KULT
A Rovatból

Dögunalmas rinyafesztivál durva rasszizmusvádakkal – Harry és Meghan dokumentumfilmje övön alulibb, mint hittük

Még csak az első három részt adták le, az esküvőjükig jutottunk el. De egy kicsit olyan érzésem van, mintha Johnny Depp életrajzi filmjét látnám Amber Heard rendezésében. Kritika.


A Netflix a hírek szerint 100 millió dollárt adott Meghan Markle-nak és Harry hercegnek a szerelmükről és a Megxitről szóló, hat részes dokumentumfilmért. A rendező (a második, az első anno kilépett a projektből) a kétszeres Oscar-jelölt dokumentumfilmes Liz Garbus, akinek neve többek között A szolgálólány meséje utolsó évadát is fémjelzi.

A Harry & Meghan első három részét ma mutatták be, napra pontosan három hónappal II. Erzsébet halála után. Mivel a produkcióról már hetek óta rengeteg szó esik, és a Harry-Meghan saga is legalább három éve, a „kiugrásuk” óta tart, nehéz ezt az első, három órányi anyagot a kontextus nélkül értelmezni. Főként úgy, hogy bevallom: én végigunatkoztam az egészet, pedig a téma érdekelt. És mégis. Ettől függetlenül megpróbálom a produkciót szigorúan filmes „termékként” nézni, vagyis úgy, hogy mint dokumentumfilm (ez a megjelölt műfaja) mennyire hiteles, mennyire alátámasztott, mennyire hatásos, mennyire mond újat, és mennyire igyekszik legalább valamennyi egyensúlyt fenntartani, azaz a narratívát kontextusba helyezni, és éreztetni, hogy van másik oldal is.

Az, hogy a Harry & Meghan egyoldalú (végül is a saját sztorijukat mesélik el), nem meglepő. De hogy ennyire, az azért igen. Az első rész elején ki is írják, hogy a brit királyi család egyetlen tagja sem volt hajlandó megszólalni a filmben, de az, hogy az interjúalanyok között szinte kizárólag a sussexi hercegi pár fizetett alkalmazottai, illetve különböző „barát”, illetve „szakértő” címkékkel ellátott, teljesen ismeretlen, beszélő fejek szólalnak csak meg, az nem tesz jót a hitelességnek. Három embert ismertem fel: Serena Williams tenisz-sztárt, aki Meghan barátja, és egyetlen mondatot mondott arról, hogy ő ennek az egésznek az emberi oldalát nézi, Meghan anyját, Doria Raglandet, valamint Asleight-t, Meghan féltestvérének, Samantha Markle-nak a lányát, akit elmondása szerint évekig a nagyszülei neveltek, nem Samantha, és később szoros barátságba került Meghannal.

De ezt még meg lehet érteni, hiszen az ő nézőpontjukat az ő munkatársaik, az ő barátaik tudják a leginkább megvilágítani. Az viszont már igen komoly fejrázásra adott okot, amikor körülbelül a felénél rádöbbentem: a Harry & Meghan tulajdonképpen nem is hiteles dokumentumfilm.

Ez egy megható love story-ba csomagolt, övön aluli propagandatermék, amelynek lényege: a brit királyi család rasszista, a britek rasszisták, a brit bulvársajtó rasszista és senkihez sem foghatóan aljas, és úgy általában Nagy-Britannia és a Nemzetközösség egy „privilegizált elitklub”, egy „Birodalom 2.0”, amely „számítóan” úgy szervezte egységbe az egykori gyarmati országokat, hogy azért a zsíros üzleti kapcsolataik megmaradjanak.

És persze szándékosan, az első perctől kezdve arra törekedtek, hogy megsemmisítsék a „kis szigetre” szinte megváltóként érkező, „fekete hercegnőt”. Azaz Meghant.

Az egész sztori annyira átpolitizált, hogy egy kis rossz szándékkal akár transzatlanti hadüzenetként is lehetne értelmezni. A felvilágosult, független amerikai, félvér nő épp akkor pottyant bele az egykori gyarmat-nagyhatalom életébe, amikor Anglia épp „toxikus vitát” folytatott az Európai Unióval, dúlt a Brexit, fiatal, fekete fiúkat késeltek meg az utcán, és Boris Johnson gyűlöletbeszédeket tartott a migránsok ellen (be is vágják, amit azt kiabálja a tömegnek: „Ez az ország a miénk és vissza is fogjuk szerezni!”)

A Harry & Meghan tehát veszélyesen megemeli a tétet. Ilyen nyíltszíni támadást indítani II. Erzsébet uralkodásának talán legnagyobb és legfontosabb vívmánya, a Brit Nemzetközösség ellen, és Meghan történetét úgy eladni, mintha ő lenne Martin Luther King női reinkarnációja, akit a bőrszíne miatt csinált ki a rabszolgatartó gyarmatok emblematikus intézménye, a brit királyi család – ehhez azért kellett bátorság. Vagy vastag bőr.

Ez valóban újdonság ebben a produkcióban. Ezen kívül viszont nem sok újat tudunk meg. A 2021-es Oprah-interjú panaszáradata ismétlődik, egy kicsit kibomdorítottabban. Mivel az igazságot senki sem ismeri, Harry és Meghan könnyen felépítettek egy narratívát, amelyet én hol felismertem, hol nem, és sokszor igen zavarosnak is találtam. De hogy ez mennyire hiteles, azt nem tudom megítélni. Meggyőző képi és mozgóképi bizonyítékokat sem láttam a három órás műsoridő alatt.

Igen, szinte végig azt hallgattam, hogy Meghant „hordákban üldözték és zaklatták” a brit lesifotósok, de ennek alátámasztására néhány távoli, utcai Meghan-fotón kívül semmi mást nem láttam. Egyetlen olyan képet, videót sem, ahol valóban paparazzók üldözték volna. Volt viszont „paparazzi-üldözéses” videó Dianáról és Katalin walesi hercegnéről, de ez felveti a kérdést: Meghan üldöztetéséről semmit sem sikerült találni? Semmit, zero, nada?

A három óra viszont bőségesen ki volt tapétázva képekkel a házaspár “szerelmi történetéről”. Úgy tűnik, a világ legalaposabban dokumentált love story-ja ez. Már a harmadik randevújukon, a botswanai utazásukon feltűnően sok, és feltűnően profi fotó készült róluk. Ez a folyamatos fotózkodás egyébként kapcsolatuk egész ideje alatt megmaradt. Úgy tűnik, hárman voltak ebben a házasságban is: Harry, Meghan, és egy nulla-huszonnégyes, profi fotós.

A pár elmeséléséből megtudtuk, hogy Meghan élete már 2016 októberétől pokollá vált, amikor kiderült a kapcsolatuk, és “egész Torontót ellepték a fotósok.” (Meghan akkor ott forgatott, és ott is élt). Kiderült, hogy Meghant az anyja nevelte fel, az apjánál csak hétvégente volt, a féltestvéreit, Samanthát és Thomast tulajdonképpen nem is ismerte.

Megtudtuk, hogy Harry Diana halála után nem kapott segítséget és támogatást a családjától a traumája feldolgozására, ezért menekült Afrikába, és ottani barátaiban „egy második családra” lelt, „tulajdonképpen ők nevelték fel.” Kiderült, hogy Harry úgy érzi, “alvajáróként” élt addig, amíg rá nem talált a bátor, humanitárius aktivistára, az édesanyjára annyi mindenben hasonlító, „jószívű, melegséget árasztó és magabiztos emberre”, Meghanra, aki végre felébresztette.

Kiderült, hogy Meghan mindent elveszített Harryért, a teljes, fantasztikus életét, a színészi karrierjét, és végül az apját is. Harry itt ki is hangsúlyozza, hogy az ő hibája, hogy Meghannak „már nincs apja”. Harry szerint a királyi család néhány tagja teljesen ledöbbent, hogy neki, a „vörös hercegnek” egy ilyen gyönyörű és okos nőt sikerült meghódítania.

