TUDOMÁNY
A Rovatból

Visszatérünk a Holdra, most már biztos, indul az Artemis-program

Bár a küldetést péntekre halasztották, érdemes megismerkedni a programmal egy kicsit. Szeptember másodikán Orion űrhajó még csak megkerüli a Holdat, egyelőre személyzet nélkül, azonban hamarosan leszáll az első nő és az első színesbőrű asztronauta is. Mindezt nemzetközi együttműködéssel. De ki Helga és Zohar?


A bolygón élő emberek több mint fele még sosem láthatott élő adásban embert sétálni a Holdon. Bizony, bár odamentünk, és hat alkalommal le is szálltunk, a legutóbbi ilyen küldetésnek is decemberben ünnepeljük az ötvenedik évfordulóját. Az első ember, aki kilépett a Hold felszínére, már nem is él, ahogy kortársai jelentős része sem. Az Apolló-program már a történelem része. Könyvek, filmek születtek róla, jók, rosszak. Helyet kapott az emberiség nagy közös mitológiájában, s persze ennek részei az örök szkeptikusok, akik hol a vírusokat, hol a Föld gömb alakját, hol meg a technika történetének legnagyobb eseményét tagadják, az emberes holdutazást.

Az első vállalkozás, az Apollo bizony koraszülött volt, sok tekintetben. A hatalmas technológiai diadal mellett, mai szemmel nézve a korabeli eszközöket sokszor jut eszünkbe, hogy vakmerőek voltak, akik az akkori szerkezetekkel elmerészkedtek a Holdig és vissza.

A hidegháború sajátos terméke volt az Apollo-program. Kennedy akkor jelölte ki az amerikai űrkutatás céljaként a Holdat, amikor még egyetlen egyszer sem kerülte meg amerikai űrhajós a Földet sem. Pár perces űrugrás, ez volt minden tapasztalatuk. De az évtized vége előtt eljutottak a Holdra, amit a hidegháború nélkül akkor még nem tettek volna meg. De győzni kellett, és ők győztek.

Óriási tudományos eredménye volt mégis a programnak.

Tisztázta a Hold keletkezésének eredetét, a kőzetminták segítségével. Megállapították ugyanis, hogy a Hold anyaga szinte megegyezik a Földével, így az az elmélet nyert igazolást, miszerint a Hold és a Föld egykoron egyazon égitest voltak.

Amit most már minden művelt iskolás tud, miszerint a korai Föld egy vele azonos pályán haladó Mars-méretű bolygóval ütközött, s ennek a kozmikus karambolnak a mellékterméke a Hold, azt annak a tizenkét asztronautának köszönhetjük, akik a hatvanas-hetvenes évek fordulóján a Holdon dolgoztak.

Azt is tudjuk most már, hogy a Hold távolodik tőlünk. Nem gyorsan, csupán kb. három centimétert évente.

Azt, hogy centiméter pontossággal meg tudjuk mérni az égitest távolságát azok a lézertükrök teszik lehetővé, melyeket a Hold felszínére telepítettek.

Csillagászok százai célozzák meg ezeket a tükröket minden évben.

Miért kell visszamennünk a Holdra?

Az, hogy visszatérünk a Holdra, sosem volt kérdés. A sok ok közül a kettő legfontosabb: a Hold önmagában is kiváló nyersanyagforrás, továbbá kaput jelenthet elsősorban a Mars felé. Vegyük sorra. Miért kell nekünk a Holdon nyersanyagokat bányászni? Elsősorban a második ok miatt, tehát, hogy a további missziókhoz szükséges anyagszükséglet minél nagyobb részét helyben teremtsük elő. Ez sokkal olcsóbbá teszi az űrkutatást, hiszen nem kell mindent a Föld hatszoros gravitációs teréből kijuttatni.

Amit elsősorban keresünk most, az nem más, mint a vízjég. Az abból kinyerhető hidrogént a rakéták üzemanyagaként tudjuk majd felhasználni.

De további ásványok kitermelését is remélhetjük a továbbiakban.

Az, hogy miért megyünk tovább a Marsra, az már egy sokkal nagyobb léptékű tervnek a része. Nemcsak Elon Musk fejében fordult meg az, hogy az emberiségnek más bolygókon is meg kell vetnie a lábát és állandó, lakott településeket kell létrehoznia. Stephen Hawkingról igazán nem mondhatjuk, hogy egy fantaszta üzletember lett volna, amivel esetleg Muskot illetik időnként. Nos, Hawking többször és határozottan kiállt amellett, hogy minél hamarabb le kell telepednünk a Marson. És nem azért, mert nem férünk el a Földön. Hanem azért, mert például azt tudjuk, hogy a Föld rendszeresen ismétlődő kihalási eseményi közül néhányat bizonyíthatóan aszteroidabecsapódás okozott. Nem nehéz belátni, hogy amennyiben az emberiség több bolygón létezik, sokkal kisebb az esély arra, hogy kihaljon egy kozmikus katasztrófa következményeként. Michael D. Griffin volt NASA-adminisztrátor szavaival élve:

„A cél nem csak a tudományos kutatás.... hanem az is, hogy az emberi élőhelyek tartományát kiterjesszük a Földről a Naprendszerre, ahogy haladunk előre. Hosszú távon egy egybolygós faj nem fog túlélni. Ha mi, emberek több százezer vagy millió évig akarunk túlélni, akkor végül más bolygókat kell benépesítenünk, kolonizálnunk kell a Naprendszert és egy nap túllépni.”

Mindebből következik az is, hogy nem elég néhány pár napos expedíciót tenni, hanem folyamatos jelenlétet, a későbbiekben nyilván kutató és ipari bázist kell létrehozni kísérőbolygónkon.

De most nézzük meg, mi is ez az Artemis-program?

A fenti célokat figyelembe véve indult el az új holdprogram tervezése. 2004 és 2009 között futott a Constellation program, amelyben szerepelt egy új űrhajó és egy új holdkomp építése, továbbá megfelelő rakéták megépítése is. Az űrhajót Orionnak, a holdkompot Altairnak nevezték el. A programot végül is törölték, illetve az Orion űrhajó fejlesztését folytatták, amit aztán a 2019-ben induló Artemis programba illesztettek. Természetesen, az Apollo-programmal ellentétben ne úgy képzeljük el, hogy 2019-ig nem történt semmi, és hirtelen, három év alatt eljutottunk az első indításig. Egyes elemek tervezése, koncepciójának kidolgozása az tízes évek folyamán folyamatosan történt.

Na de miért Artemis? Az ókori görög mitológiában Artemis a Hold istennője volt, Apollón ikertestvére. Mivel a program a fél évszázaddal korábbi Apollo program nyomdokain halad, és az első női, továbbá az első színesbőrű asztronautát juttatja majd el a Hold felszínére, így érthető a névválasztás.

Az első misszió során igazából két fő elemét láthatjuk a programnak: ez az SLS (Space Launch System) indító rakéta, illetve a korábban említett Orion űrhajó.

A holdraszálláshoz szükség lesz a SpaceX által fejlesztett HLS (Human Landing System) rendszerre, ami magában foglal több Starship űrhajót is. Ezek közül egy, amit a személyzet is használ és több tankoló teherűrhajót, melyek alacsony Föld körüli pályát megtankolják a Holdra szálló egységet. A későbbiekben kiépül a Hold körül egy moduláris űrállomás, ami az egyszerű Gateway (átjáró) nevet kapta, továbbá többféle teherszállító automatikus űrhajó és terveznek egy, a Hold felszínén mozgó járművet, melyben a személyzet akár két hétig is képes lesz élni és dolgozni.

Most azonban foglalkozzunk az Artemis-1-es küldetéssel.

Az SLS

Az Apollo űrhajókat Wernher von Braun Saturn V-ös rakétája juttatta hold irányú pályára, ami mind a mai napig a legnagyobb ember alkotta rakéta. A SLS bár kisebb, azonban a startnál nagyobb tolóerővel indul: a korábbi 33 000 kN tolóerővel szemben az SLS tolóereje közel 40 000 kN. Mindezek ellenére az SLS csupán 27 tonna hasznos terhet tud eljuttatni a Holdig, szemben az Apollo-korszak rakétájával, ami 50 tonnát volt képes.

Fotó: NASA/Joel Kowsky

Ha megnézzük a rakétát, feltűnő és jellegzetes lesz számunkra a két szilárd hajtóanyagú rakéta, nem véletlen a déjà vu érzés.

A rakéták ugyanazok, melyeket az egykori Space Shuttle indításkor láthattunk.

És itt nincs vége az egyezéseknek. A fő hajtómű, a négy darab RS-25 rakétahajtómű, pontosan ugyanolyan konfigurációban, mint egykor az űrrepülőgépeknél volt. És az a nagy narancssárga tartály is ismerős lehet, ugyanis az első fokozatot, bizony azt is az űrsikló programból vették át. Csupán úgy alakították át a konstrukciót, hogy további fokozatokat építettek rá, ezért nem olyan zömök, mint a Space Shuttle korszakban megszoktuk.

Az Orion űrhajó

Ellentétben a mostanában használt űrhajókkal (Szojuz, Space Shuttle, Sencsou, Dragon), az Orion mélyűri űrhajónak épül. Négyfős személyzetet tud kiszolgálni, maximum 21 napos időtartamban. Két fő része van, a kabin, ahol az asztronauták utaznak és dolgoznak, illetve a szervizmodul. Erről azért érdemesebb többet tudni, mert ezt

Európában gyártják, az Európai Űrügynökség és a NASA szerződése szerint.

A 15 tonnás ESM (European Service Module) felel az Orion űrhajó meghajtásáért, energiaellátásáért és hőszabályozásáért, valamint a személyzet számára elengedhetetlen oxigént és vizet is itt tárolják.

Foto: NASA/Kelly Sands

A meghajtásért egy AJ-10 főhajtómű végzi (ezt típust már az Apollo űrhajó szervizmodulján is használták, továbbá az űrrepülőgépek OMS rendszerében, illetve a Delta-II rakéta második fokozatán is) és persze 32 további kisebb hajtómű, amelyek a pozícionáláshoz és a finommanőverekhez szükségesek.

Személyzet nélkül – magyar közreműködéssel

Ahogy szó volt róla, az első repülés személyzet nélkül történik. A cél nyilvánvalóan a berendezések kipróbálása, tesztelése, hogy amikor emberek foglalják el helyüket az űrhajóban, bizonyosak lehessünk, hogy minden kifogástalanul működik majd. Ugyanennyire fontos az is, hogy biztos tudásuk legyen arról, milyen mechanikus és sugárzó hatások érhetik az asztronautákat. Így hát a kabinban két, a női test tulajdonságainak megfelelő bábu „utazik”, Helga és Zohar, melyek anyagsűsűségben is úgy lettek kialakítva, hogy tökéletesen megfeleljenek az emberi test paramétereinek. Ezekben a bábukban rengeteg szenzor van, melyek legsűrűbben a létfontosságú szervek körül helyezkednek el. A szenzorok többek között a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Energiatudományi Kutatóközpontjának (EK) fejlesztései is.

A magyar tudósok ugyanis meghívást kaptak ebbe a programba, ami nem is csoda, hiszen a magyar sugárzásmérő berendezések minden űrhajóban megtalálhatóak, és az ISS fedélzetén is a magyar PILLE műszerekkel mérik és értékelik ki a sugárzást.

(Ilyen berendezést először Farkas Bertalan vitt magával a Szojuz 36 fedélzetére.)

Foto: NASA/Frank Michaux

A program a MARE (MATROSHKA AstroRad Radiation Experiment) nevet kapta. És miért két bábu van? Azért, mert az egyiken egy izraeli fejlesztésű sugárvédelmi mellény lesz, a másik csak „sima” ruhát kap, így lehetőség nyílik a mellény tesztelésére is, kiderül, szükséges-e ilyen védőeszközt vinni a későbbi küldetések során.

Start augusztus 29-én

Az SLS, rajta az Orion űrhajóval, benne Helgával és Zoharral már az amerikai űrhivatal legendás 39B indítóállásán várja, hogy megkezdje 42 napos útját. A küldetés fejleményeiről itt is, folyamatosan beszámolunk.

Frissítés: A startot az augusztus 29-i, eredetileg tervezett időpontban technikai problémák miatt elhalasztották. A következő indítási ablak szombaton 19:17-től kezdődik.

