Wégner Krisztina, a Kék Bolygó Alapítvány szakértője a TedxDanubia Countdown egyik szünetében válaszolt a kérdéseimre.

— Úgy gondolom, az életútja is nagyon érdekes és példa értékű. Egyáltalán nem megszokott, hogy valaki egy egyetem közben jött recepciós állásban olyan inspirációt kap, amitől végül egy adott terület szakértőjévé válik. Röviden összefoglalná milyen utat tett meg a TedX színpadáig?

— Lecsúsztam első körben az egyetemről. Nem akartam anyukámék nyakán élni, ezért próbáltam munkát keresni. Teljesen véletlenül egy barátnőm szólt, hogy menjek az ő munkahelyére dolgozni, mert tudok angolul. Így kerültem a Közép- és Kelet-Európai regionális Környezetvédelmi Központhoz. Olyan évben volt, hogy már ki se merem mondani – 98-ban. Ez a szervezet akkoriban nagyon sok projektet menedzselt a régióban. Tizenhét országban láttunk el környezetvédelmi feladatokat.

Azért volt jó recepciósnak lenni, mert az ember nagyon hirtelen nagyon sok információt kapott. Aztán pozíciót váltottam a cégen belül, elkezdtem „szakmázni”, és nagyon szerettem ezt a munkát. Örültem, hogy sikerült olyasmit találnom, amivel pénzt is kereshetek, de közben jót is lehet tenni. Ezután hat és fél éven keresztül ismerkedtem a régióval, a régió problémáival: természetvédelem, jogi szabályozás, hulladékkezelés, sorolhatnám. Közben elvégeztem a jogot is. Aztán elcsábítottak máshová, már a hulladékgazdálkodás lett a fő témám. Elsősorban elektronikus hulladékkal kezdtem el foglalkozni, aztán gumiabroncsokkal, aztán „mindennel is”. Én ilyen zsizsgős típus vagyok. Szeretek egyszerre több dologgal zsonglőrködni. Nagyon élveztem. Én tényleg szeretem a hulladékot! Fontos, hogy én a gyakorlati oldaláról is foglalkoztam ezekkel a területekkel, ezért szeretnek hívni előadásokra is, mert

— A hulladékkal kapcsolatban az egyik legnagyobb probléma, hogy nagyon sokszor nem oda kerül, ahova való.

— Igen, ez az „all in” megoldás. Azt fontos megjegyeznem, hogy én inkább a szilárd hulladék kérdésében vagyok otthon, folyékony hulladékkal annyira nem foglalkozom. Persze teljesen azért nem zárom ki azt sem, mert rendszerekben szeretek gondolkozni, ez lehet nagy, országos rendszer, vagy egy kisebb terület.

Kimondottan az a cél vezetett minket a munka során, hogy tudják a gyakorlatban használni ezeket a szabályokat. Nem úgy megy, hogy mi vagyunk az Európai Unió, tessék, egyétek meg. Nagyon sokat egyeztettünk, beleéltük magukat a helyzetükbe.

— Ha már Macedóniát említi...létezik ebben a témában olyan, hogy nemzeti karakter?

— Érdekes módon abban, hogy milyen hulladék keletkezik, abban nem nagyon. Dolgozom Libanonban és Izraelben is, ott nyilván van annyi nemzeti karakter, hogy kevesebb disznóhúst esznek. De ezzel együtt azt mondom, a klíma ugyan meghatározza, hogy mennyire száraz az a hulladék, de az összetétele csaknem azonos.

Néhány évvel ezelőtt Újvidéken tartottak egy hulladékos konferenciát. Az izraeli kollégákat mi vettük fel Budapesten, a reptéren. Útközben megálltunk a szegedi hulladéklerakónál, hogy felvegyünk valakit. Az egyik izraeli kolléga kiszállt, beleszippantott a levegőbe, és azt mondta: „Az otthon szaga!”

Nyilván vannak fejlettebb országok, és olyanok, akik kicsit elmaradottabbak. Illetve még a nemzeti célokban lehet eltérés: egy kétmilliós ország nem tud nagyszabású nemzeti célokat megvalósítani, neki régióban kell gondolkoznia. Egyébként nekünk is, a 10 millió magyarnak. Egy nagyobb, 30-40-50 vagy 80 milliós ország nagyobb saját rendszereket tud építeni. De azt gondolom, hogy a hulladéknak nincsenek határai, és nem csak azért mondom ezt, mert a folyókon keresztül ömlik hozzánk a hulladék. Hanem azért, mert vannak méretgazdaságossági kérdések. Felesleges a határ egyik és másik oldalán is hasonló gyárakat felhúzni. Inkább együtt kell működni.

— A szemetelés kapcsán azon csodálkozom, hogy ez egy olyan probléma, aminek a negatív következményeit mindenki nap mint nap látja, egyértelmű, hogy rossz, mégis szemetelünk. Vizsgálta bárki is valaha ennek a lélektanát?

— A TedX-es előadásom pont a kifogásokról szól. Na, ez is nemzetközi dolog. Legfeljebb abban van eltérés, hogy melyik országban mi a leggyakoribb kifogás.

A médiának ebben hatalmas a felelőssége, nem volt senki, aki utána nézett volna, mi az igazság, csak terjesztették ezt a butaságot.

Az az érdekes, hogy hol veszti el egy dolog az értékét a számukra. Például ha megveszünk valamit, annak a csomagolását is megvesszük. Valóban nagyon érdekes ennek a lélektana. Még nem találkoztam releváns kutatással, de pont nem rég vetettem fel valakinek, hogy kellene készítenünk egyet. Az előadásom végkicsengése is az, hogy ne hulladékgazdálkodásról beszéljünk, hanem erőforrásgazdálkodásról.

Ha elmész vásárolni, nagyjából tudod, mit akarsz venni. Leválogatod a különböző polcokról. Azután hazamész, és a vásárlást szétosztod a lakásban. Majd egyszer csak mindent ugyanabba a kukába teszel bele. „Az már nem az én dolgom.” Létezik az úgynevezett NIMBY effektus: not in my backyard, vagyis ne az én kertemben. Ó, én mindent támogatok, csak ne hozzám közel legyen. Ne nálam történjen. Tehát vannak még kihívások, de ez világjelenség.

— Bevallom, én ott akadtam el kicsit a szelektív hulladékgyűjtésben, hogy a műanyagból sem lehet mindent egy helyre tenni, és nekem például nehézséget okoz különválasztani a jó műanyagot a rossztól.

— Érdekes, hogy pont a műanyagot említed. Évente 3,8 millió tonna hulladékot termelünk, ebből például mindössze 60-75ezer tonna a petpalack. Mégis az van fókuszban, mert az látványos. De valóban, fontos, hogy a rendszerek minél egyszerűbbek, átláthatóbbak legyenek az emberek számára.

Nagyon fontos eredmény, hogy Magyarországon ismét bevezetik a betétdíj rendszert, ami nagyon hatékony: magas visszagyűjtési arányt lehet elérni vele.

— A szemét probléma még kézzelfoghatóbb lett azóta, hogy Kína néhány éve befagyasztotta az európai hulladék befogadását.

— Ez őrült nagy hatással volt a nyugati világra, mert eddig nem láttuk, mi történik.

Szeretnék különbséget tenni a szemét és a hulladék között. A szemét valami, ami iszonyú sok pénzbe kerül, nagyon szennyező – és azt is mi fogjuk kifizetni. Illetve van a hulladék, ami ha jól kezeljük, akkor erőforrás lehet. Igen, egy ideig költséges. Ezt ki kell mondani. De később ez át fog fordulni. Még azt hangsúlyoznám, hogy nem igaz, hogy nem számít az az egy palack. Minden palack számít. Hagyjuk a kifogásokat!

- Magyarország hogy áll a nemzetközi összehasonlításban?

- Nem mondom, hogy rosszul állunk, de nem állunk jól sem. Van hová fejlődnünk, tehetnénk lépéseket. Ami nekem még hiányzik, az a nagyon hosszútávú stratégia. Svédországban 30 évvel előre gondolkoznak, és ezt így is kell csinálni. Egy hulladék beruházás, technológia nem tud évenkénti váltásokat követni.

Az meghatároz egy fejlődési irányt, és akkor megéri a gazdasági szereplőknek beruházni új technológiákba.

Az biztos, hogy az elkövetkező években nagy változás várható, ami remélem, hogy jelentős, pozitív hatással lesz az életünkre.