„Egy maroknyi földben több élet van, mint ahány ember él a bolygón” – beszélgetés dr. Drexler Dórával, az ÖMKi ügyvezetőjével
Napjaink globalizációjának egyik előnye, hogy a világ bármely táján, az év bármelyik időszakában hozzájuthatunk ugyanazokhoz a zöldségekhez, gyümölcsökhöz. Ez egyben a legnagyobb hátránya is: csapás a biodiverzitásnak, tönkreteszi a helyi termelést, generációk nőnek fel egyenízeken. Ezen a helyzeten igyekszik változtatni az Ökológiai Mezőgazdasági Kutatóintézet, amelynek ügyvezetőjével, Dr. Drexler Dórával beszélgetünk.
– Feladatunk az ökológiai gazdálkodás kutatása és fejlesztése, a szintetikus, kémiai növényvédő szerek és műtrágyák nélküli, fenntartható termelés előmozdítása. A problémára reflektálva: ha megnézzük a statisztikákat, az elmúlt 30 évben nettó zöldség-gyümölcs exportőr országból nettó importőrökké váltunk. Ez nemcsak nemzeti büszkeségünknek nem tesz jót, hanem a táplálkozásunk minőségének sem.
– A Föld Napja alkalmából kiadott közleményükben az „agrárörökségre” is felhívják a figyelmet. Én ugyan pesti gyerek vagyok, de emlékszem, hogy Zalából származó nagymamámmal rendszeresen jártunk piacra és én ötévesen tudtam a szőlők érésének sorrendjét a Csabagyöngyétől a Delaveráig. De ugyanígy ismertem a krumpli- és paradicsom-fajtákat is. Az ízük még most is a számban van.
– Nekem is megvan még az élményem a nagymama kertjéről, a vidéki rokonok névnapjairól, az ízek orgiájáról, hiszen kultúránkban az étkezés központi elem. Ma ott tartunk, hogy egy vidéki boltban gyakran sokkal silányabb a kínálat, mint Budapesten, ahol az ínyencboltokra van fizetőképes kereslet – miközben a minőségi alapanyagokat vidéken termelik meg. Ugyanígy, a legmagasabb minőséget képviselő bioélelmiszerek nyersanyagainak mintegy 80%-át exportáljuk, nem itthon dolgozzuk fel és fogyasztjuk el. Kutatásunk fontos célja ezért a helyi termékpályák, a rövid ellátási láncok erősítése is – például az olyan paradicsommal, amely minőségvesztés nélkül nagyjából a kert és a konyha közötti utat bírja ki. Fedezzük fel újra ezeket az ízeket és termesszük meg a biozöldségeket saját örömünkre.
– És még nem szóltunk a földrajzi determinációról: egy bizonyos tájhoz és az ott élő emberek ízléséhez kötődő ízekről.
– A tájfajta paradicsomokkal végülis egyfajta esélyt is adunk, hogy visszakerülnek az eredeti helyükre, Gyöngyösre, Ceglédre, Máriapócsra, Faddra, ahonnan annak idején begyűjtötték őket a génbank számára és amelyekről elnevezték őket. Kezdeményezésünktől függetlenül is vannak helyek, például Fóton, ahol már paradicsomfesztivált is tartanak az újra meghonosított tájfajtákból.
– Közismert, hogy a globális felmelegedés szempontjából az egyik legnagyobb „ökolábnyommal” járó emberi tevékenység a mezőgazdaság. Nemcsak azzal, hogy kiirtjuk az esőerdőket, hogy még több legelőt teremtsünk, hanem azzal is, hogy a világ egyik végéből szállítjuk a mezőgazdasági termékeket a másikba.
– A piac törvényei szerint ez is megéri, miközben borzasztóan fenntarthatatlan. Ha már itt tartunk, a két legfontosabb dolog, amin változtatnunk kellene a fenntarthatóbb mezőgazdaságért: az egyik a húsfogyasztás – nemcsak azért, mert egészségesebb is lenne a kevesebb hús, hanem azért is, mert óriási területeken termesztünk takarmányt állatok számára, ott, ahol emberi élelmiszert is elő tudnánk állítani. Például a takarmány szója egyrészt rendszerint messziről érkezik, másrészt pedig 90%-ban génmódosított. Ha a húsfogyasztást a felére csökkentenénk – ahogy nagyszüleink hetente legfeljebb 2-3 alkalommal ettek húst – már nagyon sokat tennénk a fenntarthatóságért; a másik pedig az élelmiszer-pazarlás.
Ezeken a dolgokon kellene a fogyasztói társadalomnak változtatnia, és megszűnne az a mesterséges vita, mely szerint az „ökotermelés azért nem járható út, mert alacsonyabbak a hozamok.”
– Amikor a Covid elkezdődött, sokan rádöbbentek, hogy mennyire fontos az egészség, és hogy ha kiirtjuk az esőerdőket, nem lesz a vadon élő, állatoknak, így például a denevéreknek élőhelyük. Tovább nő az állatról emberre terjedő betegségek, a zoonózisok kockázata. A fenntarthatóság és a helyi ellátás gondolata felerősödött. Ez nagyon pozitív hozadéka volt az amúgy szörnyű járványhelyzetnek. Most meg az orosz-ukrán háború miatt terjednek olyan, ezzel szöges ellentétben álló nézetek, hogy szántsunk fel mindent, a tájvédelmi területeket is, mert nem lesz mit enni.
