prcikk: 4 kegyetlen, múlt századi magyar sorozatgyilkosság | szmo.hu
MÚLT
A Rovatból

4 kegyetlen, múlt századi magyar sorozatgyilkosság

Akkoriban még volt halálbüntetés, de ezeket az elkövetőket nem tudta visszatartani. Hátborzongató bűnügyek erős idegzetűeknek.


Rengetegen olvastátok 2014-15 telén azt a cikkünket, amely az évfordulók apropóján öt magyarországi, a két világháború között történt bűnügyet ismertetett. Megírtuk a folytatását, amely a szocialista Magyarország legnagyobb port kavart, legtöbbeket felháborító gyilkosságaival foglalkozik.

A cikk tervezett megjelentetésének idején azonban egy szörnyű gyilkosságra derült fény. Sokakat megrázott Molnár Vivien értelmetlen halála. Kegyeleti okokból elhalasztottuk a cikk publikálását.

Az alábbi bűnügyek az 1950-es, 60-as, 70-es években történtek. Egy olyan korszakban, amikor sokak hite szerint egy "új társadalom" épült, ahol nem számít a származás, a vagyon, nem számítanak a kulturális különbségek, és amelyben a közösség érdekei, minden ember egyenlő esélyei, az építés, a haladás, a közjó a legfontosabb. Az élet és az emberi természet azonban rácáfolt ezekre az idealisztikus elképzelésekre. A gyilkosságok elkövetőit hidegen hagyta, hogy ha kiderülnek a bűntettek és bebizonyosodik, hogy ők követték el, nem kerülhetik el a halálbüntetést. Nem volt elrettentő ereje.

Lányok a kútban

1953 októberében eltűnt egy 11 éves kislány Törökszentmiklóson. Botos Marikát nem találták meg. A következő év nyarán még négyen tűntek el az alföldi városban: három 13 éves és egy 17 éves lány. A rendőrség tehetetlen volt, egészen addig, amíg 1954. szeptember másodikán egy 21 éves fiatalasszony feldúltan jelentette be, hogy az egyik helyi lakos, Jancsó Piroska meg akarta ölni - dróttal fojtogatta az udvaron.

Amikor Jancsóék házában a rendőrök házkutatást tartottak, gyerekruhák kerültek elő - olyanok, amilyeneket a lányok viseltek eltűnésük napján.

A nyomozást és Jancsó Piroska, illetve anyja, Jancsó Borbála ellentmondó vallomásait követően szörnyű dolgokra derült fény. Jancsó Piroska anyja cselédként dolgozott, prostitúcióval egészítette ki a keresetét. Öt gyermeke született, Piroska volt az első. Ezután négy gyermeknek adott életet, ám közülük három is pár héttel a születése után meghalt, egy egészen biztosan fulladás által.

A fotón a tornác kútja látható, ahol a holttesteket megtalálták.

244040_00000002v

Utólag valószínűnek látszik a feltételezés, hogy Piroska gyermekként többször is szemtanúja lehetett annak, hogy anyja gyilkosságot követ el, a bűntettek elkövetésének módja ugyanis erre utal. Jancsó Piroska anyjához hasonló életet élt, a városba érkezett szovjet katonáktól kezdve több férfival is létesített alkalmi kapcsolatot. Rájött, hogy a saját neméhez vonzódik.

A lányokat szexuális céllal magához csalta és megfojtotta őket,

a holttesteket a tornácon található, használaton kívüli kútba dobta.

Anyja, Jancsó Borbála segédkezett a gyilkosságokban.

A bűntettek egyes részletei meglehetősen sokkolóak, ezeket nem kívánjuk leírni. A gyilkosok először megpróbáltak "bűntársakat" belekeverni az ügybe, Piroska egy orosz tisztre fogta a gyilkosságot, majd új vallomást tett - a vallomásait egyébként többször megváltoztatta, először azt állította, hogy az anyjának tudomása sem volt a történtekről, új vallomásában az anyját vádolta a lányok megölésével. Jancsó Piroskát és Jancsó Borbálát 1954-ben a bíróság halálra ítélte. A lányon decemberben végre is hajtották az ítéletét, az anyja ítéletét pedig életfogytig tartó börtönbüntetésre változtatták.

Mivel utólag nehéz kideríteni, mi is történhetett valójában, az összeesküvés-elméletek hívei szeretik a szovjet katonák nyakába varrni a brutális gyilkosságokat. Ezt az elméletet erősíti az, hogy a holttestek megtalálásakor katonai nadrágszíj is volt a kútban. Többen is kutatták már a bűnügyet, volt, akinek gyanús lett egy tiszteket ábrázoló fotó, amit Piroskának dedikáltak, de hitelt érdemlően senkinek nem sikerült bebizonyítania, hogy nem Piroska és az anyja, hanem más követte el a bűntetteket.

A nikotinos gyilkos, aki először egy kisgyermeken próbálta ki a mérget

55 éve, 1961-ben ítélték halálra azt a fiatal gyilkost, akinek az első áldozata - mintegy próbaképp - egy ötéves kislány volt, utolsó áldozata pedig a saját várandós nővére.

Papp Erzsébet 1957-ben ment férjhez Rostár Istvánhoz. A házasság azonban nem bizonyult sikeresnek, Rostár ivott, állítólag bántalmazta is a feleségét. A nő haragudott rá, mert az ismerőseik, akiknél rövid ideig laktak, jobban éltek, mint ők, Fürtös József pedig többet keresett, mint Rostár. Ráadásul Fürtösnére is megharagudott egy beszólása miatt.

Papp Erzsébet elhatározta, hogy nikotinnal öli meg a férjét és Fürtösnét, de előbb ki akarta próbálni, hogyan hat a méreg, ezért kellett meghalnia az öt éves Tarnóczi Ilonának.

1957. augusztus elsején, amikor a szomszéd kislány átment hozzájuk játszani, étellel és itallal kínálta. Az italba nikotint kevert. A kislány rosszul lett, tántorogni kezdett, a nő kituszkolta az ajtón, hogy ne a házban haljon meg. A gyermek az udvaron összeesett, percek alatt végzett vele a méreg. Akkor még a halál okaként ételtől való fulladást állapítottak meg.

angyal

A fotó illusztráció - Forrás: Pixabay.com

A következő áldozat augusztus 7-én Fürtösné volt, majd az őt felelősségre vonó, a gyilkosságokra gyanakvó férje, 1957. augusztus 23-án. A nő 1958, januárjában adott életet Rostár Istvánnal közös gyermekének, de a kisbaba is meghalt pár hónaposan - máig tisztázatlan körülmények között.

Ezután Papp Erzsébet olyan kapcsolatra lépett, amit a családja nem nézett jó szemmel, aztán lopási ügybe keveredett. Mivel féltékeny lett a nővérére, illetve tartott is a véleményétől, a gyermeket váró Juhos Ferencnét 1959. április 23-án nikotinos itallal kínálta. A nő szinte azonnal meghalt.

Papp Erzsébet ismét férjhez ment, és 1960-ban gyermeke született Holhos Jánossal kötött házasságából. A baba három hónapot élt.

Már 1957-ben felmerült ellene a gyanú, de a nyomozás - és a későbbi nyomozások - során olyan hibákat követtek el, ami miatt őrizetbe vétele után nem sokkal el is bocsátották 1959. szeptemberében. 1960-ban az ügyészség a rendelkezésre álló adatok alapján úgy látta: előzetes letartóztatásba helyezhetik. Azonban a gyermek csak egy hónapos volt, és

meg akarták várni, amíg a kicsi hat hónapos lesz.

A gyermek akkor halt meg, amikor anyjával együtt leesett a szénásszekérről.

gyasz

Képünk illusztráció - Forrás: Pixabay.com

A történtek után 1960 szeptemberében őrizetbe vették Holhos Jánosnét és 1961. november 29-én halálra ítélték.

A szegedi sorozatgyilkos 55 éve csapott le áldozataira

1961-ben nem csak Holhos Jánosné bűnügye és elítélése rázta meg az embereket, hanem egy szegedi gyilkosság is. 1961. május 2-án bejelentés érkezett a rendőrségre, hogy a Paprika utca 58. szám alatt álló ház lakóiról egy hete nem tudnak semmit.

A helyszínre érkező nyomozók behatoltak a kertbe, majd a házba, látták, hogy érintetlen a postaláda, nem ürítették ki az elmúlt napokban. Amikor a házba léptek, erős, holttestek bomlására emlékeztető szag csapta meg az orrukat. A padlót vér borította. Négy holttestet találtak, a szomszédok azonosították őket: a Rozsi-házaspár tagjai voltak, a velük egy háztartásban élő édesanya (Rozsi János anyja), és ifjú Rozsiné húga. Másnap a házaspár kétéves gyermekének holttestét is megtalálták a padláson.

gyilkossag

A nyomozás során kiderült, hogy az édesanya, Forró Mária egyik régi ismerőse rendezett vérfürdőt, mert le akart feküdni a nővel.

Amikor az nem volt hajlandó erre, megölte. A hazaérő családtagokat egymás után mészárolta le, és a közben a kisgyermekkel is végzett.

temeto

Forrás: Temetőséta Alsóvárson - Szeged.hu

Az elkövetőt nem kellett sokáig keresni. Május közepén a rendőrségnél jelentkezett egy nő, hogy férfiismerősén, Vass Gyulán fejsérülést látott, és olyan órák voltak nála, amilyet a Délmagyarországban közzétett felhívásban látott. Ez a két óra a gyilkosság helyszínéről került elő.

Vass Gyula erőszakos, erős testalkatú visszaeső bűnöző volt, ugyanakkor labilis idegállapotú - sikertelen öngyilkosságot kísérelt meg a bűntett előtt. 1956-ban elhagyta az országot, ám 1958-ban visszatért. Őrizetbe vételekor először azt állította, sérülését az okozta, hogy megtámadták. Felesége alibit biztosított számára és csak azután tett őszinte vallomást, amikor megmutatták neki a gyilkosság helyszínén készült fotókat.

A gyilkost halálra ítélték, kegyelmi kérvényét elutasították, az ítéletet végrehajtották és a a holttestét jeltelen sírba temették.

