"Búcsúleveleket írtam, de megtartottam őket" - egy anya vallomása a szülés utáni depresszióról
A szülés utáni depresszió megdöbbentően sok nőt érint, és nem könnyű rajta túljutni. Egy kismama, aki a második gyermekét hozta világra, kendőzetlenül számolt be Facebookon az érzelmeiről, és arról, hogy hogy birkózott meg a szörnyű jelenséggel.
"Látod ezt a képet... ez vagyok én, nem az az én, aki valaha voltam, vagy az, aki szeretnék lenni, hanem az, aki éppen vagyok, ebben a pillanatban. Itt ülök és próbálom összeszedni magam, mert az érzelmeim hullámoznak. Gondoltam valaha is, hogy ilyen ember leszek? Nem, soha az életben. Miért?
Szülés utáni depresszió!
Miért, miért olyan nehéz nekem? Miért is érzek így, amikor meg van minden okom a világon, hogy boldog legyek?
A nagy D betűs szó, amiről mindenki azt gondolja, hogy csak fel kellene vidulnod és meg kell próbálnod jobban érezni magad vagy elfelejtened a dolgot. Jaj, bárcsak meg tudnám ezt tenni. Az első gyermekem születése után is depressziós voltam, de elrejtettem. A férjem nem tudott róla, a családom nem tudott róla, és sajnos magam sem tudtam, hogy mi volt a baj.
Nem kértem segítséget, és valójában alig éltem túl. Mindennap gondoltam az öngyilkosságra, magammal harcoltam, de nem akartam, itt hagyni a lányom, hogy azt gondolja, hogy ő nem volt elég. Emlékszem, hogy leveleket írtam a férjemnek és a lányomnak, amik az utolsó leveleim lettek volna. Megtartottam őket, hogy emlékeztessenek arra, hogy honnan jutottam el idáig. Végül összetörtem, és pánikrohamaim lettek, ekkor kellett elmondanom a férjemnek, hogy mi is történik valójában. Lesokkolta. Értem, hogy miért, hiszen mindig összeszedtem magam mikor körülötte voltam. Mosolyogtam, mikor semmi vágyam nem volt mosolyogni. Éjjelente sírtam, mikor aludt, vagy a zuhany alatt egyedül. Akkor is könnyű lehet úgy tenni, hogy az életed tökéletes, amikor valójában csak meg akarsz halni. Mármint, csak mosolyogj és tedd a dolgod, nem?
Azt mondta, hogy semmilyen jelét nem látta ennek, és hogy tönkrement volna abban, ha el vettem volna a saját életem. Egy év telt el azóta, hogy normálisan éreztem magam és úgy éreztem nem számít, hány jó napom volt legbelül csak a szomorúságot éreztem. Nem sokkal azután, hogy terhes lettem a második gyermekünkkel elkezdtem érezni, hogy megint megváltozom szóval segítséget kértem, és elkezdtem terápiára járni. Sokat segített, de így is küzdelem volt. Minden egyes héten beszéltem vele a terhességem alatt, legalább 4 hónapon keresztül. A férjem, aki még mindig nem tudta, hogyan tudna segíteni mindig meghallgatott, és úgy tűnt egyre könnyebb az érzéseimet megosztanom vele. Amikor eljött a szülés ideje, készen álltam.
Pontosan 48 órával a gyermekünk születése után hagytuk el a kórházat. Hálát adtunk az egészséges és boldog gyermekünkért, és hazamentünk. A következő nap már éreztem is szülés utáni depresszió elképesztő fájdalmát. Most olyan érzés volt, mint egy áradat. Semmi előrejelzés, hirtelen jött és nem tudtam kontrollálni, ismertem a jeleket, beszéltem a férjemmel és megöleltem a két gyermekem, és felkerestem az orvosom. Szerencsére az orvosom nagyon komolyan veszi a szülés utáni depressziót és gyógyszereket írt fel nekem. Tudom, hogy ez a betegség nagyon veszélyes és a gyógyszerek segítenek nekem. Akkor is beveszem őket, ha nem akarom, mert túl nagy kockázat elhagyni őket. Tudom, hogy hosszú út áll előttem, és nem lesz egyszerű. A férjem most már felismeri a jeleket, és meglátja őket, mielőtt elmondanám neki. Közeledik hozzám. Megkérdi, hogy hogyan érzem magam. Meghallgat. Megkérdi, hogyan tudna segíteni. De ami a legfontosabb, hogy nem engedi, hogy egyedül küzdjek meg ezzel. Megölel és engedi, hogy sírjak, amikor már beszélni sem tudok és azt sem tudom, hogy miért is sírok. Mindennap emlékezetet arra, hogy neki és a gyermekeinknek is szüksége van rám, és hogy szeretnek. És ez az emlékeztető segít, hogy keményebben küzdjek. De arra van szükségük hogy egészséges legyek , mentálisan is, annyira szeretem a gyerekeim! A kis 4 fős családunkon kívül kevés támogatást kapok, a családunk többi része pedig nem érti, hogy milyen egy ilyen mentális betegséggel küzdeni.
Mindenkinek, azoknak is akiknek tökéletesnek tűnik az élete, vannak gondjaik. Mind küzdünk valamivel. Ne hozz ítéletet túl gyorsan. Segítsetek egymásnak. Ne beszélj olyan dolgokról, amiket nem értesz, vagy amiket nem éltél át magad. De mindenek felet szeress, mármint... SZERESS. A tudás, a támogatás és a tudatosság a legfontosabb abban, hogy segíteni tudj valakinek, aki depresszióval küzd. Ne félj felkeresni valakit. Tudasd velük, hogy szereted őket, hiszen ma láthatod őket és beszélhetsz velük, de holnap lehet, hogy a temetésükre mész. Ennyire valós mindez."
