A kisfiú, aki copffal ment óvodába, hogy ne maradjon ki a játékból
Ma reggel minden úgy indult, mint máskor. Kisfiam puszijával ébredtem, a konyhában főtt a kávé, félálomban kikóvályogtam a szobámból és megkezdtük a reggeli rutint. Gyors reggeli, fogmosás, öltözés, majd mikor indultunk volna cipőt venni, kisfiam egyik hajgumimmal a kezében csillogó szemekkel rám néz- mint aki megtalálta a bölcsek kövét- és kérlel, hogy csináljak neki is copfot, mint a kislányoknak. Tudtam, miért kéri, hát összefogtam pár centis nagyfiúsra vágott szőke haját, és begumizott hajjal indultunk az oviba.
Ha most azt gondolod, kedves olvasó, hogy találtál ismét egy cikket a mostanában oly népszerű genderelméletről, nemsemleges nevelésről, vagy a homoszexualitás genetikai mivoltáról, szeretném előre leszögezni, nem erről fogok most írni. Amiről a cikkem szól, az a társadalom és a nemi sztereotípiák változása, és egy kedves, ámde idejétmúlt gyerekvers találkozása.
Ha körülnézek, egyre több olyan fiatal párt, családot látok magunk körül, akik nem hisznek a klasszikus nemi szerepekben. A főzés, mosás, mosogatás, gyereknevelés és gondoskodás végre kezd a női feladatok közül családi, közös feladatokká válni, ahogyan a pénzkeresés és munkahelyi siker sem kizárólag férfias feladat.
Az én kisfiam már egy olyan világban él, ahol anya és apa is pelenkáz, fürdet, mesél, játszik, énekel. Ahol apa is irodai munkát végez és anya is, nem pedig vadász, juhász, földműves és gazdasszony . Ahol nem anya mos és mosogat, hanem a mosó-és mosogatógép, ezeknek kezelése és ki-bepakolása pedig közös feladat. Ő pedig, mint minden kisgyerek, azt veszi természetesnek, amit lát, és természetes, hogy segíteni akar. Amint bármibe belekezdünk, ott terem, és feladatot kér. Lelkesen pakolja be a mosógépet, segít főzni, elpakolni, takarítani. Neki ez a természetes. Én pedig nagyon büszke vagyok rá emiatt.
Mindettől függetlenül még mindig gyakori konfliktus forrás a családokban a házimunka aránytalan eloszlása. Még mindig túl sok nő szenved a társadalom által felé támasztott aránytalanul sok elvárástól. A nő feladata, hogy mindig csillogjon a lakás, a gyermekekkel való minőségi együttlét, gondozás és logisztika, a testével és szellemével való törődés, a férfi érdeklődésének fenntartása, és emellett a munkahelyi előmenetel és pénzkeresés is. Bár a legtöbben vallják, hogy sem a háztartás, sem a gyereknevelés nem kizárólag női feladat, annyira mélyen gyökerezik bennünk ez a szerep és elvárás, hogy nőként mégis személyes kudarcnak tekintjük, ha bármi nem megy flottul.
Ha egy váratlan látogató rendetlenséget lát, ha egy szülői értekezletet elmulasztottunk, ha délután a játszótér helyett dolgoznunk kellett, ezért közös játék helyett mesenézés volt aznap a délutáni program. Szülés után azon vagyunk, hogy visszaszerezzük az alakunkat, és szégyenkezünk, ha nem sikerül. Gyakran úgy érezzük, hogy anyaként jóval kevesebb elismerést kapunk, mint amennyi elvárást és szájhúzást, míg párunk minden olyan megmozdulásáért, ami nem klasszikusan férfias elismerő pillantásokat kap.
Elég csak körülnézni a játszótéren, orvosnál, óvodai programokon. Egy apuka lehet figyelmetlen, mobilozhat, lehet maszatos a gyermeke, mégis szuperapunak számít, hiszen ő vitte el a játszótérre, orvoshoz, óvodába gyermekét, ő ment el szülőire, kicserélt egy pelenkát, sőt, még el is mosogatott. Anyaként ugyan ezért a teljesítményért még nem jár kitüntetés, lenézőpillantások, kéretlen tanácsok és megjegyzések az utca emberétől viszont minden anyának járnak szinte napi szinten bármiért.
De a gyermekeink már egy olyan világban nevelkednek, ahol talán már nem lesznek olyan fontosak ezek a szerepek. Ők már látják az édesapjukat a gyerekszobában, játszótéren és óvodában, sőt, még a konyhában is. Ők már látják anyát könyvvel a kezében, mert épp át-vagy továbbképzi magát. Tudják, hogy apa fiú, anya lány, de azt nem gondolják, hogy csak az végezhet háztartási munkát, aki lánynak született, vagy csak az lehet okos és bátor, aki fiúnak, sőt, kikérik maguknak, hiszen ők már nem ezt tapasztalják.