Soós, a gátlástalan, hidegvérű gyilkos

Egy évtizeden át gyilkolt Soós Lajos bűntársaival, mire elkapták őket. 1968-79 között Magyarország egyik legsúlyosabb és leghírhedtebb bűncselekmény-sorozatát követték el. Soós Lajos A szegedi rémhez hasonlóan visszaeső bűnöző volt, rajongott a fegyverekért és a pénzért. Emiatt kellett több embernek is meghalnia.

Feltételezések szerint már egy 1963-as eset is Soós nevéhez köthető: bűntársával, Varga Lászlóval a Duna partjára csalta egyik munkatársát, megölték és a vízbe dobták. Varga, a jó barátja egyébként tagja volt az angyalföldi galerinek. A két barát együtt is ült, Vácott tervelték ki a gyilkosság-sorozatot.

kep

Képünk illusztráció - Forrás: Pixabay.com

Első áldozatuk a történet szerint Varga egyik ismerőse volt, aki pénzügyőr lett. Találkoztak vele, együtt ittak, a gyanútlan férfi a lakására hívta őket, ahol később megkérték, hogy mutassa meg, hol tartja a szolgálati fegyverét. Magukkal vitték Vecsésre, ahol tovább itatták, aztán az személetlen férfi kulcsaival bementek a lásba, elvitték a fegyverét (ezt később eldobták),

megölték, a fejét levágták, a holttestet elásták a kertben, a lakást kitakarították. Soós aztán csűrt épített a "sírra".

Soós a következő gyilkosságot egy másik, sopronkőhidai rabtársával hajtotta végre. Először Soós későbbi anyósát akarták kirabolni, ez nem jött össze, így a nővel egy házban lakó idős, özvegyasszonyhoz hatoltak be. A nőt Soós agyonverte egy piszkavassal, felvágta az ereit, elvitték azt a kevés pénzt, amit találtak nála és egy rádiót, amit végül eldobtak.

1979. június 23-án egy fiatalembert ölt meg Németh István nevű bűntársával. Az áldozatot egy kocsmában ismerték meg, a férfi harmadik gyermeke születését ünnepelte. Később elvették a 300 forintját, a karóráját, és megölték. Másnap egy mezőn elásták, iratait elégették.

Pár héttel később követték el az utolsó gyilkosságot, amely hónapokig a vezető hírek közé tartozott Magyarországon. Egy betöréshez fegyvert akart szerezni Soós Lajos. Ismerősét, egy rendőrt szemelt ki - aki egyébként többször is segített Soósnak. Köztiszteletben álló személy volt.

Az áldozatot leütötték, a csomagtartóba tuszkolták, amikor nyöszörgött, agyonverték, majd lefejezték. A szolgálati fegyvert végül egy kórház női mosdójában dugta el, mert azt hitte, ott senki nem találja meg. Néhány nappal később azonban egy beteg rálelt, szólt a rendőrségnek.

Miután a szálak Soóshoz vezettek, októberben előzetes letartóztatásba helyezték. Társait is elkapták. 1980 áprilisában bíróság elé állították őket. A korabeli sajtó sokat foglalkozott az üggyel. Soóst és Györgyöt kötél általi halálra ítélték, Némethet korára való tekintettel életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték azzal, hogy legkorábban húsz évvel később bocsátható szabadlábra. Németh Istvánt 2000 decemberében helyezték feltételesen szabadlábra, tíz év próbaidővel - 2006-ban arról számolt be egy bulvárlap, hogy a Vidámpark közelében árult édességeket, aztán az utcára került.

soos

A fenti gyilkosságok elkövetőit halálra ítélték, a büntetéseket végrehajtották. Magyarországon az utolsó halálbüntetés végrehajtására 1988. július 14-én került sor. Az elítélt egy 28 éves férfi volt, Vadász Ernő különös kegyetlenséggel elkövetett bűncselekmény miatt került akasztófára.

"1988-ban még születtek halálos ítéletek, ám ekkor már egyre több szó esett a halálbüntetés eltörléséről. A kivégzéseket így nem hajtották végre, jó pár ítéletet életfogytiglanra változtattak. Ez akkor minimum húsz évet jelentett, jó magaviselettel pedig pár éve már ki is szabadulhattak ezek a bűnözők. Sőt, talán ti is sétáltatok már el olyan mellett az utcán, akit egykor halálra ítéltek" - írja Horváth Emese, aki lejegyezte az utolsó halálraítélt történetét.

Ma is megválaszolatlan a kérdés: elég elrettentő ereje van-e a halálbüntetésnek? Csupán ez az egy dolog megállíthatja-e azokat, akik kioltják egy másik ember életét?


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
„Az anyja lehetnék” – Edith Piaf 20 évvel fiatalabb szerelmét mindenki aranyásónak tartotta, amíg ki nem nyitották a végrendeletet
A francia sanzon királynőjének utolsó férje, Théo Sarapo pénz helyett hatalmas tartozást örökölt. Megtehette volna, hogy lemond mindenről, és éli világát tovább. Ő más utat választott.