Nem jó a globális függőség, hogy a szegényebb észak-afrikaiak azért éheznek, mert valahol máshol a világban háborúznak. Helyben, vagy a közelben kellene előállítani legalább annyit, hogy az emberek ne haljanak éhen. Most sokan megpróbálják ezt a helyzetet felhasználni arra, hogy aláássák az Európai Unió zöldpolitikai céljait, holott nem Európában lesz éhínség, hanem ott, ahol a megdrágult élelmiszereket nem tudják sem megtermelni, sem megfizetni.
– Vannak óvodásoknak szánt programjaik is. Ezt nagyon jó kezdeményezésnek tartom, mert saját unokáimon is látom, hogy mennyire fogékonyak minden új dologra. És a szemléletmód-váltást nem lehet elég korán elkezdeni.
– Az Ovikert-program Stiller Tamás séf kezdeményezése, amihez tavaly mi is csatlakoztunk. A tájfajta palántákat az óvodák kertjében is ültették, gondozták. Néhány éve Svájcban és Bajorországban voltunk tanulmányúton, ahol gyerekeknek mutatták meg, hogyan lesz a búzából kenyér, hogyan fejlődik egy kismalac. Rá kellett jönnünk, hogy ezek a mai gyerekeknek már nem egyértelműek, ezért meg kell nekik tanítani, hozzáférhetővé, élményszerűvé kell tenni. Emlékszem, amikor elmentünk a gyerekeimmel egy disznóvágásra, a fiunkat nem lehetett elvakarni onnan, minden érdekelte, mindent megfigyelt, mindenbe bekapcsolódott. Ezek az ismeretek nem ragadnak meg úgy bennük, ha csak könyvből kell megtanulniuk.
– És hogyan kertészkedjenek a városi emberek, a panelek lakói? Itt Óbudán látunk ugyan szép kis virágoskerteket, amelyeket az egyes lakóközösségek hoztak létre, de hol termeljünk zöldséget? A mi erkélyeink nem akkorák, mint mondjuk a római házak csodálatos teraszai, legfeljebb egy kis fűszerkertre alkalmasak. És nálunk még nem dívik a „vertikális zöldövezet”.
– A városi zöldségtermesztésre többféle koncepció is fejlődik egymással párhuzamosan. Az egyik például a hidropónia, amikor nem talajban, hanem steril tápoldatban nevelnek növényeket, és a városi pincékben rendeznek be növénytermesztő kamrákat, teljesen zárt körülmények között. A mi utunk az ökológiai gazdálkodásban teljesen más út.
Ezeket a természetes erőforrásokat kell jól és fenntartható módon hasznosítani, hogy élelmiszert állítsunk elő belőlük.
– Ma még a bioélelmiszerek többnyire drágábbak, mint a hagyományosak. Így, különösen egy olyan országban, ahol a lakosság nagyobbik része kevésbé tehetős, elég nehéz rávenni az embereket, hogy egészségesen táplálkozzanak.
– Fokozni lehet a tudatosságot, azt megértetni az emberekkel, hogy hosszú távon mi kerül többe: az, ha most egy kicsit jobb minőségű élelmiszert engedek meg magamnak, vagy ha később betegségek, környezeti problémák jelentkeznek, amik szorosan összefüggenek a táplálkozásommal. Az egyébként nagy baj, hogy az egészségesebb a drágább és nem az, ami a szennyezés nagy részét okozza. Éppen erre lehet megoldás a saját termelés, akár egy közösségi kertben. Egyik kolléganőm öt négyzetméteren több mint 50 kg zöldséget szüretel évente egy lakótelepen. Igaz, hogy időigényes és némi tudás is kell hozzá, de megvalósítható. És a tudatossághoz tartozik az is, hogy ne költsünk olyasmire, ami nem feltétlenül szükséges. Dohány, alkohol, a különböző kütyük, egyszer használatos játékok, de visszakanyarodhatok az élelmiszerpazarlásra is. Az is igaz viszont, hogy nálunk a biotermelők többsége kis gazdaságokban, nem ipari méretekben termel, ezért is kerülnek többe a termékeik. De az élelmiszerárak megugrásával csökkent ez az olló…
– Az emberiség egyik legnagyobb hibája, hogy igen kevesen tudnak, vagy mernek hosszú távban gondolkodni. Nyilván ez is a fogyasztói társadalom, a felgyorsult világ következménye, hogy mindenben azonnali eredményre törekszünk. Ezért olyan nehéz előrelépni a klímaváltozás elleni küzdelemben is.
– Nem véletlen, hogy a fenntarthatóság jelszava: „Kölcsönkaptuk a Földet az unokáinktól”. De ez a szemléletváltás valóban nagyon nehezen megy. Amikor én voltam gyerek, kaptunk könyveket a természetről, és nem volt bennük szó a kihalástól veszélyeztetett fajokról. Az én gyerekeimnél már benne vannak ezek, de mégsem fogjuk fel, mit kéne másképp tennünk, mert nem kötődünk hozzájuk közvetlenül, pedig az elvesztésük hatása érinteni fog minket is. Életmódot kellene változtatni. Ez épp olyan, mint amikor az ember elmegy az orvoshoz, de a betegségére nincsen gyógyszer, nem kell műteni, csak többet kellene mozognia, több zöldséget, gyümölcsöt kellene ennie, le kellene egy kicsit fogynia. És akkor a beteg azt mondja: „Ezek szerint nincs menekvés”. A legnehezebb a berögzültségeinket megváltoztatni, a mindennapi kényelmünket. Pedig tudjuk, hogy bajunk lesz belőle. Sajnos ugyanez történik „nagyban” is.
