„Potyogtak a könnyeim, amikor megláttam a nagymamámat és benne magamat” – Espi útja Ózdról Afrikába
Nsosso Espérance Ózdon nőtt fel. Apja kongói, anyja magyar. Mindketten orvosok. A debreceni egyetem után ebben a borsodi városban kaptak munkát, így ott alapítottak családot.
„Láttam, hogy a lányoknak milyen szép hosszú hajuk van, be lehet fonni, meg van frufrujuk, az enyém meg égnek áll” – emlékezik nevetve a most harminc éves Espi.
Gyerekként tudta, hogy apja messziről jött, hallgattak afrikai zenéket, ettek afrikai ételeket, de alapvetően nem játszott szerepet az életében, hogy ő egy másik kontinensről származik.
„Szerencsés vagyok, engem soha nem bántottak a bőrszínem miatt. Nem esik rosszul, ha jobban megnéznek. Én is megnézem a fekete embereket. Egyszerűen azért, mert fehér emberek között élek. Amikor egy számunkra nem megszokott alakot látunk, megnézzük. Én próbálom nem sokáig, nem feltűnően nézni, és ha észreveszi, akkor rámosolygok inkább.”
Szerinte mások sem azért nézik meg például őt, mert rosszat akarnak, egyszerűen érdekes, más, mint amit megszoktak.
Sokan mondják neki, milyen szépen beszél magyarul.
„Azt szoktam válaszolni, hogy köszönöm, de nem az én érdemem, egyszerűen én is itt születtem.”
Úgy éli meg, hogy ő az afrikaiak egy képviselője. Szívesen elmondja a családja történetét és mindent, amit Afrikáról tud.
„Ezáltal terhet veszek le magamról és nem arra gondolok, hogy ne nézzél, hagyjál békén, miért utálsz.”
Espi szerint az a legfontosabb, hogy foglalkozzunk az identitás kérdésével. Ismer olyan félvéreket, akik Magyarországon születtek, azt mondják, magyarok. Más a bőrszínük, de lélekben magyarok.
„Ez is rendben van, mindenki maga dönti el. Van olyan felfogás is, hogy félig ez vagyok, félig az vagyok. Ha valaki fejében nincsenek elrendezve ezek a kérdések, akkor tudnak igazán zavaróak lenni a kíváncsi tekintetek, hiszen maga az ember sem tudja, hogy mit gondoljon magáról. Ami viszont nincs rendben az az, ha sértő szavak hangzanak el és tettekben is megnyilvánul a diszkrimináció. Sajnos többektől hallottam szomorú történeteket, amelyek azt mutatják, hogy az elfogadás terén még van mit fejlődnie a társadalomnak.”
Az Aspirinről kapta a becenevét apja
Édesapjára nagyon büszke. Nsosso Michel egy nagyon apró faluban született, és pici kora óta segíteni akart, gyógyítani. Ötévesen egy iskola előtt üldögélt mindig, és ott kezdődött - ahogy a lánya mondja – a szárnyalása.
„Egy tanár behívta, hogy inkább bent üldögéljen. És ő ott mindent magába szívott, a tudást, a szeretet, a törődést, a gondoskodást” – meséli Espi elcsukló hangon.
Jól tanuló apja fiatal felnőttként ösztöndíjjal jött Magyarországra. Bukarestbe vagy Budapestre mehetett, a hangzás alapján döntött, utóbbi jobban tetszett neki.
Espi nagyapja nagyon akarta, hogy fia egyetemre járjon, és akkor talán még mélyebben hitték, hogy Európa egy álom, megváltoztatja az életüket.
Megszerezte a diplomát, az egyetemen pedig szerelmes lett és megházasodott. Ő nőgyógyászként, felesége gyermekorvosként dolgozik azóta is.
„Apának nagyon cuki beceneve volt: Aspro az Aspirinből. Ő tényleg kiskorától tudta, hogy orvos lesz.”
Az afrikaiak rendszerint sok nyelvet beszélnek, a törzsi nyelvek mellett a hivatalosakat is, nem volt gond a magyar.
„Pikk-pakk rájuk ragad, apa nagyon-nagyon szépen beszél magyarul. Két évig csak a nyelvet tanulta, utána vágott neki az egyetemnek.”
Apja ma már Franciaországban él. Michael azt mondja, mindig is érdekelte, milyen. Amikor megismerte, kiderült, ott a magyarnál felszereltebb, modernebb kórházak vannak, ráadásul nincs hálapénz.
"Egy beteg egyszer azt mondta, hogy azért nem foglalkoztam vele komolyan, mert kevés borravalót adott. Ez mélyen érintett, hiszen felesküdtem a beteggyógyításra. Olyan helyen szerettem volna dolgozni, ahol a munkáltató fizet a munkámért" - meséli Espi apja.
Amikor a gyerekei nagyobbak lettek, váltott. Immár 13 éve egy francia kisváros kórházában dolgozik. Kéthavonta jön Magyarországra, vagy a felesége látogatja meg kint.
Espi nagyon tiszteli apját azért, amin keresztülment a mostani életükért. "A több órás, mezítlábas gyaloglás az iskolába, az utcai közvilágításnál való tanulás, illetve a korgó gyomorral kelés és fekvés igen nagy kihívás elé állították. Kitartó és szorgalmas volt, ezért vallja, hogy a boldogulásához a tanuláson át vezet az út, Afrika felemelkedéséhez az oktatás a kulcs."
"Szeretem Magyaroszágot, ami diplomát, családot és otthont adott. Hálás vagyok" - mondja Michel. Szerinte érdemes minden nehézséget vállalni azért, hogy ma a lánya így meséljen róla.
Espi 20 évesen kapta élete legfontosabb ajándékát. Akkor vitte el apja a Kongói Köztársaságba, és szülőfalujába, Brazzavillebe.
„Gyerekekkel, felnőttekkel táncolni, énekelni, folyton pezsegni, pörögni. Azt gondolom, hogy ez a véremben lehet valahol. Van egy kis depresszív vonalam, ami valószínűleg azért is jött elő, mert nem volt meg az életemben ez a rész.”
Afrika sok könnyet hozott. A reptéren még nem érzékenyült el a sok rokon láttán sem, később jött a zokogás, amikor egy furcsa tükörbe nézett.
„Potyogtam a könnyeim, amikor megláttam a nagymamámat és benne magamat. A szeme, a kisugárzása, a szelleme én voltam. Nagyon-nagyon sírtam. 8000 kilométert utaztam, és megláttam egy embert, akiben magamra ismerek. Csodálatos volt.”
A nagynénje szobájában rengeteg képet talált saját magáról.
„Kicsi koromtól követte, mi van velem. Most is libabőrös vagyok ettől.
Nem is ismertem személyesen, nem játszottunk együtt soha, és ő végig tudott rólam. Nagyon megható volt.”
Szerinte azért várt az apja a nagy utazással, mert ehhez komoly lelki felkészülés kell.
„Kell egy nagy levegővétel, hogy most olyan helyre megyünk, ahol nem lehetnek elvárásaink. Különben nagyon sokkoló tud lenni, azt látni, hogy a rokonaim nyomorognak.”
Ő a szegénységet is máshogy látja már. Egy barátja, aki Burundiban is élt, azt mesélte, hogy neki ugyan voltak Afrikában pénzügyi problémái, de sokkal rosszabb, ahogy az emberek elszigetelődnek egymástól Európában, nem számíthatnak egymásra érzelmileg.
„Nem kell sajnálni az afrikaiakat. Nekik bizonyos szempontból rossz, de bizonyos szempontból nekünk is rossz.”
Espi szerint tanulhatunk az afrikaiaktól. Amerre ő járt, ott az emberek nem tévét néznek, hanem beszélgetnek egymással, és sokkal gyakrabban megérintik egymást, előfordul, hogy még a férfiak is kézen fogva járnak, és ebben nincs semmi furcsa.
Egy darabig szeretett volna kiköltözni, de aztán végiggondolta, hogy nehéz lenne hosszú távon távol lenni Magyarországtól, ahol a közvetlen családja, a barátai és kialakult élete van.
- meséli.
21 évesen kezdett el dolgozni a főként Kongóval foglalkozó Afrikáért Alapítványnál.
„Sokkal több afrikaival találkozhattam, tehettem az ottani gyerekekért, a fejlődésükért, oktatásukért. A rendezvényeken én vártam a legjobban, hogy végre táncolhassak, meg hallhassam a dobokat” – mondja nevetve.
Az alapítvánnyal eljutott a nagy Kongóba is, a Kongói Demokratikus Köztársaságba, sőt Tanzániába és Kenyába is. Ezért nagyon hálás.
Pár éve több helyen is kipróbálta magát, dolgozott már közösségi házban, kávézóban, iskolában, gyerekotthonban is. A gyerekek különösen közel állnak hozzá, de minden korosztállyal szívesen foglalkozik.
„Az idősektől nagyon sokat tanulhatunk. Rengeteget ad a bölcsességük, a nyugalmuk. Ők még odafigyelnek egymásra, és ez a mostani rohanó életből hiányzik. Az egyik kedves barátnőm játékeseteket szervez fiataloknak, abban is segítek. Nagyon szeretem, hogy nem muszáj elmenni bulizni, meg leinni magunkat ahhoz, hogy kellemes esténk legyen.”
A hivatását még keresi. Csak az biztos, hogy ahhoz szeretne hozzájárulni, hogy az emberek jobban érezzék magukat. Nem olyan régen a Közel Afrikához Alapítványnál dolgozhatott, most pedig újra az Afrikáért Alapítványnál van rendezvényszervezőként és önkéntes koordinátorként.
Az egész családjának fontos, hogy másokon segíthessenek. Az apja elsősorban a munkájával ment életeket, de már Kongóban is aktívan segít.
„Ő egy nagyon ambiciózus ember, nagyon-nagyon sok mindent szeretett volna megteremteni nekünk. Először felépítette a család életét, meg a biztonságát, és csak ezután ment vissza Kongóba. Olyan 15 évig egyáltalán nem ment haza, de ma már évente két-háromszor utazik ki, sokat önkénteskedik” - mondja Espi.
A nagybátyja, tanár, ő egy kis iskolát épített Brazzavillében. „Titokban csinálta, nem is kért segítséget, amíg nem volt igazán nagy szüksége rá.”
A munka befejezését apja és nagynénje finanszírozta.
Espi mindig is szociálisan érzékeny volt. Gyerekként társait korrepetálta angolból és magyarból. Fellépések, színdarabok szervezésével vette ki a részét a közösségépítésből. Pár éve egy barátjának nem volt pénze, Espi ekkor azt javasolta, tanítson neki franciát, mert annak a nyelvnek a megtanulását úgyis el akarta kezdeni. Később mások is csatlakoztak.
„Nem az volt a célom, hogy reményt adjak, de szerintem valamilyen szinten ez történt.”
Azt mondja, ez azért fontos neki, mert a neve kötelezi.
„Egészen kicsi koromtól mondogatta apa, hogy a nevem franciául reménységet jelent. Ez nagy felelősség. Úgy nőttem fel, hogy gyakorlatilag minden nap szembesítettek azzal, hogy reményt kell adjak. Mindegy, mit értettek ezalatt, akár azt, hogy viselkedjek jól vagy legyek sikeres. Én vidámságot és a változás, fejlődés lehetőségét szeretném elhozni az emberek életébe, szerintem erre vagyok én valamilyen remény.”