Párizs, 1962 ősze. A vakufények és a tolakodó újságírók gyűrűjében egy törékeny nő kapaszkodik egy nála majdnem húsz évvel fiatalabb, feltűnően jóképű férfi karjába. A legendás Edith Piaf, a sanzon királynője ekkor már súlyos beteg. Az orvosok többször megműtötték,

a teste lassan felmondta a szolgálatot, a hangja, amely egykor milliókat babonázott meg, már csak foszlányokban emlékeztet régi önmagára.

Ebben a kétségbeejtő állapotban mutatja be a világnak új férjét, a görög származású párizsi fodrászfiút, Théo Sarapót, polgári nevén Théophanis Lamboukast. A közvélemény és a sajtó azonnal ítéletet mond. A lapok hasábjain és a kávéházak teraszain mindenki biztosra veszi, hogy a fiatalember kizárólag a világsztár hatalmas vagyonára és a busás örökségre pályázik. A kegyetlen pletykák futótűzként terjednek, miközben a valóság, amely a zárt ajtók mögött és a későbbi végrendelet soraiban lapul, egy egészen más, sokkal megrendítőbb történetet rejt.

A provokációnak tűnő kapcsolat 1962 januárjában kezdődik, amikor a zenei karrierről álmodó Sarapo megismerkedik az énekesnővel.

A viszony gyorsan komolyra fordul, és a pár 1962. október 9-én, napra pontosan egy évvel és egy nappal Piaf halála előtt, hivatalosan is összeköti az életét.

A házasulók a párizsi tizenhatodik kerületben tartják a polgári szertartást, majd a görög ortodox Szent István-székesegyházban tesznek fogadalmat Isten színe előtt. A frigy nem hoz békét, sőt, valóságos sajtócunamit indít el. A korabeli újságírók „a görög gigoló” névvel illetik a férfit, és a gúnyolódás még Piaf közvetlen környezetét is megmérgezi. A házasság előtti hezitálás egyik legmélyebb pillanatában maga az énekesnő is szinte visszakozik.

„Mindent törölj, nevetséges leszek, az anyja is lehetnék!”

– mondta Edith Piaf Danielle Bonel titkárnőnek és bizalmasnak a házasságkötés előtti feszült pillanatokban.

Csakhogy a reflektorok vakító fénye és a gúnyolódó címlapok mögött egy egészen más dinamika működik a mindennapokban. A színpadon még egy utolsó, hatalmas fellángolást élnek át együtt. Duóként állnak a közönség elé, és 1962-ben közösen veszik fel Michel Emer szerzeményét, az À quoi ça sert l'amour? című dalt. Szeptember 27-én a párizsi Olympia színpadán is együtt énekelnek, majd 1963-ban a Bobino színházban adnak közös estet. A zenei kémia működik, de a színpadi fények kialvása után Sarapóra egy sokkal nehezebb szerep vár. Piaf állapota drasztikusan romlik. Házaspárként Dél-Franciaországba, először Cap-Ferrat, majd Plascassier térségébe költöznek, ahol bérelt villákban próbálják átvészelni a legnehezebb hónapokat. Sarapo ekkor már nem csupán férj és duettpartner, hanem teljes munkaidős ápoló.

Ő viszi a karjában a feleségét, amikor az már képtelen lábra állni, ő eteti kanállal, ő viszi ki a friss levegőre, és egyetlen percre sem hagyja magára,

miközben azok a barátok és haszonlesők, akik évtizedekig a tehetségéből éltek, sorra elmaradnak mellőlük.

A végjáték 1963 októberében érkezik el. Edith Piaf október 10-én, a Grasse közelében fekvő Plascassier-ben örökre lehunyja a szemét. A halál pillanata után Sarapo és a legszűkebb baráti kör egy utolsó, kétségbeesett és törvénytelen lépésre szánja el magát. Mivel Piaf mindig is azt hajtogatta, hogy Párizsban szeretne meghalni és onnan akar végső útjára indulni,

a férj és a kísérők aznap este egy mentőautóval, a legnagyobb titokban a francia fővárosba viszik a holttestet.

A hivatalos bejelentést csak másnap, október 11-én teszik meg Párizsban. Az egész országot mélyen megrendíti a hír. A lemezboltok polcairól a hétvége folyamán a vásárlók az összes Piaf-lemezt elkapkodják.

„Edith Piaf reggel hétkor halt meg Párizsban, és néhány órával később barátja, Jean Cocteau… egy órakor maga is meghalt” – írta Janet Flanner újságíró a gyász napjainak krónikásaként.

A temetés a Père-Lachaise temetőben tízezreket vonz, a tömeg szinte áttöri a kordonokat. Amikor azonban a nemzeti gyász első hullámai elülnek, a család szembesül a hagyatékkal. A pletykák és a rosszindulatú várakozások szerint a fiatal özvegy most teszi rá a kezét a mesés vagyonra. A végrendelet felolvasásakor azonban mindenki elnémul.

A mítoszokkal ellentétben Edith Piaf nem hagy maga után milliókat. Sőt, egyetlen fillért sem hagy hátra.

Helyette egy gigantikus, felfoghatatlan méretű adóssághegy szakad a férj nyakába. A francia jogszabályok értelmében a házastársi öröklés során a tartozások is automatikusan az életben maradt félre szállnak. Piaf az élete során ugyan rengeteg pénzt keresett, de a bőkezűsége, a hatalmas háztartás fenntartása, a barátok folyamatos pénzelése, valamint az utolsó évek brutális orvosi és klinikai költségei teljesen felemésztették a bevételeit. A közkeletű adatok hétmillió francia franknyi azonnali tartozást említenek.

„A világ azt hitte, mérhetetlenül meggazdagodtam. Szeretném ezt egyszer s mindenkorra tisztázni. Edith halálakor nagyon kevés pénze maradt.

Nyilván sokat keresett, de mindent felemésztettek a háztartás fenntartásának költségei, a klinikák, a betegség, az orvosok – én pedig egy évvel később mintegy negyvenmillió frank adófizetési kötelezettséggel találtam szembe magam.

A lemezek után semmit sem kapok, mert a jogdíjakat bérként kezelik; márpedig örökösnek bért nem fizetnek. Így tehát kizárólag a szerzői jogok maradnak” – nyilatkozta Théo Sarapo énekes, Piaf özvegye.

Bár Sarapo megörökli a jogokat és dönthet az életmű felhasználásáról, ez azonnali készpénzt nem jelent az adóhatóság és a hitelezők felé. Ahelyett, hogy lemondott volna az örökségről és új életet kezdett volna, vállalta a teljes adósságállományt, és visszatért a színpadra. Éveken keresztül megállás nélkül koncertezett, turnézott és új dalokat vett fel, hogy minden megkeresett frankot a hitelezőknek és az adóhivatalnak utaljon át.

„Théo úgy döntött, hogy maradéktalanul visszafizeti ezeket az adósságokat. És ez sikerült neki”

– mondta Catherine Glavas Lamboukas, Piaf egyik örököse.

A sors azonban nem ad hosszú és békés életet a tartozásaitól végre megszabaduló férfinak. 1970. augusztus 28-án Sarapo a Limoges melletti Panazolnál, a D941-es úton haladt a Citroën autójával, amikor egy ittas sofőr letérítette az útról. A jármű egy fának csapódott. A mentők még élve emelték ki a roncsok közül, de a harmincnégy éves férfi három órával később a limoges-i kórházban belehalt a sérüléseibe. A család a legfőbb kívánságának megfelelően intézte a temetést.

A párizsi Père-Lachaise temetőben, Edith Piaf családi sírjában helyezték örök nyugalomra. Neve ott áll a fekete márványon, pontosan a felesége lábainál.

A férjtől aztán a családja örökölte Edith Piaf szerzői jogait. A testvérei ma Amerikában élnek és tovább ápolják az énekesnő emlékét.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
„Míg én az egyik asztalnál a Nemzeti dalt írtam, feleségem a másik asztalnál nemzeti fejkötőt varrt” - Így indultak Petőfiék a Pilvaxból
1848. március 15. egy esős nap volt, a pesti utcák macskakövein megállt a víz, de a Pilvax kávéház benti melegében már forrott a levegő, és a gőzölgő feketekávé fölött a fiatal irodalmárok lelkesen szőtték terveiket.


Egy maroknyi huszonéves fiatalember ül a híres közvélemény-asztal körül, papírokat szorongatnak, miközben a kinti szürkeséget lassan felváltja a történelem egyik legfényesebb napja. Jókai Mór feláll, és felolvassa a tizenkét pontot, majd Petőfi Sándor hangja zengi be a termet a Nemzeti dallal.

A lelkesedés azonnal az utcára sodorja a társaságot, egyenesen a Landerer és Heckenast nyomda felé veszik az irányt. Amikor a tömeg délelőtt tizenegy óra harminc perc körül megérkezik a nyomdához, cenzúra nélkül kinyomtatják a követeléseket és a verset.

Nem sokkal később a városházán Szepessy polgármester és a tanács tagjai is aláírják a dokumentumot, Rottenbiller Lipót pedig az ablakból felmutatja a friss ívet, amivel hivatalosan is megszületik a szabad sajtó első terméke Pesten.

„Egy csapat poéta, ki politikát csinál, s aztán tízezrei a csatatéren elesett hősöknek… És mégis dicső nap volt ez!” - írta Jókai Mór az Emlékeimből című művében.

A márciusi ifjak legszűkebb magjához Petőfi Sándor baráti és irodalmi köre tartozott. A költő mellett Jókai Mór író, Vasvári Pál történész és Irinyi József publicista, a tizenkét pont első változatának megfogalmazója vitte a prímet.

Hozzájuk csatlakozott Irányi Dániel, Degré Alajos ügyvéd, Bulyovszky Gyula újságíró és Vajda János költő, valamint több tucatnyi, ma már kevésbé ismert fiatal.

A történészek máig vitatkoznak a csoport pontos létszámán, hiszen tágabb értelemben a korszak teljes harminc év alatti, politikailag aktív radikális ifjúságát ide sorolják.

A kortársak mindenesetre lenyűgözve figyelték őket. „Petőfit hallva az emberekben a kebel mintha lángba csapott volna fel” - mondta Degré Alajos a Visszaemlékezéseimben.

A Pilvax a reformkori pesti kávéházi kultúra lüktető központjaként működött. A napi menü egyszerű és praktikus elemekből állt. Reggelente kávét és tejet ittak, amihez kiflit, kalácsot vagy kuglófot ettek.

Napközben meleg ételek, hideg falatok, kolbász és virsli is felkerült az asztalokra.

Petőfi a visszaemlékezések szerint szinte mindig a legolcsóbb reggelit választotta a kínálatból. A társaság tagjai a kávé mellett előszeretettel fogyasztottak helyi fehér és vörös borokat, csemegeborokat, hideg időben pedig forralt bort kortyolgattak, a sör viszont egyáltalán nem számított divatos italnak a köreikben.

Békeidőben a Pilvax sokkal többet jelentett egy egyszerű vendéglátóhelynél, valóságos nyilvános klubként funkcionált.

A fiatalok újságokat olvastak, parázs politikai és irodalmi vitákat folytattak, asztaltársaságokat alakítottak, mint például a Tízek Társasága vagy a Fiatal Magyarország.

Ha éppen nem a nemzet sorsát vitatták meg, tekéztek, biliárdoztak, vagy Rózsavölgyi Márk kis zenekarának muzsikáját hallgatták. Az akkori kávéházi hangulatot jól jellemzi egy korabeli leírás, amely szerint azok, akik e mulatóhelyen újságot nem olvasnak, nem tekéznek vagy a játszókat nem nézik, többnyire politikai vagy irodalmi dolgokról szoktak egymás közt beszélgetni.

A forradalmi ifjúság nemcsak a gondolataival, hanem a megjelenésével is diktálta a trendeket.

A nemzeti érzelmek kifejezése a divatban is egyértelműen megmutatkozott. A férfiak magyaros viseletet hordtak: zsinóros dolmányt, nadrágot, vállra vetett mentét, és különösen népszerűnek számított a derékban szabott, testhez álló attila.

A nyugati, párizsi stílusjegyek és a hagyományos magyar elemek tudatosan keveredtek a ruhatárukban.

A frizurák és a kiegészítők terén a Kossuth-kalap hódított, ami a büszke magyaros tartást szimbolizálta.

A legnagyobb slágernek természetesen a nemzeti színű kokárda és karszalag számított, amelyeket a pesti hölgyek, köztük Szendrey Júlia készítettek a férfiak számára, akik ezeket a mellükön vagy a kabátjukon viselték.

„Míg én az egyik asztalnál a Nemzeti dalt írtam, feleségem a másik asztalnál nemzeti fejkötőt varrt” - jegyezte fel Petőfi Sándor a naplójában.

A színsorrend körül ugyan a szakértők a mai napig vitatkoznak, de a múzeumban őrzött eredeti Petőfi-kokárda egyértelműen piros-fehér-zöld elrendezést mutat.

A kávéházi viták végül március idusán értek be igazán, amikor a fiatalok szigorú menetrend szerint vitték végig a napot. A nyomdai siker után délután hatalmas nagygyűlést tartottak a Nemzeti Múzeumnál, majd a tömeg elindult Budára, hogy kiszabadítsa börtönéből Táncsics Mihályt.

Az eufórikus nap a Nemzeti Színházban érte el a csúcspontját. A közönség közkívánatra a Bánk bánt követelte a színpadra.

Az előadás azonban nem ment le végig, a színházba betóduló hatalmas tömeg miatt a játék félbeszakadt, a helyét pedig spontán ünneplés, éneklés, szónoklatok és ünnepi kórusok vették át.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
Először azt hitték, itt a világvége: a Niagara-vízesés vize többször is elapadt az évek során
Egyik alkalommal éppen 1848 tavaszán, amikor Európa szerte forradalmak robbantak ki.
Sz. E. Fotó: Fortepan - szmo.hu
2026. március 22.



Képzeld el, amint több száz ember égő fáklyákkal a kezében sétál a Niagara-vízesés peremén. Pontosabban a vízesés hűlt helyén, miközben lent a meder közelében, ahol percekkel korábban még tajtékzott a víz, lovas katonák ügetnek.

Ez nem egy filmjelenet, hanem maga a valóság.

Többször is megtörtént, hogy a világ egyik leghíresebb természeti csodája egyszerűen megszűnt létezni.

A Niagara valójában nem egy, hanem három vízesés összefoglaló neve. A legnagyobb, a Patkó-vízesés javarészt Kanadához tartozik, tőle a Kecske-sziget választja el az amerikai oldalon lévő két kisebb zuhatagot, a Menyasszonyfátyol-vízesést és az Amerikai-zuhatagot.

1848 tavaszán, egyébként akkor, amikor Európában pont fegyveres felkelések és forradalmak zajlottak, egy kivételesen hideg tél után a márciusi meleg és az erős keleti szél hatalmas jégtömeget tolt az Erie-tóból a Niagara folyó torkolatába.

A jég hatalmas gátat képzett, ami harminc-negyven órára teljesen elzárta a víz útját. A vízhiányt először a folyóparti malmok tulajdonosai vették észre, amikor a malomkerekek megálltak.

A hírre ezrek özönlöttek a helyszínre, és óvatosan bemerészkedtek a száraz mederbe. Az emberek olyan fegyvereket találtak a sárban, amiket feltehetően az amerikai csapatok hagytak ott egy 1814-es csata után. Március 29-én éjjel több százan fáklyákkal sétáltak a vízesések peremén, miközben az amerikai lovasság a mederben ügetett. A folyó másnap indult meg újra, amikor a szélirány megváltozott, és a jégdugó feloszlott.

1903. március 22-én az amerikai oldalon ismét elapadt a víz.

A látványosságnak pedig Kanadából és az Egyesült Államokból is a csodájára jártak. A szakértők szerint azonban az 1848-as volt az egyetlen teljes, természetes leállás, a későbbi esetek inkább rendkívül alacsony vízhozamot jelentettek.

1969-ben azonban már szándékosan szüntették meg a vízesést.

Egy 1965-ös helyi újságcikk ugyanis a zuhatag végét jósolta, mivel a korábbi, 1931-es és 1954-es sziklaomlások törmeléke már megfelezte a vízesés magasságát. A közösségi nyomásra egy amerikai-kanadai bizottság jött létre, hogy felmérjék a helyzetet.

1969. június 12-én egy 180 méter hosszú, 28 ezer tonna kőből és földből épített gáttal elzárták a vizet az amerikai oldalon. Mérnökök precízen felmérték a sziklafalat, 48 kőzetfuratot vettek, és érzékelőket telepítettek a kőzettömbök mozgásának figyelésére.

A munkálatok közel fél évig tartottak, majd november 25-én a gát elbontásával a víz újra a régi medrében zubogott. A vizsgálatok után úgy döntöttek, a leomlott törmeléket nem távolítják el.

A Niagara minimális vízhozamát egy 1950-es amerikai-kanadai egyezmény szabályozza, és egy 1954-ben épült gát segít a víz elosztásában a vízesések és az erőművek között.

Hogy az 1848-as esemény ne ismétlődhessen meg, 1964 óta minden télen úszó jégtörő gátat telepítenek a folyóra, ami megakadályozza a jégdugók kialakulását. A vízesés „kiszárításának” ötlete időnként felmerül egy-egy nagyobb felújítás, például hídcsere miatt, de ez ma már hatalmas turisztikai és környezetvédelmi kérdéseket vetne fel.

Via National Geographic, Pangea blog


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
Brutális hatalmi játszmát játszottak Báthory Erzsébettel – ezért kellett vérgrófnőt csinálni az ország leggazdagabb asszonyából
Thurzó György nádor 1610-ben indított vizsgálatot a grófnő ellen, több száz tanút hallgattak ki. A peres eljárás nélkül, házi őrizetben tartott úrnő vagyonát végül a rokonok és a korona osztotta fel.


Képzeljük el az ország leggazdagabb, legnagyobb hatalommal bíró asszonyát, aki elképesztő méretű birtokbirodalmat irányít, hatalmas vagyonokat mozgat, és még a királyi udvar is súlyos összegekkel tartozik neki. Aztán képzeljük el, ahogy ezt a briliáns, kőkemény üzletasszonyt a történelem és a politika egyetlen tollvonással átírja egy B-kategóriás horrorfilm vérben fürdő szörnyetegévé. Pontosan ez történt Magyarország leghírhedtebb grófnőjével.

Vajon tényleg szüzek vérében fürdött a csejtei vár úrnője, vagy csupán a politikai elit festette vörösre a nevét, hogy rátehesse a kezét a mesés vagyonára?

A levéltári poros iratok nagyon is beszédesek. Amit feketén-fehéren bizonyítani tudunk, az egy teljesen más történetet rajzol ki, mint a kor vádpontjai. A Magyar Nemzeti Levéltár hivatalos iratanyagai egy szikár, rideg, de annál izgalmasabb hatalmi játszmát mutatnak be, ahol a vérnél sokkal fontosabb szerepet játszott a pénz.

Ami a tények csupasz vázát illeti: Báthory Erzsébet 1560-ban született Nyírbátorban, és 1575-ben ment feleségül Nádasdy Ferenchez, a kor egyik legjelentősebb hadvezéréhez. Házasságukkal a két hatalmas család vagyona egybeolvadt, létrehozva egy olyan birtokbirodalmat, amely várakat, városokat és falvak tucatjait foglalta magába.

Férje 1604-es halála után Erzsébet egyedülálló, önállóan döntő, hatalmas vagyon felett rendelkező özvegyasszonyként maradt a politika színpadán.

Ő irányította a több százezer holdas birtokot, támogatta a külföldön tanuló peregrinus diákokat, jobbágyaival szeretettel bánt. Hitelesnek minősült levelei alapján egyértelműen szociális érzékenységgel megáldott, istenhívő asszony volt. Gyógyítással is foglalkozott, kastélya kórházként is működött.

Mivel nem volt hajlandó újraházasodni, hatalma sokak számára kényelmetlenné vált. 1610 márciusában a grófnő saját rokona, Thurzó György nádor hivatalos vizsgálatot indított ellene. A következő másfél évben, 1611 júliusáig, összesen 317 tanút hallgattak ki, főként a nyugat-dunántúli birtokokon. Az iratokból kiderül, hogy a vallomások döntő többsége hallomásokon alapult, közvetlen, perdöntő bizonyítékot a nyomozók nem találtak. Az 1610. december 29-i, hírhedt csejtei rajtaütés során sem került elő semmi, ami a tömeges gyilkosságokról szóló legendákat alátámasztotta volna. A grófnőt ennek ellenére soha nem állították bíróság elé.

Míg cselédei közül többet 1611-ben, kínvallatás után tett vallomások alapján elítéltek és kivégeztek, Báthory Erzsébetet formális ítélet nélkül csejtei várába zárták.

Itt halt meg 1614. augusztus 21-én. Hogy pontosan hol temették el, máig vita tárgya; a csejtei templom kriptájának feltárását sosem engedélyezték, a helyi közösség pedig a mai napig megosztott a grófnő megítélésében.

Ha a 17. századi jegyzőkönyvekben nincs nyoma a vérgőzös szörnyetegnek, akkor honnan ered a kép, amit a világsajtó és a popkultúra annyira szeret? A válasz nem a bírósági termekben, hanem a könyvtárak polcain keresendő.

A szűz lányok vérében fürdő, örök fiatalságra vágyó grófnő motívuma több mint egy évszázaddal a halála után, 1729-ben bukkant fel először nyomtatásban.

Turóczi László jezsuita szerző „Tragica Historia” című munkájában egy moralizáló példázatot írt le egy hiú, protestáns asszonyról, aki egy véletlen pofon után fedezte fel, hogy a szolgálólány vérének cseppjeitől kisimul a bőre. Turóczi szerint a grófnő ekkor tette fel a végzetes kérdést: „Micsoda? Ha ilyen kismennyiségű vér ilyen nagy finomságot kínál, mi mindenre lenne képes, ha teljesen átitatna?” Ebből az egyetlen, irodalmi fordulatból nőtt ki a teljes vérfürdő-mítosz.

A legendás 650-es áldozati szám is egy későbbi kor terméke, amely egy soha elő nem került, állítólagos naplóra hivatkozik.

A modern történetírás ezt egyértelműen legendának tartja. „Ez nyilvánvalóan egy bugyuta mese, ami kapóra jött Turóczinak, hogy befeketítsen egy református asszonyságot” – foglalja össze a vélekedést Szibler Gábor helytörténész a National Geographic magyar kiadásában. A józan ész is a mítosz ellen szól. Tony Thorne, a King’s College London kutatója és a témával foglalkozó könyv szerzője rámutatott:

„A kozmetikai vérfürdő ötletével szembeni egyik prózai ellenvetés az, hogy a vér gyorsan megalvad.”

A mese tehát irodalmi, de a háttérben kőkemény politikai és gazdasági érdekek húzódtak.

A Báthory–Nádasdy-vagyon királyi mércével is hatalmas volt, a bécsi udvar pedig jelentős összegekkel tartozott a családnak. Egy önálló, hatalmas befolyással bíró, újraházasodni nem akaró özvegyasszony, aki a Habsburgokkal feszült viszonyban álló erdélyi rokonokkal is kapcsolatot tartott, komoly politikai kockázatot jelentett. A grófnő protestáns vallása a katolikus ellenreformáció korában szintén támadási felületet biztosított. A vádak,

a per nélküli elzárás és a vagyon későbbi felosztása a rokonok és a korona között egy olyan forgatókönyvet sejtet, ahol a cél nem az igazságszolgáltatás, hanem egy kényelmetlen hatalmi tényező eltávolítása és a vagyon megszerzése volt.

A modern kutatók is egyre inkább a politikai konspiráció irányába hajlanak. Kimberly L. Craft amerikai ügyvéd és történész, az „Infamous Lady” című könyv szerzője egy podcastinterjúban egyértelműen fogalmazott: „Nem ölt meg 600 embert.” Majd hozzátette: „Meghalt 30 vagy 50? Igen.” Ez a szám már sokkal közelebb állhat a valósághoz, ami egy kora újkori nagybirtokon, a kor kegyetlen fenyítési szokásai mellett elképzelhető, de messze elmarad a ponyvák rémtörténeteitől. A „nő mint szörnyeteg” toposzának túlhajszolása ellen emel szót Annouchka Bayley, a Cambridge-i Egyetem docense is.

„Ennél jobbat érdemel, mindannyian jobbat érdemelünk” – mondta, utalva arra, hogy a történelem hajlamos démonizálni a hatalommal bíró nőket.

A helyiek emlékezete is kettős. „Vannak legendák Báthory Erzsébetről... Az idősebbek hisznek ezekben a mesékben, de a fiatalabbak talán már kevesebbet tudnak róluk” – nyilatkozta egy csejtei gazda.

A legenda életben tartásához persze nagyban hozzájárult a modern popkultúra is. Juraj Jakubisko 2008-as Bathory című filmje vagy Julie Delpy 2009-es A grófnő (The Countess) című alkotása, bár eltérő módon, de tovább formálták a mítoszt. Ezek a filmek, a zenei feldolgozások és a népszerű „true crime” műsorok gyakran a 18. századi irodalmi toposzokat kezelik tényként, ezzel újra és újra megerősítve a vérgrófnő képét a köztudatban, miközben a bonyolult politikai és gazdasági háttér a feledés homályába merül.


Link másolása
KÖVESS MINKET: