Ez a sorozat annyira kényelmetlen, mint egy törött szék! Tim Robinson új őrülete az HBO-n támad!
Tim Robinson visszatért! Most az HBO Max engedte szabadjára a kényelmetlenség zsenijét. A Szék alatt a világ egy groteszk krimi-thriller, ahol egy törött székből összeesküvés születik, és egy abszurd kálvária szemtanúi lehetünk. Egyszerre kellemetlen, zavarba ejtő, fájdalmas és zseniális.
Az HBO Max legújabb csodája, a Szék alatt a világTim Robinson nevével fémjelzett sorozata, és már az első jelentétől világos: ez a széria sem fogja megúszni megosztottság nélkül. Robinson nem egy közönségkedvenc, vagy ismertebb színész.
Nem mindenki számára könnyen fogyasztható humor képviselője.
Ő az a fajta alkotó, akit vagy rajongással szeretnek, vagy mélységesen elutasítanak a nézők. Nincs középút. Én magam az előbbi táborba tartozom, és a Szék alatt a világ után még biztosabban állíthatom: Robinson egy méltatlanul elfeledett félisten a modern abszurd komédia világában.
Tim Robinson nevét sokan a netflixesI Think You Should Leave című szkeccssorozatból ismerhetik, amely egyértelmű vízválasztó a nézők számára. Már néhány rövid jelenet után kiderül, hogy valaki rezonál-e a sajátos, feszengéssel teli, mégis zseniálisan megkomponált humorral, vagy inkább menekülőre fogja.
Robinsonnak különleges képessége, hogy a legbanálisabb helyzetekből is kínosan vicces, ugyanakkor meglepően emberi jeleneteket tud teremteni.
Színészi eszköztára szinte kizárólag az extrém komolyság, teljes átéléssel, amivel a legabszurdabb pillanatokat még hitelesebbnek érezzük.
A Szék alatt a világ egyedisége éppen ebben rejlik: a sorozat nem poénokra épít, hanem szituációkra, amelyek önmagukban groteszk érzést keltenek. Egy nyomozós krimi és egy összeesküvéses thriller elemeit vegyíti egy olyan vígjátékkal, amiben nincsenek kimondott viccek.
A humor nem a szófordulatokban vagy helyzetkomikumban rejlik, hanem abban, hogy Robinson karaktere (Ron Trospert) mennyire képtelen arányosan reagálni a világ eseményeire.
Minden színész tökéletesen játszik Robinson „alá”. Apróbb szerepekben találkozhatunk többek között Lou Diamond Phillipsszel, Sophia Lillisszel és Lake Bellel is.
A történet kiindulópontja egy látszólag jelentéktelen incidens: Ron, a nagyreményű projektmenedzser, egy új bevásárlóközpont bejelentésén tart beszédet, amikor is a forgószék hirtelen összetörik alatta. Ez az apró baleset elindítja a lavinát a férfi lelkében. Ron megszállottan próbálja felvenni a kapcsolatot a szék gyártójával, a rejtélyes Tecca nevű céggel, teljesen sikertelenül. A vállalat weboldala használhatatlan, az ügyfélszolgálati e-mail visszapattan, a telefonvonalon egy másik cég kapcsolható, nem az, akiket keresett. Egy normális ember talán elengedné a dolgot, legyintene, hogy a cég megszűnt. De Ron nem ilyen. Ő nyomozni kezd és a józan ész sem állíthatja meg.
Ettől a ponttól kezdve a Szék alatt a világ egyre mélyebbre ereszkedik a paranoia és az abszurditás örvényébe.
Robinson karaktere minden pillanatban túlfeszíti a helyzeteket: amikor valaki csupán udvarias akar lenni vele, ő fenyegetésnek veszi, amikor segítséget kap, azt támadásként értelmezi. A sorozat egyik zsenialitása, hogy a rendezés és a fényképezés is komolyan veszi ezt a tébolyt. A zene, a vágás, a képi világ mind-mind egy komor, feszültséggel teli thrillert idéz, miközben a néző tudja, hogy mindez egy nyamvadt forgószék miatt történik.
Aki ismeri Tim Robinsont, tudja, hogy az ő humora nem könnyen emészthető. Nem az a fajta nevetés ez, amit egy poén után spontán kitörve engedünk meg magunknak. Inkább az a fajta kínos, feszengő nevetés, amit akkor érzünk, amikor valaki túl sokat beszél egy értelem nélküli dologról, és már rég késő lenne leállítani. Robinson ezt az érzést tökélyre fejleszti.
Szerepeinek lényege az, hogy a néző végül nem is rajta, hanem saját magán nevet, főleg azon, ahogyan a kellemetlenség határán egyensúlyozva próbálja megérteni, miért nem bírja abbahagyni a sorozat nézését. Elképesztően felüdítő látni egy ilyen jelenetet és tudni, hogy ez nem velünk történik.
Mindenkinek vannak ilyen pillanatai az életben, amikor azt gondolta, hogy mondhattam ilyet, vagy ezt miért tettem? Tim Robinson sorozatainak minden perce ilyen pillanatokból áll.
A Szék alatt a világ tehát nem hagyományos értelemben vett vígjáték. Inkább egy sötét szatíra az emberi rögeszméről, a kontrollkényszerről és arról, hogyan tudja egy apró sértés, vagy egy székbaleset teljesen tönkretenni egy átlagember életét. A cselekmény ugyan groteszk, de a mögötte rejlő pszichológia meglepően valóságos: mindannyian ismerünk olyan embereket, akik képtelenek elengedni egy sérelmet, és végül saját megszállottságuk rabjává váltak.
A sorozat hangvétele valahol Eric Andre anarchikus abszurdja és Nathan Fielder dokumentarista kényelmetlensége között lebeg. Robinson, mintha Andy Kaufman szellemét is megidézné, csak éppen modern köntösben. Az irodai élet, az irodai világ és az online bürokrácia közegébe helyezve. Aki nem tud mit kezdeni az efféle humorral, annak a Szék alatt a világ valószínűleg egy idegőrlő, érthetetlen káosz lesz.
Ám aki egyszer már felismerte Robinson zsenialitását, az tudja, ez a fajta őrület tudatosan épít a feszengésre, és épp attól működik, hogy semmi sem működik benne.
A Szék alatt a világ nem könnyű darab. Fárasztó, zavarba ejtő, időnként frusztráló és a nagyszerű benne, hogy ettől marad emlékezetes. Nem akar megfelelni senkinek, nem kér bocsánatot, nem próbál szerethető lenni. Csak elénk tár egy embert, aki képtelen elengedni egy törött széket, és ezzel tükröt tart elénk: mi vajon hányszor reagáltunk túl valamit az életben? Akkor lesz még viccesebb az egész, ha igaza lesz a végén az összeesküvés-elméletében.
Nem való mindenkinek, de ha egyszer Tim Robinson humora betalált, annak ez a sorozat igazi csemege lesz.
Az HBO Max vállalta a kockázatot, hogy teret adjon ennek a különös, szinte kísérleti komédiának, és ezzel sikerült valami ritkán látottat létrehoznia: egy olyan sorozatot, amely egyszerre abszurd és ijesztően ismerős.
A Szék alatt a világ bizonyíték arra, hogy a humor nem mindig a poénokban lakik, néha a kínos csendben, a túlfeszített pillanatban, vagy épp egy összetört szék felett fetrengő projekt menedzser arckifejezésén.
Az HBO Max legújabb csodája, a Szék alatt a világTim Robinson nevével fémjelzett sorozata, és már az első jelentétől világos: ez a széria sem fogja megúszni megosztottság nélkül. Robinson nem egy közönségkedvenc, vagy ismertebb színész.
Nem mindenki számára könnyen fogyasztható humor képviselője.
Ő az a fajta alkotó, akit vagy rajongással szeretnek, vagy mélységesen elutasítanak a nézők. Nincs középút. Én magam az előbbi táborba tartozom, és a Szék alatt a világ után még biztosabban állíthatom: Robinson egy méltatlanul elfeledett félisten a modern abszurd komédia világában.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Tom Selleck 81 éves: Spielberg neki szánta Indiana Jones szerepét, de egyetlen szerződés mindent tönkretett
Ma, január 29-én Tom Selleck 81 éves lett – a férfi, aki egyszerre testesítette meg a nyolcvanas évek laza hawaii magánnyomozóját és a 2010-es évek megkérdőjelezhetetlen New York-i rendőrfőnökét.
Van az a bajusz, amit nem lehet levetkőzni. Tom Sellecké pontosan ilyen. A hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján egyszer csak ott termett a tévéképernyőkön, hawaii ingben, Ferrari volánja mögött, Magnumként, és onnantól kezdve nem volt megállás. Amikor 1980-ban berobbant a Magnum, P.I. című sorozattal, az amerikai álom egy új, laza verzióját testesítette meg:
vietnámi veterán, aki virágmintás ingben nyomoz Hawaii-on, vörös Ferrarival száguldozik, és olyan morális iránytűje van, amit az amerikai külpolitika már akkor is csak messziről csodált.
A Magnum nemcsak sorozat volt, hanem korjelenség. Egy poszt-Vietnám Amerikában, ahol mindenki kereste a hőseit, Thomas Magnum a macsó és az érzékeny határmezsgyéjén mozgott. Egyedülálló férfi, aki nem fél sírni, de simán berúgja az ajtót, ha kell.
Selleck figurája újradefiniálta a férfiasságot – legalábbis egy időre.
Nemcsak egy karakter lett, hanem egy férfitípus: magas, széles vállú, lassú beszédű, ironikus mosolyú, aki sosem kapkod, mert tudja, hogy ráér megérkezni.
Pedig a színész karrierje sokkal inkább a „majdnemek” története, mint a sima sikersztori. A Magnum előtt sorozatos castingkudarcok, reklámfilmek, kisebb tévészerepek jöttek.
A nyolcvanas évek elején
Steven Spielberg és George Lucas őt szemelte ki Indiana Jones szerepére. „Steven azt mondta: ‘Itt a forgatókönyv… mert téged akarunk Indiana Jonesnak’”
– idézte fel a színész egy CBS-interjúban. Bár a szerepet felajánlották neki és el is akarta vállalni, a CBS csatorna a frissen leforgatott Magnum pilot epizódjára kötött szerződés miatt nem engedte el a forgatásra. A szerepet végül Harrison Ford kapta, a többi pedig már filmtörténelem.
Selleck pedig később csak annyit mondott: az ember nem bánhatja azt, amit sosem csinált meg. Ez a mondat nagyjából mindent elmond róla.
A Magnum (1980–1988) azonban önmagában is kulturális jelenséggé vált. Tom Selleck a szerepért 1984-ben Emmy-, 1985-ben Golden Globe-díjat kapott,
a piros Ferrari, a hawaii ing és a jellegzetes bajusz pedig a korszak szimbólumává tette.
A tévés siker után a mozivásznon is bizonyított: az 1987-es Három férfi és egy bébi az év legnagyobb amerikai kasszasikere lett, 167,8 millió dolláros (mai árfolyamon körülbelül 54,5 milliárd forintos) észak-amerikai és 240 millió dolláros (körülbelül 78 milliárd forintos) globális bevételével.
A Magnum-sorozat nyolc évig futott, és közben Tom Selleckből világsztár lett, de soha nem vált klasszikus hollywoodi celebfigurává.
Nem volt botrányhős, nem volt állandó címlapsztori, nem épített magáról legendát.
Ehelyett farmot vett Kaliforniában, fákat ültetett, lovakat tartott, és amikor a kilencvenes években Hollywood épp a fiatalabb arcokat kezdte hajszolni, ő egyszerűen hátrébb lépett egyet.
Karrierje során egy fiatalabb generáció számára is emlékezetessé vált a Jóbarátok című sorozat visszatérő vendégszereplőjeként. Dr. Richard Burke,Monica Geller jóval idősebb szerelmének megformálása közben eleinte megilletődötten mozgott az összeszokott csapat mellett.
„Halálra voltam rémülve” – vallotta be később, de a stáb segítőkészsége átlendítette a kezdeti nehézségeken.
Különösen kedves emléket őriz a néhai Matthew Perryről, akinek jellegzetes, ironikus hangsúlyozása annyira megragadta, hogy egyszer megkérte, ismételjen meg neki egy sort. „Matthew-nak volt egy beszédmintázata… odamentem hozzá: ‘Meg tudnád ismételni azt a sort?’ mire ő elmondta.”
Aztán a 2010-es években jött a Zsaruvér, ahol New York rendőrkapitányaként már egyfajta intézmény lett. A sorozat több mint egy évtizeden át futott, Selleck pedig közben észrevétlenül átcsúszott a „karizmatikus főszereplőből” a „tekintélyes apafigurába”. Nem fiatalodni próbált, hanem öregedni hagyta magát. A bajusz maradt, a hang mélyült, a mozgás lassult – és ettől az egész hitelesebb lett.
Érdekesség, hogy Selleck mindig nyíltan beszélt arról: számára a munka sosem lehetett fontosabb a magánéletnél. Tudatosan mondott nemet szerepekre, hogy jelen lehessen a családjában, és sosem akart mindenáron releváns maradni. Ez Hollywoodban majdnem forradalmi hozzáállás.
81 évesen Tom Selleck nem nosztalgiafigura. Inkább emlékeztető arra, hogy létezett – és talán még létezik – egy férfikép, amely nem harsány, nem önmarketingre épül, nem a folyamatos láthatóságon alapul.
Egy olyan sztár, aki nem akart ikon lenni, mégis az lett. Bajusszal, Ferrari nélkül is.
Fun factek:
- Tom Selleck 193 cm, de sosem kérkedett vele. Állítólag direkt lapos talpú cipőben járt a kolléganők miatt.
- A Három férfi és egy bébi című vígjátékban (1987) mutatta meg, hogy komikus vénája is van – a film évekig tartotta a legsikeresebb amerikai mozi rekordját.
- A Harvardra is felvették volna kosárlabda-ösztöndíjjal, de végül a Dél-Kaliforniai Egyetemen végzett üzleti szakon.
- Állandó vendégszereplő volt a Jóbarátokban, ahol Monica idősebb szerelmét, Richardot alakította – a közönség imádta, még akkor is, ha a szerelemnek nem lett happy end a sorozatban.
- Ő volt Ronald Reagan „kedvenc színésze” — a volt elnök állítólag kifejezetten kedvelte Selleck karakterét a Magnum sorozatban.
- Egy reklámmal futott be. 1970-es Right Guard dezodorreklám annyiszor ment le, hogy később már viccelődtek vele a talk show-kban is.
Van az a bajusz, amit nem lehet levetkőzni. Tom Sellecké pontosan ilyen. A hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján egyszer csak ott termett a tévéképernyőkön, hawaii ingben, Ferrari volánja mögött, Magnumként, és onnantól kezdve nem volt megállás. Amikor 1980-ban berobbant a Magnum, P.I. című sorozattal, az amerikai álom egy új, laza verzióját testesítette meg:
vietnámi veterán, aki virágmintás ingben nyomoz Hawaii-on, vörös Ferrarival száguldozik, és olyan morális iránytűje van, amit az amerikai külpolitika már akkor is csak messziről csodált.
A Magnum nemcsak sorozat volt, hanem korjelenség. Egy poszt-Vietnám Amerikában, ahol mindenki kereste a hőseit, Thomas Magnum a macsó és az érzékeny határmezsgyéjén mozgott. Egyedülálló férfi, aki nem fél sírni, de simán berúgja az ajtót, ha kell.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Február 24-től emel árat a SkyShowtime, a változás a streamingszolgáltató összes hazai csomagját érinti – írta a 24.hu. A cég közleménye szerint az emelésre azért van szükség, hogy „továbbra is a legjobb megtekintési és vásárlói élményt nyújthassák”.
A drágulás értelmében a Standard csomag havi díja 2799 forintról 3190 forintra, a reklámos változaté pedig 1999 forintról 2590 forintra módosul. A Prémium csomagért a mostani 3999 forint helyett már 4390 forintot kell kicsengetni.
A változás az „örökké féláras” promócióval rendelkezőket is érinti: a Standard csomag esetében az eddigi 1399 forint helyett 1595 forintot, míg a Prémium csomagnál 1999 forint helyett 2194 forintot fognak fizetni havonta.
Akinek már van aktív előfizetése, és megtartaná, annak nincs teendője, az emelt összeget a következő számlázásnál automatikusan levonják. A szolgáltató oldalán ugyanakkor lehetőség van az előfizetői csomag módosítására és a lemondásra is.
A SkyShowtime 2023 februárjában indult el Magyarországon. Alig egy évvel később, 2024 áprilisában kettébontották a standard előfizetést, és elérhetővé tették a reklámokat tartalmazó csomagot. Azon év októberében pedig bevezettek egy harmadik, Prémium nevű előfizetést is.
Február 24-től emel árat a SkyShowtime, a változás a streamingszolgáltató összes hazai csomagját érinti – írta a 24.hu. A cég közleménye szerint az emelésre azért van szükség, hogy „továbbra is a legjobb megtekintési és vásárlói élményt nyújthassák”.
A drágulás értelmében a Standard csomag havi díja 2799 forintról 3190 forintra, a reklámos változaté pedig 1999 forintról 2590 forintra módosul. A Prémium csomagért a mostani 3999 forint helyett már 4390 forintot kell kicsengetni.
A változás az „örökké féláras” promócióval rendelkezőket is érinti: a Standard csomag esetében az eddigi 1399 forint helyett 1595 forintot, míg a Prémium csomagnál 1999 forint helyett 2194 forintot fognak fizetni havonta.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
A Pókember-filmek rendezője egy véres, undorító filmmel támad: a Segítség! beeszi magát a bőrünk alá
Egy lakatlan sziget, két túlélő és rengeteg testnedv: Sam Raimi visszatért ahhoz, amihez a legjobban ért. Ez a thriller–vígjáték nem kíméli sem a gyomrodat, sem az idegeidet.
Sam Raimi visszatért a gyökereihez és ezt ezúttal nem marketinges túlzásként kell értelmezni. A kultuszrendező legújabb filmje, a Segítség! egy feszült, undorító, kíméletlenül gonosz, ugyanakkor meglepően szórakoztató thriller/vígjáték hibrid.
Ezen nem kell meglepődni, pontosan azt adja, amit a nyolcvanas évek óta várni lehet a rendező kisebb projektjeitől: túlzó brutalitást, groteszk humort és egy olyan beteges játékosságot, amely egyszerre taszító és nevetésre késztető.
A „hányás nagymestere” becenév továbbra is megállja a helyét, és aki valaha rajongott az Evil Dead-filmek elszabadult energiájáért vagy a rá jellemző látványvilágáért, itt is sok ismerős motívumra bukkanhat.
Raimi pályája mindig is érdekes kettősséget mutatott: a vértől és testnedvektől csöpögő horrorok mellett képes volt széles közönségnek szóló produkciókat is letenni az asztalra, legyen szó a Gyorsabb a halálnál westernjéről, a Szimpla ügyről vagy a Tobey Maguire-félePókember-trilógiáról.
A Doctor Strange 2 után gyakorlatilag bármit megfilmesíthetett volna Hollywoodban, annyi pénzt keresett.
Ő azonban úgy döntött, hogy inkább egy kisebb léptékű, ám annál gusztustalanabb túlélőthrillerbe öli bele az energiáját Rachel McAdams és Dylan O’Brien főszereplésével. A választás egyértelmű üzenet: Raimi láthatóan jobban érzi magát akkor, amikor szabadjára engedheti beteges fantáziáját.
A Segítség! forgatókönyvét Damian Shannon és Mark Swift jegyzik, akik korábban a Freddy vs. Jason és a 2009-es Péntek 13 révén már bizonyították, hogy nem idegen tőlük a slasher-logika. Ez persze nem dicséret volt. Ezúttal sem a csavaros történet a filmjük legerősebb eleme. Az alaphelyzet ötletes, de erősen klisékre épít, és számos korábbi alkotás (gondolok itt például az 1990-es Tortúrára) visszhangzik benne.
A középpontban Linda áll, az elnyomott, magányos, ám rendkívül intelligens tervezőmérnök, akit főnöke, a pökhendi és kegyetlen Bradley minden eszközzel igyekszik eltakarítani az útjából.
Egy nagy üzlet miatt azonban kénytelen még elviselni a jelenlétét, és amikor egy thaiföldi üzleti út során a magángépük egy lakatlan sziget közelében lezuhan, a hatalmi viszonyok hirtelen gyökeresen átalakulnak.
Bradley mozgásképtelenné válik, Linda pedig, köszönhetően a túlélési könyveknek, a túrázásnak és a végtelen évadok óta futó Survivor-rajongásnak igazi túlélőmesterként viselkedik. Azonnal átvált gyakorlati üzemmódba és a mérnöki képességeit kamatoztatva életben tartja mindkettőjüket.
Innentől kezdődik igazán a film, egy kétszereplős pszichológiai és fizikai párharc, ahol az elkényeztetett üzletember és a látszólag szürke kisegér nő között indul meg a brutális dominancia harc.
A kérdés hamar nemcsak az lesz, hogyan lehet kijutni a szigetről, hanem az is, hogy egyáltalán mindenki haza akar-e jutni. Ezek a motívumok már az előzetesben is felbukkannak, így nem nevezhetők valódi meglepetésnek, Raimi azonban ügyesen használja őket arra, hogy fokozatosan csavarja fel az őrületet, a groteszk jeleneteket és a humort.
A rendező stílusjegyei mind markánsan visszaköszönnek: rohanó, alacsonyan suhanó kameramozgások, mintha maga a vadállat vagy egy láthatatlan démon figyelné az eseményeket, testnedvekkel teli közelképek, egymás szájába hányó karakterek és elképesztő sérülések premier plánban.
Egy jelentős különbség azonban szembetűnő a klasszikus Raimi-filmekhez képest: a mostani produkció sokszor gyengébb digitális effektekkel oldja meg a véres jeleneteket, amelyek nem mindig festenek meggyőzően.
A régi, olcsó, ám kreatív praktikai trükkök hiánya érezhető visszalépés, még ha a költségvetésnek bizonyára jót is tett ez a döntés.
Ami igazán kiemeli a filmet a hasonló túlélőthrillerek sorából, az a fekete humor. Raimi olyan mértékig tolja túl az undor-mérőt, hogy az egy ponton túl már abszurd komédiává válik. A néző gyakran azon kapja magát, hogy miközben fintorogva fordulna el a vászontól, mégis kellemetlenül inkább nevetgél egy-egy groteszkül megkomponált jeleneten. Ez a rosszindulatú, szinte szadista humor régóta a rendező védjegye, és itt is tökéletesen működik.
A film nem akar komoly túlélődrámának tűnni, sokkal inkább egy belsőségekkel dobálózó, kegyetlen tréfa, amely pontosan tudja, mennyire nevetséges az, amit mutat.
A színészek is hozzáteszik a magukét ehhez az őrült kavalkádhoz. Rachel McAdams meglepően sokoldalú: egyik pillanatban még törékeny, elnyomott irodai alkalmazott, a másikban hidegvérű vadász, majd elszánt akcióhősnő, és mindhárom arcát meggyőzően hozta. Dylan O’Brien nehezebb helyzetben van, hiszen figurája szinte végig manipulatív és ellenszenves, mégis sikerül árnyalatokat csempésznie a karakterbe, hogy ne váljon puszta karikatúrává.
Összességében a Segítség! egy meglepően szórakoztató, véres kis kétszereplős thriller, amely tökéletes választás a januári uborkaszezonban.
Nem forradalmasítja a műfajt, és a klisék sem maradnak el, de Raimi beteges humora és energikus rendezése bőven kárpótol ezekért.
Akinek van gyomra az efféle túlzásokhoz, annak a mozijegy ára bőségesen megtérül, és egy régi vágású Raimi-élménnyel távozhat a teremből, pontosan olyannal, amilyenből ma már egyre kevesebb készül.
Sam Raimi visszatért a gyökereihez és ezt ezúttal nem marketinges túlzásként kell értelmezni. A kultuszrendező legújabb filmje, a Segítség! egy feszült, undorító, kíméletlenül gonosz, ugyanakkor meglepően szórakoztató thriller/vígjáték hibrid.
Ezen nem kell meglepődni, pontosan azt adja, amit a nyolcvanas évek óta várni lehet a rendező kisebb projektjeitől: túlzó brutalitást, groteszk humort és egy olyan beteges játékosságot, amely egyszerre taszító és nevetésre késztető.
A „hányás nagymestere” becenév továbbra is megállja a helyét, és aki valaha rajongott az Evil Dead-filmek elszabadult energiájáért vagy a rá jellemző látványvilágáért, itt is sok ismerős motívumra bukkanhat.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Elhanyagolta a gyerekeit, több mint 84 millió dollárt költött a válásaira, és ma már 24 órás felügyeletre szorul – Phil Collins 75 éves
Zenélésen, éneklésben, színészkedésben egyaránt halmozta a sikereket, az elromlott házasságok és a rengeteg egészségügyi probléma végül megtört emberré tették.
Philip David Charles Collins 1951. január 30-án született a nyugat-londoni Chiswickben Greville Collins biztosítási ügynök és Winifred June Strange menedzser és színházi ügynök gyermekeként. Három testvér közül a legfiatalabbként egy középosztálybeli családban nőtt fel a bátyjával, Clive-val és a nővérével, Carole-lal. Collinsék 1954-től Hounslow-ban éltek, ahol Phil anyja szórakoztatóipari kapcsolataitól befolyásolt környezetben nőtt fel, így már korán érdeklődést mutatott a színjátszás és a zene iránt. 1956-ban, ötéves korában kapott egy játék dobkészletet, amit imádott, anyja bátorítására pedig színész leckéket is vett. 13 évesen otthagyta az elemi iskoláját, hogy beiratkozzon a Barbara Speake Stage Schoolba, egy speciális drámaintézménybe, amely a táncot, a színészetet és a zenét helyezte előtérbe. 12 évesen már teljes profi dobkészlete volt, és önálló gyakorlással csiszolta a tudását, míg a színészi képzése közben olyan szerepeket játszott el például, mint Artful Dodger az Oliver! című darabban. 13 évesen már statisztaként tűnt fel olyan filmekben, mint az Egy nehéz nap éjszakája (1964), a Csodakocsi (1969) vagy a Háromig számolok (1970). Ezek az élmények alapozták meg későbbi zenei pályafutását, amelyben a családja abszolút támogatta.
Szó szerint úszott a sikerben
Collins zenei érdeklődése erősebbnek bizonyult, miután a színpadi iskola zenekarában, a The Real Thingben kezdett dobolni. 1968-ban csatlakozott a The Freeholdhoz, ahol felvette első saját szerzeményű dalát, és helyi fellépései voltak. Hamarosan a Flaming Youth rockzenekarhoz került, amely 1969-ben kiadta az Ark 2 című albumot, de csak kisebb kereskedelmi sikert aratott. Nem sokkal később, 1970-ben azonban jó időre maga mögött hagyta a színészkedést, mivel csatlakozott egy bizonyos Genesis nevű zenekarhoz…
Első igazi zenei szerelme egyébként a The Beatles volt, de ahogy ő (és a dobszerkója) nőtt, a The Who, illetve a kevésbé ismert londoni The Action lettek azok a bandák, amelyek a legnagyobb hatással voltak rá, és gyakran járt el a koncertjeikre is.
1970-ben, miután a rövid életű Flaming Youth feloszlott, Collins válaszolt egy hirdetésre a brit Melody Maker zenei magazinban, amelyben dobost kerestek a Genesis zenekarhoz. A meghallgatásra az énekes Peter Gabriel szüleinek házában került sor, ahol úszómedence is volt. Mivel Collins korán érkezett, a bandatagok azt javasolták, hogy ússzon egyet, amíg a többi dobost meghallgatják. Úszás közben Phil hallotta a dalokat, és azon nyomban meg is tanulta azokat.
Mivel már jól ismerte a részeket, amikor végül ő került sorra, és leült a dobokhoz, sikeresen teljesítette a feladatot, és megkapta az állást. Az elkövetkező öt évben, a Genesisben pedig a legjobb dobosok közé emelkedett. 1975-ben Peter Gabriel elhagyta a bandát, hogy szólókarrierbe kezdjen, majd egy hosszadalmas és sikertelen meghallgatássorozat következett a pótlására. Végül azonban a zenekar tagjai úgy döntöttek, hogy a szintén jó hangú Collins veszi át a vezető énekesi szerepet. A következő album, az A Trick of the Tail kritikai és kereskedelmi sikert aratott.
Szólóban és bandában
A következő időszakban Collins különböző projektekben működött közre, többek között Peter Banks (Yes), Steve Hackett és Anthony Phillips szólóalbumaiban, két Brian Eno-lemezen, a Thin Lizzy dobosaként, és csatlakozott a Brand X-hez is.
1981-ben indította el (a Genesis mellett) szólókarrierjét a Face Value című albummal, amelyen az ikonikus In The Air Tonight című dal is szerepelt. A lemez nagy sikert aratott, így jöhettek a következők. A harmadik albuma, a No Jacket Required (1984) és az azt kísérő világ körüli turné a világ egyik legnagyobb sztárjává tette Collinst, illetve ez az időszak a Genesis számára is a legsikeresebbnek bizonyult az Invisible Touch lemezzel. Ez a „kettős játék”, a Genesisen belül és kívül egészen a ’90-es évek közepéig tartott. Végül 1996-ban egy vicces sajtóközleményben jelentették be, hogy Phil Collins elhagyta a zenekart
„A Genesis befejezi húszéves kísérletét, és úgy döntött, hogy Peter Gabriel helyett új énekest keres” – állt a szövegben.
2006-ban a 40. évfordulós turnéjukra később újra összeálltak.
Liánon lengő Oscar
Persze a filmekről sem mondott le, s bár a legtöbbször a zenéit használták a mozgóképesek, azért színészkedett is hébe-hóba. Az 1980-as évek egyik legnagyobb sikersorozata a Miami Vice volt, amely az In The Air Tonight című dalát használta az epizódok kezdetén. Egy későbbi évadban Collins vendégszereplőként a csaló „Phil the Shill” karakterét alakította. Főszerepet játszott később a Buster című 1988-as krimi-vígjátékban is, amely A nagy vonatrablás című film alapján készült, és az Egyesült Királyságban kasszasiker lett. Ezt követően volt egy vicces cameója Steven SpielbergHook című 1991-es fantasyjében (Good felügyelőként), majd következett az 1993-as Szigorúan piszkos ügynök gonosz főszerepe Hugo Weaving mellett. Feltűnt még továbbá az És a zenekar játszik tovább… (1993) című AIDS-drámában, s ez volt az utolsó egész estés játékfilmes szerepe, ezután már csak szinkronizált, például a Baltóban (1995), A dzsungel könyve 2-ben (2003) vagy a Nyuszi Péter című animációs sorozatban (2014-2016).
A legnagyobb filmes sikerét természetesen zenészként érte el. A Disney ugyanis felkérte őt, hogy írja meg a betétdalokat a 1999-ben bemutatott Tarzanhoz. Ez nagy egy változást jelentett a hagyományos Disney-féle hozzáálláshoz, mivel az összes dalt Collins énekelte fel, nem pedig a film egyes szereplői, ahogy korábban szokták. Sőt, Phil még spanyol, olasz, francia és német nyelvű változatokat is rögzített. A magyart sajnos nem, így abban Ákos helyettesítette őt. Bár Collins eleinte ideges volt a projekt miatt, a film végül hatalmas kasszasiker lett, a You’ll Be In My Heart című dalért pedig Phil Oscar- és Golden Globe-díjat nyert. Később a 2003-as Mackótestvérnek és a 2006-os Majdnem a mennyben című drámának is ő szerezte a zenéjét.
Nem épp mintaapa
Phil Collins összesen háromszor házasodott, ám mindhárom házassága válással végződött. Először Andrea Bertorellit vette el 1975-ben. Közös ismerősökön keresztül ismerkedtek meg a zenei szcénában, de a kapcsolatuk felbomlott, miután Collins egyre több időt fordított a Genesisre, ami érzelmi távolsághoz és hűtlenségi vádakhoz vezetett mindkét fél részéről. Az 1980-as válásuk ihlette az In the Air Tonight komor hangvételét, amely tükrözi a szakításuk keserűségét.
A második házassága az amerikai Jill Tavelmannel 1984-től 1995-ig tartott, s ebből a frigyből született ismert lánya, Lily Collins (1989. március 18-án), a mostanra világhírűvé vált színésznő, köszönhetően az Emily Párizsban című Netflix-szériának.
Collins turnéprogramja és a média figyelmének növekedése miatti, egyre növekvő összeférhetetlenség vetett aztán véget ennek a házasságnak is. A megállapodásuk állítólag Collins vagyonának jelentős részét felemésztette.
A harmadik házasságra a svájci ékszertervező Orianne Cevey-vel került sor 1999-ben. Közös gyermekeik is születtek, két fiú: Nicholas 2001-ben és Matthew 2004-ben. Végül 2006-ban romlott meg a kapcsolatuk, ekkor szakítottak is, de csak 2008-ban mondtak ki a válásukat. Ez a procedúra akkoriban rekordot jelentett, Collins ugyanis körülbelül 47 millió dollárt fizetett Cevey-nek, vagyis a három válás összesen több mint 84 millió dollárba fájt neki. Cevey és Collins egyébként 2015-ben egy rövid időre kibékültek, és 2020-ig újra együtt éltek, amikor a vagyonmegosztással kapcsolatos viták újabb jogi csatákhoz vezettek, többek között ahhoz, hogy Cevey elfoglalta Collins Miamiban található kastélyát.
Zenészünknek egyébként összesen öt gyermeke van, mivel az első házasságából van egy örökbe fogadott lánya, Joely (született 1972-ben), valamint Bertorellivel van egy közös biológiai fiuk is, Simon (született 1976-ban).
Phil állítólag sosem volt mintaapa, mivel különféle beszámolók szerint a turnéit és a karrierjét előbbre valónak tartotta, minthogy ott legyen a csemetéi életében.
Lily Collins például nyilvánosan leírta, hogy gyerekkorában távolságtartó volt az apjával, és a válás után a transzatlanti távolság még tovább rontotta a kapcsolatukat. Ez oda vezetett, hogy csak ritkán beszéltek egymással, s Lily már jócskán felnőtt volt, amikor újra közelebb került az apjához, bár továbbra is bírálta Phil korábbi gyakori távolléteit. Collins később sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy a munkája miatt keveset tudott a gyermekeivel lenni (a hűtlenségnek, a karrierbeli nyomásoknak és az eltérő életmódnak köszönhetően), de továbbra is részt vesz az életükben és az azóta született unokáéiban is.
Régóta nincs jól
Phil Collins egészségügyi problémái nagyrészt abból erednek, hogy évtizedeken át magasra emelt karokkal dobolt, ami fokozatos gerinckopáshoz vezetett. 2007-ben, a Genesis európai turnéja során, a testtartása következtében gerincsérülést szenvedett, amelynek során a felső nyakcsigolyája kificamodott. 2009 júniusában gerincfúziós műtéten esett át, a beavatkozás azonban komplikációkhoz vezetett, többek között idegkárosodáshoz a kezeiben és a lábában. Ez súlyosan rontotta a dobverők fogásának képességét, ezért Collins kénytelen volt azokat az alkarjához ragasztószalaggal rögzíteni a fellépések során. Ezt a módszert 2014-ben kezdte el alkalmazni szóló turnéi közben, illetve a Genesis 2019-es és 2021-2022-es búcsúturnéin is folytatta.
Ez az állapot később jelentős mozgáskorlátozottságot okozott, ami miatt gyakran mankóra, végül pedig ülő fellépésekre vagy kerekesszék használatára volt szükség a színpadon. 2015-ben és 2016-ban további gerincműtétek következtek, hogy a degeneratív változások által károsított további nyakcsigolyákat összekapcsolják.
Collins emellett 2-es típusú cukorbetegséggel is küzd, amit még a karrierje elején diagnosztizáltak, sőt, 2000 óta halláskárosodása is van a jobb fülében, amit egy vírusos fertőzés váltott ki, és amelyre nincs hatékony kezelés. A gyógyulás érdekében több korrekciós műtétet és adaptív technikát alkalmaztak, hogy a fogyatékosság ellenére is folytathassa a fellépéseket. 2025 júliusában térdprotézisműtéten esett át, hogy orvosolja a korábbi gerincproblémák miatt súlyosbodott mozgáskorlátozottságát. Pár hónappal korábban, 2025 februárjában jelentette ki, hogy „nagyon beteg”, így nem képes új zenét komponálni.
Sajnos jelenleg sincs jól. Nem sokkal a 75. születésnapja előtt, január 21-én nyilatkozott a BBC Eras című podcastjében, ahol elmondta, „nehéz” kihívásokkal kell szembenéznie. „Ez egy folyamatos dolog. Van egy 24 órás bentlakásos ápolóm, aki gondoskodik arról, hogy a gyógyszereimet a megfelelő módon szedjem. Problémáim vannak a térdemmel. Minden, ami rosszul sülhetett el, rosszul is sült el. A kórházban ráaádsul megfertőződtem a Coviddal. A veséim elkezdtek leállni. Úgy tűnt, minden egyszerre történt. Az elmúlt néhány év nehéz, érdekes és frusztráló volt” – ismerte el, de azért, hogy megnyugtasson mindenkit, hozzátette: „De most már minden rendben van.” Így legyen!
Philip David Charles Collins 1951. január 30-án született a nyugat-londoni Chiswickben Greville Collins biztosítási ügynök és Winifred June Strange menedzser és színházi ügynök gyermekeként. Három testvér közül a legfiatalabbként egy középosztálybeli családban nőtt fel a bátyjával, Clive-val és a nővérével, Carole-lal. Collinsék 1954-től Hounslow-ban éltek, ahol Phil anyja szórakoztatóipari kapcsolataitól befolyásolt környezetben nőtt fel, így már korán érdeklődést mutatott a színjátszás és a zene iránt. 1956-ban, ötéves korában kapott egy játék dobkészletet, amit imádott, anyja bátorítására pedig színész leckéket is vett. 13 évesen otthagyta az elemi iskoláját, hogy beiratkozzon a Barbara Speake Stage Schoolba, egy speciális drámaintézménybe, amely a táncot, a színészetet és a zenét helyezte előtérbe. 12 évesen már teljes profi dobkészlete volt, és önálló gyakorlással csiszolta a tudását, míg a színészi képzése közben olyan szerepeket játszott el például, mint Artful Dodger az Oliver! című darabban. 13 évesen már statisztaként tűnt fel olyan filmekben, mint az Egy nehéz nap éjszakája (1964), a Csodakocsi (1969) vagy a Háromig számolok (1970). Ezek az élmények alapozták meg későbbi zenei pályafutását, amelyben a családja abszolút támogatta.
Szó szerint úszott a sikerben
Collins zenei érdeklődése erősebbnek bizonyult, miután a színpadi iskola zenekarában, a The Real Thingben kezdett dobolni. 1968-ban csatlakozott a The Freeholdhoz, ahol felvette első saját szerzeményű dalát, és helyi fellépései voltak. Hamarosan a Flaming Youth rockzenekarhoz került, amely 1969-ben kiadta az Ark 2 című albumot, de csak kisebb kereskedelmi sikert aratott. Nem sokkal később, 1970-ben azonban jó időre maga mögött hagyta a színészkedést, mivel csatlakozott egy bizonyos Genesis nevű zenekarhoz…
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