Itt követheti nyomon a szombati (második) indítási kísérletet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


TUDOMÁNY
A Rovatból
Áttörés a rákkutatásban: egy új injekció azoknál is hatott, akikről már lemondtak
Előrehaladott fej-nyaki rákos betegeknél tesztelték az amivantamab nevű készítményt, amely a betegek több mint harmadánál csökkentette a daganatot. A vizsgálatban résztvevők közül 15 embernél a tumor teljesen el is tűnt a kezelésnek köszönhetően.


Teljesen eltüntette a daganatokat egy új, bőr alá adható injekció olyan betegeknél, akiknek a szervezete már nem reagált sem a kemoterápiára, sem az immunterápiára. Az amivantamab nevű készítményt egy 11 országra kiterjedő nemzetközi vizsgálatban tesztelték előrehaladott fej-nyaki rákban szenvedő pácienseknél – írta a The Guardian.

A 102 beteg közül 43-nál a daganat mérete csökkent, 15 betegnél pedig a tumor teljesen felszívódott.

A kezelésben részesülők esetében a kezelés kezdetétől mért medián teljes túlélés 12,5 hónap volt, ami kiemelkedő eredménynek számít, mivel a betegségük olyan stádiumban volt, ahol a hagyományos terápiák már hatástalanok. Az eredményeket vasárnap mutatják be a világ legnagyobb onkológiai konferenciáján, Chicagóban.

Kevin Harrington, a londoni Rákkutató Intézet professzora és a Royal Marsden onkológusa szerint a vizsgálat egy eddig rendkívül korlátozott lehetőségekkel rendelkező betegcsoportnak ad új esélyt.

„Ezek példátlanul erős válaszok olyan betegeknél, akiknek a betegsége ellenállóvá vált mind a kemoterápiával, mind az immunterápiával szemben” – fogalmazott a szakértő.

A háromhetente, ambulánsan beadható injekció ráadásul sokkal kényelmesebb a betegeknek, mint a kórházi infúziós kezelések, a mellékhatásai pedig többnyire enyhék voltak. A készítmény egy „intelligens” injekció, amely háromféleképpen támadja a rákos sejteket: gátol két, a daganat növekedéséért és a kezelések kijátszásáért felelős jelátviteli útvonalat, miközben az immunrendszert is a tumor elpusztítására ösztönzi.

Az egyik első beteg, aki megkapta a kezelést, az 56 éves Carl Walsh volt, akinél nyelvrákot diagnosztizáltak. Miután a korábbi kezelései sikertelenek voltak, csatlakozott a klinikai vizsgálathoz.

„Most úgy érzem, képes vagyok normális életet élni. A vizsgálat előtt nehezen tudtam rendesen beszélni, és az evés is gondot okozott a duzzanat és a fájdalom miatt” – mondta Walsh.

A férfi arról is beszámolt, hogy a kemoterápiával ellentétben az új injekció nem okozott súlyos mellékhatásokat, és az életminősége látványosan javult. „Amikor a helyzet a legrosszabb volt, leveseket, tejberizst és rengeteg omlettet ettem. Elég sokat fogytam. Már két ciklus után elkezdett visszatérni a normális étrendem, és hat hónap után teljes értékűen étkeztem. A legjobban az első nagy steaknek örültem” – tette hozzá.

Kristian Helin professzor, a Rákkutató Intézet vezérigazgatója szerint a tanulmány bizonyítja, hogy a szigorú kutatások révén még a legkisebb eséllyel rendelkező betegek számára is lehet érdemi előrelépést elérni. „Ilyen mértékű daganatválasz és biztató túlélési eredmények elérése egy ennyire nehezen kezelhető csoportban jelentős előrelépést jelent” – hangsúlyozta.

A vizsgálatból kizárták azokat a betegeket, akiknek a daganatát a humán papillomavírus (HPV) okozta, mivel az ilyen típusú rák általában jobban reagál a kezelésekre. A mostani eredmények alapján már elindult a következő, III. fázisú vizsgálat, amely a kezelés hatékonyságát vizsgálja a betegség egy korábbi stádiumában.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
TUDOMÁNY
A Rovatból
Heteken belül visszatér az El Niño – novemberig tarthat, és minden eddiginél erősebb lehet
A Meteorológiai Világszervezet szerint a jelenség már a nyáron kialakulhat, és rendkívül erős lehet. A következmény aszály, árvíz és élelmiszerár-emelkedés lehet a világ több pontján.


Hamarosan visszatérhet az El Niño, és a mostani az évtizedek legerősebbje lehet – erre figyelmeztetett kedden az Egyesült Nemzetek Szervezete. A Meteorológiai Világszervezet szerint 80 százalék az esélye annak, hogy az időjárási jelenség már a június–augusztusi időszakban kialakul, és több mint 90 százalék a valószínűsége, hogy legalább novemberig fennmarad.

A tudósok attól tartanak, hogy a jelenség a már amúgy is felmelegedett bolygón extrém időjárási események sorozatát indíthatja el világszerte.

A Csendes-óceán trópusi vizeinek felszíne alatt hatalmas, helyenként az átlagosnál 6 Celsius-fokkal is melegebb víztömeg halad kelet felé, ami a felszíni vizek további melegedésének és a globális időjárási mintázatok megzavarásának előjele.

António Guterres, az ENSZ főtitkára drámai képpel írta le a helyzetet.

„Az El Niño hatásai még erősebben fognak lesújtani, még messzebbre jutnak, és pusztító gyorsasággal lépik át a határokat.”

A tudományos közösség szinte biztosra veszi egy komoly esemény érkezését – írja a Meteorológiai Világszervezet (WMO) keddi közleményében.

Michelle L’Heureux, az amerikai Éghajlat-előrejelző Központ fizikusa a mélytengeri felmelegedésről azt mondta, az „vetekszik néhány, az általunk látott legerősebb El Niño eseménnyel”.

Egy erős El Niño jellemzően forró, száraz időt hoz Ausztrália, Indonézia és Délkelet-Ázsia egyes részeire, növelve az aszály és a bozóttüzek kockázatát. Ezzel párhuzamosan az Egyesült Államok déli részén a heves esőzések és árvizek esélye nő. Európára, így Magyarországra a közvetlen hatása gyengébb, de a globális ellátási láncokon és az élelmiszerárakon keresztül éreztetheti hatását.


# Csináld másképp

Te mit csinálnál másképp? - Csatlakozz a klímaváltozás hatásairól, a műanyagmentességről és a zero waste-ről szóló facebook-csoportunkhoz, és oszd meg a véleményedet, tapasztalataidat!

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

TUDOMÁNY
A Rovatból
Végre kiderült, miért voltak nevetségesen kicsik a T. rex karjai
Egy új tanulmány szerint a T. rex apró karjai nem evolúciós baklövések, hanem egy tudatos „leépítés” eredményei, mivel a hatalmas fej és harapás lett a fő fegyver. A zsákmányállatok óriásira növése miatt a karmokkal való harc egyszerűen hatástalanná vált.
DP - szmo.hu
2026. június 03.



A Tyrannosaurus rex apró karjai évtizedek óta a dinoszauruszokkal kapcsolatos viccek állandó forrásai, egy új kutatás azonban új, kvantitatív módszerrel támasztja alá a magyarázatot a jelenségre. A paleontológusok szerint a hatalmas ragadozók fejlődése során a fej és a harapás vált a fő fegyverré, a mellső végtagok szerepe pedig annyira lecsökkent, hogy a „használd vagy elveszíted” elve alapján egyszerűen összezsugorodtak.

Egy szaklapban megjelent tanulmány szerint erős statisztikai összefüggés van a robusztus, erős koponyák és a rövid karok között – számolt be róla a ScienceAlert.

A kutatócsoport a húsevő dinoszauruszfaj adatait elemezte, és arra jutott, hogy a karok méretcsökkenése nem a testmérettel, hanem a koponya felépítésével, a becsült harapáserővel és a fogazattal áll szoros kapcsolatban.

„Összefüggést találtunk a rövid karok és a nagy, erőteljesen felépített fejek között” – mondta Charlie Roger Scherer paleontológus.

A változás mögött álló ökológiai nyomást a zsákmányállatok méretének drámai növekedése jelenthette. A T. rex korában a szauropodák a valaha élt legnagyobb szárazföldi állatokká nőttek, amelyek ellen a karmok és a karizom már keveset ért. „Ezek a fajok gyakran olyan területeken jelentek meg, ahol a zsákmány óriási volt. Egy 30 méter hosszú szauropodát karmokkal megragadni és rángatni nem épp ideális. A támadás és az állkapoccsal való kapaszkodás hatékonyabb lehetett” – magyarázta Scherer.

A jelenség nemcsak a T. rexre korlátozódott. A kutatók legalább öt, egymástól független theropoda-családban (köztük a tyrannosauridáknál, az abelisauridáknál és a carcharodontosauridáknál) azonosították a rövidülő karok és erősödő koponyák mintázatát.

Bár a karok elvesztették elsődleges szerepüket a vadászatban, nem váltak teljesen haszontalanná.

Korábbi becslések szerint egy T. rex még így is több mint 100 kilogrammot tudott megmozgatni egyetlen karjával, amit valószínűleg másodlagos feladatokra, például párzás közbeni kapaszkodásra vagy fekvésből való feltápászkodásra használt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

TUDOMÁNY
A Rovatból
Új szimulációk borítják a Naprendszerről alkotott képünket: az Uránusz holdjainak nem is szabadna létezniük
Számítógépes modellek azt mutatják, hogy az Uránusz holdjai a legtöbb esetben ütköztek vagy kirepültek a pályájukról. Rendkívül nehéznek bizonyult olyan fejlődési utat találni, amely mindkét bolygó holdrendszerét megkíméli.


A Naprendszer korai története egy kaotikus időszak volt, ahol bolygók lökődhettek ki a csillagközi térbe, a mai rend megmaradása pedig egy hajszálon múlhatott. Az egyik legelfogadottabb elmélet, a Nice-modell szerint

a külső Naprendszerben eredetileg nem négy, hanem akár öt vagy hat óriásbolygó is keringhetett, mielőtt a gravitációs instabilitás a felesleges jégóriásokat kilökte volna.

Egy új kutatás azonban éppen ennek a modellnek a következményeit vizsgálva jutott meglepő eredményre: a folyamat annyira erőszakos lehetett, hogy az Uránusz holdrendszerének szinte el kellett volna pusztulnia.

A Johns Hopkins University kutatóinak szimulációi azt tesztelték, mi történik a Jupiter és az Uránusz holdjaival azokban a forgatókönyvekben, amikor egy vagy két extra bolygó is részt vesz a korai bolygótáncban – írta a Space.com. A modellek túlnyomó többségében az Uránusz holdjainak pályája annyira megzavarodott, hogy ütköztek, kidobódtak a rendszerből, vagy pályájuk drasztikusan átrendeződött.

Bár a Jupiter holdjai nagyobb arányban maradtak épek, rendkívül nehéznek bizonyult olyan fejlődési utat találni, amely mindkét bolygó holdrendszerét megkíméli.

A kutatók szerint az eredményeknek több lehetséges magyarázata is van.

Az egyik, hogy az Uránusz holdjai valóban átestek ilyen ütközéseken, és a mai rendszer már egy újraformálódott állapotot tükröz.

A másik, hogy a Nice-modell jelenlegi formájában hiányos.

A harmadik lehetőség, hogy a Naprendszer egy rendkívül ritka és szerencsés eseménysoron ment keresztül, ami azt jelentené, hogy „a Naprendszer meglehetősen valószínűtlen instabilitási fejlődésének eredménye, amely szinte semmilyen mély találkozást nem tartalmazott az Uránusz és a többi óriásbolygó között”.

A tudósok ugyanakkor elismerik, hogy egy négy milliárd évvel ezelőtti eseménysor rekonstrukciója hatalmas kihívás.

Ahogy fogalmaztak: „Erősen valószínű, hogy az irodalomban szereplő egyik instabilitási modell sem tartalmazza pontosan azt a találkozási sorrendet, amely szükséges volna a Naprendszer minden részletének pontos reprodukálásához.”

A James Webb-űrteleszkóp felvételei minden eddiginél részletesebben mutatták meg a bolygó gyűrűit és holdjait, a legújabb kutatások pedig azt is tisztázták, hogy a jégóriás valódi színe nagyon hasonló a Neptunuszéhoz.

Ezek a fejlemények azért is fontosak, mert egyre több tudós véli úgy, hogy az Uránusz nagyobb holdjainak jeges felszíne alatt folyékony óceánok rejtőzhetnek. A bolygó légköréről közben kiderült az is, hogy a kén-hidrogén miatt jellegzetes, záptojásra emlékeztető szaga van.

Via Sciencealert


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk