Az ezermilliárd tonnás leszakadt jéghegy a tengerszintet nem emeli meg, de súlyos klímaproblémát okozhat – Vincze Miklós az Antarktisznál elszabadult jégtömbről
A hatalmas jéghegy elolvadásával tovább csökken a Föld fényvisszaverő képessége, ami ördögi körhöz vezet, mivel ez gyorsítja az olvadást - mondja a szakértő. De a fókák, pingvinek és különböző tengeri madarak életére is hatással lehet, ami történt.
Elszabadult, leszakadt, megindult – ezekkel a szavakkal írta le a világajtó nagy része a Föld egyik legnagyobb jéghegyének mozgását. Az A23a névre keresztelt jéghegy közel ezermilliárd tonna tömegű és mintegy 4000 négyzetkilométer kiterjedésű. Ez a terület nagyjából megfelel Győr-Moson-Sopron és Csongrád-Csanád megye méretének, vagy épp New York háromszorosának.
Érthető tehát, ha az emberek a hírt olvasva egészen baljóslatú forgatókönyvekkel is számolnak. De mi is történt pontosan, milyen problémát okozhat a jéghegy, és mit jelent ez a klímaváltozás szempontjából? Erről kérdeztük Vincze Miklóst, a HUN-REN-ELTE MTA–ELTE Elméleti Fizikai Kutatócsoport tudományos főmunkatársát.
– Leszakadt a világ legnagyobb jéghegye az Antarktisznál – ez a mondat szerepelt a legtöbb hazai és nemzetközi hír címében. Ennek mindegyik része korrekt?
– A 4000 négyzetkilométer valóban nagyon nagynak számít. Fogalmazzunk úgy, hogy mióta műholdakkal meg tudjuk figyelni a jéghegyeket, ez a legnagyobb. Ez nem jelenti azt, hogy biztosan „a valaha volt”, de előkelő helyet foglal el a legnagyobbak között, amióta mérni tudjuk. Ezeket a mozgásokat elég nehéz megfigyelni, mert általában olyan helyen történnek, ahol senki nincs. A 70-es, 80-as évek óta van az a lehetőség, hogy az űrből rendszeresen monitorzzunk, és így meg tudjuk állapítani, mikor válnak le. Ilyen esetekben az is érdekes kérdés, hogy mi az, amit a leválás pillanatának lehet tekinteni. Ez a jéghegy már 1986-ban levált, és azóta ott maradt a Weddel-tengerben.
Kétféle jégtakarót tudunk elkülöníteni: az egyik a vízjég, a másik a szárazföldi jég. Azt kell mondjam, a klíma szempontjából ez a mostani, a vízjég a kevésbé érdekes és veszélyes.
Általánosan elfogadott állítás, hogy olvadnak a jéghegyek, emiatt emelkedik a vízszint. Akár otthon is elvégezhetjük azonban azt az egyszerű, általános iskolás kísérletet, hogy fogunk egy vödör vizet, beledobunk egy jégdarabot, és megnézzük, hogy mi történik, miközben a víz tetején úszó jégdarab olvad. Megdöbbenve fogjuk látni, hogy nem változik a vízszint. Ennek magyarázata egyszerű: a jég sűrűsége kisebb, és úgy merül bele a vízbe, hogy pont annyi vizet szorít ki, mint amennyi bemerül belőle. Azaz, ha felolvad, a vízszint nem változik, csak jégnek a víz tetején lévő része eltűnik.
A vízjégtáblák, mint amilyen az A23a is, jelezhetik azt, hogy melegedési folyamatok zajlanak, de ezek nem növelik a vízszintet.
Ami ténylegesen növeli, az az a fajta jég, ami szárazföldi talapzatról olvad bele a vízbe. Klímaváltozás szempontjából tehát azok az érdekesebb jelenségek, amik a szárazföldi jégtakaró olvadásával kapcsolatosak.
– Ez akkor azt jelenti, hogy klímaváltozás szempontjából nincs mitől tartanunk?
– Sajnos nem. Az Antarktiszon leszakadt jégtakaró a közeljövőben kiszabadul a Weddel-tengerből, ami egy óriási, védett öböl, majd belekerül a legnagyobb vízhozamú, nyugatról kelet felé tartó antarktiszi cirkumpoláris áramlásba. Ott az óceáni áramlásokhoz képest iszonyatos sebességgel kezd majd sodródni kelet felé, de egyúttal észak felé is fordul majd. Ezen közben hetek, vagy talán inkább hónapok alatt teljesen felolvad majd. Mint mondtam, ez nem fogja emelni a vízszintet, mégis van egy kimérhető hatása a klímaváltozásra.
Azzal ugyanis, hogy felolvadnak ezek a vízjégtáblák, kevésbé lesz fehér a Föld. Ez azért probléma, mert kisebb lesz a bolygó fényvisszaverő képessége, hiszen a fehér felületek verik vissza legjobban a fényt. Így, közvetett módon, ezek hozzájárulnak a felmelegedéshez.
Ez egy úgynevezett pozitív visszacsatolás: ha melegszik a bolygó, megolvad a jég, csökken a fehér felület, vagyis a fényvisszaverő képesség, emiatt még jobban melegszik, és így tovább, beindul egy körforgás. Ennek a jelenségnek tehát a klíma szempontjából nem az az érdekes hatása, hogy növeli a vízszintet, hisz ezt nem teszi, hanem az úgynevezett jégalbedó-visszacsatolás – az albedó a fényvisszaverő képességet jelenti. A lényeg, hogy hiába vált már le ez a rész az összefüggő antarktiszi jégtakaróról 1986-ban, eddig az óceáni áramlások annak kedveztek, hogy ott tudjon maradni a védett öbölben. Ezek a leszakadások egyébként viszonylag gyakoriak: például idén januárban is leszakadt egy Budapest méreténél háromszor nagyobb jégtábla. Még azt sem mondanám, hogy a gyakoriságuk mostanában felgyorsult volna, és abban sem lehetünk teljesen biztosak, hogy ez a melegedés következménye, mert 40-50 évnél régebbről nincsen erről adatunk. Ilyen szempontból nagyon torzított a mérésünk.
– Tehát ami történt, annak nincs is köze a klímaváltozáshoz?
– Ezt kicsit nehezebb megmondani. Mivel a leválás 86-ban megtörtént, a Weddel-tengeren belüli áramlások a fő okai, hogy most jutott oda a helyzet, hogy a jéghegy elinduljon. Azt is meg kell jegyezni, hogy ott, délen évszak szerint is most kezd el melegedni az idő. Fogalmazhatunk úgy is, hogy mindig ilyenkor van a „szezonja” a jéghegyek leválásának. Valószínűleg így is legalább részben a klímaváltozás számlájára lehet írni a dolgot, mert tény, hogy egyre több ilyen leválást látunk az elmúlt két évtizedben. De tény az is, hogy túl rövid az adatsorunk, amiből dolgozhatunk. Az mindenesetre sokkal biztosabb, hogy érzékelhető módon visszahat a klímaváltozásra.
– Ahogy említette, ez a levált jéghegy heteken-hónapokon belül el fog olvadni. Addig okozhat még bármilyen szinten komolyabb problémát?
– Többféle gondot is okozhat. Egyrészt az olvadásával is megváltoztathatja a helyi viszonyokat, és ez például
a Déli-Georgia-szigeteknél beleszólhat a nagy számban jelen lévő fókák, pingvinek, különböző tengeri madarak életébe – különösen azért, mert ott párzási helyük van, évente egyszer ezek az állatok ide járnak egy nagy, Woodstock-jellegű „szerelmi” eseményre.
