Az ördögűző óta nem ijedtünk meg annyira moziban, mint a Beszélj hozzámtól
Az történt, hogy naivan beültem a Beszélj hozzám! című horrorra, mert úgy gondoltam, miért is ne szórakozhatnék kellemesen másfél órán át egy olyan filmen, ami a trailer alapján a zsáner biztos keretei között épült, és talán nem fog nagy meglepetést okozni a jump scare-eken meg egy jó, de kiszámítható sztorin kívül.
Én naiv, csacska lányka. A Beszélj hozzám! ugyanis úgy szegezett bele a székbe, mint a főszereplőt az őt megszállt szellem, és nem is feltétlenül a félelemtől, hanem az atmoszférától és a meglepetéstől, hogy még mi mindent tud ez a film, és még mi mindent, és még...
Kezdjük az elején. Remek marketinggel felépített beharangozó-hadjárat hívta fel rá a figyelmem, a múltkor mosolyogva mentem el a moziban egy kinyújtott, szürke porcelánkéz mellett, amely a film kulcsmotívumát hivatott előre jelezni.
A kezet arra "használják" az egyébként kimondottan autentikusan, árnyaltan és nyersen ábrázolt fiatalok, hogy szellemet idézzenek vele, sőt, be is fogadják az adott entitást, szigorúan csak maximum 90 másodpercig. Különben úgy járhat az illető, mint egy srác a film elején, legyen elég annyi, hogy nagyon nem jól.
Másfelől a jelenetek - különösen egy mesterien megoldott és alázenélt montázs - végletekig tolt feszültséggel ábrázolják ezt a határidős para-helyzetet. Mia (Sophie Wild szuper, lássuk még sokat) lesz a gyenge láncszem a sztoriban, ő ugyanis súlyosan traumatizált és érzékeny: tragikusan hirtelen elhunyt édesanyját gyászolja, és nagyon nincs túl a dolgon. Amikor pedig az egyik szeánszon az anyja megjelenik neki, Mia nem tud parancsolni az érzéseinek és minden elszabadul, aminek nem kéne, főleg ilyen ijesztő szellemek, akikkel sem sikátorban, sem egyéb sötét vagy akár tökvilágos helyen sem szeretnénk találkozni.
Eddig a sztori lehetne sablon, hogy miért nem az, annak három oka van legalább: színészi, forgatókönyvírói és rendezői. Ezek az alakítások Larry Clark kiüresedett életű kamaszainak dokumentarista stílusú, zavarba ejtő színészi játékát idézik, annyira pontosak. A párbeszédek, melyeket a színészek szájába adtak, a korosztály és a specifikus közeg nihil, depresszív, céltalan, de szenvedélyes és egyszerre végtelenül szeretetéhes jegyeit ötvözik okosan.
A sztori pedig, és senkit nem bántanék spoilerekkel, remekül meglepő. Jó kis csavarokkal, valójában logikus meglepetésekkel operál, egy darab öncélúan undorító részlet nem látható, csakis ami a nézőnek az egyre ijesztőbb sztoriba és a főhősök elméjének spiráljába való még mélyebb lerántását szolgálja. Ez egy ötös dolgozat, és ahhoz képest, hogy egy elsőfilm - bár a rendezőpáros dolgozott a riasztó The Babadookban is pár éve -, kifejezetten üdítően friss horror.
Amikor anno mindenki a Valaki követtől volt elájulva, azt is értettem, most meg ezt értem meg. Nemcsak azért jó a Beszélj hozzám, mert meglepő a sztori és még üzenetértéke is van, ami annál árnyaltabb, amit megszoktunk a megszállottság -filmektől, például Az ördögűzőtől.
Ennél sokkal komolyabb állításai vannak szeretetről, gyászról, halálról, életről, kötődésről és az emberi gyengeségekről, és ezért gyanús, hogy minden kis következetlensége és hiányossága ellenére kultfilmként fogjuk emlegetni a jövőben. És erős a társadalomkritikus vonal is: igen, itt élünk, ma a tinédzser gyerekeink nem biztos, hogy ártatlanul sörözgetni vagy szexelni osonnak ki éjjelente, lehet, hogy már a végtelen sötétség a vonzó a számukra. Meg is van a következménye.
