Elhanyagolom a gyerekeimet, és egyáltalán nem érzek emiatt lelkiismeret-furdalást
Barbara posztjai középpontjában a család áll, a gyerekei, a velük átélt élmények, a gyereknevelés során szerzett tapasztalatok, kudarcok. Írásaiban azt szeretné megmutatni, hogy gyerekekkel élni nem mindig rózsaszín, habos-babos tündérmese, néha kifejezetten nehéz, de ennek ellenére minden pillanatáért megéri csinálni, küzdeni, erőn felül teljesíteni.
Nem azért hanyagolom el a gyerekeket, mert olyan rossz szülő vagyok és tényleg jobb nekik, ha nem foglalkozom velük, hanem valami egészen más oknál fogva. Elmesélem.
Mint a bevezetőből is kitűnhetett már, természetesen nem arról van szó, hogy hagyom őket nőni, mint a dudva – bár néha megvan bennem a késztetés, hogy így tegyek, de szerintem ezzel nem vagyok egyedül és még csak nem is kell hozzá öt gyerek -, de nagycsaládosként arra valóban nincs időm, hogy agonizáljak bizonyos dolgok felett, ötvenhatszor is végigrágjak egy-egy cselekedetet, tennivalót. Nem, nálunk egyszerűen csinálni kell a dolgokat, és kész. Ez pedig bizony együtt jár bizonyos fokú, de még egészséges szintű elhanyagoltsággal.
Egészséges szintű elhanyagoltság
Évekkel ezelőtt találkoztam először ezzel a kifejezéssel, azóta rájöttem, nem is lehetne ennél jobban jellemezni egy nagycsaládot. Pedig, ha jobban belegondolok, maga a szókapcsolat igencsak ellentmondásos. Hogyan lehetne bármi, ami elhanyagolt, egészséges?
Egy ötgyerekeres nagycsaládban egészen egyszerűen és természetesen.
Talán nem árulok zsákbamacskát, ha azt mondom: öt gyerek iszonyatos mennyiségű időt és energiát emészt fel, még akkor is, ha már vannak köztük nagyo(bba)k is, akikkel már nincs annyi teendő…, illetve dehogyis nincs, csak egészen más jellegűek, mint mondjuk a négy éves Legkisebbel. Nem állíthatom, hogy a kamaszok problémáit könnyebb lenne kezelni, mint rávenni Legkisebbet, hogy egy hét után végre ráüljön a vécére, és ne csak azért töltsön el rajta fél órát, ragaszkodva személyes jelenlétemhez, hogy előmelegítse a vécédeszkát a mosdó következő használójának. (Ezzel amúgy ő is hozzájárul az egészséges szintű elhanyagoltsághoz, már ami a többieket illeti, mert ez idő alatt semmi mással nem tudok foglalkozni és csak remélni tudom, hogy a másik négy a fene nagy elhanyagoltságában nem gyújtja fel a lakást.)
De az egészséges szintű elhanyagoltság nem egyszerűen a sok gyerek között megoszló és – maradék nélkül – felszívódó időről és az energiáról szól, és nem is arról, hogy a gyerekeim rongyokban járnának óvodába, iskolába, vagy nem fürödnének minden nap (bár a kamaszaim esetében felmerülnek bizonyos kétségek..., de ezeket fedje most jótékony homály), elsumákolnák a fog- és hajmosást, vagy rendezetlen lenne a felszerelésük - és hasonlók. Sőt még csak nem is arról, hogy nem foglalkozunk velük a korosztályuknak megfelelő szinten, hanem egyszerűen azt jelenti, hogy tudomásul kell venniük: nem körülöttük forog a világ. Elismerem, nem egyszerű ezt elfogadni, és a gyerekeim mindent meg is tesznek annak érdekében, hogy ne így legyen, de mégiscsak ez van… Öt gyerekkel meg aztán pláne.
Túlzásmentes lét
Talán nem bántok meg senkit, ha azt mondom, hogy a sok gyerek normálissá tesz. Ezzel persze egyáltalán nem azt állítom, hogy akinek nincs minimum három gyereke, az állandóan túlzásokba esik és neheze(bbe)n szab határokat a gyerek(ei)nek.
Egy jó szülő ugyanis gyerekszámtól függetlenül mindenkor a normális egyensúlyra igyekszik törekedni a gyerek érdekében. De lássuk be, egy csemetével azért könnyebben félremehet a dolog, nálunk viszont erre esély sincs, mert a gyerekeim tömeges jelenlétéből fakadóan néhány dolgot kénytelen vagyok tényleg "elhanyagolni", elengedni, lazábban kezelni, illetve határokat kijelölni a saját jól felfogott érdekemben. Megmutatni, hogy nem csak az ő édesanyjuk vagyok, bár nagyon is annak látszom, de van egy másik szegmense is az életemnek – amit sokáig magam sem vállaltam fel –, és ezt tiszteletben kell tartaniuk. És ha ez azzal jár, hogy úgymond egészséges szinten elhanyagolom őket, akkor azzal jár.
Számunkra természetes, hogy sokan vannak, épp ezért nem sopánkodunk azon, hogy mennyi lehetőséget, figyelmet, anyagi javat veszítenek egyenként. Családként, közösségként tekintünk rájuk, így ez számukra sem lesz fontos, kiegyensúlyozottabb lesz az egymással való viszonyuk.
Büszkén képviseljük előttük és mások előtt is, hogy számunkra a sok testvér érték, így számukra is ez lesz a mérce, könnyebben, jobban viselik a sok dologból adódó "elhanyagoltságot".
Nagycsaládosként simán lepattannak rólunk a különféle zsarolások, bezzegelések (a szomszéd Pistikének saját síkképernyős tévéje van, új iPhone-t kapott a szülinapjára és egyébként is csúcsmodern laptoppal jár iskolába stb.). Nem hagyom megvezetni magamat azzal sem, hogy a sok gyerek közül valamelyiknek több vagy szebb jutott ebből vagy abból, és az sem zavar, hogy milyen hatással van a lelki világukra, ha nem a kedvenc ételüket szolgálom fel vacsorára, hanem azt, ami épp van.
Egy ilyen élethelyzetben nem nagyon van idő és lehetőség gondolkodni, spekulálni: egyszerűen csinálni kell a dolgokat, és tudomásul kell venni, hogy egy nagycsaláddal együtt járnak bizonyos nehézségek, és hogy sok gyerek nem sokszor egy, hanem egy más állapot.
A legjobb, amit tehetünk, hogy megpróbálunk mindebből előnyt kovácsolni vagy ha ez nem is sikerül mindig, igyekszünk egészséges szinten elhanyagolni mindazokat a dolgokat, amelyek bezavarnak. Igen, néha még a gyerekeket is. De csakis a saját érdekükben.