Meghantól megtudtuk, hogy amikor először találkozott Katalinnal, meg akarta őt ölelni, és ez „nem jött ki jól”, mert szerinte Katalin és a többi királyi  családtag „külső merevsége tulajdonképpen a belsőt is tükrözi.” Ismét előkerült a szomorú információ, miszerint Meghannak fogalma sem volt, hogy a királynő előtt pukedliznie kell, nem ismerte az angol himnuszt, és semmilyen segítséget sem kapott a Palota életébe való beilleszkedéshez.

De hát ezeket már hallottuk. Ezerszer, többféle interpretációban, de a lényeg ugyanaz. Ők, ketten a világ ellen. Idilli képek a mostani, kaliforniai életükről, látjuk Archie-t és Lilibetet is, a narancsvörös naplementét, Meghant, amint rózsákat szed a kertjükben, Harry kolibrit csodál a kisfiával. Ma már fantasztikus az életük, szabadságharcuk fényes győzelemmel végződött, boldogabbak, mint valaha. Erről sok-sok home videó van.

A három óra alatt viszont egyszer sem hallottam, hogy az elmúlt években ők bármiben is hibáztak volna, hogy így visszanézve bármit is máshogy tettek volna, átgondoltak, átértékeltek volna a saját viselkedésükben. Kár, mert azt üdítő változatosságként lehetne értékelni, és mindenképp felkaptam volna rá az unalomtól már félig bebóbiskoló fejemet.

Összegzésül: a Harry & Meghan szerintem dokumentumfilmnek csapnivaló és övön aluli. Súlyos ellentmondások és hiányosságok vannak a narratívában, nincs megfelelő képi alátámasztás, manipulatív az egész, és olyan egyoldalú, mint a süllyedés előtt félrebillent Titanic. Mint említettem, propagandafilmnek meg reality-nek elmegy, szappanoperának is akár, de a rasszizmusvádak és az átpolitizáltság miatt még így is keserű szájízt hagy maga után.

Hogy ki, mit hisz el belőle? Fogalmam sincs. Én, a magam részéről töredelmesen bevallom, hogy az egészből egyetlen mondatot találtam igazán hitelesnek. Amikor Harry azt mondta: „Olyan nőt, mint Meghan annyira nehéz találni, mint egy tűt a szénakazalban.”

Na, efelől egy szemernyi kétségem sincs.

(A Harry és Meghan dokumentumfilm-sorozat következő, egyben befejező, három epizódja december 15-étől lesz elérhető a Netflixen).


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Letartóztatták utcai zenélésért, kórházba került alultápláltság miatt, és egy építkezésről lopott benzint – A Pink Floyd legendája, David Gilmour 80 éves
A létminimumon (vagy azalatt) tengődő utcai zenészből a világ egyik legnagyobb rocklegendájává vált. Micsoda életút!


David Jon Gilmour 1946. március 6-án született az angliai Cambridge-ben. Édesapja, Douglas Gilmour a Cambridge-i Egyetem állattani tanszékének vezető oktatója volt, édesanyja, Sylvia Wilson pedig előbb tanárnőként, majd később a BBC tévécsatorna filmvágójaként dolgozott. Davidnek három testvére van: Peter, Mark és Catharine, a születésekor pedig a család Trumpingtonban élt, s több költözés után kerültek Grantchesterbe.

A szülők korán felfigyeltek a fiuk zenei érdeklődésére, és arra ösztönözték, hogy fejlessze azt. Így 1954-ben megvehette első kislemezét, Bill Haley Rock Around the Clock című dalát. Lelkesedését a következő évben Elvis Presley Heartbreak Hotel című dala keltette fel, az Everly Brothers Bye Bye Love című dala pedig a gitározás iránti szenvedélyét indította be. Gilmour kölcsönkért egy gitárt a szomszédjától, hogy gyakorolhasson rajta, de soha nem adta vissza. Nem sokkal később Pete Seeger (akit Edward Norton alakított a Sehol se otthon című filmben) könyvével és lemezével kezdett el önállóan gitározni tanulni.

11 éves korában a cambridge-i The Perse Schoolba kezdett járni, ami nem tetszett neki, bár az is igaz, hogy ott találkozott két osztálytársával, akik később a Pink Floyd tagjai lettek: Syd Barrett-tel és Roger Watersszel.

1962-ben Gilmour elkezdte tanulmányozni a modern nyelveket a Cambridgeshire College of Arts and Technologyn, és bár nem fejezte be a tanfolyamot, végül megtanult folyékonyan franciául. Barrett egyébként szintén e főiskola hallgatója volt, a két fiú pedig az ebédszüneteket gitározással töltötte.

Éhkoppon Párizsban

Ugyanebben az évben Gilmour csatlakozott egy blueszenekarhoz, a Jokers Wildhoz, 19 évesen pedig stoppal eljutott a franciaországi Saint-Tropez-ba. Itt csatlakozott hozzá Barrett is, ám nem sokkal később letartóztatták őket utcai zenélés miatt. Gilmour és Barrett később Párizsba utaztak, ahol egy hétig a városon kívül táboroztak, és meglátogatták a Louvre-t is, ebben az időszakban Gilmour a divattervező Ossie Clark sofőrjeként és asszisztensként dolgozott. Ez a bohém életmód azonban kevésbé romantikusnak bizonyult, mint várták, Gilmour például egyszer kórházba is került alultápláltság miatt.

1967 közepén aztán ismét Franciaországba utazott Rick Willsszel és Willie Wilsonnal, a Jokers Wild egykori tagjaival. Flowers, majd Bullitt néven léptek fel, bár a klubtulajdonosok nem voltak hajlandók fizetni nekik, ráadásul nem sokkal a párizsi érkezésük után tolvajok ellopták a felszerelésüket. A franciaországi tartózkodása alatt azonban Gilmour két dalban is énekelt a Tele szívvel – Két hét szeptemberben (1967) című film zenéjében, amelynek főszereplője Brigitte Bardot volt. Amikor még abban az évben a Bullitt-tal visszatért Angliába, nem volt pénzük benzinre sem, ezért egy szakaszon nekik kellett tolniuk a furgonjukat (egy építkezésről loptak benzint korábban, azzal jutottak el idáig).

A rózsaszín legenda

1967-ben a Pink Floyd zenekar, amelyet Gilmour cambridge-i iskolatársai, Syd Barrett és Roger Waters, valamint Nick Mason és Richard Wright alkottak, kiadta a debütáló stúdióalbumát, a The Piper at the Gates of Dawnt. Amikor David újra Londonba került, megnézte a banda egyik dalának felvételét, és megdöbbent, amikor Barrett, aki akkor már mentális problémákkal küzdött, úgy tűnt, nem ismeri fel őt.

1967 decemberében meghívták Gilmourt is a Pink Floydba zenélni, hogy helyettesítse az egyre kiszámíthatatlanabb Barrettet, ekkor egy rövid ideig öttagú lett a zenekar. Kezdetben az volt a terv, hogy Barrett továbbra is dalszerző marad, de nem lép fel a színpadon. 1968 márciusára azonban a Barrett-tel való együttműködés túlságosan nehézkessé vált, ezért ő beleegyezett, hogy elhagyja a bandát. Így Gilmour lett a gitáros és az egyik énekes (Waters és Wright mellett). A The Dark Side of the Moon és a Wish You Were Here albumok megjelenése után aztán Waters vette át az irányítást a zenekar felett, és a legtöbb dalt ő szerezte.

1985-ben aztán Waters bejelentette egy közleményben, hogy kilép a zenekarból, akkori állítása szerint pedig a Pink Floyd már nem életképes kreatív erő, s azt feltételezte, hogy nélküle feloszlik a banda. Gilmour és Nick Mason azonban azt nyilatkozták, hogy Waters nélkül is életben tartják a zenekart, e bejelentést követően pedig nagy csata kezdődött.

Főként jogi hercehurcák a rockbanda nevének használatáról. Gilmour és Mason akkor fontolóra vették, hogy Wrightot is bevonják a

Pink Floyd visszatérésébe, ami segítene a név használatáért folyó küzdelemben. Persze, mint az köztudott, ez a trió nyerte a jogi csatát, így megtarthatták a Pink Floyd nevet, Waters azonban fix díjat kapott minden koncertjük után, amelyen az ő ötleteit használták, mint például a felfújható disznókat, a helikoptert, az égő repülőgépet stb.

Gilmour azonban így szinte teljes ellenőrzést szerzett a zenekar felett, és rögvest meg is írta az A Momentary Lapse of Reason (1987) című albumot, amelyhez Mason és Wright is hozzájárultak, bár az album első bemutató koncertjein egyikük sem lépett fel, mivel hosszú ideje nem játszottak, ezért nem voltak olyan állapotban, hogy a színpadra lépjenek.

A következő albumukat csak hét évvel később, 1994-ben adták ki, ez volt a The Division Bell, ami szintén óriási siker lett, a lemez és a hozzá kapcsolódó turné egyaránt olyan dalokkal, mint a What Do You Want From Me, a Take It Back, a Coming Back To Life vagy a High Hopes.

Két feleség, nyolc gyerek

Talán az eddigiekből az sem meglepő, hogy Gilmour nem éppen a tipikus rockzenészek léha életét élte, mindössze kétszer nősült élete során, a második feleségével pedig már több mint 30 éve együtt vannak. Először 1975. július 7-én, tehát 29 évesen állt az oltár elé, akkor az amerikai modell és művésszel, Virginia „Ginger” Hasenbeinnel. 15 évig tartó házasságuk alatt négy gyermekük született: Alice (1976), Clare (1979), Sara (1983) és Matthew (1986). Gingerrel végül 1990-ben váltak el.

Négy évvel később, 1994-ben aztán feleségül vette az angol írónőt, Polly Samsont, aki számos dalához írt dalszöveget, köztük néhányhoz a Pink Floyd albumain is.

Gilmournak és Samsonnak négy gyermekük van: Charles (1991, aki az írónő előző kapcsolatából született, David pedig örökbe fogadta őt), Joe (1995), Gabriel (1997), valamint Romany (2002), akinek a születésekor az apja már 56 éves volt.

Gilmour egyébként tapasztalt pilóta és repülésrajongó. Cége, az Intrepid Aviation égisze alatt történelmi repülőgépek gyűjteményét állította össze. Később eladta a céget, amelyet hobbiszinten indított, mert úgy érezte, hogy túlságosan kereskedelmi jellegűvé vált ahhoz, hogy élvezhesse.

A Sunday Times Rich List szerint a nettó vagyona nagyjából 115 millió font.

Szinte biztos, hogy nem tudtad…

Lazának és szerénynek tűnő megjelenése ellenére David Gilmour zenei karrierjén kívüli élete tele van meglepő furcsaságokkal. Mielőtt a Pink Floyd gitárosaként befutott, a ’60-as évek végén rövid ideig modellként dolgozott, a rockrajongók azonban talán örülnek, hogy nem a Vogue borítóján kötött ki, hanem koncertek színpadán és a stúdiók mikrofonjai előtt.

További érdekesség vele kapcsolatban, amit sokan nem tudnak, hogy az ismert és többszörös Oscar-jelölt színésznő, Naomi Watts (Mulholland Drive: A sötétség útja, A kör, King Kong, A lehetetlen, Birdman, Twin Peaks, A megfigyelő) Gilmour keresztlánya. Naomi apja, Peter Watts a 70-es években a Pink Floyd roadie-ja volt, ami később váratlan, de tartós köteléket teremtett a hollywoodi sztár és a legendás zenész között.

Gilmour másik, gyakran figyelmen kívül hagyott oldala, hogy mélyen elkötelezett a jótékonysági munkában, különösen a környezetvédelem terén.

Ismert állatjogi aktivista, számos, a vadon élő és háziállatok védelmével foglalkozó szervezetet támogat. 2003-ban például 3,6 millió fontért eladta a londoni kastélyát, a bevételt pedig a Crisis nevű, a hajléktalanság problémájával foglalkozó brit jótékonysági szervezetnek adományozta.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Évekkel a halála előtt megjósolta Bajor Imre, hogy fogytán az ideje: „Reálisan gondolkodom, tudom, hogy csak pár évem van”
A nemzet komikusa már 48 évesen érezte, hogy az őrült tempó végzetes lehet. A folyamatos munka és stressz végül felőrölte az egészségét.
Szabó Anikó, Fotó: ATV - szmo.hu
2026. március 09.



„Egyszerűen nem halhatok meg, és ezt nagyon komolyan mondom.”

Ezt a szívszorító vallomást adta Bajor Imre a Best magazinnak nem sokkal a halála előtt.

„Volt idő, amikor gyakran változott a hangulatom, és nemegyszer szinte vágytam a halálra. Az igazság azonban, hogy rettegek tőle.

Úgy képzelem, hogy rám nem vár a halál előtt hosszú szenvedés, egy pillanat lesz, és vége.

Vagy néha abba a hiú ábrándba ringatom magam, és bízom abban, hogy heteken belül a tudósok feltalálnak egy kapszulát, amit ha beveszek, meggyógyulok.”

Ma, március 9-én lenne 69 éves a nemzet komikusa, akinek pályája egy pesti lokálból indult, és a legnagyobbak közé emelte.

Minden a Balettcipőben kezdődött, ahol Verebes István felfigyelt a közönséget szórakoztató tehetséges fiatalemberre.

„Nagyon fiatal, ismeretlen fiú voltam, és már akkor is én szórakoztattam az ott lévő társaságot. Pista kérdezte, mivel foglalkozom, mert ez hihetetlen, amit ott előadok”

– emlékezett vissza később Bajor Imre.

A színész 1976-ban, 19 évesen az Állami Déryné Színházban kezdte pályáját. Majd Verebes István ajánlására szerepet kapott a Játékszínben. Innen egyenes út vezetett az országos ismertségig:

a Szomszédok című teleregényben 77 epizódon át alakította a „Csóközön”-nel köszönő Oli urat, a Rádiókabaréban pedig az „én, a Gyula meg az Ottó, a Tóth Ottó” refrénnel vált halhatatlanná.

Később a Heti Hetes oszlopos tagja lett, és olyan filmekben szerepelt, mint a Pasik, a Meseautó remake-je, vagy a 2005-ben bemutatott Le a fejjel! című vígjáték.

A közönség a mindig vidám, viccelődő sztárt látta, de a felszín alatt egészen más zajlott.

„Persze mindig is tudtam, ha valaki állandó stresszben él, abból előbb-utóbb baj lesz, az nem úszhatja meg. Én tizennyolc éves korom óta, amióta színész lettem, örök stresszben élek. Ilyenkor görcsbe rándul a gyomrom, izgulok, félek”

– vallotta be őszintén.

Már a negyvenes évei végén megdöbbentő jóslatot tett saját életéről.

„Reálisan gondolkodom, tudom, hogy csak pár évem van, nem több. 48 éves elmúltam, fizikailag nem bírom már az őrült tempót.”

A figyelmeztető jelek ellenére sem vett vissza a tempóból, játszott, fellépett, kisebb falvakba is elment, ha ott várták. A megállás nélkül végzett munka azonban lassan felőrölte a szervezetét.

52 évesen bokatörést szenvedett, majd idegkimerüléssel került kórházba, végül mély depresszióba zuhant. Egy időre teljesen eltűnt a nyilvánosság elől.

„Nem tudom, ezt az óriási pofont miért kaptam, mert egész életemben igyekeztem jó lenni, senkit nem bántani. Mi, színészek, más tésztából vagyunk gyúrva, mint a hétköznapi emberek. Az örökös túlhajszoltság és a megfelelési kényszer felemészti az összes idegszálunkat.”

A gödörből felesége, Ildikó segítette ki, akivel egy Szulák Andrea-féle házibuliban ismerkedett meg. Mellette álltak gyermekei, Lili lánya és Marci fia, valamint közeli barátai, köztük Hernádi Judit, Gálvölgyi János és Koós János is. „Magam előtt is be kellett ismernem, hogy a feleségem nélkül semmire nem mennék, mivel még egy olyan alapvető dolgot, mint egy sms-küldés, sem tudok önállóan megoldani” – mondta róla önironikusan. Önmagával és a szakmával szemben is kíméletlenül őszinte volt, még a legkényesebb témákban is. „A régi nagy színészkollégák is állandóan ittak, csak letagadták. Azt válaszoltam: a büfé és a pénztár. Én voltam az első Magyarországon, aki ezt be merte vállalni! Kaptam is érte egy fegyelmit.”

A lassítás az őrült tempón már későn jött. 2014 elején agydaganatot diagnosztizáltak nála.

Kínába utazott egy különleges kezelés reményében, de már nem kaphatta meg. Utolsó televíziós interjúját Rónai Egonnak adta az ATV-ben.

2014. augusztus 6-án, 57 évesen hunyt el. A Karinthy-gyűrűvel és a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével is kitüntetett színészt a Farkasréti temető művészparcellájában helyezték örök nyugalomra.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Biztos voltam benne, hogy ki fognak rúgni” – 50 évesen vallott a siker sötét oldaláról a 90-es évek egyik legnagyobb sztárja
Freddie Prinze Jr. a Tudom, mit tettél tavaly nyáron forgatásának kezdeti nehézségeiről beszélt. A színész tavaly visszatért a szerephez, így a kerek évforduló apropóján értékelte át karrierjét.


Ma, március 8-án tölti be 50. életévét Freddie Prinze Jr., a ’90-es évek egyik legmeghatározóbb arca, akinek neve egybeforrt a tinédzser-romkomok és a slasher-horrorok aranykorával. A kerek évforduló azonban nem csupán a nosztalgiáról szól. A színész tavaly nyáron tért vissza a mozivászonra, és egy sor őszinte interjúban beszélt arról a belső vívódásról, amely a karrierjét végigkísérte. Kevesen tudják, de az a film, amely világsztárrá tette, majdnem a pályája végét is jelentette.

„Az első három-négy hétben biztos voltam benne, hogy ki fognak rúgni… aztán egy kicsit megnyugodtam…”

– vallotta be a Men’s Health magazinnak adott interjújában az 1997-es Tudom, mit tettél tavaly nyáron forgatásának kezdeti időszakáról.

Freddie Prinze Jr. tavaly nyáron ismét Ray Bronson bőrébe bújt a Tudom, mit tettél tavaly nyáron hivatalos folytatásában, amely július 14-én debütált Los Angelesben, és végül világszerte 64,8 millió dolláros bevételt termelt. A vörös szőnyegen már jóval magabiztosabban beszélt a műfaj változásairól. Amikor arról kérdezték, mit szóltak a gyerekei az eredeti, 1997-es filmhez, őszinte nevetéssel válaszolt. „Nevettek rajta, mert olyanok, mint James Wan, megcsinálták a Fűrészt, és az megváltoztatta a műfajt” – mondta a Good Morning America riportjában.

Szerinte a horror a leggyorsabban fejlődő műfaj, és a film új, fiatal szereplőgárdája abszolút megérdemelte a stafétát. „Sokkal jobbak voltak, mint én az ő korukban.”

A Men’s Health számára azt is elárulta, hogy sosem élvezte igazán a rivaldafényt. „Nem élvezem, ha magamat nézem a vásznon… Régebben elmentem a premierekre a vörös szőnyegig, aztán elmentem bowlingozni, amíg a film ment.”

Ez a távolságtartás jellemezte akkor is, amikor az 1997-es, 126 millió dolláros bevételt hozó horrorral, majd az 1999-es, 103,2 millió dollárt termelő A csaj nem jár egyedül című romkommal a csúcsra ért. Karrierjét a 2002-es Scooby-Doo, a maga 275,7 millió dolláros globális bevételével koronázta meg, amelyben Fred Jones szerepében egy újabb generáció számára vált ismertté.

„Az a film nélkül nem lett volna A csaj nem jár egyedül… Minden tapasztalat formált, és ma sokkal jobban szeretem a mostani színészi énem.”

2016-ban Back to the Kitchen címmel adott ki szakácskönyvet, amely a családi főzés iránti szenvedélyéről tanúskodik. A kötet előszavát felesége, Sarah Michelle Gellar írta, aki egy bensőséges mondattal foglalta össze férje lényegét: „Ha elfelejtené elmondani: az igazi titkos hozzávalója a szeretet.” Emellett Prinze Jr. a podcastok világában is otthonra lelt. A That Was Pretty Scary című műsorában a horror műfaját elemzi, míg a Wrestling with Freddie a pankráció kulisszatitkaiba avatja be a hallgatókat. A WWE-nél szerzett tapasztalatairól markáns véleménye van. „Régi vágású cég. Ki kell érdemelned a tiszteletet.”

1997-ben, a Tudom, mit tettél tavaly nyáron forgatásán ismerkedett meg Sarah Michelle Gellarral, akivel 2002 szeptembere óta házasok, és két gyermeket nevelnek. Gellar tavaly, Prinze Jr. 49. születésnapján egy egyszerű, de sokatmondó üzenettel köszöntötte férjét az Instagramon: „Olyan hálás vagyok, hogy együtt öregedhetünk.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Közeledik a NER utolsó évadának fináléja” – új dallal előlegezi meg a Bankrupt a kormányváltást
A 30. születésnapját néhány hét múlva ünneplő zenekar azt is megjósolja, mi lesz a rendszer főszereplőinek sorsa. Premier!
L.D. - szmo.hu
2026. március 09.



A Bankrupt az elmúlt években sorra ontotta magából a kormánykritikus közéleti slágereket, amelyek közül nem egy a több százezres hallgatottságot is elérte a különféle streaming oldalakon. Legutóbb, novemberben a MÁV-ot vették elő, most pedig a közelgő választásokra készülve búcsúdallal lepték meg a kormányt.

„Közeledik a NER utolsó évadának fináléja, és örök optimistaként a Szopóroller című számunkkal megelőlegezzük a happy endet, ami a sorozat főgonoszai számára természetesen egyáltalán nem lesz happy”

– vezeti fel a most megjelenő új dalt a zenekar frontembere, Sarkadi Balázs. A számhoz ezúttal élőszereplős klipet forgattak. „Ha látott valaki mostanában rollerező zebrát a Fővám téren, azok mi voltunk” – teszik hozzá.

A zenekar március 28-án egy várhatóan teltházas koncerttel ünnepli majd 30. születésnapját az Instantban, és emellett folytatódik a Fish! és a Kozmosz együttesekkel közös turnéjuk, amivel Sopronba, Hajdúszoboszlóra és Egerbe is eljutnak. Év elejétől olasz gitárosukat, Salvatorét Alex váltotta, aki már sikeresen be is mutatkozott a februári koncerteken.

Spotify-ra és társaira március 18-án érkezik a Szopóroller, amiből angol változat kivételesen nem készült. A klip operatőrei Bremer Miki és Kovács Zoltán voltak, a felvétel Botlik Matyinál készült a Grenma Studióban, a borítógrafika pedig Vass Richárd műve volt ezúttal is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk