KULT
A Rovatból

„Egymást érdekeljük, és ez a legjobb szórakozás” – találkozás Béres Ilonával

Bekerülni Béres Ilona aurájába kegyelmi állapot. Különösen olyankor, amikor, ahogy ő mondja, kinyílt az alkotás izgalmától.


Eugéne Ionesco kétszereplős darabját, A székeket próbálják Fodor Tamással a Pesti Magyar Színházban. Az embert valósággal magával sodorja a Művésznő energiája, mégsem kell attól félnie, hogy elborítják e hullámok.

Béres Ilona színházi öltözőjében beszélgettünk.

- Találkozott-e már színészként Ionescóval?

-Színészként nem, csak nézőként. Kint voltam Párizsban barátnőmmel, Keleti Évával és a Quartier Latinben a La Huchette színházban megnéztük A leckét és A kopasz énekesnőt, tehát az első impresszióm nagyon hiteles helyről jött. (Itt játsszák e két egyfelvonásost az 1957-es bemutató óta – GNL). Magyarországon nagyon nem divat Ionescót játszani. Kapás Dezső imádta és annak idején a Pesti Színházban rendezett belőle előadást, amelyben két osztálytársam, Szegedi Erika és Halász Judit játszott. Nem volt „titkos vágyam”, hogy Ionescót játsszam, de az utóbbi időben a leggyakoribb mondat, ami elhagyta a számat, így hangzott: „Köszönöm szépen, én ezt most nem szeretném…”. Néztem sok-sok előadást, és az a bizonyos „Ó, ha én is köztetek lehetnék” nem ébredt fel bennem. De Zalán János, a Pesti Magyar Színház igazgatója egyszerűen nem hagyott békén. Még ismertem őt abból az időből, amikor még nem vették el a „múltunkat”, a Nemzeti Színházat, stúdiós volt. Bár tudta, hogy egyszer kijelentettem: ebben az épületbe többé be nem teszem a lábam, rábeszélt, hogy találkozzunk. János elkezdett ajánlatokkal bombázni, és én mindenre nemet mondtam. Rájöttem, hogy ha nem érzem magamhoz annyira közel az ügyet, akkor inkább otthon vagyok és élem a magánéletemet, ahogyan még soha. Ötven éve vagyok a pályán, nagyon szeretem a férjemet, az otthonomat, és nagyon vágytam már arra, hogy két próba között ne kelljen rohanni.

-És aztán jött A székek ajánlata.

-Voltak feltételeim: kivel és ki lesz a rendező? Erre mondta Fodor Tomit, akivel érdekes módon soha nem találkoztunk színpadon, csak a rádióban. Például Csehov Cseresnyéskertjében testvérek voltunk. A rendezőről, Szabó K. Istvánról viszont semmit sem tudtam. Végül Pregitzer Fruzsinától kaptam nagyon jó ajánlást róla. Leültünk egy kávéházban hármasban, és öt perc múlva tudtam, hogy el fogom vállalni, mert mindazt, amit a színházról gondolok, amit szeretek benne és érdekel, ez a fiú képviseli. Annyira rugalmas és érzékeny, nem az a fajta, aki otthon kitalál egy lázálmot és aztán korbáccsal hajtja a színészt, hogy azt végrehajtsa. Amikor januárban újra találkoztunk, István nagyon határozott elképzeléssel jött, de érezhető volt, hogy nagyon figyel ránk, és ami a legfontosabb: nem sértődik meg, ha a színésznek ötletei vannak a rendezést illetően.

-És máris visszatért Önben az alkotás izgalma.

Egy hétig csak olvastunk, ismerkedtünk az anyaggal, elemeztünk, és amikor először lementünk a színpadra, utána úgy mentünk haza Fodorral, mintha bányában dolgoztunk volna, olyan intenzív figyelmet követel a darab. Stúdióban vagyunk, nincs ablak, alig van levegő, de még szünetben sem megyünk ki a büfébe, és akkor is a darabról beszélünk. Egymást érdekeljük és ez a legjobb szórakozás. Életemben először mondhatom, hogy nem foglalkozom az előadás várható hatásával.

Miután meglesz a bemutató, nagyon fognak hiányozni ezek a délelőtti próbák, mert olyan szellemi és érzelmi élményt adnak.

Huszonévesen, amikor kijöttem a főiskoláról, akkor találkoztam olyan rendezőkkel, akiktől hasonló élményt kaptam. Most nagyon-nagyon jól érzem magam!

-Egy abszurd darab, ami nem is annyira valószínűtlen.

-A darabbeli vendégek nem léteznek, ők a mi életünk játékai. Nagyon jó instrukciót kaptam Istvántól: ez nem társalgás, hanem harc. Az egyik jelenetben átveszek egy ajándékot a cinkográfustól, aki nekem nagyon tetszik. „Mi ez, Uram? – kérdezem – Virág, bölcső, körtefa, vagy varjú?” Ha végiggondoljuk, akkor ez az életünk. Virág = ifjúság. Bölcső = megjött a gyerek. Körtefa = az érett felnőttkor. Varjú = meghalunk. Nézem a két tenyeremet, amiben természetesen nincsen semmi, és mindkettőn az életvonalat. Ha a nézőnek ez eszébe jut, az jó. De fontos, hogy minden abszurdnak tűnő dolog mögött legyen egy olyan megélt gondolat, ami valóság. Nem butaságokat illusztrálunk. Ez két öregember életromjaiból összehordott történet, néha nagyon groteszk, néha nagyon mulatságos, nem véletlenül „tragikus tréfa” a darab alcíme.

De a színész szempontjából irgalmatlanul nehéz. A próbák olyanok, mintha egy koreográfiát tanulnánk meg. A szavakhoz, mondatokhoz kötődnek olyan mozdulatok, amelyeket, ha nem csinálunk pontosan, a közönségnek sejtelme sincsen arról, hogy mi folyik itt, hiszen üres a színpad. Mi játsszuk el, hogy kik a vendégek, milyen viszonyban vagyunk velük. És az egész kortalan, a világ végénél vagyunk. Házasságunk 75 éve tart. Én azt mondom, hogy „Párizs nevű helység sosem volt”, mire a férj azt feleli: „Volt, csak 400 ezer éve elsüllyedt.” Közben felébrednek vágyak, amiket már nem tudunk beteljesíteni. Megjelenik az erotika, ami ebben a korban megint mást jelent, de felébred a múlt, „Te már nem olyan vagy, de azért még mindig…”

És milyen mulatságos, mondja Fodor, hogy mind a ketten 1942-ben születtünk, neki Ilona a felesége, az én férjem pedig Tamás…

Ezt csak azért mondom, mert arról az örömről szeretnék beszélni, amivel mi ezt előadjuk. Ha a közönség jön velünk, az csak egy plusz lesz számunkra. Hogy mit tudunk ebből átadni? Mindenki annyit lát, amennyi szeme van…

Székek - iltamFotó: Semsei Eszter

-Az elmúlt években gyakran megtalálták az ilyen kamaradarabok, mint a Szindbád kertje, a Szkalla-lányok, vagy a Polcz Alaine regénye nyomán készült monodráma, az Asszony a fronton.

-Ez utóbbira Dicső Dániel rendező kért fel, nagyon szerettem az előadást. Meghívtak vele Párizsba, a Magyar Intézetbe. Nagyon féltem a fordítástól, de zseniális dolgot találtak ki. A színpad felett, amelyen nekem csak egy fotelre volt szükségem, kifeszítettek egy molinót, amire vetítették a francia szöveget, de nem mondatonként, hanem egységekben. A végén azt mondták: „Itt ilyen csönd még sosem volt”. Talán az energia, amit át tudtam adni, az csinált ilyen csöndet.

-Majmunka és Orbánné figuráját átszövi egyfajta bölcs humor. A köztudatban Ön talán kevésbé ismert erről az oldaláról.

-Pedig sok vígjátékban játszottam, és igazából nem is nagyon lehet elválasztani, mert a tragédia mellett is ott van humor. Korán kezdtem ezt a kettősséget, mert sosem voltam naiva. A főiskolán az első év katasztrofális volt, mert a beszédtanárunk rettegésben tartotta az osztályt. Én például fél évig mondtam Petőfitől a Kutyák és farkasok dalát, a végén már a görcstől úgy kellett leemelni a színpadról. De volt egy csodálatos osztályfőnökünk, Pártos Géza, aki nem értette, hogy egyik órán fellazít bennünket, és a következő órán csupa görcsöt kap vissza. Rájött, hogy pedagógiai probléma van a háttérben. Azért annak a tanárnak hálás vagyok, mert nagyon sokat tanultam tőle. Rémes érzés volt számomra, amikor később a Madách Színházban főszerepet játszottam, ő meg csak egy pár mondatot kapott… Aztán másodévben Pártos átadott minket Vámos Lászlónak, aki meghatározó volt az életemben, ugyanúgy, mint később Várkonyi Zoltán, Horvai István, Kapás Dezső. Vámos mindenkinek Shakespeare-t adott. Addig nekem mindig karakterszerepek jutottak.

Még nagyon kislány voltam minden szempontból, tele gátlásokkal, miközben gyönyörű lányokkal jártam együtt, akik már udvarlókkal igazi nőkként működtek.

Kispesti lány vagyok, munkáscsaládból származom, rengeteg időmbe telt, amíg el tudtam választani az ocsút a búzától. De aztán megvédett engem a rivalda, amikor a főiskola „kis szobájából” lekerültünk az Ódry-színpadra. Az első „nem-öregasszony” szerepem a Bunbury-ban volt, a Gwendoline. Stílruha, loknik, kifestett szemek… Pártos Géza pedig a színpad széléről odaszólt nekem: „Milyen szép Maga, Kislányom”. Nem kaptam levegőt… én? Aztán Vámos László nagyszerűen látta meg a karakterünket. Nem véletlen, hogy én Rosalindát kaptam az Ahogy tetszik-ből. Olyan jól sikerült, hogy ez lett a diplomamunkánk. Óriási siker volt, és Vámos annyira imádta, hogy engem „átemelt” a Madách-beli rendezésébe. És milyen furcsa: a Madách-ban olyan csodákkal játszottam együtt, mint Gábor Miklós és mégsem lett olyan siker, mert az a fantasztikus lelkület, az a tiszta hevület, az az „elszállás” a profik között már nem működött. Visszatérve a humorra: mindig benne volt a gyökereimben egy kis irónia, a dolgok fonákjának meglátása. „Bruhahás, seggrepacsizós” dolgokat sosem vállaltam, de például imádtam Molnár Ferencet játszani. Nagyon szerencsés vagyok, mert semmi nem maradt ki a pályámból, Euripidésztől Szakonyiig, Shakespeare-től Csehovig szinte a teljes palettát eljátszhattam. Ezért is ad nekem ilyen nagy élvezetet ez a próba, mert ilyen igényem van. Hetvenhatodik évemben már nem érdekel a „jelenlét”. Úgy foglalkozni a szakmával, a másik emberrel, hogy egy rendező kíváncsi arra, hogy mi van bennem, miközben én magam sem tudom, az más. Ez egy remek állapot, szabad vagyok.

-Az Ön pályája számomra összeforrt a Vígszínház 70-es évekbeli aranykorával. Elég csak három emlékezetes alakítását említeni: az Adáshiba Vandáját, a Házmestersirató Poós Zsuzsáját és nem utolsósorban a Kakukkfészek Főnénijét…

-Az Adáshiba boldogságos korszak volt, mert Várkonyi nagyon beletalált Szakonyi Károly darabjába. Sok előadást láttam azóta az Adáshibából, de ezt a furcsa, majdnem a börleszkig menő, kicsit „elemelt” túlpörgetést sehol sem láttam. És kellettek hozzá olyan zsenik, mint Páger Antal, Bulla Elma – vagy micsoda epizodista volt Kozák László a béna szomszéd szerepében, vagy Halász Jucika, a butácska sógornő! Tehát nagyon szerencsés csillagzat alatt született a darab…

Poós Zsuzsa számomra azért is kedves, mert a Házmestersirató rendezője, Horvai István nagyon fontos szerepet játszott az életemben. Főiskolásként hívott meg a Vígszínházba Thurzó Gábor Hátsó ajtó című darabjának főszerepére. Teljes hályogkovács-boldogsággal, felhőtlenül csináltam, és szoktam emlegetni, hogy visszasírták a büfések, mert kis fekete kombinéban táncoltam húsz évesen, és a férfiak itták a konyakot a szünetben… De nagyon az enyém volt ez a kis „mindenki babája”. Belépek Szakáts Miklós partnereként a sötét színpadra, és az az első mondatom a professzorhoz, aki felvitt a lakására: „Ne gyújtson villanyt, mert imádok sötét lakásba bemenni”. És abban a pillanatban meg tudtam volna mondani, hogy a telt házas nézőtéren hol van esetleg egy „lyuk”.

Amikor Örkény István Forgatókönyvét csináltuk, Örkény özvegye, Radnóti Zsuzsa meghívta dr. Bányai Zsuzsa pszichiátert, aki bemutatott nekünk egy hipnózist. Ő mondta, hogy jó a darab, jó az előadás, és együtt lélegzünk a közönséggel, az maga egy hipnózis.

Erre mondták a régi nagyok, hogy „eljött az Isten”. Ha ez mégsem működött, azt mondták: „Manó van a színházban”, mert valaki negatív energiákat áraszt.

Tehát a Hátsó ajtószámomra meghatározó volt, ezért is mentem később a Vígszínházba…

-De még hosszú volt az út odáig…

-Kedvenc tanáraim, Pártos és Vámos a Madách-ban voltak, így számomra ez a színház volt maga a templom. Egy évig kötelező volt vidéken játszani, így kerültem Debrecenbe. Lengyel Gyuri – örülök, hogy végre megkapta a Kossuth-díjat! – rendezte Brecht: Jó embert keresünk című darabját, Sen Te/Sui Tai szerepét kaptam, egy 22 éves lánynak ez borzasztó korai, jó, ha öt percet meg tudtam belőle oldani. Akkoriban egész Magyarországon végighullámzott Achard Bolond lánya, sokan játszottuk, de az igazi csoda Domján Edit volt… A Peer Gynt-ben játszottam még három szerepet, én voltam Peer életében az összes kaland. A Madách-ban az volt a baj, hogy túl korán találkoztam Ádám Ottóval. Ő volt az igazgató, a főrendező, a főízlés, minden. Csodaszép előadásokat csinált, de én 23 évesen megőrültem attól, hogy tőlem „nem akar semmit”. Akkor Básti Lajos, aki felvett a főiskolára, javasolta, hogy menjek át a Nemzetibe. Borzasztó nehéz korszak volt! Gyurkó László: Szerelmem, Elektrájának előadása – soha nem felejtem el! – úgy kezdődött, hogy sötét van, és Khrüszothemiszként mondom Elektra-Berek Katinak. „Te nem vagy normális”. Olyan skizofrén állapotba hál’istennek azóta sem kerültem: sötét van, hallok egy hangot – „te nem vagy normális” – ami hamis, tehetségtelen, rettenetes, és rájövök, hogy „meghaltam”.

-És akkor felhívta Várkonyi Zoltánt…

Elmondtam neki, hogy nagyon rossz állapotban vagyok szakmailag, emberileg, de ha még kellek, átmennék a Vígszínházba. És ő csak azt kérdezte: Miért jöttél el a Madách-ból? Bástival átmentünk, Várkonyi pedig megrendezte velünk Ibsen Solness építőmesterét. Rátett minket a tenyerére: „Repüljetek”. Végtelenül hálás vagyok neki. Amikor a Házmestersiratónak volt a premierje, Zoli már nagyon beteg volt, a bankettre nem jött el. Az utolsó kép róla, hogy indulóban, sálba burkolózva még visszaszólt: „Bravó, Ili”. A darabban, amit Horvai rendezett, valósággal kínozzák az érkező nőket, férfiakat.

Én azt akartam, hogy kötözzenek oda a hosszú sálammal egy oszlophoz, mintha indiánok járnák körülöttem a harci táncot.

És István elfogadta az ötletet. De nagyon fontos szerepem volt a Pesti Színházban a Szerelem és halál árnyéka, Romain Rolland-tól, egyik kedvenc partneremmel, Tomanek Nándorral. Horvai nagyon szép dolgot talált ki a színpadra: amikor még béke van, egy nagy életfa áll egy dézsában, amit körültáncolnak a fiatalok – az akkor kezdő Hegedűs D. Géza és Kútvölgyi Erzsi – és amikor bejön a tragédia, a házkutatás, akkor ezt a dézsát kiborítják. Az utolsó kép egy „beckett-i” világvége, mert ülünk a homokban, és miután előzőleg engem megmotoznak, azt találtuk Pistával, hogy egy függönybe burkolva ülök vacogva. Miután eldöntöm, hogy nem a szerelmemmel megyek el, hanem a férjemmel maradok és vállalom a guillotine-t, megjelennek a katonák. Akkor Nándi felemelt, és azt a hálát, ami a szemében volt, úgy neveztem el, hogy „virágzik a nefelejcs”. De nagyszerű volt együtt dolgozni Kapás Dezsővel is – ő volt az esküvői tanúnk - nagyon szigorú, morális lény volt. Ő rendezte többek között a Kakukkfészket is. Aztán Várkonyi meghalt, és kezdett kihűlni a dolog…

-De még térjünk vissza a Vígbe: Kakukkfészek, szüleimmel ülünk a nézőtéren, lelkesen tapsolunk a végén. Ön kijön, Édesanyám pedig közli: ennek a gonosz nőnek nem vagyok hajlandó tapsolni…

-Igen, többször átéltem, hogy nálam csökkent a taps, úgy utálták a Főnéni figuráját, ezt a bűnös asszonyt. Ez volt a legnagyobb elismerés a közönség részéről.

-És akkor ismét Vámos László és ismét Nemzeti…

-Megint jött egy nagyon jó korszakom, imádtam például Molnár Ferenc Hattyúját, Sinkovits Imrével, Agárdi Gáborral. Eltöltöttem itt pár boldog évet, amikor egyszer csak úgy ébredtem, hogy nem vagyok a Nemzeti tagja, csak „örökös tag”, mert mostantól kezdve Pesti Magyar Színház vagyunk…

-Nem először volt „a nő, akit imádunk gyűlölni”. „S öklével keblére ütött, arra a csodaszép kebelre, melyben egy mennyország lakhatnék, tele angyalokkal” – írta Jókai Plankenhorst Alphonsine-ról a Kőszívű ember fiaiban.

-Nagyon szerettem Alphonsine figuráját, mert valójában ő egy szenvedő ember. Nagyon szerelmes Palvitz Ottóba, gyereket is szül, de a társadalmi konvenciók miatt elveszik tőle. Nyilvánvalóan érdekházasságot kell kötnie, sodródik az erős anyjával bele a forradalomba, egy olyan fiúnak kell „udvarolnia”, akit teste-lelke nem kíván, mert hiába hős a Baradlay gyerek, neki csupán egy nyikhaj kis hivatalnok, miközben a daliás Palvitz mélyen megveti őt. Az ő bosszúja - kielégülés. Nem véletlen, hogy Zoli betette a filmbe azt a jelenetet, amikor Alphonsine Haynautól jön, ledobja kis felsőjét és végigfekszik az ágyon – a bosszúval szeretkezik, mert nem marad neki más. Ugyanakkor Jókaival kapcsolatban számomra meglepő volt, hogy az Aranyember, amely a legnagyobb sikert aratta, főiskolai osztálytársaim „leleprázták”. Akkor vált divattá a Timea név. Nővérem is kislányt várt, és én mondtam neki: Te nem vagy eszednél, a Timea nevet Jókai találta ki, a latin „timeo”-ból, ami annyit jelent: félelem. Erre akarod nevezni a gyerekedet? És jöttek hozzám szép fekete kislányok, mert az anyuka úgy gondolta, hogy én vagyok a „keresztmama”. De Timea lényegesebben könnyebb, „átlátszóbb” figura volt, mint Alphonsine. Zoli kivitt engem próbafelvételre, a Kárpáti Zoltánra is, de nekem kellett volna Venczel Vera édesanyját játszanom. Még harminc éves sem voltam… A filmes karrierem végül is nagyon rövid volt.

-De néhány év alatt olyan filmekben játszott, amelyeket ma is szívesen nézünk…

-Igen, az Álmodozások kora nézhető… múltkor megismételték a tv-ben a Hattyúdalt, elnéztem, hogy milyen helyes kislány voltam. Látja, mindig is karakterszínésznő voltam, ebben is a kis szigorú, szemüvegesként jelenek meg. Sosem voltam „általában fiatal lány, fiatalasszony”, hanem ezek a szerepek egész életek voltak. Ezért vállalhatók.

-E szerepekben nyilván közrejátszott az Ön különleges hangja…

-Nem volt ám mindig ilyen a hangom, Montágh Imre csinálta meg! A felvételin Ady Szent Margit legendáját mondtam, és Básti „Lala” kérte, hogy mondjam el a Talpra, magyart, mert érdekelte, hogy mennyi erő van ebben a mély hangban, mit lehet ebből a nyüzüge kislányból kihozni. Én inkább elmondtam a Bölcsődal kis négerek ébresztésére című kedvencemet, a Dél keresztje dél-amerikai antológiából.

Úgy üvöltöttem, hogy összeszaladt a főiskola…

felvettek, de nem tanítottak meg igazán beszélni. Volt a mély hangom, egy felső regiszter, de nem volt középhangom. A főiskola után ezért felkerestem Montágh tanár urat, és ő fél év alatt összehozta ezt a két hangszínt. Ennek köszönhettem, hogy a Szkalla-lányokban akár gyerek-hangon is meg tudtam szólalni, míg a Teomachia Kronoszában recsegtem és mégsem rekedtem be…

-Szép magyar beszédéért is sokan szeretik, ami egyre inkább hiánycikk lesz a színjátszásban…

-Ez az én nagy szívfájdalmam. Az a baj, hogy nem is igénylik. Azt hiszik: minél jobban motyognak, annál hitelesebbek vagy „modernebbek”. Előfordul, hogy az urammal nézzük a tévét és azt hiszem, süket vagyok, mert nem értem, amit beszélnek… éppen eszembe jutott Avar István, akinek nemrégiben avattuk az emléktábláját: neki megszakadt a szíve, hogy a színművészeti egyetemen megszűnt a beszédtanítás. Vagy beszéljünk a jelmezek viseléséről: a főiskolán tanultunk művészet-történetet, Laczkovics Piroska, a Nemzeti csodás jelmeztervezője behozta az osztálynak Egyiptomtól fölfelé a ruhákat, felvettük őket, Kőszegi János, a színpadi mozgás tanára megtanított bennünket ezekben mozogni, és ettől tudom, hogy mit kell egy uszállyal csinálni, hogy ne essek hasra. De ez is megszűnt… Ha minden ruhát zsákból húznak ki „second handből”, hol marad a stílus? Egy évig tanítottam itt beszédet, de rájöttem, hogy ilyen munka mellett nem tudom lelkiismeretesen csinálni. Pedig nagyon szép volt. Pilinszky Kérdésével nyitottunk: „Akárhonnan, érkezhet mondat. Akárhonnan?” Aztán fiúk a Halotti beszédtől, a lányok az Ó-magyar Mária-siralomtól indultak el, így mentünk végig a magyar irodalmon egészen Márai Sándorig, amikor az ő Halotti beszédében elvész a nyelv, és a végén megismételték a „kérdést”, ponttal a végén. Nyúztam a gyerekeket keményen, de megérte.

-Mindig szigorú volt Önmagához, de szeretethiányban nem szenvedett.

-A magánéletemben harmincéves koromig elég bizonytalan voltam, és a „szeretet koldusa”. Akkor találkoztam a férjemmel, akivel 47. éve élek együtt. A kollégák szeretete viszont végig elkísért, érezték rajtam, hogy nem vagyok irigy, ugyanakkor nagyon etikus vagyok a színpadon.

Aki a színpadon elárulja a partnerét, az számomra megszűnik.

-Biztosan sok olyan élménye van, amelyek után úgy érezte: ezekért a pillanatokért érdemes volt ezt a pályát választani.

-Sulyok Mária mondta, hogyha egy pályán öt olyan szerep akad, ami boldogságot adott, akkor az sikeresnek mondható. Nekem több volt, persze sok rossz mellett, amikor én voltam rossz, mert nem tudtam a szerepet megoldani. Így jártam például a Horvai-féle Cseresnyéskertben Sarlotta Ivanovna „androgün” figurájával. De kárpótolt az élet: előbb a Rádióban játszottam el Ranyevszkaját, majd a főiskolán, Kaszás Attilával és Eszenyi Enikővel, ő volt Ánya, a kislányom. Amikor jöttünk az Ódry Színpadra, a hátsó páholynál kérdezte meg tőlem Encike: „Emlékszel, mama, milyen szoba ez?” Ránéztem a színpadra: „A gyerekszoba”. Amikor elárvereztek bennünket, Horvai bedeszkázta a színpadot: „Tessék, kimenni az életbe”. Meghatározó élményem volt egy másik Cseresnyéskert, amit a román Victor Frunza rendezett meg itt, gyönyörű volt, de csak 16 előadást ért meg. Ebben látott Zsótér Sándor, és meghívott a Radnóti Színházba, a Görög című darabba. Onnantól jöttek a fiatalok, volt stúdiósok: Kovalik Balázs, majd Balázs Zoltán, aki a Borisz Godunovra hívott – férfiszerepre. Sujszkij herceg keresése közben talált rám. Díjat is kaptam érte. Most pedig ért egy nagy meglepetés: megkeresett a tehetséges fiatal dramaturg, Szabó-Székely Ármin, hogy belőlem írja a doktoriját…


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Neki köszönhetjük a Monty Pythont, két világrekordot tart, és csupán egyetlen állatot utál – 29 érdekesség a 99 éves David Attenborough-ról
Több mint 70 éve ténykedik a tévéiparban, több mint 360 filmben és tévéműsorban vett részt, és több mint 30 diplomája van.


1. Sir David Frederick Attenborough 1926. május 8-án született Isleworth-ben, London nyugati részén. II. Erzsébet királynő mindössze 17 nappal korábban, április 21-én jött a világra.

2. Bár Londonban született, David gyermekkorának nagy részét az angliai Leicesterben töltötte, mivel az apja ott dolgozott egyetemi rektorként. Bátyja, Lord Richard Attenborough (1923-2014), sikeres színész, Oscar-díjas rendező és filmproducer lett, akit a legtöbben a Jurassic Park (1993) John Hammondjaként ismernek, ám olyan filmekben is szerepelt, mint A nagy szökés (1963), A Főnix útja (1965), a Homokkavicsok (1966), A csodatévő (1969), a Csoda New Yorkban (1994) vagy az Elizabeth (1998), direktorként azonban még sikeresebb volt, hiszen Oscar-díjat nyert a 1982-es Gandhiért, illetve ő vezényelte le többek között A híd túl messze van (1977) című háborús klasszikust, vagy az 1992-es Chaplint.

3. Ahelyett, hogy a bátyja nyomdokaiba lépett volna, David inkább természettudományokat tanult a brit Cambridge-i Clare College-ban. 1947-ben végzett, majd két évig a Királyi Haditengerészetnél teljesített katonai szolgálatot, mielőtt egy oktatási kiadónál kezdett volna dolgozni.

4. 1952-ben gyakornokként csatlakozott a BBC Televisionhöz, ahol 1954-ben elindította híres televíziós sorozatát, a Zoo Questet, amely élő állatokról szólt a vadonban és az állatkertben egyaránt. Davidnek amúgy még tévéje sem volt otthon, bár ez akkoriban nem volt kirívó.

5. Igazi polihisztor, szolgált a Királyi Haditengerészetnél, rendezőként, televíziós műsorvezetőként, narrátorként és íróként is dolgozott, és számos díjnyertes műsort és könyvet szerkesztett/írt.

6. Sir David két Guinness-világrekordot is tart: az egyik a leghosszabb televíziós természetfilmes karrierért jár neki, a másik pedig a leghosszabb televíziós műsorvezetői pályáért.

7. Eredetileg 1985-ben lett Sir, amikor II. Erzsébet királynő lovaggá ütötte a televíziózás terén végzett munkájáért. 2020-ban azonban, 94 éves korában a királynő egy második lovagi címet is adományozott neki: a Szent Mihály és Szent György Rend nagykeresztes lovagjává nevezték ki. Ez a cím elismerése David televíziós műsorvezetői és természetvédelmi tevékenységének.

8. Több londoni neves intézmény és kiállítás kurátora, többek között a British Museumé, a Science Museumé és a Kew-i Királyi Botanikus Kerté, valamint számos jótékonysági szervezet névadó védnöke.

9. Az 1979-es Élet a Földön című dokumentumfilm-sorozat forgatása során Sir David egy csoport hegyi gorillával találta magát szembe Ruandában. Az emberszabásúak azonban nem támadták meg, sőt befogadták maguk közé, és azt is hagyták neki, hogy játsszon a csemetéikkel.

10. 1998-ban, A madarak élete című doksiszéria forgatása közben véletlenül belépett a skóciai Highlandsben egy siketfajd (a fajdok legnagyobbika) területére. A madár, hogy megvédje a „birtokát”, elkezdte üldözni Davidet, és végül fel is lökte őt.

11. Bár Sir David híres a természet iránti szeretetéről, nem mondaná magáról, hogy „állatbarát”. „Nem vagyok állatbarát, már ha ez azt jelenti, hogy azokat a dolgokat tartod aranyosnak, amiket meg akarsz és meg lehet simogatni. Engem az állatok elbűvölnek” – nyilatkozta.

12. A BBC programigazgatójaként sok újítást hozott a televíziózásba, többek között a komédia világába is. Ő volt az ugyanis, aki megrendelte a Monty Python Repülő Cirkusza című kultikus szkeccsműsort, amely sztárt faragott John Cleese-ből, Michael Palinből, Terry Jonesból, Eric Idle-ből, Graham Chapmanből és Terry Gilliamből. A műsor világszerte jelenség lett, és generációknak adott inspirációt szerte a világon.

13. Egyetlen állatot nem bír elviselni, sőt kifejezetten utálja. „Halálos pókokat, kígyókat és skorpiókat fogtam meg anélkül, hogy megrezzentem volna, de ha patkányt látok, én futok el elsőként” – mondta e fóbiájáról.

14. Több évtizedes munkájának tiszteletére a tudósok eddig csaknem 20 különféle növényt neveztek el róla. Sőt, akad még egy Attenborosaurus nevű dinoszaurusz is (egy kb. 5 méter hosszú, vízben élő őshüllő volt), ami szintén az ő nevét kapta meg.

15. A BBC-nek adott interjújában Sir David elárulta, hogy ha bármilyen állat lehetne, ő bizony lajhár lenne a leginkább. Szerinte ugyanis a lajhárok nagyon lazán állnak mindenhez.

16. A madarak élete című dokumentumsorozatának elkészítése során becslések szerint több mint 400 000 kilométert tett meg összesen a világ minden táján. Nem csoda, hogy vonzó ötletnek tűnik számára a lajhárélet.

17. Nincs és soha nem is volt jogosítványa, nem tett vezetői vizsgát, sőt autója sincs. De ha az ember éveket tölt repülőgépeken és a bozótban növényeket és állatokat vizsgálva, akkor valószínűleg nincs is rá ideje.

18. 11 éves volt, amikor zseniális módszert talált ki a zsebpénzkeresésre: gőtéket adott el egy leicesteri egyetemnek, amiket az intézmény közeli tavából fogott ki.

19. Élete során összesen 32 tiszteletbeli diplomát szerzett az Egyesült Királyság különböző egyetemein, többek között Oxfordban és Cambridge-ben is.

20. A BBC éppen csak elkezdett színes adást sugározni (addig fekete-fehérben ment minden), és Sir David ötlete volt, hogy snookert sugározzanak a tévében. Akkoriban ő volt a BBC2 vezetője, és úgy gondolta, ez remek módja lenne az új technológia bemutatásának. Rátapintott valamire, hiszen egy fekete-fehér snookermérkőzést elég nehéz lenne követni.

21. Járt a Nagy-korallzátony alján! Az Ausztrália partjainál található Nagy-korallzátony körülbelül akkora, mint Olaszország, és több mint 1500 halfaj, 600 korallfaj és 30 különböző bálna- és delfinfaj otthona. David pedig egy új típusú tengeralattjáróra szállt, amely kb. 300 méter mélyre vitte őt a tenger alá, hogy közelebbről megnézhesse e természeti csodát.

22. Hosszú karrierje során számos BAFTA-díjat (a Brit Filmakadémia díja) kapott, és például ő az egyetlen a világon, aki elnyerte ezt az elismerést fekete-fehérben, színesben, HD-ben, 3D-ben, 4K-ban és virtuális valóságban forgatott műsorral is.

23. 2018-ban egy sarkkutató hajó azzal vált híressé, hogy a közvélemény szavazással elnevezte Boaty McBoatface-nek. A hajót a British Antarctic Survey, egy sarkkutatásra szakosodott tudóscsoport tervezte. Végül azonban úgy döntöttek, hogy a hajó a RRS Sir David Attenborough nevet kapja. Ezzel a természettudós 90. születésnapját akarták megünnepelni, elismerve a természet világának feltárásáért végzett munkáját. Azért a közönség eredeti (nyilván trollkodó) választását is megtisztelték azzal, hogy a hajó saját tengeralattjárója megkapta a Boaty McBoatface nevet.

24. 1994-ben, A növények magánélete című sorozata forgatásán Szumátra trópusi erdőiben rátalált a világ legnagyobb virágos (és igen ritka) növényére. „Hullavirágnak” is hívják, mivel a szaga a rothadó húséhoz vagy a kutyakakiéhoz hasonlít, és csak néhány évente egyszer, egy-két napig virágzik. Sir David találta ki a növény hivatalos nevét: Titánbuzogány! A forgatás során ő és a csapata fedezte fel először, hogy a virágot főként apró karcsúméhek porozzák be.

25. Bár úgy tűnik, hogy nem öregszik, Sir David 2013 júniusában szívműtéten esett át, és pacemakert kapott. A műtét miatt le kellett mondania egy telt házas előadókörútját Ausztráliában. Két évvel később mindkét térdét megműtötték, hogy járni tudjon, elmondása szerint pedig rendkívül hálás azért, hogy még mindig végezheti a munkáját. „Ha szénbányászként kerestem volna a kenyerem, nagyon örülnék, ha abbahagyhatnám. De nem így van. A világot járva a legérdekesebb dolgokat csodálhatom meg. Micsoda szerencse!”

26. A szülei (Mary és Frederick) mindketten humanitáriusok voltak, és a II. világháború alatt befogadtak az otthonukba két zsidó lánytestvért, Helgát és Irenét. A fiatalok a Kindertransport program keretében érkeztek Nagy-Britanniába, hogy kimeneküljenek a náci Németországból, és összesen hét évig maradtak a családnál. Saját szüleik halála után Attenborough-ék örökbe fogadták őket.

27. Népszerűsége ellenére a tévés ikon azt mondja, hogy nem szereti, ha sok ember veszi körül, mert ezt meglehetősen félelmetesnek találja. „Utálom a tömeget, a legalacsonyabb közös nevezőre redukált dolgokat” – ismerte el. „Az emberek bármivel kapcsolatban hisztérikusan viselkednek, legyen az egy focimeccs vagy egy nemzeti ünnep. Mert nem racionálisak. A focihuligánok például nagyon ijesztőek tudnak lenni.”

28. Sir Davidnek és néhai feleségének, Jane Ebsworth Orielnek két gyermeke született, Robert és Susan, akik mindketten híres apjuk nyomdokaiba léptek. Robert egy ausztrál egyetem antropológus docense, míg az egykori általános iskolai igazgató Susan az apja mellett dolgozik. Édesanyjuk, Jane sajnos 1997-ben, 70 évesen elhunyt (agyvérzésben). 47 éves házasságuk alatt a férje mellett dolgozott, és nagyon erős csapatot alkottak. Bár a magánéletét nagyon óvja, Sir David (akinek két unokája van) korábban bevallotta, mitől retteg a világon a legjobban: „Félek, hogy szörnyű terhet fogok jelenteni a gyermekeimnek.”

29. 99 évesen is aktív. Sir David folyamatosan ír, rendez, producerkedik, szervez és narrátorkodik. Az utóbbi három évben olyan filmjei és sorozatai jöttek ki többek között, mint a Zöld bolygó, A fagy birodalma II, a Vad szigetvilág, a Prehisztorikus bolygó, az Our Planet – Bolygónk csodái, a Bolygónk, a Föld III, a David Attenborough: Életem, A hangok titokzatos világa, az Emlősök, Az orángutánok titkos élete, vagy már 2025-ben a Simon Schama’s Story of Us és a Nature című sorozat új epizódjai. Illetve még idén a közönség elé kerül az Ocean with David Attenborough is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Kár érte, kiváló ügynök volt... – Nem ez lesz a Marvel Öngyilkos osztaga, de mi is az a Mennydörgők*?
Akit az érdekelne, miért van csillag a film címében, ezt nem fogjuk elspoilerezni. Azt viszont, hogy megéri-e megnézni a Mennydörgőket* moziban, mindenképpen!
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. április 30.



Manapság halmozottan hátrányos helyzetből indul egy Marvel-film vagy sorozat. A Bosszúállók: Végjáték volt minden idők egyik legsikeresebb filmje, egy korszak lezárásának tekinthetjük, amit a Disney azóta se hajlandó elfogadni. Sorra jönnek ki a feleslegesnél feleslegesebb mozifilmek az egeres cég zászlója alatt. Talán az utolsó jó Marvel-mozinak nevezhető mű a Galaxis őrzői 3, illetve a Deadpool és Rozsomák. Mindkettő szinte kizárólag a nosztalgiafaktor miatt volt értékelhető – teszem hozzá, igazán ügyesen csinálták.

A Végjáték sok embernek a Marvel végét is jelentette, és azóta hiába próbálkoznak egy újabb főgonosz megteremtésén, ez azóta se megy.

Még a való élet is ellenük dolgozik, hiszen a kiszemelt Jonathan Mayors bántalmazási pere miatt majdnem mindent át kellett írni. 2025-re három projektet is beterveztek, az első az Amerika kapitány: Szép új világ meglehetősen közepes értékeléseket kapott, nekem sem jött be igazán, valahogy gyenge volt.

Folytatták cikkünk tárgyával, a Mennydörgők* -kel és minél közelebb kerültünk a premierhez, annál jobban vártam. Első előzetesek alapján egy szórakoztató szedett-vedett Bosszúállók hangulatot árasztott. Ha a DC világában lennénk, ez lehetett volna a James Gunn-féle Az öngyilkos osztag, ami nagy dicséret lenne... Majd a marketing gépezet felkapta a főszereplő Florence Pugh interjújában elhangzott félmondatocskát, miszerint a Mennydörgők* olyan lesz, mintha az A24 csinálna egy szuperhős filmet.

Erre nagyon ráfeküdtek a marketingesek és ez nagyon jól állt a projektnek. Amit kaptunk, az sok szempontból valóban hasonlít egy A24-filmhez, de sajnálatos módon nem tudták hozni az elvárt minőséget.

Akik nem ismernék az A24 stúdiót, ők főleg művész-/művészieskedő filmekkel támadják a mozinézőket, általában kiemelkedő minőség mellett visszafogott büdzsével. Nos, jelen helyzetben ebből szinte semmi sem igaz, a büdzsé részt hagyjuk, később lesz szó róla, a minőség pedig elég ingadozó lett.

De mi is a Mennydörgők*? Ha nagyon le akarom csupaszítani ez egy Marvel szuperhős-film a depresszióról. Semmi több. Négy, később öt főre duzzadt vesztesek csapata, akiknek nem csak szuperereje van, hanem szuper depressziója is. Mindenkinek megvan a maga szerepe a csapatban hozott traumáikkal a háttérben, amit a film folyamán próbálnak feldolgozni. Vegyük főszereplőnket, Yelenát (Florence Pugh), aki testvére elvesztése miatt került a padlóra, ám neki kell lennie a csapat szívének ez a kettő pedig erősen konfliktusban van egymással. Ott van Wyatt Russell Walker kapitánya, aki családi problémákkal küzd, miközben ő a csapat kinevezett pöcsfeje. Ava (Hannah John-Kamen) gyerekkori traumáit hozza a közösbe, ő a Szellem, aki a Hangya és Darázsban ugrált Paul Rudd idegein. Alexei (a mindig zseniális David Harbour) pedig igyekszik meglelni az igazi, régi önmagát, az ünnepelt szovjet szuperhőst.

Ez a kupac pszichiátriai eset kénytelen összeverődni egy küldetés erejéig, mert úgy tűnik valaki el akarja őket tenni láb alól.

Nem akarom lelőni a „poént”, mert így is alig van benne csavar. Felbukkan a felettébb gyanús Julia Louis-Dreyfus karakter, Valentina Allegra de Fontaine, akinek a neve elárulja, hogy ő bizony nem a jófiúk sorát erősíti. Amióta ez a szereplő bekerült az MCU-ba azóta tudjuk, hogy a szeme sem áll jól. Ez lehetett volna de Fontaine kiugró gonosz szerepe, ha értelmes forgatókönyv lett volna…

Ám sajnos semmi nem áll egybe. A film nem elég vicces ahhoz, hogy Az öngyilkos osztaghoz lehessen hasonlítani és nem elég komoly egy Tél katonájához. David Harbour láthatóan élvezte szerepét, teljesen túljátssza, és a hátán viszi a komikumot, ha valaki fogékony az ilyen humorra. Mellette ott van a véresen komolyan alakító Florence Pugh, aki élete legnehezebb időszakán megy keresztül, és ez a két hangnem valahogy nem találkozik.

Hiába a sok remek színész, akik jók együtt, ha nincs, ami egyben tartsa a csapatot. A forgatókönyv sem volt túl combos, de én egyértelműen a kormánykeréknél keresem a problémát.

Sokak felhúzták a szemöldöküket Jake Schreier rendező kinevezése láttán. A főleg TV-s és zenei klipes múlttal rendelkező szakember 2015 óta nem rendezett nagyjátékfilmet. Akkor is egy kis költségvetésű drámát Cara Delevigne-nyel. Nem az akciójeleneteiről és a sokszereplős szcénáiról híres rendező, az biztos. Most pedig kapott 150-200 millió dollárt, hogy 2 órában elmesélje mindenki személyes drámáját. Nincs igazán álleejtő akciójelenet, de még igazán maradandó kézitusa se. Van három kisebb „lövünk és megyünk” rész, egy értékelhető autós jelenet és egy fájdalmas CGI csata. Bevallom két órával a film után nem is nagyon emlékszem rájuk, pedig majdnem mindegyik benne volt az előzetesekben.

Akkor mi az értékelhető része? Nagyon jó a csapat közötti dinamika, még ha a hangnem nagyon is eltérő. A színészek ügyesen húzzák fel egymást, talán a kevesebb vászonidőt kapó Hannah John-Kamenen kívül szinte mindenki működik. Az üzenet is szép és világos: nem gondoltam volna, hogy 2025-ben a depresszió témájában fogok egy Marvel-filmet nézni. Ahol mindenkinek önmaga a legnagyobb ellensége. De végre az MCU körbeért és a főgonosz nem csak ugyanazzal a képességekkel rendelkezik, mint hőseink, hanem ténylegesen mindenki önmaga saját legfőbb ellensége. Igaz az üzenet bonyolultsága és összetettsége egy szerencsesüti jóslatával vetekszik, de legalább valami új!

Ám itt az a baki, amibe bele fog bukni sajnos a Mennydörgők*: ezt a történetet el lehetett volna mesélni egy könnyed kis 60 milliós kamaradrámaként is.

Így, ebben a formájában szinte lehetetlen, hogy a Mennydörgők* sikert arasson. Ha csak 150 millióba is került – ami valójában akár 200 millió plusz egy tetemes marketing költség – így minimum 600 millió dollárt kellene összeszednie a mozis karrierje alatt, hogy kihozza nullára a költségvetést. Én nagyon drukkolok nekik, de eléggé nehéz a helyzet a mozipénztáraknál. A negyedik Amerika kapitány is csak 400 millió környékén jár és nem is lesz az sokkal több. Pedig ott azért jóval nagyobb nevekkel operáltak, mint Schreier filmje.

Nagyon kár érte, ezt nem így kellett volna. Ha komolyabbra veszik, akkor azért lett volna jobb, ha viccesebbre, akkor pedig azért. Megvolt benne minden potenciál. Legalább a végére lazábbra veszik a hangnemet, szinte röhejes a lezárás, a stáblistás jelenetek pedig semmit nem adnak igazán hozzá a Marvel jövőjéhez, azon kívül, amit eddig is tudtunk.

Az igazság az, hogy akad rosszabb MCU mozi is, mégpedig nem is oly régről, de még így se tudom ajánlani jó szívvel a Mennydörgők*-et.

Egyszerűen nem tudok odaállni és azt mondani, hogy ez egy jó és szórakoztató film, nézd meg. Nincs igazán oka annak, hogy ezt nagyvásznon kelljen látni, elég megvárni a streaming premiert. Szenvedni a TV kisebb képernyőjén is lehet. Meglátjuk a Fantasztikus négyes milyen lesz, bár ezek után nem tudom miben reménykedhetek.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Több mint kétmillióan voltak Lady Gaga ingyenes koncertjén a Copacabanán - videón a végeláthatatlan tömeg
Az amerikai popsztár már a főpróbán is színpadra lépett, és különleges pillanatokkal lepte meg rajongóit Rióban.


A CNN beszámolója szerint több mint kétmillióan vettek részt Lady Gaga szombat esti ingyenes koncertjén Rio de Janeiro híres Copacabana strandján.

A szervezők becslése alapján körülbelül 2,1 millióan lehettek kíváncsiak a világsztár fellépésére.

Az eseményt a helyi önkormányzat finanszírozta.

A koncert része volt Lady Gaga Mayhem című új albumát népszerűsítő világkörüli turnéjának. A 39 éves énekesnő a múlt héten Mexikóvárosban adott dupla koncertet.

A leglelkesebb rajongók már szombat reggel sorban álltak, hogy jó helyet találjanak a hatalmas tömegben. Sokan Lady Gaga stílusát idéző jelmezekben érkeztek a koncertre.

A helyszínen már péntek este is történt egy meglepetés:

Gaga váratlanul színpadra lépett a főpróbán, és egy rövid, emlékezetes előadással lepte meg a közönséget.

„Nagyon hiányoztatok” – mondta a tömegnek, majd hozzátette, hogy tudja, ez még csak a próba, de úgy érzi, mintha már el is kezdődött volna a koncert.

A CNN szerint a fellépéssel valószínűleg megdőlt a Copacabana korábbi látogatottsági rekordja, amit Madonna tartott.

(via Telex)

Videó a giga-koncertről:


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Félve ajánljuk érzékenyebb nézőknek a borzalmakkal teli dokusorozatot – A Fordulópont: A vietnámi háború története
A Netflix most a vietnámi háború hosszú éveit vette elő, annak minden borzalmával és szörnyűségével, Kendőzetlenül és az archív felvételekkel sokkolva mutatja be a harcokat, persze azért netflixesen.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. május 03.



A Fordulópont a Netflix saját gyártású dokumentumsorozata. Szinte antológia-sorozatnak nevezhető, minden „évad” egy külön miniszéria, ami egy-egy témát boncolgat. Minőségben néha jobb, néha rosszabb. Eddig a 2024-es A bomba és a hidegháború volt az én „kedvencem”. Azért az idézőjel, mert egy nagyon megdöbbentő és sokkoló darabról beszélünk, így egyértelműen nem akarnám megnézni még egyszer. Ám ez az erősorrend megváltozott. A vietnámi háborúról szóló Fordulópont átvette a vezetést.

Én csak annyit tudtam a vietnámi háborúról, amit az iskolában oktattak – és ami valljuk be, nem volt túl részletes –, valamint amit az amerikai filmekből láthattam. Ezekből két dolog volt számomra világos:

Amerika úgy indult neki a háborúnak, hogy most aztán odacsapnak, és megnyerik pikkpakk a harcokat, a második pedig, hogy ez milyen pokol volt a katonáknak és a nemzetüknek.

Ezt olyan klasszikus művekből tudhattam meg, mint A szakasz, vagy az Apokalipszis most. Nos a Fordulópont: A vietnámi háború szépen kiegészíti a háborúellenes filmekből szerzett tudást, elsősorban alaposan elhelyezi a történelemben a konfliktust.

Én nem is tudtam, hogy már a 1955-től zajlottak harcok Vietnámban, és Amerika ténylegesen csak Franciaország oldalán lépett be a konfliktusba. Az első indokínai háború folytatása a Vietnámban zajló konfliktus.

A francia gyarmat fellázadt kolonizálója ellen, Ho Si Minh vezetésével.

Létrehozták a Viet Minh nevű függetlenségi mozgalmat, és fegyvert ragadtak elnyomóik ellen. Mivel a Viet Minh kommunista támogatást élvezett, ezért Franciaország mögé értelemszerűen beállt az USA. Amerika rettegett a dominóelmélettől, miszerint, ha Vietnám szovjet befolyás alá kerül, akkor az dominóként bedönti Laoszt és Kambodzsát. Ez a gondolat vezetett addig, hogy az Egyesült Államok folyamatosan növelni kezdte a haderejét az ázsiai országban.

A sorozat gyönyörűen körbejárja a történéseket. Öt hosszú részen keresztül tárgyalják ki a témát. Nagyon összetett és botrányos dolgokat feszegetnek. Teljes mértékben leköti a nézőt a miérteket és a hogyanokat taglalva. Archív hang- és videofelvételeket kapunk a Fehér házból. Ugyanis John F. Kennedy, azért, hogy mindenre emlékezzen, hangrögzítőket szereltetett az ovális irodába.

Gyanús, hogy sokan nem tudtak, vagy "megfeledkeztek" erről, mert Nixonig fennállt ez a rendszer.

Nem tudom pontosan mikor láttak napvilágot ezek a felvételek, de a történészeknek a kazetták elképesztően hasznos információmorzsák ahhoz, hogy megértsék az igazi okokat. A sorozat szépen végiviszi a nézőt a háború poklán. Első kézből tudjuk meg a részleteket a katonák szájából. Például azt, hogy hogyan gyújtották rá az ártatlan családokra házaikat, csak azért, mert azok nem voltak hajlandók elmenni otthonról.

Körbejárják az amerikai helyzetet, elsősorban a propagandát vizsgálva, ugyanis az amerikai kormány végig tagadott mindent. Az embereket azzal próbálták meg áltatni, hogy minden tökéletesen zajlik, és a genfi egyezményben kettéosztott országban zajló háború nemsokára befejeződik. Ezzel csak egy gond volt, hogy a vietnámi konfliktus volt a világ első szinte teljes egészben videóra vett háborúja. Újságírók és tudósítók lepték el az ostrom sújtotta országot, nemcsak délen, északon is voltak nyugati publicisták, akik bemutatták a szörnyűségeket, amiket a két fél egymással tett. Ez persze nem tetszett a kormányzatnak.

Ennek a korszaknak köszönhetjük az összeesküvés-elméletek elterjedését, és a „deep state” kifejezést, amit még a mai napig előszeretettel használnak a konteósok.

A legszörnyűbb az egészben, hogy itt valóban megtévesztették az embereket és manipulálták őket, ahogy azt a legjobb összeesküvés-elméletekben szokták. Majd jöttek sorra a borzalmak az USA-ban: a Kennedy elleni merénylet, LBJ és Robert McNamara-korszak, Martin Luther King Jr. meggyilkolása, a Nixon-éra fűszerezve egy kis Watergate-botránnyal. Akkora volt a feszültség az országon belül is, hogy Amerika polgárháború-közeli állapotba került. Egy chicagói egyetemen a Nemzeti Gárda a tüntetők közé lőtt, és többen meghaltak.

Elképesztő, hogy ezek megtörténhettek egy modern országban. De az amerikai helyzetet félretéve, rengeteg vietnámi szemtanút is meghallgathatunk, mind a kommunista északiak, mind a Nyugat által támogatott déliek közül. Érdekes, hogy mindkét terület szinte katonai diktatúra alatt ált, csak míg északon Ho Si Minh és a kommunista párt állandó volt, délen folyamatosan váltakoztak az autokrata vezetők, amíg puccs áldozatai nem lettek. Megszólal például a nemrégi nagyszabású HBO-s sorozat, A szimpatizáns írója is, Viet Thanh Nguyen is. Az ő híres könyve is Saigon bukásától kezdődik.

Az első részünk egy hátteret ad a konfliktushoz, és gyakorlatilag átfutja a vietnámi helyzetet, a buddhista-krízist, Kennedyt, a Johnson-korszakot és átfogóan bemutatja az amerikai oldalt a konfliktus első felében.

A második etap a vietnámi oldalt mutatja be részletesebben, Ho Si Mihn szerepét és a folyamatosan növekvő amerikai feszültséget. A harmadik és negyedik fejezet archív szörnyűségek felvételeivel támad a nézőre, nem ajánlom a sorozatot érzékenyebb nézőknek, néha engem is megütöttek a képek és történetek. Majd részletesen beszámolnak Saigon evakuálásáról, ami egy konkrét őrület volt. Érdekesség, hogy akadtak magyar résztvevői is az evakuációnak, erről a Partizán Youtube-csatorna készített egy nagyon érdekfeszítő egy órás riportot, Vietnámot megjárt magyarokkal a főszerepben.

Miután megnéztem a Fordulópont: A vietnámi háborút, azután néztem meg ezt a riportot, és elképesztő érzés a történtekről szovjet oldalról is hallani. Igazából Vietnám megszerzéséért küzdött mindkét oldal, nem volt itt jó vagy rossz. Ám a lakosoknak egy 20 évig tartó háborút kellett kiállnia különféle ideológiák miatt. Az elvesztegetett emberélet, a hiábavaló áldozatok, csak azért, hogy a felsőbb vezetők elismerően bólintsanak.

A legrosszabb az egészben, hogy a hosszú konfliktusból senki nem tanult.

Ugyanilyen felesleges háborúk zajlottak és zajlanak is folyamatosan a világban, amik súlyos emberéletekbe kerülnek. A Fordulópont: A vietnámi háború, szerintem a sorozat legjobbja, akinek van ideje, mindenképpen nézze meg, mert nagyon érdekes, megdöbbentő és felháborító, még ha néha szenved is kicsit a szokásos netflixes pátosztól.


Link másolása
KÖVESS MINKET: