Valentin-nap kapcsán kissé bele szerettünk volna látni a sokszor nagyon misztikusnak látszó szerelem, a Nagy Ő, a jó-rossz párkapcsolat tematikájába.

Akármennyire romantikusnak és megfoghatatlannak gondoljuk is ezeket a fogalmakat, végsősoron mégiscsak az agyunkban és lelkünkben lejátszódó bonyolult folyamatok összessége határozza meg érzelmi életünket.

Éppen ezért egy szakembert, Soós István klinikai szakpszichológust kértük meg, hogy segítsen eligazodni a sokszor messze nem egyértelmű fogalmak között. Az elsöprő szerelemtől a kiegyensúlyozott kapcsolatig, a tiltott vágytól a kötődésig sok mindent érintettünk.

Tanácsként talán annyit érdemes megfogadnunk, hogy ne csak akkor foglalkozzunk párkapcsolatunkkal, ha már bajt érzünk.

- Gyakran érezzük azt, hogy az elsöprő „Nagy Ő” szerelem és a tartósan jól működő kapcsolat nem mindig fedi egymást. Ez törvényszerű?

- Definiálni kell a Nagy Ő fogalmát. Nagy Ő az elsöprő szerelem, akit nem tudunk kiverni a fejünkből, vágyakozunk, de szenvedünk és kínlódunk is, szeretnénk hozzá közelebb jutni... Csalódások sorozata vezet hozzá, aztán van egy kis enyhülés, amikor azt gondoljuk, hogy nagyon jó lesz.

Egy módosultabb tudatállapothoz hasonlítható, elkezdünk valahogy máshogy működni. Aki ezt kiváltja, általában azt nevezzük Nagy Ő-nek.

Ez egy vágyakozás arra, hogy ne legyünk egyedül, hogy legyen valaki szorosan mellettünk, aki nem az anyánk, az apánk, a barátunk, hanem valaki, akivel ki tudok alakítani egy érzelmi hidat, biztonságot.

Az agyunk pedig automatikusan felkészít minket arra, hogy egy nagyon intenzív, mély kapcsolatba lépek egy másik emberrel: jönnek a hormonok, egy más állapotba kerülök, nyitott és félénk leszek egyszerre. Ez a „Nagy Ő-állapot” egyfajta hiányt is mutat, amiben kinézek valakit, akiről azt gondolom, hogy ő lesz az, aki minden vágyam, rosszkedvem, szorongásom csillapítani fogja. Gyakorlatilag a személyigésem fájdalomcsillapítójaként használom az illetőt.

Aztán van olyan is, amikor két ember kellemesen eléldegél, ilyenné is tud válni a kapcsolat. Van, hogy a felek megőrülnek egymásért, óriási szerelemben és kölcsönös elfogadásban élnek, és ez alakul át valami kihűltebbé, konfliktusokkal, vitákkal telibbé.

Tisztán pszichológiai szempontból látjuk, hogy azért tud ilyenné válni, mert az emberek képesek úgy reagálni, hogy még a legstabilabbnak tűnő érzelmi kapcsolatot is át tudják alakítani egy stresszel teli helyzetté.

Egy kapcsolatban folyamatos érzelmi mozgásban vagyunk, a reakcióink hatnak a másik reakciójára. Egy idő után sok olyan mechanizmus indulhat el, ami miatt egyszer csak érzelmileg kívül tudom magam találni.

Ugyanakkor minden további nélkül létezik olyan is, hogy egy kapcsolatba később érkezik meg a vágy. Mert például két félénk ember valahogy egymás mellé került, valamilyen érték vagy gyakorlati dolog miatt alakult ki a kapcsolat, és lassan alakul ki mellé egy nagyon jó élmény, ami aztán motorként hajtja a kapcsolatot.

A lényeg, hogy mindegyik típusú kapcsolat egy útkeresés.

Persze ezeket az utakat kétségkívül valamivel könnyebb keresgélni huszonévesen, hisz idősebb korban egyre több minden rakódik rá (korábbi tapasztalatok, házasságok, gyerek), ami sokat nehezít a dolgon.

- Min múlik, hogy a kezdeti euforikus, szinte drogszerű állapot át tud-e alakulni jól működő, harmonikus kapcsolattá?

- A kulcsszavak a kölcsönösség és az óvatosság.

Gondoljunk arra a szituációra, amikor a szerelmesek először megnyílnak egymásnak: hajnalig csevegnek, elmondanak egy nagy titkot, akár egy traumát, esetleg a másik válaszul hasonlóan tesz, és mindketten úgy érzik, hogy megérte megnyílni, felfedni a személyiségünket egymás előtt – kvázi ő az „igazi”, hisz milyen remekül megért. Ez az az állapot, ami a nagy szerelem időszakában folyamatosan, akár hosszan fenn van tartva.

Egy biztonságban megélt kapcsolatban nem kell folyamatosan a szerelmi állapotban lenni. És itt kell vigyázni, mert előkerülhet az, hogy a két fél már egy kicsit mást akar.

Olykor például a nő még igényelné a hajnalig tartó nagy beszélgetéseket, de a férfi már rémülten gondol bele, hogy miről lehetne még beszélgetni. Ilyenkor azt kell megérteni, hogy nem kell ugyanazt reprodukálni, mint a nagy szerelem első időszakában, mert ez megterhelő is, hanem amikor igazán szükség van rá, akkor legyen ott a pár másik tagja, és éreztesse, hogy akármi is lesz, ketten leszünk a szituációban.

Törés akkor keletkezhet, ha az egyik fél azt érzi, hogy amit a másik a kapcsolat elején magával a szerelmével ígért, már nem tudja tartani. Ezek olykor csak apróságok, de szépen lassan beássák magukat a kapcsolatokba, tüskeként megmaradnak, és innentől kezd – sokszor szinte észrevétlenül – átalakulni az egész valami diszkomfortos, olykor akár gyötrelmes szituációvá.

- Vannak olyan jelek, rezdülések, amikből már egy kapcsolat korai szakaszában lehet látni, hogy ez problémás lehet – vagy éppen fordítva: olyanok, amik már a kezdetektől mutatják, hogy itt megvan az esély egy jó kapcsolatra?

- Azért nehéz a kérdés, mert az efféle (főleg a negatív) jelek egyik legfőbb jellemzője, hogy retrospektívek, visszatekintve nyernek értelmet. Amikor ugyanis szerelmes vagy, pont nem a különféle jelek érdekelnek - ha igen, az sem feltétlenül jó, mert egyfajta paranoiát jelentenek, de legalábbis egyfajta túlzott óvatosságot. Miközben utólag persze láthatjuk azokat a jeleket, ahol gyanakodnunk kellett volna.

Lényegében minden esetben erősebb a vágy, mint a „jel”, és emiatt, ha léteznek is jelek, adott esetben nem tudjuk dekódolni őket.

Vagy aki igen, az sokszor ott is hagyja az illetőt. Minden a későbbi tapasztalatok szűrőjén át értelmeződik, így röviden azt lehet mondani, hogy nincsenek „tipikus árulkodó jelek” (akármit is mondjon a Cosmo), vagy ha vannak is, olyaannyira nem fogunk rájuk figyelni, hogy nem mondhatjuk jelentősnek.

- Érdekes kérdés, hogy a pszichológia definiálja-e a szerelmet? És ha igen, az elsöprő, „Nagy Ő-érzés” az, vagy éppen a kiegyensúlyozottan, nyugodtan működő kapcsolat?

- Visszakérdeznék: van-e ennek jelentősége? Ha valaki bármelyiket szerelemnek érzi magában, akkor az valid szerelemérzés. A szerelemnek van több olyan definíciója, leírása, ami kevésbé misztikus, mint ez a mindent elsöprő, őrjítő és sokszor megmagyarázhatatlan érzés.

Újabb kulcsszó, és ezúttal egy pszichológiai fogalom: a kötődés. A szerelem ideális esetben egy olyan dolog, ami kötődésre kész állapotba hoz engem.

Amikor felismerem, hogy ki az, akit el tudok fogadni az életem részeként, gyerekeim egyik szülőjeként stb. Éppen ezért különösen fájdalmas, ha esetleg ebbe valamilyen hiba csúszik, mert az ember elveszíti ezt a bizonyosságérzést. Elfelejteni sem olyan könnyű ezeket a kapcsolatokat, amennyire könnyen ezt kívülről szokták tanácsolni, mert ha vége ennek a kötődésnek, kimondottan a gyászhoz hasonló folyamat játszódik le az emberben. Ennél már csak a plátói szerelmek problémásabbak, mert benne tartanak egy kapcsolatban, ami nem valós, egy egyirányú kötödés jön létre. A szerelem alapja szerintem tehát mindenképpen a kötődés – esetleges definícióknak is innen kell kiindulniuk.