Lovasi András: Nem vagyok depressziós, nincs halálvágyam
Lovasi András a Kispál és a borz és a Kiscsillag frontembere 18 év után, idén februárban ismét szóló albumot adott ki Tűzijáték délben címmel. A jövő heti lemezbemutató koncertre hangolódva beszélgettünk többek között arról, miért ezt a címet választotta, és hogy mennyivel lett keserűbb az elmúlt 20 évben.
- Számomra nagyon érdekes a Te pályafutásodban, hogy egyfelől egy nagyon érzékeny, fontos látásmóddal, mondanivalókkal, lírai vénával rendelkező művész vagy, de ugyanakkor egy nagyon népszerű rock n roll sztár is, rengeteg fülbemászó, népszerű slágerrel. Nem kerül olykor konfliktusba benned a költő és a körülrajongott bálvány?
- Nem. Röviden ezt tudom válaszolni. A hosszabb válaszom az, hogy alapvetően dalszerzőként tartom magamat számon. Még pedig azért, mert voltam én költő, de olyan 18-19 éves koromban valahogy elapadt az indíttatásom. Amikor újra kezdtem, akkor viszont már direkt dalszövegeket akartam írni. Van egy-két novella kezdeményem, prózai dolgom, de azokat is félbe hagytam. Nincs az a fajta késztetésem, mint egy rendes, becsületes írónak, aki minden reggel felkel, és ír.
Én dalt is csak akkor írok, ha úgy érzem, hogy bent mozog valami.
Az a tapasztalatom, hogy ha megrendelésből, vagy kényszerből írok, az sosem olyan jó. Ha úgy nézzük, hogy bő 30 év alatt írtam durván 300 dalt, az nem egy rettenetesen nagy termés. Egy írói életmű nem jönne ki belőle. Azt pedig, hogy én is énekelem őket jobbára, az azért szerencsés, mert egy szövegen még utólag is tudok változtatni, éneklés közben még egy csomó minden kiderül a sorokról, mi van jó helyen, mi kényelmetlen.
- Nem gondolom, hogy egy dalszöveg kevésbé lenne értékes, mint mondjuk egy vers. Úgy tűnik, a Nobel-díj bizottság sem.
- Én sem. Az sose vonzott, hogy megírjak egy verset, ami megjelenik valahol és elkezdi a saját útját. Engem sokkal jobban érdekelt, hogyha megírok egy dalt, azt elvigyem a közönségnek. A magyar popzenében amúgy is van egy nagyon erős szövegcentrikusság a 60-as 70-es évek politikai elzártsága miatt.
Az elődeink sokkal jobb popszövegeket írtak, mint mondjuk az angolszász popzene nagy átlaga, elég, ha Bródy, Bereményi vagy Dusán munkásságára gondolunk.
Tehát a magyar popzenei szövegeknek van egy jó hagyománya, amit érdemesnek tűnt folytatni.
- Amikor a költői vénádról beszéltem, pont arra gondoltam, amit Te is mondasz. Hogy nem azért írsz, mert írni kell, mint egy iparosnak, hanem mert van mondanivalód. És pont ezért gondoltam, hogy belső konfliktus lehet, mert a popszakmának azért van egy gépszíj jellege, egyfajta nyomás, hogy bizonyos időként muszáj új számokkal előállni.
- Ami inkább nehezemre esett mindig is az egészben, az a körítés, a külsőségek, amivel eladni vélik a popzenét, és ami egyre hangsúlyosabb a beltartalom helyett. Maga a dalírás, a zenekarosdi az jó, próbálni szerettünk, dolgozni szerettünk. Már a 90-es években is lelassult azért kicsit a popszakma, az egyáltalán nem volt tipikus dolog, ami az esetükben történt, hogy minden évben kiadtunk egy lemezt. Az első 5 lemezünk között 6 év telt el. Most aztán pláne lelassult, egy átlagos zenekar 3 évente ad ki egy lemezt. Mondjuk ez világtrend, talán mert sokkal nagyobb lett a könnyűzene felvevő piaca, mindenhová eljutni pedig hosszú idő, miközben abban van most már az iparág jövedelmeinek nagy része.
- Azt nem lehet mondani, hogy elkapkodtad volna az újabb szóló lemez elkészítését. 18 éve jelent meg a Bandi a hegyről. Egyszer csak kedvet kaptál rá?
- Ezek a dalok mindig gyűltek. Az Aréna-koncert előtt kezdtem gondolkozni rajta, hogy milyen jó lenne, ha az Arénáig kijönne egy szólólemez is. De aztán az előkészületek során látszott, hogy addigra nem lesz kész. Egy-két dalt eljátszottam, mert azért akkor már megvolt az album fele. Azután megszületett a fiam, és nyáron elég sokszor én vigyáztam rá. Most már nem tudok gitározni mellette, mert beleszól, belenyúl, úgyhogy marad az éjszaka. De akkor még tudtam mellette zenélni, volt időm befejezni a kezdeményeket, és utána rohammunkában fel is vettük, három vagy négy nap alatt, mert annyira letisztult addigra az elképzelés, hogy nagyon pontos utasításokat adhattam a zenészeknek. Ráadásul, mivel a legtöbb dalban nincs dob, nincs meg a szokásos metrum, egyszerre kellett felvenni egy-egy dalt.
- Az album nem valamelyik dal címét kapta, hanem önálló neve van: Tűzijáték délben. Mit akar kifejezni?
- Ez egy régi heppem. A Fishingen minden évben van egy délutáni, fürdéssel összekötött nyitóünnepség, és egyszer kitaláltam, hogy legyen tűzijáték. Régi vágyam volt megnézni, milyen lehet nappal a tűzijáték.
- Na és milyen?
- A durrogás ugyanúgy megvan, de a látvány kevésbé mutatós, csak egy kis fehér füst. Nagyon tetszett az egész hiábavalósága. Az is benne lehet, hogy a feleségem játszik egy darabban, aminek az a címe, hogy Az utolsó tűzijáték, és ez eszembe juttatta az amúgy is meglévő mániámat.
Picikét arra is utal, hogy ez egy olyan album, amiről azt gondoltam, hogy abban az erőtérben és időben, amiben megjelenik, nem lesz, nem lehet különösebben sikeres, és ez egy jó, önironikus címnek tűnt.
Egyébként annál nagyobb visszhangja lett, mint ahogy vártam, legalábbis ami a fogyást és a fogadtatást illet. Mondjuk az Index jól lehúzta. Bár annak idején megmondta Nagy Feró, mint első mentorunk, amikor indult a Kispál, hogy mindegy mit, csak írjanak. És tényleg, sok ismerős mondta, hogy csak az írás után vette a fáradságot, hogy „na, jó, akkor meghallgatom”. Szóval végső soron hálás lehetek nekik, csak nehéz megemészteni, hogy ebben a leosztásban mi, régebb óta ismert hazai popzenészek, akiket már az Index nem tud felfedezni, általában csak negatív kontextusban kerülhetünk a fő oldalra, valami hatásvadász címmel, ami sok kicsi kattintást generál nekik. „Lovasi - Ákos”, ez valami csodálatos összeszikráztatása a valóságnak. Ki nem hagyták volna semmi pénzért.
- Végső soron úgy is a közönség dönt, és van egy olyan fix táborod, akire mindig számíthatsz.
- Pont ezért éri meg nekik. Mivel általában megosztó személyiségekről van szó, olyan hangnemben kell fogalmazniuk, hogy a táborokat felébressze.
- Hagyjuk az Indexet, ha rájuk lennék kíváncsi, tőlük kérnék interjút. A lemezen egy sokkal visszafogottabb Lovasi Andrást hallhatunk a Kispálhoz vagy a Kiscsillaghoz képest. Nekem a Tekerd fel a volumét jutott eszembe az éneklésedről.
- Persze, vannak előzményei. Vagy az első szólóanyag. Az is ilyen szobazene, csak akkor nagyon érdekeltek az elektronikus eszközök. Akkor találkoztam először bizonyos programokkal, loopokkal, és nagyon élveztem. De ez az érdeklődésem mára teljesen elmúlt. Ezért is lett ilyen egyszerű, akusztikus a lemez.
- Nem csak a hangszerelésre gondolok, hanem kimondottan az éneklésre. Általában erőszakosabban, ha úgy tetszik, vagányabbul szoktál énekelni, nem ennyire líraian.
- Ez attól függ, hogy hol keletkezik a zene. Például egészen biztos vagyok benne, hogy az AC/DC-nél ez a jellegzetes, préselt fejhang valószínűleg azért alakult ki a Bon Scottnál, mert ezt hallotta az erősítők és a borzasztó hangos zene mellett a kis sufniban anno. A Kispálban is valószínűleg azért vannak ezek a magas regiszterek – főleg a koraiban –, mert egyszerűen azt hallottuk. Volt egy mikrofonunk, bedugtuk az erősítőbe, és ezen a frekvencián hallottam, hogy mit énekelek. Ha mélyebben énekeltem, azt nem hallottam. De ha az ember egy szobában, egyedül követi ezt el, akkor ez nem szempont. Kicsit „dödögősebb” ének dallamok íródnak.
- A lemez központi, több dalban megjelenő témája tulajdonképpen az egész életművedben vissza-visszatér: a halál. Miért ennyire fontos neked? Szerencsére még elég fiatal vagy.
- Nem tudom. Mert jó téma. Ez ugyanolyan, hogy miért csinálnak krimiket, és azokban a krimikben általában miért ölnek meg embereket? Hiszen a legtöbb bűneset nem végződik halállal, hanem mondjuk, ellopják valakinek a pénztárcáját, vagy megvernek valakit.
Az ember – a mi kultúránkban végképp – nem tud mit kezdeni a saját, de még a mások halálával sem.
Nyilván az ember próbálja valahogy barátságossá szelídíteni. Az életünk egy út a halál felé, nem csoda, hogy fontos része az életünknek. Nem mindegy, hogy történik meg. Ha valaki hisz a túlvilági életben, akkor azért nem, ha nem hisz, akkor azért nem.
- Szóval akkor nem kell ebbe semmit belelátni, nem kell aggódnunk...
- (nevet) Nem vagyok depressziós, nincs halálvágyam. De azért nyilván az ember minden nap úgy kel fel, hogy tudja, egyszer vége lesz, és hát nem mindegy, hogy addig hogy telik az idő.
- Bármennyire régi téma is a halál, a nyitó dal, a Nem kell... mégis valahogy különbözik az eddigiektől. A Ha az életben, a Tegyetek el befőttet, az Eltalált állat, a Feketemosó és a többi egyfajta dacolás, egy fajta „szemébe nevetek a halálnak” érzés, de a mostani dal szövegében és zenében is sokkal letisztultabb, és a régi fanyar stílust talán csak a fúvósok idézik meg.
- Na például a Nem kell... az bizonyos értelemben „alkalmazott” dal. Van egy rendező barátom, Géczy Dávid, aki készített egy filmet, Game Over Club a címe. A feleségem szerepel benne, és Dávidal beszélgettek a filmről, én pedig ott kibiceltem. A film arról szól, hogy van egy Facebook-csoport, akik kitalálják, hogy csoportosan lesznek öngyilkosok. És eszembe jutott, hogy megírom a Game Over Clubnak az indulóját. Persze nem kértek fel rá, csak megírtam, és másnap elküldtem, és azt hiszem, be is rakták. Ott a szöveg is más volt. Most az a vége, hogy „Nem kell félni semmilyen haláltól.” De az eredeti az volt, hogy „Nem kell félni a meghívott haláltól.” Csak nem akartam népszerűsíteni az öngyilkolást.
- A másik fontos témája az új albumnak a... hát ezt nem biztos, hogy tudom szebben mondani, az embert körülvevő hülyék. A "Sziluetthuszárok", a "Férgek". Látszat- és érdekemberek mindig is voltak. Változott ebben bármi is a pályád kezdete óta?
- A Féreg az például kifejezetten a bennünk lévő féregről szól. Arról, hogy mi magunk sem feltétlenül vagyunk jobbak másoknál. Nyilván az ember kicsit szebbnek látja magát a többieknél, a saját gerendáját kevésbé veszi észre, mint a másik szálkáját.
Ha arra vonatkozik a kérdés, hogy mennyivel vagyok keserűbb most, mint húsz évvel ezelőtt azzal kapcsolatban, hogy milyenek az emberek, akkor azt tudom mondani, hogy egy picit keserűbb vagyok. Ugyanis amiről akkor azt gondoltam, úgy van, arról kiderült, hogy tényleg úgy van.
Mondjuk úgy, hogy kevesebb az illúzióm.
- A lemezbemutató koncert nem egy füstös klubban lesz, nem is az Arénában, hanem a Vígszínházban. Van valami jelentősége a helyszínnek?
- Szeretem a Vígszínházat. Az efféle daloknak nagyon jó helyszín. Külföldön is a legendás koncerthelyek, amiket láttam például Londonban, azoknak a nagy része egykori színház. Úgy vannak kitalálva, hogy a közönség viszonylag közel legyen a színpadhoz, nincsenek igazán rossz helyek. Jó az akusztikájuk. Fontos lehetőség nekem, hogy ott játszhatok.
- Gondolom az új album dalai mellett régebbi kedvencek is megszólalnak.
- Mivel a lemez összesen 35 perc, abból nem jön ki egy egész este. Lesznek dalok az első szólólemezemről, és a Kispál- és Kiscsillag-dalok közül olyanok, amiket anno egy készülő szólólemezre írtam, csak éppen felkerültek egy-egy zenekari albumra. Tehát van még egy titkos szólólemezem is a Kispál és a Kiscsillag albumokon elbújva.
- Készültök-e valamire a Kiscsillaggal?
- 70%-os készültségben vagyunk egy lemezzel, de most kicsit félretettük a Kiscsillag zenekart a fejünkben egy másik polcra, mert amíg én a szólóalbumon dolgoztam, Lecsó elment Pál Utcai Fiúk-lemezt felvenni. Úgyhogy ha ők is befejezik, akkor nekiállunk, és május környékén megint kijövünk 1-2 új dallal. Az utolsó két Kiscsillag-lemez, sőt már az idén 10 éves „Örökre szívembe zártalak” album is mind március elején jött ki, úgyhogy a hagyományoknak megfelelően új Kiscsillag-album 2020 márciusában lesz.
"...régi barátaim és egy-két meglepetésvendég segítségével játszom el az új szólóalbum dalait, lesz néhány kedvencem az előző 2001-es lemezről, de válogatok olyan Kispál és a Borz-, Kiscsillag-dalokból is, amelyek személyesebb hangúak, és végül lesz egy-két feldolgozás általam nagyra becsült előadóktól is."