Különösen nagy galibát tud okozni a jéghegy, ha itt nagyobb darabban, még az olvadás előtt jelenik meg. Másrészt egy hatalmas jéghegy valamennyire a hajózást is befolyásolja. Hála istennek navigáció szempontjából már jobb a helyzet, mint mondjuk 111 évvel ezelőtt, a Titanic katasztrófájának idején: minden hajó megkapja a műhold alapú update-eket, hogy hol vannak a nagyobb méretű jéghegyek. Ettől függetlenül a nagyobb jégdarabok jellemzője, hogy nem maradnak mindig ekkorák, folyamatosan feldarabolódnak, ami nem könnyíti meg a pontos helyek detektálását. Különösen azért, mert az óceáni áramlás tipikusan olyan, hogy attól, hogy két dolog egymáshoz közel belekerül a vízbe, azok nagyon másfelé tudnak elsodródni.
– Általánosan és globálisan mire figyelmeztethet az, hogy ilyen hatalmas jéghegyek elszabadulnak? Ez egy „normális” geológiai jelenség, vagy egyre több és nagyobb ilyenre számítsunk?
Az szinte véletlenszerű, hogy mekkora darabok szakadnak le, de a trend egyértelmű. Vagyis a Földnek a fehérrel borított része ez elmúlt évtizedekben folyamatosan csökkent. Ennek az egyik megnyilvánulása ez.
Ha stílszerűen akarok fogalmazni: ez ennek a jéghegynek a csúcsa – és mivel a kevesebb fehér felület miatt magasabb a hőmérséklet, attól pedig még kisebb a fehér felület, ezt abszolút tekinthetjük egy ördögi körnek is.
Elszabadult, leszakadt, megindult – ezekkel a szavakkal írta le a világajtó nagy része a Föld egyik legnagyobb jéghegyének mozgását. Az A23a névre keresztelt jéghegy közel ezermilliárd tonna tömegű és mintegy 4000 négyzetkilométer kiterjedésű. Ez a terület nagyjából megfelel Győr-Moson-Sopron és Csongrád-Csanád megye méretének, vagy épp New York háromszorosának.
Érthető tehát, ha az emberek a hírt olvasva egészen baljóslatú forgatókönyvekkel is számolnak. De mi is történt pontosan, milyen problémát okozhat a jéghegy, és mit jelent ez a klímaváltozás szempontjából? Erről kérdeztük Vincze Miklóst, a HUN-REN-ELTE MTA–ELTE Elméleti Fizikai Kutatócsoport tudományos főmunkatársát.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Nem csak a munkát, az áramot is elveszi – Egyre fenyegetőbb az AI energiaéhsége, amit velünk fizettethetnek meg a cégek
A generatív AI térnyerésével rohamosan nő az adatközpontok villamosenergia-fogyasztása. A szakértők figyelmeztetnek: a technológiai forradalom megfelelő energiaellátás híján megtorpanhat, és mindenre hatással lehet, az energiaipartól a háztartások rezsiköltségéig.
A mesterséges intelligenciát gyakran tisztán digitális jelenségnek tekintjük, amely a bitek és algoritmusok megfoghatatlan szintjén működik, de valójában minden egyes AI-val generált kép, vagy ChatGPT-ben keletkezett válasz mögött mérhető energiafogyasztás áll. A háttérben hatalmas szerverközpontok dolgoznak, amelyek ásványi anyagokból készült chipekkel és félvezetőkkel teli számítógépparkokat működtetnek – és ehhez jelentős mennyiségű villamosenergia kell. Amennyiben tehát az AI fejlődését és terjedését vizsgáljuk, a számítástechnikai kihívások mellett figyelembe kell venni az infrastrukturális és ökológiai korlátokat is.
Bármennyire ígéretes az AI, a növekedésének van egy nagyon is kézzelfogható határa, amire Sam Altman, az OpenAI vezérigazgatója nemrég egy kongresszusi meghallgatáson világított rá. Mint mondta, „idővel a mesterséges intelligencia költsége össze fog érni az energia költségével”.
Altman a Time szerint arról is beszélt, hogy hiába válnak egyre automatizáltabbá és olcsóbbá a chipgyártási és hálózati folyamatok, egy elektron energiaigénye akkor sem lesz kisebb, vagyis a számítási feladatok fizikai energiaigénye adott, és nem csökken zéró alá. Végső soron tehát egy érett AI-gazdaságban az „intelligencia” előállításának határköltsége megközelíti az elektromosság határköltségét.
Még konkrétabban: hogy mennyi AI-t kaphatunk, „azt az energia bősége korlátozza” – magyarázta Altman.
A forradalmi AI-termékeket fejlesztő cég vezetője világossá tette: az energetikai innováció és az AI képességei között közvetlen kapcsolat keletkezik, így azok a régiók, amelyek bőségesen, megbízhatóan és olcsón tudnak energiát biztosítani, döntő előnyre tesznek szert a számítási kapacitás terén.
Energiakorlátok: lesz-e elég áram az AI-hoz?
Az, hogy az innováció egyik kulcsa az energia, már napjainkban is tetten érhető. Egyes becslések szerint csak az Egyesült Államoknak akár további 90 gigawatt teljesítményre – tehát pluszban nagyjából 60 paksi atomerőműre – lenne szükség az adatközpontok ellátásához a következő években. A City Journal szerint Altman ezért figyelmeztetett arra, hogy az energiaellátás fejlesztése a legfontosabb stratégiai beruházás. „Nem jut eszembe semmi, ami hosszú távon fontosabb lenne, mint az energia” – fogalmazott az amerikai szenátus energiaügyi bizottsága előtt.
Azok az országok vagy vállalatok tehát, amelyek képesek nagy mennyiségben tiszta energiát előállítani, lényegében meghatározzák majd, hogy mi válik lehetségessé az AI-fejlesztésben.
És Kína már most globális vezető szerepben van a megújuló energia területén, ráadásul az évtized végére a világ teljes megújuló kapacitásának közel felét birtokolhatja majd. Jól látszik, hogy az AI-verseny könnyen energiaversennyé alakulhat: az nyer, akinek több és tisztább energiája van az AI rendszerek üzemeltetésére.
És ennek hatása a mindennapokban is érezhető lesz – jósolta a BloombergNEF, Elon Muskra hivatkozva. A robotikai és AI-forradalomra készülő Tesla-vezér nyilatkozata szerint „jelenleg chiphiány van, egy év múlva transzformátorhiány, két év múlva pedig áramhiány lesz”. Mark Zuckerberg szintén tett erre utaló jelzést, amikor nemrég kijelentette: a Meta azonnal nekilátna több adatközpont építésének, ha kapna hozzá elegendő villamosenergiát.
Az adatközpontok energiaellátása már napjainkban sem egyszerű.
A világ legnagyobb adatközpontjainak otthont adó Észak-Virginiában a szerverparkok már kb. 2,5 gigawatt kapacitást kötnek le, ami a térség áramszükségletének kb. 20 százalékát jelenti, és a szakértők arra számítanak, hogy az igények évi 25 százalékkal nőnek. Pedig már 2022-ben (a ChatGPT szabadon engedése előtt) előfordult, hogy egy helyi áramszolgáltató átmenetileg kénytelen volt leállítani az új adatközpontok hálózatra kapcsolását, mert nem tudta garantálni az ellátásukat. Hasonló helyzet állt elő Írországban, ahol a Dublin környéki adatközpontok – szintén 2022-ben – felemésztették az ország teljes áramfogyasztásának 21 százalékát – szemben a 2015-ös öt százalékkal. Itt a hatóságok moratóriumot hirdettek új adatközpontok létesítésére.
