Hetényi Zsuzsa professzor nem kaphatta meg a professzor emeritusi címet, miután nyilvánosan elítélte az Ukrajna elleni orosz agressziót

Hetényi Zsuzsa irodalomtörténész és műfordító, az orosz irodalom egyik legismertebb hazai szakértője, aki mögött 45 évnyi kutatói és oktatói tevékenység áll. A nyugdíjkorhatárt elérve, tudományos munkássága alapján 2023 őszén az ELTE-n napirendre került a professzor emeritus cím megítélése számára. Ám teljesen váratlanul ez nem történt meg, mert az erről dönteni hivatott fórumon, az ELTE Szláv és Balti Filológiai Intézetének tanácsülésén

A kifogásolt írások és publikációk az ukrajnai menekültek megsegítésével, a háborúval foglalkoztak, és egyértelműen kiderült belőlük, hogy Hetényi Zsuzsa elítéli az Ukrajna elleni orosz agressziót. Írt például arról, hogy önkéntes tolmácsként hogyan segítette a menekülteket a budapesti pályaudvarokon, ugyanakkor kiállt az orosz kultúra és háborúellenes értelmiség mellett. A Magyar Narancsnak adott interjújában pedig arról beszélt, milyen nehéz ebben a helyzetben kutatni és tanítani. „Odaállok a hallgatók elé, és a szemükbe nézve azt kérdezem magamtól, hogy mit fognak kezdeni ezzel a tudással, amit kapnak. Ha propagálni fogja, azért nem tanítom szívesen, ha meg elvégzi, kinyílik a szeme, más pályára kényszerül, és hiába telt el három vagy öt éve, akkor meg azért” - mondta a lapnak.

A HÖK-ös panasza után az ügyet visszautalták a tanszékre, amelynek vezetője e-mailben kért a nyilatkozatokkal kapcsolatban magyarázatot. Ezután kitűzött egy meghallgatást, de az Covid fertőzés miatt elmaradt, és végül meghallgatás nélkül elutasították a cím odaítélését. Hetényi Zsuzsa panaszt tett az egyetem etikai fórumain diszkrimináció gyanújával és leszavazásának okait tudakolva. Melyek megállapították ugyan, hogy történtek megkérdőjelezhető dolgok, de megoldást nem javasoltak. Hetényi Zsuzsát kérdeztük.

– Mit is jelent ez a professzor emeritusi cím?

– Professzor emeritus akkor lesz valaki, amikor az életkora miatt nyugdíjba megy, viszont az egyetem továbbra is számít a munkájára valamilyen formában. Ez fizetéssel jelenleg nem jár, ingyen dolgozhat, oktathat, doktori képzést vezethet.. A professor emeritus cím az egyetemek működési szabályzata szerint annak járhat, akinek kiemelkedő a tudományos és oktatói teljesítménye, sokat publikál jó helyeken, konferenciázik, tudományszervezési munkát és országos szintű közéleti tevékenységet végez. Az emeritusnak megmarad az egyetemhez kötődése, idegen szóval affiliációja, a konferenciákon meg a publikációiban szerepel az egyeteme neve. És az ilyen ingyen professzor jó pont az egyetemnek a minősítésekor.

– Ez mennyire automatikus? Egy professzor, aki az életét az egyetemen eltöltötte, és ezeknek a kritériumoknak megfelel, automatikusan megkaphatja ezt a címet?

– Ez nem automatikus. Ha valaki már professzor, akkor az intézete dönt arról, hogy meg szeretné-e tartani. Arról, hogy a saját intézete leszavaz valakit, még nem hallottam, pedig vannak konfliktusos tanszékek és intézetek, képzelheti. Heller Ágnest emlékeim szerint leszavazták, de már a Kari Tanácsban.

Ezt megerősítette számos kollégám más intézetekből.

– Az ön esetében mi történt?

– Fölterjesztett a tanszék, egy darabig úgy tűnt, hogy ez egy formaság, mert nem volt ezzel szemben semmi ellenvélemény. Majd az ülésen a hallgatói önkormányzat jelezte, hogy számukra az én nézeteim „aggályosak”.

– Ők mivel indokolták ezt?

– Ennek a folyamatnak éppen az indoklás az egyik nagyon gyenge pontja, jogilag is problémás. Ennél az egy mondatnál többet én sem láttam, tudományos és egyéb tevékenységemet nem említették a jegyzőkönyvben se 2023 novemberében, ezen az ülésen, se később.

Semmi mást nem közöltek, ráadásul ezt egy intézeti körlevélben küldték szét, amit velem együtt még vagy harminc ember megkapott. Szóval nem is nekem írták meg, csak másokkal együtt innen értesülhettem, hogy „aggályos” vagyok és ezért visszadobják a tanszéknek újratárgyalásra. Rögtön visszakérdeztem, naivan, és meglepetten, hogy ez mit fed. A tanszékvezető válaszolt, ismét nyilvános kör-e-mailben,

és arról, hogy a szakmánk teljesen felfordult a háború miatt, és milyen lehetetlen helyzeteket élünk át. Konkrétan ezekre hivatkoztak, de még kérték, hogy küldjem el egyéb írásaimat is. Én elküldtem egy csomó linket, és jeleztem, hogy például a rektori hivatal engem delegált Bécsbe, az ELTE nevében, a háború évében, 2022 júliusában, elküldtem a bécsi interjút, ahol én képviseltem az ELTE-t a külügyi rektorhelyettessel együtt. Utána nemzetközi tanácskozásokon vettem részt ezzel kapcsolatban, például egy nagy prágai konferencián, amelyet a cseh külügyminisztérium támogatott. Hozzátenném, hogy

Ezekben a beszámolókban ott szerepeltek az „aggályosnak” minősített publikációk, és azokat bizony jóváhagyta a kari Tudományos Tanács, és jóváhagyta a Bölcsészkar vezetése.

– Akkor mégis, mi történhetett?

– Eleinte úgy tűnt, hogy itt nem az ELTE-ről van szó. Bennem nagyon erős volt, naivan erős az ELTE iránti lojalitás, sőt büszkeség, és sokáig biztos voltam benne, hogy maga az ELTE megvéd ez ellen a jogtalan lokális döntés ellen. Kari vagy rektori szinten többször kaptam olyan visszajelzést, hogy becsülik a tudományos munkásságomat. Tudhatták, miket írok, mert a nagy nemzetközi kiadóknál vagy elismert folyóiratokban megjelent úgynevezett Q1-es publikációkra rektori és kari különdíjakat lehetett megpályázni, és ilyet kétszer is kaptam. Azt hittem, elismerést jelent az említett bécsi felkérés is.

Csakhogy a bölcsészkar Etikai Bizottsága nemcsak nem igazolta ezt a reményemet, de nem is mutatott rá a szabálytalanságokra, és maga is tévesen döntött, el is marasztalt etikai vétségért. Így mentem nyugdíjba áprilisban, egy szó köszönet nélkül, és ezzel megbélyegezve.

– És mi volt szabálytalan?

– Szabálytalannál is több, szimplán jogsértő. A diszkrimináció elleni törvény szerint, amelyet az Országgyűlés elfogadott 2003-ban és 2006-ban még módosított is,

Egyébként is furcsa egy interjúból kiragadott mondatra alapozni egy indoklást. Másrészt, mint láttuk, fogalmam sem volt arról, mi zajlik, mi a valódi indok, vagyis a folyamat nem volt átlátható. Az intézeti tanács részéről mindkettő etikai vétség az etikai kódex szerint. Fontos lenne, hogy ne kelljen találgatni. Ez volt az egyik pont a nyolc közül, amit márciusban megvizsgálásra benyújtottam az Etikai Bizottságnak, hogy vajon lehet-e ilyen nem átlátszó módon működnie bármilyen intézetnek. Az átláthatóságot az etikai bizottság is kifogásolta. De hogy jogsértés történt, azt nem, ami elég kínos.

– Én is megpróbáltam utánanézni, hogy mi lehetett az az aggályos kitétel, amire hivatkozhattak. Azonban semmi olyan szélsőséges nézetre nem leltem, ami esetleg indokolhatna egy ilyesféle aggályt.

– Két dolgot szeretnék mondani. Az egyik az, hogy jó lenne, ha nem nekünk kellene találgatnunk, ugye?

– Igen, pontosan.

– Másik az, hogy ezek a publikációk hónapokkal korábban megjelentek. Bármi aggálya lett volna a HÖK-nek, bármikor megszólíthattak volna. Bejártam, dolgoztam, ott voltam közöttük, az doktorandusz képviselővel pont szemben lévő termekben tartottunk órát.

Tudniuk kellett, hogy a véleményem nem egyedi. Nyugat-Európában az egyetemek egyöntetűen megszakították az oroszországi hivatalos együttműködéseket. Miközben vérzik a szívünk a kollégákért, akiket szeretünk, ismerünk. Intéztem külföldi meghívást és kapcsolatot nem is egy háborúellenes beállítottságú orosz kollégának, hogy levegőhöz jusson. Interjúban deklaráltam, hogy „Nem szabad magára hagynunk a háborúellenes orosz értelmiséget”, ez is lett a címe. Megírtam, hogy a rezsim és az emberek nem ugyanaz. Könyvemben megírtam a kételyeimet. Amikor bekérték a cikkeimet, elkezdtem összegyűjteni, amit a háborúval kapcsolatban két éve alatt írtam, és magam is elcsodálkoztam, mert több mint negyven cím szerepelt a listán. És akkor arra gondoltam, tényleg,

– Hogyan zajlott a megismételt szavazás? Én azt látom, hogy volt február 22-én egy szavazás, amiből kilencből kettő igennel szemben hét nem szavazat született. Tehát a Hallgatói Önkormányzatnak nincsen többsége, az egy szavazatot adhat le.

– Hármat. Minden tag egyet, és három hallgató tag volt ott.

– Hármat? Történt valami nyílt vita, vagy simán csak egy szavazás történt vita nélkül?

– Én nem tudok semmit. A szavazások titkosak, nem nevesíthetőek. De sok dolgot ki lehet következtetni. Például töprengjünk el azon, miért nem mondták az „aggályaikat” felvető hallgatóknak ott rögtön a tanácsban azt a kollégák, a tanszékvezető vagy intézetvezető, aki egyben elnököl ott, hogy az indoklásuk diszkriminatív? Miért nem mutatott rá erre a mulasztásra az etikai bizottság?

Nehéz elhinnem, hogy minden tanszéki kollégám helyesli ezt a döntést, hogy távozzak. De a Facebook bejegyzésem utáni folyamatokban sem boldogultak volna egyedül a hallgatók.

– Mert a döntés után a Facebookon lehozta a történetet.

– Csak azt tettem közzé, amit én is tudok, illetve a neveket persze nem tettem ki, hogy kik voltak, akik vettek részt az üléseken, meg ki írta nekem a számonkérő e-mailt. Tehát van négy dokumentum. Az első az, hogy 2023 októberében száz százalékban támogatta a tanszékem a felterjesztésemet. Második dokumentum a novemberi intézeti jegyzőkönyvrészlet, hogy visszautalják a kérdést a tanszéknek. A harmadik a cikkeimet számon kérő másnapi tanszékvezetői email, és végül a negyedik a 2024 február végi kurta-furcsa, indoklás nélküli hét-kettes leszavazás jegyzőkönyve, hogy az intézet elutasított. Ezeket tettem ki. Megjegyzem, nem értem, mi változott október és február között, amitől a tanszék véleménye megváltozott. Én nem szegtem törvényt, az biztos.

- Amikor az interjút elkezdtük, Ön márciusban letiltotta a szöveget, mondván, hogy még folyamatban van az ügy. Mi történt a továbbiakban?

– Márciusban a HÖK beadott ellenem egy etikai panaszt, mert a posztomhoz elég tarka Facebook kommentek érkeztek, és az indoklás szerint meg kellett volna védenem a HÖK-öt, mert ez az ELTE jó hírnevét sértette.

Mégis mit kellett volna tennem, a sarokban sírdogálnom egymagamban? Sírdogálásra egyébként lett volna jó okom, mert a HÖK-ösök Facebook-kifogásoló panaszának másik részében harminc évre visszamenőleg összegyűjtöttek negatív hallgatói véleményeket. Ezekből ha háromnak volt valami valóságalapja, de azt is torzítva adták elő, és persze névtelenül. Még a beadvány szerzőinek nevét sem közölték velem, a panaszt sem kaptam meg, csak „betekinthettem”, ami egy „belső szabály”. Itt egy második gyanú lopakodik az ember fejébe:

Vak is látja, hogy azért kellett gyorsan bebizonyítani, hogy nem voltam jó oktató, mert különben az indoklásuk diszkriminatív, ezt a panaszomat akkor már ismerték. Szóval nem is a nézeteim aggályosak, hanem ezt meg azt mondtam az órákon és csúnyán néztem. Ezeket a panaszokat egyébként az Etikai Bizottság elhárította, mert a szabályok szerint panaszkodni akkor kell, amikor a dolgok történnek, legfeljebb fél év telhet el, azt hiszem. Ezért nem is hallgattak meg sajnos olyan hallgatókat, hiába kérelmeztem, akik más véleményt el tudtak volna mesélni.

- És mit szóltak ehhez a kollégái, nem kereste senki?

Nem. Mintha kiközösítettek volna.

Gondoljon bele, szavaz, utána az intézetvezetés visszautalja újra szavazásra a kérdést. Akkor rosszul szavaztunk, gondolja, nyilván mást vár el tőlünk a vezetés, akkor most másképpen szavazok. Vagyis félelmet keltettek. Félelmüket bizonyítja, hogy

Az „összes oktató nevében”, írja a levél, de ez nem igaz, ahogy az sem, hogy engem sorozatosan hívtak beszélgetésekre. Egyre hívtak, decemberben, akkor Covidos lettem. Utána kizártak az intézeti kommunikációból. A beígért tanszéki értekezletre nem hívtak, ha volt is.

Most tudtam csak meg Krusovszky Dénes esetemről szóló cikkéből a Magyar Narancsban, hogy a tanszék „nem kívánja döntését indokolni”... Egyrészt. legalább is tudtommal, nem a tanszék döntött, másrészt egy tanszék vagy intézet arctalan hatalomként kénye-kedve szerint dönthet?

– Az első és a második szavazás között semmilyen nyilvános tisztázó beszélgetés, semmi olyan dolog nem történt, ami bármilyen módon nyilvánvalóvá tette volna, hogy igazából mi a baj? Mi „aggályos”?

– Hát nem történt semmi, és nem tudom, mi aggályos. A valódi baj az, hogy... ilyen az uralkodó retorika, amit nap mint nap tapasztalunk, pontosan erre megy ki, hogy homályosan elejtenek célzásokat, aztán majd valaki ráugrik, és megpróbálja kitalálni, hogy az mit fed. Én nem szeretnék ebbe az utcába besétálni. A Magyar Narancsban volt egy elég kemény interjúm tavaly, ahol megfogalmaztam a kételyeimet.

A múlt héten beszéltem egy nagy tekintélyű német, jelenleg Ausztriában élő és dolgozó idős professzorral, aki azt mondta, hogy ez az utolsó féléve, hogy ő nem tanít többé orosz irodalmat, mert egyszerűen nem hajlandó tovább csinálni. Nem azért, mert nem szereti, vagy nem értékeli, csak valahogy vállalhatatlan lett az, hogy a háttérben mindig ott van a kettős gondolkodás, hogy mit képviselek most, vagy mit tudok erről, meg mit szabad mondani egy tanteremben. Ezeket a kételyeket fogalmaztam meg én is. Én azt gondolom,

Másrészt azt gondolom, hogy ilyen helyzetben az értelmiség feladata, hogy ezt kimondja.

- Nyugdíjba ment észrevétlenül, és etikai vétségben elmarasztalták. Akkor mi tartott ennyi ideig?

- Fellebbezést adtam be mindkét etikai határozat ellen, és mint nemrég megtudtam, beadott egyet az intézetvezető is, mert ő egy kis figyelmeztetést kapott a jegyzőkönyv nem eléggé átlátható megfogalmazása miatt. A másodfokot az Egyetemi Etikai Testület jelenti, ahol, ahogy elnéztem, az érintett karról nem is volt senki jelen. Itt már nem volt meghallgatás, csak három határozat. Az intézetvezetőt érintő döntést helyben hagyták. Az én etikai vétségemet hatályon kívül helyezték egy gordiuszi indoklással: már nyugdíjban voltam a határozat idején, nem voltam ELTE polgár. És végül az augusztus 2-án érkezett határozat kifejezi sajnálatát, hogy egy sikeres pálya így ért véget, és felveti, hogy bizony

- És most hogyan tovább?

- Ezt én is megkérdeztem a dékántól, várom a válaszát. Nem lehet annyiban hagyni, mert kis hazánkban már másutt is történt hasonló eset, más egyetemen, iskolában, egyházközöségben, hivatalban, ahol valakinek a közéleti szereplése miatt gondolták úgy, hogy kellemetlen. Változatlanul, és immár függetlenül mondogatom a közéletben, amit gondolok. Kételyeket vetek fel, és az ukrajnai szempontot védve ahhoz tartom magam, hogy

A tanítás hiányozni fog, de előadásra kapok néha meghívásokat, az elég lesz. Írni fogok.

Emeritusként visszatérni oda, ahonnan kitettek, elképzelhetetlen. A pofonok is lehetnek hasznosak, felébredtem, és visszatekintve jobban látom, milyen is volt ez a negyven év az ELTE-n. A korszakok változását és a kicsinyes játszmákat érdemes dokumentálni. Élek hát a szabadságommal.

Az üggyel kapcsolatban kerestük az ELTE Bölcsészkar dékánját, és a Hallgatói Önkormányzatot is, egyelőre megkeresésünkre nem kaprunk választ.