Messze nem vagyunk még azon az úton, ami a legfeljebb 1,5 C fokos globális hőmérséklet-emelkedést biztosítja – ez áll az ENSZ éghajlatváltozási kormányközi testülete (IPCC) 3. munkabizottságának legutóbb nyilvánosságra hozott jelentésében. A Másfélfok sajtóklubjában Ürge-Vorsatz Diána, a CEU professzora, a 3. munkacsoport alelnöke ismertette és értékelte a dokumentumot.

A bevezetőben Vigh Péter, a Másfélfok vezetője hangsúlyozta, hogy a jelentés több mint 18 ezer tanulmány megállapításait összegezte és a benne foglaltak hosszú évekre meghatározzák a világ országainak teendőit a klímaváltozás megfékezésére.

Már a jelentés címlapja is sokat mondó: egy olyan 0 energiás, napelemes vidéki házat mutat, amelyet nehéz szociális helyzetben lévő lakói saját kezükkel építettek. Tehát egyszerre hasznos a klímaváltozás ellen és az emberi életminőség javítása terén.

Most vagy soha – összegezte három szóban a jelentés lényegét dr. Ürge-Vorsatz Diána és emlékeztetett arra, hogy minden figyelmeztetés ellenére a 2010-es években több szén-dioxid került a légkörben, mint valaha. Pedig már az 1992-es riói egyezményben kimondták, hogy a kibocsátásoknak tetőzniük és stabilizálódniuk kellene.

Előrelépés mutatkozik az energia, az ipari és az épületszektorokban, ezeknél a kibocsátás növekedésének aránya lefeleződött.

A 1,5 C fokost célt azonban csak akkor lehet elérni, ha minden szektorban azonnali és mélyreható csökkentést hajtunk végre.

Jelenleg 826 város és 103 legalább megyeszintű régió kötelezte el magát a nettó zéró kibocsátás célja mellett, és 56 országnak, köztük Magyarországnak van olyan klímatörvénye, amelyek az összkibocsátások felét lefedik.

Ugyancsak biztató, hogy egyes klímabarát technológiák - napelemek, szárazföldi energia, elektromos autók akkumulátorai – esetében az elmúlt évtizedben jelentős árcsökkenés ment végbe.

A jelenlegi tendenciák azonban csak a 3,2 C fokos emelkedés tartására elegendőek – figyelmeztetett a klimatológus.

A másfél fok tartásához 2025 előtt el kellene érni a kibocsátási csúcsot – tehát van rá három évünk – és 2030-ra a csökkentésnek 43%-osnak kell lennie, de még így is valószínű, hogy túllépjük ezt a határt. A hőmérséklet stabilizálását csakis nettó zéró CO2-kibocsátással tudjuk elérni. A jelentés ugyanakkor megállapította, hogy megvannak a lehetőségek az élet minden területén arra, hogy 2030-ra lefelezzük a kibocsátásokat.

– hangsúlyozta a professzornő, hozzátéve, hogy a mostani és a továbbiakban tervezett fosszilis infrastruktúra csak akkor térülne meg, ha azokat még évtizedekig használnák.

A váltás a repülés és a szállítás területén látszik a legnehezebbnek, mert a jelenlegi elektromos motorok, akkumulátorok ezekre még nem alkalmasak. Tudnunk kell, hogy épületeink állapota, felújításuk eredményessége évtizedekre meghatározza azok kibocsátását.

Mivel a mezőgazdaság adja a kibocsátásoknak 1/5-ét, ennek ellensúlyozására a legjobb módszer a természetes ökorendszerek, erdők, mocsarak, tőzeglápok, szavannák, füves területek helyreállítása. Ugyanakkor nem lehet elvárni azt, hogy a föld kompenzálja a más szektorok kibocsátás-csökkentését.

Az IPCC első ízben foglalkozott behatóan az egyéni cselekvés potenciáljával, ez az évszázad közepére 40-70%-kal is csökkentheti a kibocsátásokat.

Minél jobban vissza kell integrálni a természetet a városokba. Így kevesebb lesz a közlekedési dugó, csökken a légszennyezés, nő viszont a termelékenység és életminőség. Sokat tehetünk azzal is, ha egészségesebb, kiegyensúlyozottabb étrendre váltunk, helyi termékek fogyasztásával segítünk az élelmiszertermelés fenntarthatóságában.

A jelentés szerint 3-6-szorosára kell emelni a klímaváltozás mérséklését célzó befektetéseket. Ez nem kidobott pénz, mert gazdaság-fellendítő hatásuk lesz, és globálisan rendelkezésre is áll ehhez a szükséges tőke – mondta dr. Ürge-Vorsatz Diána.

Kérdésekre válaszolva a professzornő kifejtette, hogy egyfelől a leggazdagabb országok leginkább felelősek a kibocsátásokért, ugyanakkor ezek az államok és milliárdos polgáraik tehetnek a legtöbbet ellene, példamutatásképpen is. Emellett társadalmi feszültséget okozhat, ha olyan adókat vezetnek be, amelyekből a fejlődő országok fenntarthatóságát segítik.

Az egyéni cselekvés fontosságát abban is látja, hogy megadhatja az üzenetet a rendszerszintű cselekvésnek. Mindenképpen lesznek olyan szakpolitikai döntések, amelyek először kellemetlenül érintik a társadalmat és a döntéshozók ódzkodnak is tőlük – akár a városi közlekedés átalakításáról, vagy a karbonadókról van szó – de ha az első pillanattól kezdve bevonják az összes érintettet, könnyebb azok elfogadtatása.

Az esetleges kompenzációkkal kapcsolatban a klimatológus úgy vélekedett, hogy nem az energiaárak csökkentése a megoldás, hanem a jobb energiafelhasználásra való ösztönzés. De a fenntarthatóság egyik záloga az is, hogy csökkentsük az igényeinket.