született tehetség.

– A magyar filmipart mindig is átpolitizálták, de az elmúlt években szintet lépett. Sok ember ma már pártszimpátia alapján viszonyul filmekhez. Ha egy film állami támogatást kap, már gyanús, ha pedig közpénz nélkül is összejön és sikeres lesz, azt forradalmi tettnek tekintik.

– Mi kaptunk állami támogatást. Szerencsém van, mert szabad kezet kapok. Külön büszkeség számomra, hogy négy ország koprodukciójaként valósulhatott meg a film.

Nekem az a legfontosabb, hogy megmutassam, lehet így is filmet csinálni. Remélem, ez segít abban, hogy a filmekről filmekként lehessen beszélni és ne más kontextusban. Ez annál inkább is fontos, mert sajnos külföldön is egyre inkább politikai üzenőfalként tekintenek a filmekre. A fesztiválokon és a stúdió rendszerekben egyre kisebb a szabadság.

Paradox módon sokkal nagyobb szabadságom volt itt Magyarországon ebben a filmben, mint amekkorát mondjuk Amerikában kaptam volna.

– Azért abban, hogy a filmben szerepel Iványi Gábor, érzek egy kis bajuszhúzogatást a rendszer irányába. Hiszen ő most nagyon célkeresztben van.

Iványi Gábort gyerekkorom óta ismerem. Nem tudom másként látni, mint egy szent embert. Kevés olyan emberrel találkoztam, akinek olyan kisugárzása, fantasztikus tudása van, mint neki. Ráadásul jó volt a filmben, van hozzá tehetsége. Nekem egyedül az volt a fontos, hogy egy különleges embert találjak a nagypapa figurájára, és nem találtam jobbat, mint Iványi Gábor.

– Rengeteg interjút kell adnia, nyilván én is kérdezek olyat, amit már többször meg kellett válaszolnia. Van valami olyan az Árvával kapcsolatban, amit nagyon szeretne elmondani, de soha senki nem kérdezi meg?

– Hogy a VIII. kerületi önkormányzat miért tett meg mindent azért, hogy ez a film ne készülhessen el.

– Akkor megkérdezem: miért?

– Fogalmam sincs, de jó lenne megtudni tőlük, miért gáncsoltak. Ahelyett, hogy örülnének, amiért idehozunk egy filmet. Még sehol nem láttam ilyet.

– Több tervéről is lehetett olvasni. Ezek közül számomra a legizgalmasabb az Utas és holdvilág megfilmesítése. Ez mikor kerülhet filmvászonra?

– Szeretném akár másfél éven belül leforgatni, de jelen pillanatban még egy francia filmet forgatok az ellenállásról.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Gerendai Károly: Néhány hetünk maradt a Sziget megmentésére
A Sziget alapítója szerint két fő feladatuk van, az első és legfontosabb a biztos finanszírozást előteremteni.


Hétfőn érkezett a hír, hogy veszélyben lehet a Sziget Fesztivál jövője: Karácsony Gergely főpolgármester egy Facebook-posztban osztotta meg, hogy a fesztivál vezérigazgatója arról tájékoztatta, hogy

kezdeményezni fogja a fővárossal kötött megállapodás, pontosabban a 2026-tól esedékes területfoglalási engedélyük felmondását.

A Sziget sajtóosztálya szerint ez nem jelenti a rendezvény végét. Bíznak abban, hogy a fesztivál egy új, magyar tulajdonosi háttérrel még sikeresebb lehet a jövőben. Éppen ezért a Sziget Zrt. tulajdonosai felvették a kapcsolatot a fesztivál alapítójával, Gerendai Károllyal, lehetőséget kínálva arra, hogy a rendezvény ismét vele folytathassa működését.

Gerendai Károly nyolc év után térhet vissza a fesztivál élére. Az Indexnek elmondta, hogy most nagyon új neki ez a helyzet, hiszen nyolc évig kimaradt a fesztiválszervező világból. Amikor kiszállt, úgy érezte, nem ért már eléggé ehhez, nem ismeri eléggé a mai fiatalok gondolkodását, ízlését. Erre viszont nincs sok ideje, hiszen gyorsan kell cselekedni, hogy megmentsék a jövő évi fesztivált. Mint mondta, sok embert megkeresett már a környezetében, sokan pedig őt találták meg a hírek hatására, hogy felajánlják segítségüket.

Első lépésként a nemzetközi trendeket és a hazai piac állapotát nézi át. Felméri, voltak-e stratégiailag hibás döntések az elmúlt években, és ha kell, korrigálna. Azt is vizsgálja, mennyire lehet a régi Sziget hagyományaira építeni, mi maradt értékes, és mit kell újragondolni. Kérdés számára az is, mire van igénye a mai fiataloknak, érdemes-e kizárólag rájuk építeni, vagy vissza kell-e hozni a korábbi közönséget is.

„Még csak keresem az ezzel kapcsolatos válaszokat, de nagyon rövid időn belül döntéseket kell hozni, hiszen az, hogy még mindig nincsenek árusítva a jegyek, nincsenek lekötve fellépők, nem zajlanak azok a folyamatok, amelyeknek ilyenkor már rég zajlania kéne, olyan probléma, amit nem lehet sokáig fenntartani. Mert ha még sokáig gondolkodunk, akkor hiába az a szándékom, hogy folytassuk, egyszerűen kicsúszunk az időből. Erre most néhány hetünk van maximum”

– mondta a Sziget alapítója.

Azt is elmondta, melyek most a legfőbb feladatai: „Az egyik, összerakni azt a finanszírozást, ami biztosítja azt, hogy folytatható legyen a Sziget a következő időszakban, hiszen sajnos komoly veszteségek képződtek az elmúlt években, és ahhoz, hogy ezt egyáltalán legyen esély megvalósítani, kell egy kockázatvállaló befektetői háttér. Másrészt pedig kell egy olyan vízió, amiről azt gondoljuk, hogy jobb lesz, hiszen az a cél, hogy ne legyenek a későbbiekben már ilyen veszteségek.

Tehát ez a két fő feladat van, egyrészt a jelenlegi biztos finanszírozást előteremteni, a másik pedig megtalálni a megoldást arra, hogy hosszú távon ne kelljen finanszírozni.”

Gerendai úgy látja, a hosszabb kihagyás miatt frissebb szemmel néz a folyamatokra. „Akik benne vannak egy adott szakmában, azok sokszor már nem látják a fától az erdőt, kevésbé érzékelik a nagy képet vagy a tágabb összefüggéseket” – mondta. Az elmúlt napokban szakmai anyagokat olvasott és sokakkal egyeztetett.

„Tegnap is szinte egész nap kint voltam a Sziget-irodában, és a volt kollégáimmal azt próbáltuk elemezgetni, hogy miket látunk hibának az elmúlt időszakban, és miket látunk jó iránynak. Miben kéne erősíteni, mit kéne megváltoztatni, miben kellene visszatérni inkább az alapokhoz, miben kellene kifejezetten megújulni.

Most egyszerre kell megteremtenünk egy stabil hátteret, miközben ez esély arra, hogy jó irányba mozduljanak el a dolgok, mert ez a számok alapján egyértelműen szükségesnek látszik”

– fogalmazott.

Az ötletelés mellett már tárgyal a lehetséges befektetőkkel is. Alapvetően magyar partnerekről beszélt, részleteket azonban nem árult el. Azt is mondta, úgy érzi,

a fesztivál az édes gyermeke, és mindent meg kell tennie azért, hogy megmentse.

Gerendai szerint ez a főváros és az ország érdeke is, ezért arra számít, hogy ebben pozitív lesz mindenkinek a hozzáállása. „Ez egy komoly szakmai kihívás, ami engem még inspirál is, hogy meg tudjuk-e találni a választ” – mondta.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Jeff Bridges helyett Jared Leto, Daft Punk helyett Nine Inch Nails – A Tron: Ares az agyakat nem, de az érzékszervezet rendesen megdolgoztatja
A számítógépes programok közöttünk járnak, fénymotoroznak, repkednek, öldösnek, éreznek. De vajon ez jó lesz nekünk?


Az biztos, hogy nem kapkodják el a Tron-franchise epizódjainak mozivásznakra küldését. 1982-ben indult az egész digitális haddelhadd a Tron, avagy a számítógép lázadása című Disney-filmmel, amely az elsők között reagált a számítógépek egyre nagyobb térnyerésére. Olyannyira, hogy a játékidő kb. 90%-a egy komputeren belül játszódott. Az akkor még igen fiatal, de már Oscar-jelölt Jeff Bridges vitte a vállán a filmet, amelyben a programozózseni Kevin Flynnt alakította, aki bekerült a nyákok világába, ahol különféle emberformájú programok között kellett lavíroznia, és a Tron nevű progi (Bruce Boxleitner) segedelmével megdönteni a diktatórikus Mesterprogram és jobbkeze, Sark (David Warner) rémuralmát.

A film mai szemmel nézve technikailag igencsak elavult és megmosolyogtató, 1982-ben azonban a CGI még gyerekcipőben járt, e technika bemutatásában azonban abszolút megelőzte a korát.

Akkoriban egyébként a vizuális effektesek még „csalásnak” nevezték/érezték/bélyegezték az ilyen jellegű trükköket, ez az oka annak, hogy a Tront még csak nem is jelölték a legjobb vizuális effektek Oscar-díjára.

A pénztáraknál azonban nem aratott sikert, valószínűleg nem volt még erre felkészülve a moziközönség. Később mégis kiharcolt magának némi kultstátuszt, ezért is döntött úgy a Disney több mint két évtizeddel később, hogy immár a modern CGI-appatárust csatasorba állítva egy igen látványos és izgalmas folytatással lehetne tisztelegni Steven Lisberger rendező filmje előtt.

2010-ben jelent meg a Tron: Örökség, az első filmes, ám a dizájnban és az építészetben már igencsak járatos Joseph Kosinskitől (akitől azóta olyan egész estés mozgóképeket kaptunk, mint a Feledés, A bátrak, a Top Gun: Maverick vagy idén az F1), aki valóban elképesztő látványt kreált a Kevin Flynn fia, Sam (Garrett Hedlunnd) főszereplésével készült sztorinak.

Az Örökség már sokkal jobban teljesített, behozta világszinten a 400 millió dollárt is, ám ez sem volt elegendő ahhoz, hogy azonnal zöld utat kapjon a harmadik epizód.

Bizony, erre tovább 15 évet kellett várni. De most itt van, elkészült, és a vásznakra pattant a Tron: Ares, amit a norvég rendező, Joachim Rønning kapott meg feladatául. Ő olyan remek kis hazai filmekkel kezdte a karrierjét direktortársával, Espen Sandberggel (a 2005-ös Las Bandidast felejtsük inkább el), mint a Max Manus (2008) vagy az Oscar-jelölt Kon-Tiki (2012), majd meghívták Hollywoodba blocbustereket rendezni, így lett övé A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja (2017) vagy a Demóna: A sötétség úrnője (2019). 2024-ben a Lány a hullámok hátán című kiváló kis életrajzi filmmel állt elő, közben azonban már gőzerővel készítette elő a Tron: Arest, hiszen az összetett látványvilág kidolgozásához sok idő kell.

A sztori szerint Sam Flynn visszavonult az Encom cég vezetői posztjából, amit egy testvérpár, Eve és Tess Kim örököltek meg, azonban már csak az előbbi (Greta Lee) él, aki próbálja megtalálni az úgynevezett „állandósági kódot”, amivel a digitális entitások a való világban is létezni tudnak 29 percnél tovább, ennyi ugyanis jelenleg az idő, amit itt tudnak tölteni, utána pixeleikre lebomlanak. A rivális cég, a Dillinger Systems vezetője az első rész Edwad Dillingerének (David Warner) unokája, Julian Dillinger (Evan Peters) kifejlesztett egy mindennél erősebb biztonsági programot/digitális katonát, Arest (Jared Leto), aki azonban továbbra is küzd a max 29 perces élettartammal. Így Aresszal megpróbálja elcsakliztatni Eve-től a közben megtalált kódot, a program azonban egyre furább és nem megmagyarázható dologgal szembesül önmagában, amiről gyanítja, hogy érzelmek lehetnek…

A történet tehát sok újdonságot nem hoz a Tron világába, talán csak azt az elkerülhetetlen mozzanatot, hogy ezúttal már nem feltétlenül az emberek, vagyis a felhasználók kerülnek a digitális világba, ahonnan ki valahogy kell jönniük (azért persze ilyet is kapunk), hanem a programok jönnek át emberi formában mihozzánk.

Persze a Tron-filmek sosem az összetett sztorijukról voltak híresek, hanem inkább a forradalmi vagy csak szimplán elképesztő látványvilágukról és a menő akcióikról. Ebben pedig az Ares sem mond csődöt. Bár Joachim Rønning nem olyan „látnoki” rendező, mint Joseph Kosinski, azért az ő Tron-menete is szolgál rengeteg szemcsemegével, a számítógépes és a való világ összemosása legalábbis temérdek új vizuális lehetőséget kínált, így pedig az akciókat is fel lehetett pörgetni, és talán kevésbé voltak annyira repetitívek (bár kevésbé kimunkáltak is), mint az Örökségben.

Az Ares és Eve közötti motoros üldözés például elképesztő, bizton ott lesz az év legjobb akciójelenetei között.

Ráadásul a forgatókönyvben sok-sok utalást kapunk a ’82-es eredetire, a klasszikus film rajongói bizonyosan elmorzsolnak majd itt-ott egy-két könnycseppet.

Egy Tron-filmnél ugyanakkor esszencizális hozzávaló az aláfestő zene, amit az Örökség esetében a Daft Punk rendesen kimaxolt anno, konkrétan a XXI. század egyik legjobb filmzenéjét tették le az asztalra. Ők már felolszlottak, így az Ares esetében nem voltak bevethetőek, ha azonban ők nem is, a Nine Inch Nails nagyon is elérhető volt, és kétségtelen, hogy a két Oscar-díjas (Social Network: A közösségi háló, Lelki ismeretek) Trent Reznor bandájáért kiáltott ez az anyag. Nem véletlenül. Rengeteget dob a NIN zenéje a filmélményen, s bár a Daft Punk zsenijét nem érik el, de így is kiváló „elektrock” muzsika szól a jelenetek alatt.

Ennél többet azonban hiába keresünk a filmben. A gondolatiság legalábbis felszínes, rengetegszer láttunk már öntudatdra ébredő robotot/AI-t, de visszamehetünk akár a Pinokkióig is, szóval ezúttal sincs új a terrabyte alatt. Emiatt nem is lesz túl emlékezetes darab a Tron: Ares, arra azonban mindenképp megfelel, hogy szűk két órára kizökkentsen a szürke hétköznapokból, és elrepítsen minket egy látványos, pörgös, áramkörös, pixeles, bites csodavilágba.


Link másolása
KÖVESS MINKET: