A horror, amiben mindenki olyan hülye, hogy inkább a gyilkos medencének drukkolunk – Éjszakai merülés
A Blumhouse horror stúdió híres arról, hogy apró költségvetésű horrorfilmeket készítenek, fiatalabb alkotógárdával, így igazi starpower nélkül. A szájhagyományra és a kisebb marketingtevékenységekre támaszkodva hozzák ki ezeket a filmeket, amik aztán többszörösen visszahozzák a készítési költségüket.
Ez annyira bántotta, hogy amikor létrehozta a Blumhouse-t, megfogadta, hogy minden érdekesnek tűnő projektnek ad esélyt. Nos, az Éjszakai merülésre igazán mondhatott volna egy nagy nemet is.
Már most tudjuk, hogy a film sikeres lesz, világszinten az első héten összeszedett 18 millió dollárt, így a 15 milliós készítési költség, plusz még egy kevés marketing költség simán be fog csordogálni.
Reméljük, azért el fog terjedni, hogy mennyire rossz film az Éjszakai merülés. Vagyis nem egyértelműen rossz, de minden kétséget kizáróan rémesen unalmas. A kilencven perces játékidőt hosszabbnak éreztem, mint A Gyűrűk Ura: A király visszatér bővített extra változatát. Konkrétan semmi nem történik: az egész film alatt két ember hal meg és (állatbarátok figyelem!) egy kisállat. Ezek is kamerán kívül történnek, csupán azért lett 16-os a korhatár, mert néha mutatnak egy-két pancsoló szörnyet pár képkocka erejéig. Se vér, se akció, se horror… akkor mi is az, amit a vásznon nézünk?
Leginkább egy gyengébb háztartási-dráma. A főszereplő házaspár Ray (Wyatt Russell) és Eve (Kerry Condon) vesznek egy házat, amely mellett van egy elátkozott medence. A férfi profi baseball-játékos volt, de aztán kialakult nála a szklerózis multiplex, ezért kénytelen volt otthagyni pályafutását és a gyógyulásra koncentrálni. A kisvárosi élet majd segít rajta – gondolták a forgatókönyvírók.
Ezért nem meglepő, hogy néha iszapos, fekete massza mászik fel a medence vizéből. De ha velem ilyen történik, nem csak nézek ki a fejemből, hanem előcsapom a Kisokost és kikeresem az első vízvezetékszerelőt, aki szétkapja az egész rendszert, mint édesanyám a vasárnapi levesnek való csirkét.
Vagyis mindenre gondoltak az alkotók, csak a józan észre nem. Egy közepesen izgalmas alapötletet, ami egy rövidfilmre bőven elegendő lenne – ők pedig kitöltötték egy nagy kövér semmivel. Utánanézve láttam, hogy eredetileg valójában egy rövidfilm volt a Lubickolás holdfényben, csak elnyújtották, mint a rétestésztát. Megpróbálták logikusan előadni, hogy miért is történik mindez, de még több kérdésem támadt, mint mielőtt elkezdték volna magyarázni a bizonyítványt.
Pedig az eredeti mű is az ő gyermeke, és mégis nem jó a film ritmusa, a párbeszédek olyanok, mintha földönkívüliek beszélgetnének, a halálos pancsoldát pedig úgy kezelik, mintha természetes volna – egyszerűen iránytalan az egész. Nagyon hasonló helyzete volt 2016-ban David F. Sandbergnek, aki szintén a Youtube-rövid filmjéből készíthetett, ugyancsak a Blumhousenak horrort, de az Amikor kialszik a fény mérföldekkel jobb, mint az Esti pancsi.
A szülőket játszó színészek korrekt munkát végeznek, még úgy is, hogy amit kaptak az egy homokvár statikai képességeivel bír. Wyatt Russell hoz egy Tesco-gazdaságos Ragyogást, mint az őrületbe menekülő apuka, Kerry Condon a gondos anyuka, aki nem veszi észre férje mániáit és gyermekei szenvedését. A két gyermeket játszó Amélie Hoeferie és Gavin Warren pedig harmatgyengék, mint az idősebb menő lány Izzy és a fiatalabb fura tesó Elliot. Ennyire bután megírt karaktereket régen láttam mozivásznon.
Az egyik szereplőnek csak annyit kellett volna tennie, hogy kinyitja a szemét játék közben, és akkor minden gond nélkül megúszott volna minden lelki fájdalmat. De nem, Izzy kő keményen tartja magát a játékszabályokhoz és még a halál kapujában is csukott szemmel úszkál.
A filmet tökéletesen leírja a szintén nem celluloid atomvillanású Üvegtigris 3-ból egy idézet: „Itt mindenki hülye? – Itt mindenki.” Ez egy maximum 20 perces film koncepciója 90 percre nyújtva, buta karakterekkel és rengeteg logikai bakival. Annyi butaság van a filmben, hogy nem akarok egyet se lelőni, mert legalább azok érdekesek benne. Semmi más. Az egyik halál rögtön a film elején történik, majd jön a bevezetés, aztán megint egy kis bevezetés, majd megpróbálnak kicsit még tovább bevezetni minket, végül az utolsó 10 percben megtörténik a megoldás.
Amikor az a nagy kérdés, hogy úszok-e délután a pancsoldában, amiben halott kislányok próbálnak lehúzni a mélybe, vagy inkább jógázok egyet a nappaliban, akkor nem nagyon lesz rajtam fürdőgatyó. A központi család meg medencés bulit tart a szomszédságnak… „Itt, mindenki.”
Akkor miért éri meg akkor megnézni a Sötétben ázást? Nem éri meg. Nem viccelek, annyira unalmas a film, hogy vártam, mikor tartanak kiselőadást a medencék algásodásáról, sokkal jobban élveztem volna, az legalább hasznos lett volna. Egy-két kreatív víz alatti jelenetet, valamint egy pár érdekes pillanatot kivéve szenvedés a film. Az legalább érthető, hogy miért került 15 millió dollárba: látszik, hogy a produkciós költségek jó helyre kerültek, a díszletek és a helyszínek tisztességesek voltak. (Elnézést, de keresgélnem kell a pozitívumokat).
Jobban untam, mint egy parlamenti közvetítést. Tét nélküli, horrornak nem működik, drámának gyenge, rövidfilmként lehetett érdekes a koncepció, de mozifilmnek édeskevés. Aki szeretne egy jó kis horrort, az inkább menjen el a Jason Statham-féle Méhészre, az legalább viccesen rossz, és nem ennyire unalmasan rettenet. Mondjuk az se horror, de az Esti medence-móka se.
