Magyarországon, ahol a kormány évek óta azért küzd, hogy minél több gyerek szülessen, és ahol a népesség ennek ellenére csökken, furcsának tűnhet a túlnépesedés problémájáról beszélni.

Pedig a bolygó egésze szempontjából ez továbbra is komoly gond, ami kihatással van a globális felmelegedés elleni küzdelem sikerességére vagy sikertelenségére is.

Nálunk talán azok a drasztikus "megoldások" jutnak először az eszünkbe a túlnépesedésről, amelyeket Kínában próbáltak meg, ahol 1979-2013 között „egy gyermek” program során nők millióit sterilizáltak, és rengeteg lánymagzatot nem engedtek megszületni. De hasonló lépéseket tettek Indiában is, ahol 1975-77 között több mint 6 millió olyan férfit fosztottak meg nemzőképességétől, akinek több mint 3 gyermeke volt.

Volt idő, amikor nyugaton is nagyon komolyan vették a túlnépesedés jelentette veszélyt. 1972-ben a vezető politikusokat, közgazdászokat, tudósokat, diplomatákat egyesítő Római Klub megbízásából született meg A fejlődés határai (The Limits of Growth) című tanulmány, amely számítógépes modellezés nyomán azt jósolta, hogy a 20.század végére összeomlik a világrend, ha a népesség-növekedésnek és az erőforrások fogyasztásának trendje nem változik.

A katasztrófa azonban nem következett be.

Ennek fő oka a mezőgazdasági „zöld forradalom” volt, amely főleg Ázsiában, Indiában és Kínában teremtett százmillióknak a korábbinál nagyobb élelmiszer-biztonságot.

Ezzel egyidőben világszerte csökkeni kezdtek a születési ráták. Az iskolázottsági szint általános emelkedése azt eredményezte, hogy sok nő élni akart ebből adódó lehetőségeivel, ezért a korábbinál későbben vállaltak gyermeket, és kevesebbet. Közben egyre szélesebb körben engedélyezték az abortuszt és a fogamzásgátlást is.

Az 1960-as évek végi, évi 2%-os globális népességnövekedési ráta visszaesett alig több mint 1%-ra. Ma Európa nagy részén és Dél-Amerikában a termékenységi mutató 2,1 gyermek, ami az „újratermelési rátának” felel meg. Japánban, Dél-Koreában, Oroszországban és több kelet- és dél-európai országban a mutató ez alatt van és a lakosság csökken.

Így van ez Magyarországon is, ahol a termékenységi mutató a 2019-es adatok szerint 1,49 volt.

De még azokban a régiókban is csökken a termékenység, ahol a lakosságszám növekszik, mint például Dél-Ázsiában, Afrikában és a Közel-Keleten.

Azonban a termékenységi mutató csökkenése önmagában még nem oldja meg a túlnépesedés problémáját, akik ugyanis megszületnek, egyre nagyobb eséllyel maradnak életben és egyre tovább élnek.

1860-ban a gyermekhalandóság világszinten magasabb volt 40%-nál, ma 4% körüli, egyes fejlett országokban már 1% alatti.

Napjainkban Nyugat-Európában a várható életkor 80 év, de még Fekete-Afrikában is 60 év feletti, szemben a 100 évvel ezelőtti 44 évvel.

A modernizációnak, a javuló egészségügyi ellátásnak és általános higiéniai körülményeknek, valamint az orvostudomány fejlődésének köszönhetően az 1920-as évek 1,8 milliárdos lélekszáma az 1970-es évek közepére megkétszereződött, megközelítve a 4 milliárdot, és alig fél évszázaddal később már egy újabb duplázódás felé száguld.

2020-ban legalább 80 millió újszülött várható, kétszer annyi, mint amennyi halott – a koronavírus-járvány ellenére.

Az ENSZ előrejelzése szerint 2100-ig a globális népességnövekedés felét 9 ország adja majd, ebből nyolc fejlődő - India, Nigéria, Pakisztán, a Kongói Demokratikus Köztársaság, Etiópia, Tanzánia, Indonézia és Egyiptom – plusz a nagyarányú migrációnak és viszonylag fiatal lakosságának köszönhetően az Egyesült Államok.

2050-ben 9,7 milliárdan, 2100-ban pedig 10,9 milliárdan leszünk a Földön.

Bár nem mindenki ért egyet az ENSZ becslésével. A New Scientist idézi Wolfgang Lutz osztrák demográfust, aki szerint az ENSZ-modellek nem veszik figyelembe, hogy a fejlődő országokban gyorsabb a demográfiai átmenet, mint a mai fejlett országokban, és ahogy ez korábban bekövetkezett egyes ázsiai országokban, úgy fog történni Afrikában is: ahogy egyre több nő jut el magasabb iskolákba, annál kevesebb gyermek fog születni.

Lutz egy 2018-as publikációjában 2070 körülre jósolta, hogy bolygónk eléri a csúcsot, 9,5 milliárd embert.

Ha így is lesz, az tény, hogy a Föld erőforrásaihoz képest már most is nagyon sokan vagyunk, ami példátlan környezeti terhelést okoz, és hozzájárul más fajok eltűnéséhez, vagyis a biodiverzitás csökkenéséhez.

Persze ha a klímaváltozás felől közelítjük meg a túlnépesedés problémáját, akkor azt is meg kell néznünk, hogy honnan jönnek a káros kibocsátások.

A Világbank utoljára 2014-ben tett közzé összehasonlító adatokat a globális CO2-kibocsátásokról, amely 5 tonnás egy főre jutó átlagot állapított meg. Ez Kínában 7,5, az Egyesült Államokban 16,5, Ausztráliában 15,4 tonnára jött ki. Az OECD-országok átlaga 9,6 volt.

Ezzel szemben ugyanez az arány a legnagyobb népességű fejlődő országok közül Indiában 1,7, Nigériában 0,5, Pakisztánban 0,9, Etiópiában 0,1 tonnára jött ki. Ezekből az adatokból kiszámítható, hogy

160 etiópiainak kisebb a hatása a klímaváltozásra, mint egyetlen amerikainak.

Azóta persze egyes fejlett országokban csökkentek a kibocsátások, több fejlődőben viszont nőttek, miközben kialakult egy fogyasztásra éhes középosztály. Emiatt vélhetően kisebb lesz az életre szóló kibocsátás közti különbség egy ma született magyar és egy ma született indiai között, mint korábban volt.

Ami biztos, hogy a klímaválság megoldásával nem várhatjuk meg, hogy valóban csökkenjen a Föld lakossága. Most kell korlátozni a kibocsátásokat, hogy elkerüljük a katasztrofális globális felmelegedést.

Ehhez pedig a leghatékonyabb út nem a kínaihoz hasonló erőszakos születésszabályozás, hanem a fogyasztás-centrikus gazdasági modellek felülvizsgálata, és a személyes felelősség vállalása.

Mindenkinek a saját életét kell átgondolnia: mit teszünk mi magunk, hogy csökkentsük a káros kibocsátásunkat?