A példák jól jelzik: könnyen előfordulhat, hogy a hagyományos hálózatfejlesztés nem tud lépést tartani az AI-központok energiaigényével.
Ugrásszerű növekedés indult, a tettes az AI
A mesterséges intelligencia széleskörű használata miatt az elmúlt években érezhetően megugrott az emberiség energiaigénye. A fordulópont 2020 körül érkezett el: egy évtizednyi viszonylagos stagnálás után az adatközpontok villamosenergia-igénye hirtelen növekedésnek indult, egyrészt az AI modellek szaporodása, másrészt pedig a COVID-időszak távmunkatrendje miatt. A fogyasztás meredeken emelkedni kezdett, leginkább a szerverparkok növekvő igénybevételének köszönhető.
Az amerikai Környezet- és Energiakutató Intézet becslései szerint az adatközpontok áramfelhasználása már 2022-ben elérte a 176 terawattórát az Egyesült Államokban (ami több mint kétszerese a néhány évvel korábbinak), miközben a globális adatközpontok energiafelhasználása 460 TWh lehetett. Az MIT riportja összehasonlításképpen azt írja, ha az adatközpontok önálló országot alkotnának, akkor már az AI jelentősebb térnyerése előtt, 2022-ben a világ 11. legnagyobb áramfogyasztójának számítottak volna, pedig ez sehol sincs a jelenlegi áramfelhasználáshoz képest.
A kutatók úgy számolnak, hogy az adatközpontok már 2026-ban elérik az 1050 terawattórás energiaigényt, amivel – megint csak országként kezelve – az ötödik legnagyobb felhasználóvá válnak, és Japán, illetve Oroszország közé jönnek fel a világranglistán.
Ez őrületesen gyors változás. Amerikai példával érzékeltetve: az AI-ra specializált szerverek éves fogyasztása 2017-ben még alig két terawattóra volt, 2023-ra viszont már elérte a 40 terawattórát, ami hússzoros növekedés – úgy, hogy csak a ChatGPT 2022-es megjelenését követő egyetlen év alatt megháromszorozódott az energiafelvételük.
Mit mutatnak az előrejelzések 2030-ra és 2040-re?
A fentebb írt tendencia folytatódni látszik, ami az évtized végére sokkoló mértékű energiaigényt jelez előre. A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) elemzése azt mutatja, hogy a globális adatközpontok villamosenergia-fogyasztása 2030-ra a jelenlegi több mint a kétszeresére nő, és eléri a 945 terawattórát.
Ez kb. 475 paksi atomerőmű, és csaknem annyi áram, mint amennyit a 125 milliós lakossággal rendelkező Japán teljes gazdasága fogyaszt.
De menjünk még tovább a belátható jövőben: a Rystad Energy nemrég közzétett előrejelzése 2040-re már közel 1800 terawattóra fogyasztást vetít előre – ez nagyjából annyi energia, amennyivel 150 millió amerikai háztartást lehetne ellátni, egy teljes éven át.
Verseny az energiaforrásokért: merre tovább?
Az előttünk álló legnagyobb kihívás az, hogy milyen energiaforrásokkal és hogyan tudjuk kielégíteni az AI által gerjesztett plusz igényt. A jelenlegi trendek alapján a villamosenergia előállításának diverzifikációjára elengedhetetlennek tűnik. Az IEA azt látja, hogy az adatközpontok növekvő áramszükségletét számos forrásból fedezheti a világ, és ebben főszerepet játszhat a szél- és napenergia mellett a földgáz is, hiszen ezek költséghatékonysága és elérhetősége igen kedvező a kulcspiacokon. Fontos megjegyezni ugyanakkor, hogy a megújulók termelése még mindig erősen időjárásfüggő, így sokan fordulhatnak majd az atomenergia felé.
A Goldman Sachs elemzői ezzel kapcsolatban azt írják, hogy 2030-ig globálisan 85–90 GW új nukleáris kapacitásra lenne szükség ahhoz, hogy az adatközpontok várható többletigényét teljes mértékben atomenergiával fedezzük. Reálisan azonban ennek csak a töredéke épül meg: a riport szerint világszinten a szükséges atomkapacitás kevesebb mint tíz százaléka áll majd rendelkezésre az évtized végére.
Ennek oka az, hogy bár az atomenergia megbízható és közel zéró kibocsátású, az új erőművek létesítése időigényes és drága.
Rövid távon tehát valóban a földgáz és a megújulók kombinációja töltheti be a tátongó űrt. Egy iparági felmérés kimutatta: megfelelő energiatárolással (vagyis akkumulátorokkal kiegészítve) a szél- és napenergia egy adatközpont igényének 80 százalékát is fedezheti, viszont a fennmaradó időre (amikor például nem süt a nap vagy szélcsend van) hagyományos energiaforrásokra van szükség a folyamatos ellátáshoz.
A jelenlegi trend azt mutatja, hogy sok új adatközpont – főleg Ázsiában és Észak-Amerikában –földgáztüzelésű erőművekhez csatlakozik, mivel ezek tudják azonnal kiszolgálni a gyorsan növekvő igényeket. A hagyományos megoldásnak ugyanakkor ára van: ha a globális adatközpont-kapacitás bővülését 60 százalékban földgázerőművek biztosítják, az évente további 215 millió tonna karbonkibocsátást jelentene 2030-ra, ezzel a világ energiaipari emissziójának kb. 0,6 százalékát adná.
Sorra vásárolják fel az atomenergia-kapacitásokat
A techcégek felismerték a helyzet komolyságát, és már most jelentős lépéseket tesznek az energiaellátás biztonságáért. A legnagyobb felhőszolgáltatók (mint a Google, az Amazon, a Microsoft vagy a Meta) a világ legnagyobb zöldenergia-vásárlói közé léptek: összesen több mint 70 gigawatt kapacitásra kötöttek hosszú távú áramvásárlási szerződéseket. A BloombergNEF szerint az is jól látható trend, hogy a tiszta, folyamatos ellátás reményében a vállalatok újra az atomenergia felé fordulnak.
A Microsoft például nemrég szerződött a hírhedt (1979-ben súlyos reaktorbalesetet szenvedett, majd 1985-2019-ig működő) Three Mile Island atomerőmű 2027-28-as újraindítására, hogy aztán a teljes termelését az adatközpontjai üzemeltetésére fordítsa, míg az Amazon 2023-ban úgy, ahogy van, megvette egy pennsylvaniai atomerőmű melletti adatközpont teljes kapacitását, a Google pedig rendelt hét darab kis moduláris reaktort.
A technológiai szektor tehát korábban nem látott mértékben invesztál az energiatermelésbe, viszont akadályokba ütközik a szabályozó hatóságok szintjén, mivel azok nem feltétlenül nézik jó szemmel, hogy milyen biztonsági feltételek mellett és mennyi kapacitást foglalnak be, illetve ezzel milyen hatást gyakorolnak az áram piaci árára.
A hosszabb távú megoldást sokan a technológiai áttörésektől remélik. Az összes energiaforrás turbófokozatra kapcsolása mellett megjelent az igény az innovációra, így a fúziós energia ígérete is egyre többeket vonz. Altman személyesen is befektetett például a Helion nevű fúziós startupba, amellyel a Microsoft ugyancsak megállapodást kötött. Ez a cég 2028-ra ígéri, hogy az első kísérleti fúziós erőműve már képes lesz áramot termelni.
Az AI energiafogyasztását a lakossággal és a kisfogyasztókkal fizettethetik meg
Az energiaigény növekedése – amennyiben a kínálat nem tart lépést az igényekkel – óhatatlanul az árak emelkedéséhez vezet. Az Egyesült Államok Elnöki Hivatalának Gazdasági Tanácsa (CEA) nemrég kiszámolta: ha nem történik kellő volumenű beruházás az energiatermelésbe, 2030-ra az áramárak 9–58 százalékkal nőnek a megnövekedett kereslet miatt. Ez a Fox Business elemzése alapján minden fogyasztót érinteni fog.
A kiemelkedően sok áramot használó vállalatok – mint az AI-központok – mindazonáltal szintén magasabb díjat fizethetnek majd, hogy finanszírozzák a hálózatfejlesztést, de ezeket a plusz terheket aligha akarják benyelni. Félő, hogy a vállalatok megemelkedett költségei rejtve maradnak vagy szétterülnek, és végső soron a háztartások és kisfogyasztók viselik majd az AI energiaéhségének terheit. Mark Wolfe, az amerikai Nemzeti Energiatámogató Igazgatók Szövetségének ügyvezetője a CBS Newsnak azt mondta, „a szolgáltatók versenyt futnak az egekbe szökő AI- és felhőigények kielégítéséért, ezért új infrastruktúrát építenek majd és emelik a díjakat – gyakran bármiféle átláthatóság és lakossági beleszólás nélkül.
Ez magasabb villanyszámlát jelent a hétköznapi háztartásoknak, míg a techcégek jól járnak a zárt ajtók mögött nyélbe ütött kedvezményes alkukkal.”
A következő években tehát várhatóan nőni fog az energiaár a mesterséges intelligencia térnyerése miatt, akár közvetlenül (a felhőszolgáltatások drágulása révén), akár közvetetten (a villamosenergia árában realizálódva). Ebbe az irányba mutat az is, hogy sok vállalat már most jelentős összegeket költ AI-infrastruktúrára: a City Journal szerint a legnagyobb tech cégek 2023-ban kb. 300 milliárd dollárt fordítottak AI-adatközpontokra világszerte, és ez az összeg 2030-ra elérheti az évi ezermilliárd dollárt is. És minden 100 milliárd dollárnyi új adatközpont-beruházás nagyjából ugyanekkora összegű energiaszámlát jelent évtizedes távlatban. Ebből világosan kitűnik, hogy az energiaköltség az AI költségének meghatározó elemévé válik.
Az energia-infrastruktúra gyors bővítése rengeteg pénzbe kerül, amit végső soron a fogyasztók és az adófizetők állhatnak.
Ha az AI miatt trillió dolláros nagyságrendben kell beruházni új erőművekbe és hálózatfejlesztésbe, az valószínűleg megjelenik az adókban vagy az energiaárakban. Ezáltal joggal merül fel az aggodalom, hogy a cechet a háztartások fizetik meg, miközben a hasznot a nagy technológiai cégek fölözik le. A társadalmi igazságosság szempontjából kérdés, hogy helyes-e az általános energiaár-emelkedés terhére kielégíteni az AI energiaigényét. További aggály, hogy az energiaellátás javára esetleg más területektől (pl. oktatás, egészségügy) vonnak el erőforrásokat – legalábbis abban az esetben, ha a kormányok mindent az energiabővítésnek rendelnek alá.
Mit érzékelnek a felhasználók az AI energiaéhségéből?
Jelenleg szinte semmit. Amikor valaki beír egy kérdést a ChatGPT-be, nem látja, hogy a válasz mögött mennyi áram ég el – és az átlagfelhasználó erre nem is gondol. Pedig egy MIT-kutatás szerint egy ChatGPT-lekérdezés nagyjából ötször több elektromos energiát használ el, mint egy egyszerű Google-keresés. A különbség oka az, hogy az AI-modell párhuzamos számításokat végez a válasz generálásához, ami több processzort és ezáltal több energiát mozgat meg. Ez ugyanakkor a háttérben történik, így a felhasználó ugyanúgy egy pár másodperces választ lát a képernyőn, mintha csak egy keresést indított volna. Az energiafogyasztás ezen a szinten tehát rejtve marad.
Közvetetten azonban a felhasználók is találkozhatnak az AI energiaéhségének hatásaival. Ahogy fentebb fejtegettük, a villanyszámlák emelkedése vagy az energiaszolgáltatók új díjszabásai mögött részben az áll, hogy ki kell szolgálni az adatközpontok igényeit. Ha az energiaárak jelentősen nőnek, az hat a gazdaság minden területére – így a digitális szolgáltatások beárazására is. Elképzelhető tehát, hogy idővel az ingyenesen vagy olcsón használt AI-alkalmazások díjkötelessé válnak vagy drágulnak, hogy a szolgáltatók fedezni tudják az energiaköltségeket.
A nagy technológiai cégek üzleti modelljében eddig gyakran elveszett az AI- és felhőszolgáltatások költsége, de ha tovább nő, előbb-utóbb megjelenik a felhasználói oldalon.
David Cahn, a Sequoia Capital partnere kiszámolta, hogy a nagy AI-beruházások megtérüléséhez globális szinten akár évi 600 milliárd dollárnyi bevételt kellene termelni az AI-szolgáltatásokból – ami fejenként nagyjából 600 dolláros (több mint 200 ezer forintos) éves kiadást jelentene az egymilliárd legjobban kapcsolódó felhasználó számára.
Az energiakínálat bővítése és az energia-infrastruktúra fejlesztése tehát nem pusztán az AI energiaéhségének kiszolgálása, hanem befektetés is a jövőbe. Ha sikerül fenntartható módon kielégíteni a növekvő energiaigényt, az megalapozza a mesterséges intelligencia további fejlődését és az abból származó előnyöket. Az emberiség olyan produktivitási és innovációs ugrást érhet el, ami felgyorsíthatja a gazdasági növekedést és számos problémára megoldást kínálhat. A technológia egyik legígéretesebb hozadéka összességében a nagyarányú termelékenységnövekedés lehet – ami minden gazdaságban a hosszú távú jólét kulcsa.
A mesterséges intelligenciát gyakran tisztán digitális jelenségnek tekintjük, amely a bitek és algoritmusok megfoghatatlan szintjén működik, de valójában minden egyes AI-val generált kép, vagy ChatGPT-ben keletkezett válasz mögött mérhető energiafogyasztás áll. A háttérben hatalmas szerverközpontok dolgoznak, amelyek ásványi anyagokból készült chipekkel és félvezetőkkel teli számítógépparkokat működtetnek – és ehhez jelentős mennyiségű villamosenergia kell. Amennyiben tehát az AI fejlődését és terjedését vizsgáljuk, a számítástechnikai kihívások mellett figyelembe kell venni az infrastrukturális és ökológiai korlátokat is.
Bármennyire ígéretes az AI, a növekedésének van egy nagyon is kézzelfogható határa, amire Sam Altman, az OpenAI vezérigazgatója nemrég egy kongresszusi meghallgatáson világított rá. Mint mondta, „idővel a mesterséges intelligencia költsége össze fog érni az energia költségével”.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Közelít a „városgyilkos” aszteroida – A tudósok szerint növelni kell a bolygóvédelmi intézkedéseket
A minden idők legveszélyesebb aszteroidájának kikiáltott égitest a számítások szerint elkerüli a Földet, de mégsem nyugodhatunk meg teljesen. A Holdat eltalálhatja, és ha így lesz, azt mind meg fogjuk érezni.
Nemrég írtunk róla, hogy a tavaly év végén, a chilei ATLAS távcsőrendszerrel felfedezett 2024 YR4 jelű kisbolygó földi becsapódásának esélye szinte nullára csökkent, de ezzel párhuzamosan megugrott a lehetősége annak, hogy égi kísérőnk, a Hold felszínébe csapódik. A belátható időn belül, 2032 végére várt esemény éppen a Föld felőli oldalon történhet meg, így szabad szemmel is láthatnánk, amire kb. 5000 éve nem volt példa.
Bár csak 60 méteres (vagyis kb. akkora, mint a Szent István-bazilika oldaltornyai), ez az aszteroida képes lenne egy kisebb régió vagy város elpusztítására a Földön.
A 2024. december 27-i felfedezés óta aktívan megfigyelt égitest becsapódási esélyét hónapokon át egyre magasabbra módosították a kutatók, mígnem 2025 februárjában már 3,1 százaléknál járt, amivel elnyerte a valaha felfedezett legkockázatosabb aszteroida címet. A maga műfajában extrém magasnak számító rizikó miatt a média hamar ráragasztotta a „városgyilkos” nevet, mintegy jelezve, hogy a dinoszauruszokat kiirtó „bolygógyilkos” meteorok 10-15 kilométeres átmérőjéhez képest ugyan eltörpül, de igenis jelentős veszélyforrás.
A The Guardian tudományos munkatársa, Nicola Davis szerint, ha kihalási eseményt nem is vonna maga után, a pusztítása jelentős lenne: a 2024 YR4 becsapódása „7,8 megatonna TNT-vel” egyenlő robbanási energiát szabadítana fel, ami több mint 500 hirosimai atombomba erejének felel meg. Nem csoda, hogy a felfedezést követően életbe lépett a nemzetközi aszteroida-figyelő hálózat (IAWN) bolygóvédelmi protokollja: világszerte szakemberek tömege igyekezett minél jobban pontosítani az égitest pályáját.
Elhárult a veszély – legalábbis a Földre nézve, de a Hold még bajban lehet
A kutatók a távcsöves megfigyelések – többek között a James Webb űrtávcső 2025. márciusi mérései – és sok-sok számítás alapján elkezdték lefelé módosítani a földi katasztrófa esélyét, ami mostanra már csak 0.0017 százalék, vagyis elhanyagolható. Összehasonlításképp: a hírhedt Apophis aszteroida esetében 2004-ben még 2,7 százalékos becsapódási esélytől tartottak a csillagászok, ám a Live Science szerint a pálya pontosítása után kiderült, hogy a 2029-ben esedékes érkezése során valóban közeli (kb. 32 ezer kilométeres), de biztonságos távolságban fog elhaladni a Föld mellett. Ez egyébként egyedülálló lehetőséget nyit majd a megfigyelésére, hiszen a kb. 340 méteres objektum legalább tízszer közelebb lesz hozzánk, mint a Hold.
Apropó: Hold. Bár a 2024 Y4R esetében a kutatók kizárták, hogy veszélyt jelent a Földre, kiderült, hogy égi kísérőnket elég jó eséllyel eltalálhatja.
2025 júniusában – mielőtt a kisbolygó túlságosan eltávolodott volna és kikerült a teleszkópok látómezőjéből – sikerült még néhány pontos mérést végezni a pályájáról. Az azóta elvégzett számítások eredménye váratlan fordulatot hozott: kb. 4,3 százalék az esélye annak, hogy az aszteroida beleáll a Holdba. Ez ugyan nem nagy valószínűség, de ahhoz már elég, hogy a tudósok komolyan kezdjenek foglalkozni a „holdi becsapódás” forgatókönyvével.
„Kezdjük felismerni, hogy a ’védőpajzsot’ egy kicsit messzebbre is ki kellene terjesztenünk” – idézi a CNNDr. Paul Wiegertet, a kanadai Western University csillagászát. A tudós szerint ma már olyan dolgokat is „védenünk”, vagyis figyelnünk kell, amelyek távolabb vannak a Földtől, hiszen ezzel bővül a látókörünk és felkészülhetünk a becsapódási események földi hatásaira.
Az Y4R Holdba ütközése a tudomány számára szó szerint soha vissza nem térő esély lenne arra, hogy élőben megfigyelje egy ekkora objektum becsapódását, hiszen az előzetes számítások szerint az esemény a Holdnak azon az oldalán következne be, ami a Földről folyamatosan látható. Wiegert és kollégái egy friss tanulmányban kifejtik: az ütközést szabad szemmel is megfigyelhető villanás kísérné, amely néhány másodpercig tartana.
Az elemzés alapján az aszteroida nagyjából egy kilométer átmérőjű krátert ütne a Holdba, így ez lenne a legnagyobb becsapódás, ami a Hold felszínén az elmúlt 5000 évben történt.
A tudósok modellezése azt mutatja, hogy az YR4 akár százmillió kilogramm (vagyis nagyjából egy magyar parlamentnyi) kőzetet és port robbantana ki a Holdból a becsapódás pillanatában. A kráterből felszálló törmelék java a Hold felszínén terülne szét, ami komoly veszélyt jelentene az akkor már várhatóan ott tartózkodó űrhajósokra.
Mivel az űrkutatásban élen járó országok egymás lábán taposva igyekeznek visszatérni a lunáris felszínre, elég valószínű, hogy az emberiség a 2030-as évek elején már visszatérő vendég lesz a Holdon. A rendszeres küldetéseket, vagy állandó legénységgel működő bázis építését célzó terveket ugyanakkor – oly’ sok technológiai akadály mellett – most már az Y4R is keresztül húzhatja. A felszínre hulló törmelék egy része ráadásul kiszakadhat a Hold gravitációs vonzásából, és útnak indulna a Föld felé. Wiegert számításai szerint a 0,1–10 milliméteres porszemcsék akár napok-hetek alatt elérnék a bolygót, a parányi részecskék pedig – az extrém sebességük okán – látványos meteorhullást idézhetnek elő az éjszakai égbolton. Szép, de közben cseppet sem veszélytelen jelenség lenne.
„Bár nem számítunk nagyobb kődarabokra, legfeljebb cukorkocka méretűre, ezek a szemcsék gyorsabbak, mint egy lövedék. Ha egy műholdat találnának el, kárt okoznának benne” – hangsúlyozza Wiegert.
Az egycentiméteresnél nagyobb darabok túlnyomó része elégne a légkörünkben, de előfordulhat, hogy némelyik darab Föld körüli pályára áll – ebben az esetben műholdakat, űreszközöket vagy akár űrhajósokat is veszélyeztethetnek – írja a The Guardian. Wiegert úgy becsüli, hogy a néhány milliméteres porszemekből százszámra, ezerszámra juthat a Föld körüli pályára, ami azt jelentené, hogy a műholdflottánk néhány nap leforgása alatt akár tíz évnyi mikrometeorit-terhelést kaphat.
És az emberiség ma már túlságosan rá van utalva a műholdakra ahhoz, hogy erre a problémára rálegyintsen. „Az űr szinte mindenre hatással van – a kereskedelemtől és kommunikációtól kezdve a közlekedésen és iparon át az oktatásig és a közösségi médiáig. Ezért, ha elveszítjük az űrhöz való hozzáférést és a műholdak hatékony használatát, az komoly veszélyt jelentene az emberiségre” – vezette le az ABC 7 kérdésére Dan Oltrogge, az amerikai COMSPOC űrbiztonsági cég vezető tudósa.
A tudósok jelenlegi modelljei szerint egyébként nem kell tartani egy Kessler-szindróma méretű (akár évtizedekig tartó) kommunikációs összeomlástól, vagyis attól, hogy az aszteroida darabjai láncreakcióban leszedik az égről a műholdakat. A hatást inkább ahhoz lehetne hasonlítani, mint amikor kavics vágódik egy száguldó autó szélvédőjéhez. A műholdak napelemtáblái vagy egyéb kényes alkatrészei megsérülhetnek, de a műholdak zöme egyben – és működőképes állapotban – maradna az ütközések után. Részleges műhold-kiesések viszont minden bizonnyal történnének, így a navigációban és a kommunikációban lennének fennakadások egészen addig, amíg a műhold-konstellációk üzemeltetői elhárítják a károkat.
A Nemzetközi Űrállomásra leselkedő veszélyek mérlegelésével már nem bajlódnak a tudósok, mert a szerkezetet a tervek szerint 2030, vagyis legalább két évvel az Y4R érkezése előtt leszerelik: fokozatosan a légkörbe süllyesztve elégetik.
Hogyan védenénk ki egy veszélyes aszteroidát?
Vannak vészforgatókönyvek, és a NASA bolygóvédelmi irodái, valamint a világ tudósai minden nap lázasan kutatják a lehetséges megoldásokat egy földi, vagy akár holdi becsapódás elhárítására. Ha a 2024 YR4 a Föld felé tartana, a cselekvési terv viszonylag egyértelmű lenne, csak kérdés, hogy időben végre tudnánk-e hajtani.
A NASA 2022 szeptemberében tesztelt egy lehetséges módszert: a Double Asteroid Redirection Test (DART) küldetés keretében egy űreszközt szándékosan nekivezettek a Dimorphos kisbolygónak, hogy letérítsék a pályájáról. Ez a kisebb, holdszerű aszteroida, amely egy nagyobb égitest (a Földtől biztonságos távolságra haladó Didymos) körül kering, ideális jelölt volt a kísérletre, hogy egy ember alkotta, napjainkban is rendelkezésre álló eszközzel képesek vagyunk-e módosítani egy aszteroida útját.
A DART űrszonda kb. 21 960 km/órás sebességgel vágódott a kisbolygóba, és látványos sikert aratott: a földi teleszkópok adatai szerint 32–33 perccel rövidítette a Dimorphos keringési periódusát, sőt, megváltoztatta az alakját is. Szóval a válasz igen, tudunk úgy ütköztetni egy űreszközt, hogy az befolyásolja egy égitest mozgását.
„Ami a bolygóvédelem szempontjából fontos tanulság, hogy a laza törmelékhalom jellegű kisbolygók, mint a Dimorphos, nagyon könnyen eltéríthetők – tehát a kinetikus becsapódásos módszer hatékony lehet” – összegezi a Space.com a NASA vonatkozó tanulmányára hivatkozva.
Felmerül viszont a kérdés, hogy érdemes-e egy DART-hoz hasonló misszióval próbálkozni, ha a 2024 YR4 tényleg a Hold, és nem a Föld felé tart. A válasz nem egyértelmű. Julien de Wit, az MIT bolygótudományokkal foglalkozó docense (aki a James Webb űrteleszkóppal személyesen is mérte a 2024 Y4R mozgását) úgy véli, ez attól függ, milyen kockázatot jeleznek a pályaszámítások akkor, amikor az aszteroida három év múlva újra feltűnik a szemünk előtt. Addig – a jelenlegi eszközökkel – sajnos nem lehet megfigyelni a Föld irányából, mert a Nap túloldalán jár.
2028-ban viszont pontosan látni fogjuk, valóban ütközik-e a Holddal 2032-ben, vagy sem.
Andrew Rivkin, a Johns Hopkins Egyetem bolygókutatója szerint az aszteroidák megfigyelése számos okból nehéz feladat: rendkívül halványak (hiszen nem bocsátanak ki saját fényt, csak a napfényt verik vissza) és viszonylag aprók. „Az aszteroidákat fénypontnak látjuk, így a fényességükből és a hőmérsékletükből lehet következtetni a méretükre.”
A csillagászok évtizedeken át csak éjszaka tudták kutatni ezeket a halvány objektumokat, emiatt az égbolt azon része, ahonnan a Nap irányából érkezhet fenyegetés, gyakorlatilag láthatatlan maradt számunkra. Ez a világ legnagyobb „vakfoltja” a földi távcsöves hálózat számára, de hamarosan új eszközök állnak szolgálatba.
A NASA NEO Surveyor űrtávcsöve a tervek szerint 2027 végén indul, az Európai Űrügynökség NEOMIR műholdja pedig a 2030-as évek elején.
Az ABC 7 úgy tudja, ezek infravörös megfigyelésre alkalmas eszközök jelentősen csökkenteni fogják a vakfoltot, mivel a Nap közelében is észlelni tudják a közeli objektumokat. „A NEOMIR például kb. egy hónappal korábban észlelte volna a 2024 YR4-et, mint a földi távcsövek. Ez több időt adott volna a csillagászoknak az aszteroida pályájának elemzésére, és sokkal hamarabb kizárhatták volna a Földdel való ütközés lehetőségét” – magyarázta Richard Moissl, az Európai Űrügynökség bolygóvédelmi irodájának vezetője.
„Ezt az egyedülálló helyzetű aszteroidát próbatételként is felfoghatjuk” – fűzte hozzá de Wit. „Extra felkészülési időt kapnak a döntéshozók, vagy inkább néhány évnyi megnyugvást, hiszen nagyjából 80 százalék az esélye annak, hogy végül kizárhatjuk az ütközést” – jelentette ki a tudós.
Cseljabinszk miatt okkal félünk az aszteroidáktól
A 2024 YR4 azért keltett aggodalmat, mert lényegében „észrevétlenül” lopózott a Föld közelébe: az ATLAS teleszkóp csak két nappal azután vette észre, hogy elhúzott a bolygónk mellett, hiszen a Nap fénye addig eltakarta. És jól emlékszik a világ, hogy ugyanez történt 2013. február 15-én Cseljabinszknál: egy kb. 20 méteres aszteroida a Nap irányából érkezett, és váratlanul robbant fel a légkörben Oroszország felett.
A lökéshullám kb. 1500 embert sebesített meg – többnyire a nyomástól berobbanó ablaküvegek miatt –, és több ezer épületben okozott kárt. Az viszont, hogy senki sem halt meg, szó szerint a vakszerencsén múlt, hiszen az égitestet nem láttuk jönni, így azt sem tudtuk, veszélyes méretű-e és hova fog esni, kvázi a lakosságot sem lehetett előre figyelmeztetni.
Ha a cseljabinszki aszteroida akkora, mint a „városölő” Y4R – amit éppen csak kiszúrtunk, de akkor is későn –, óriási katasztrófa történhetett volna.
Az űrügynökségek a hasonló veszélyek miatt folyamatosan figyelik a Földhöz közeli pályán keringő kisbolygókat. Ezek közé a definíció szerint akkor sorolható egy égitest, ha kellően közel kerülhet a Földhöz, és elég nagy ahhoz, hogy akár jelentős kárt okozzon. A NASA meghatározása alapján nem tekintendők veszélyesnek azok az objektumok, amelyek soha nem jönnek a Nap–Föld távolság huszad részénél közelebb.
Nemrég még azt hittük, ilyen égitestből elenyészően kevés van, de a modern megfigyelőrendszerek okoznak meglepetéseket. 2025 júniusában például az új, chilei Andokban beüzemelt Vera C. Rubin Obszervatórium már a felkapcsolása első hetében több mint 2100, addig ismeretlen aszteroidát fedezett fel, és ezek közül hét bizonyult Föld-közelinek – viszont szerencsére veszélytelennek.
Fontos kiemelni, hogy sok ezer olyan objektum kering a Nap körül, amelyek keresztezhetik bolygónk pályáját.
A NASA a potenciálisan veszélyes kisbolygók kockázatelemzését a Sentry nevű automatikus rendszerrel végzi, amely hosszú távra előre képes kikalkulálni a friss felfedezések útját. Ezek alapján a ma ismert legveszélyesebb aszteroida már nem az Y4R, hanem a 490 méter átmérőjű Bennu. A törmelékhalom jellegű kisbolygó becsapódását egyikünk sem éri meg (ha egyáltalán bekövetkezik), hiszen várhatóan 2182. szeptember 24-én lesz a legközelebb a Földhöz, viszont a becsapódás esélye akkor is csak 1:2700-hoz.
Az elenyésző esélyek miatt miért kell mégis árgus szemekkel figyelni az égboltot? Például azért, mert az utóbbi években észlelt fenyegetések – különösen a cseljabinszki „meglepetés”, vagy az Apophis riasztó közelsége, a Bennu pályája és most a 2024 YR4 különös esete – ráirányították a figyelmet a bolygóvédelmi kutatások fontosságára.
A döntéshozók és űrhivatalok világszerte felismerték, hogy komoly erőforrásokat kell fordítani az égbolt módszeres vizsgálatára, a lehetséges ütközések előrejelzésére és az eltérítési módszerek fejlesztésére.
Még jó, hogy a rendelkezésünkre álló technológia egyre jobb: szinte napról napra több új objektumot fedezünk fel, és a nyomkövető rendszerek is sokkal pontosabbak, mint akár pár évvel ezelőtt. Ennek egy hátulütője azért lehet: ahogy telik az idő és mind kifinomultabbak az eszközeink, nőni fog az észlelések, valamint az Y4R-hez hasonló riasztások száma, és erre egy idő után ráunhat a közvélemény. Ettől függetlenül jó lenne, ha a kormányzatok és az űrügynökségek folytatnák a megkezdett munkát, hogy nagyobb eséllyel és időben vegyük észre a valóban fenyegető égitesteket. És az YR4 rámutatott még egy, eddig háttérbe szorult szempont fontosságára is: a jövő űrkorszakára készülve, illetve a földi kommunikáció védelme érdekében nemcsak a Földet, de a Holdat is meg kell óvnunk az aszteroidáktól. Fel van adva a lecke.
Nemrég írtunk róla, hogy a tavaly év végén, a chilei ATLAS távcsőrendszerrel felfedezett 2024 YR4 jelű kisbolygó földi becsapódásának esélye szinte nullára csökkent, de ezzel párhuzamosan megugrott a lehetősége annak, hogy égi kísérőnk, a Hold felszínébe csapódik. A belátható időn belül, 2032 végére várt esemény éppen a Föld felőli oldalon történhet meg, így szabad szemmel is láthatnánk, amire kb. 5000 éve nem volt példa.
Bár csak 60 méteres (vagyis kb. akkora, mint a Szent István-bazilika oldaltornyai), ez az aszteroida képes lenne egy kisebb régió vagy város elpusztítására a Földön.
A 2024. december 27-i felfedezés óta aktívan megfigyelt égitest becsapódási esélyét hónapokon át egyre magasabbra módosították a kutatók, mígnem 2025 februárjában már 3,1 százaléknál járt, amivel elnyerte a valaha felfedezett legkockázatosabb aszteroida címet. A maga műfajában extrém magasnak számító rizikó miatt a média hamar ráragasztotta a „városgyilkos” nevet, mintegy jelezve, hogy a dinoszauruszokat kiirtó „bolygógyilkos” meteorok 10-15 kilométeres átmérőjéhez képest ugyan eltörpül, de igenis jelentős veszélyforrás.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Hamarosan visszatérhet a Földre Kapu Tibor: mutatjuk, hogyan zajlik majd a hazaút a világűrből
Letelt az eredetileg tervezett két hét, nemsokára kiderül, mikor indul haza az Axiom–4 legénysége a világűrből. Ahogyan a Nemzetközi Űrállomásra, úgy visszafelé sem lesz egyszerű az útjuk. Egy pontos, precízen kidolgozott terv szerint térnek majd vissza.
Hamarosan visszatérhet a Földre Kapu Tibor. Az Axiom–4 legénysége június 26-án érkezett a Nemzetközi Űrállomásra (ISS), és az eredeti tervek szerint két hétig maradnak. Ez most telik le, így hamarosan elérkezik az idő, hogy hazainduljanak a világűrből.
Azt viszont egyelőre még nem tudni, hogy pontosan mikor indulnak vissza, a jelenlegi tervek szerint július 10-én 12:00-kor (magyar idő szerint 14:00-kor) válnának le az ISS-ről.
Az Index összegyűjtötte, mi is történik majd, amikor eljön az idő. Akárcsak az ISS-re történő érkezésük során, úgy visszafelé is egy precízen kidolgozott folyamatot követ majd Kapu Tibor, Peggy Whitson, Shubhanshu Shukla és Sławosz Uznański-Wiśniewski.
Az út a Nemzetközi Űrállomásról lekapcsolódással kezdődik, amit undockingnak hívnak. Ez egy lassú, aprólékos manőver, amit az űrhajósok és a földi irányítóközpont együtt hajt végre.
A Crew Dragon, amit a legénység Grace-nek nevezett el, először nagyon lassan távolodik el az űrállomástól, majd a manőverező fúvókák segítségével gyorsabban kering tovább a Föld körül.
Ezután jön a deorbit manőver, amikor a kapszula hajtóműveit a haladási iránnyal ellentétesen gyújtják be 10-15 percre. Ez a manőver lelassítja a kapszulát annyira, hogy a Föld gravitációja elkezdje visszahúzni.
Innentől a Crew Dragon már visszafordíthatatlanul a Föld felé halad.
A következő lépésben leválasztják a Dragon külső részét, a csomagtartót, ami a napelemeket és hűtőradiátorokat tartalmazza. Mivel ez a rész nem rendelkezik hőpajzzsal, a légkörbe érve elégne. A legénységet csak a kapszula szállítja tovább.
Amikor a kapszula eléri a Föld légkörét körülbelül 120 kilométeres magasságban, már több mint 20 ezer kilométer/órás sebességgel halad majd.
A levegőmolekulákkal súrlódás miatt a kapszula körüli levegő plazmává alakul, a hőmérséklet pedig elérheti az 1600-2000 Celsius-fokot. Ekkor a kapszula egy izzó tűzgolyóként száguld az égen.
A Crew Dragon alján egy speciális, PICA nevű anyagból készült hőpajzs védi a járművet. Ez az anyag elpárolog és elszenesedik, így elvezeti a hőt. A kapszula sebessége eközben drámaian csökken, akár 500-600 kilométer/órára.
Az űrhajósok testsúlyuk négyszeresét-ötszörösét érzik a nehézségi gyorsulás miatt.
A visszatérés ezen szakaszában a plazmaréteg miatt megszakad a rádiókapcsolat a földi irányítással.
Amikor a kapszula elég lassúvá válik, körülbelül 5,5 kilométeres magasságban két kisebb stabilizáló ernyő nyílik ki, majd 1,8 kilométeres magasságban a négy nagy főernyő. Ezek segítségével a kapszula 25-30 kilométer/órás sebességgel ér vizet, amit splashdownnak neveznek. A landolás pontos helyét az időjárási viszonyok alapján választják ki Florida partjainál, az Atlanti-óceánon vagy a Mexikói-öbölben.
A helyszínen egy speciális mentőhajó várja a kapszulát. Gyorsnaszádok közelítik meg, ellenőrzik a levegő minőségét, majd a hajó daruja a fedélzetre emeli. Az űrhajósok ezután szállnak ki orvosi felügyelet mellett.
A Crew Dragon tengeri landolása különbözik a Szojuz módszerétől, ami a kazahsztáni sztyeppén ér földet. Ott egy nagy ernyő és a földet érés előtt bekapcsoló fékezőrakéták segítik a kapszulát. A Boeing Starliner pedig légzsákos szárazföldi landolást alkalmaz, de ez a rendszer még tesztelés alatt áll.
Hamarosan visszatérhet a Földre Kapu Tibor. Az Axiom–4 legénysége június 26-án érkezett a Nemzetközi Űrállomásra (ISS), és az eredeti tervek szerint két hétig maradnak. Ez most telik le, így hamarosan elérkezik az idő, hogy hazainduljanak a világűrből.
Azt viszont egyelőre még nem tudni, hogy pontosan mikor indulnak vissza, a jelenlegi tervek szerint július 10-én 12:00-kor (magyar idő szerint 14:00-kor) válnának le az ISS-ről.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Tilesch György: A mesterséges intelligencia el tudja hitetni velünk, hogy ember, miközben egyetlen pillanatra sem válik valóban emberivé
Nincs benne empátia, nem érti, amit mond, csak nagyon meggyőzően utánozza, amit mondunk - mondta a szakértő Friderikusz Sándor műsorában. Szerinte az AI nagyon hasznos, de ha vakon követjük, csökken a memóriánk, és egyes agyi funkcióink elhalhatnak.
Tilesch György, a Szilícium-völgyben dolgozó technológiai szakértő szerint a mesterséges intelligencia ma már nemcsak technológiai áttörést jelent, hanem mélyen társadalmi és civilizációs kérdéssé vált. A Friderikusz Podcast vendégeként azt mondta: az AI már nem „elméleti tudomány vagy technológiai truváj”, hanem egy globális próbatétel, amely az emberek viszonyát, világnézetét és önmagukról alkotott képét is kihívás elé állítja.
„A mesterséges intelligencia el tudja hitetni velünk, hogy ember” – fogalmazott. Azt is hozzátette, hogy a legelső mesterséges intelligencia-rendszerek, például az ELIZA nevű program már az 1960-as években ezt a célt szolgálták: szimulálni az emberi kommunikációt olyan módon, hogy az interakció meggyőző legyen.
„Az első rendszereket az a gondolkodás határozta meg, hogy hogyan lehet átverni az embert, olyannyira, hogy a gépet embernek higgye.”
A beszélgetés során hangsúlyosan előkerült a mesterséges intelligencia fejlődésének három fő szintje: az alapszintű, az általános és a szuperintelligens AI.
Az alapszintű rendszerek, amelyek már ma is elérhetők, gyorsan és hatékonyan hajtanak végre jól definiált feladatokat, de nem rendelkeznek valódi gondolkodással vagy önálló szándékkal. „Hiányzik belőle az érzelmi mélység, a kreativitás és a valódi megértés képessége.” Ezzel szemben az általános AI olyan rendszert jelent, amely képes az emberi gondolkodás teljes spektrumát modellezni.
„Az általános mesterséges intelligencia az az emberi tudat teljes spektrumának leképezése gépek által.” A harmadik szint, a szuperintelligencia már túllép minden emberi képességen, és a globális tudás, döntéshozatal és számítási kapacitás fölé emelkedne.
„Az embert olyan mértékben meghaladó szuperintelligenciáról beszélnek, ami képes az egész bolygó összeadott intellektuális képességét meghaladni.”
Tilesch elmondta, hogy jelenleg sokan azt gondolják, már az általános mesterséges intelligencia küszöbén vagyunk, sőt egyesek szerint már meg is haladtuk azt, ám ő ezt túlzónak tartja. Az AI nyelvi modellekben megfigyelhető teljesítménye, mint a ChatGPT, valójában még mindig korlátozott, mert nem képes valódi tapasztalásra, intuitív értelmezésre vagy a fizikai világ mély megértésére.
„Az emberi gondolkodás nem csak nyelvi játék. Intuíció, érzékelés, tapasztalat is kell hozzá. Ezek még nincsenek meg a gépekben” - fogalmazott.
A podcast során különösen sok szó esett arról, hogy milyen szerepet játszhat az AI az emberi döntéshozatalban, illetve milyen felelősséget hordoz, ha valaki a technológia ítéleteire bízza magát. Tilesch hangsúlyozta: a mesterséges intelligencia nem rendelkezik saját akarattal vagy szándékkal, hanem célvezérelt rendszerek formájában működik. „A gép kap célokat, mi felhasználók utána tudjuk csak befolyásolni azzal, hogy visszaküldjük a jelzéseket, hogy ez most jó volt-e.”
Egy gépi rendszer nem rendelkezik belső értékrenddel vagy önálló erkölcsi iránytűvel, kizárólag az előre meghatározott célokat követi.
„Az emberi döntések mögött érzelmek, erkölcs, tapasztalat állnak. A mesterséges intelligencia szabályokat követ, de szándékot nem alakít ki.”
Mindez különösen nagy jelentőséggel bír olyan területeken, ahol a döntések emberi életekre is hatással vannak – például az egészségügyben, a hadászatban vagy a pénzügyekben. Tilesch szerint az AI segítséget nyújthat a döntések előkészítésében, elemzések készítésében, de a végső szó soha nem kerülhet teljes mértékben a kezébe. „Döntés-előkészítést végezhet, de emberi hozzájárulás nélkül ne tudjon kritikus döntéseket hozni maga az AI.”
A technológia előnyeit is részletesen tárgyalták. Tilesch példaként említette, hogy
Az AI az orvosi diagnosztikában már most is forradalmi eredményeket képes elérni. Egy konkrét kutatási folyamat során az AI percek alatt azonosított egy genetikai hibát, amely egy emlőrák-típus kialakulásáért felelős, míg kutatócsoportok évek alatt sem jutottak eredményre.
„Amit öt kutatócsoport kilenc év alatt nem talált meg, az AI perceken belül rámutatott.” Emellett az oktatásban is hatalmas lehetőségek rejlenek a technológiában, különösen az elmaradott térségekben: afrikai országokban például AI-alapú tanárok képesek voltak 50 százalékkal növelni a tanulók teljesítményét egyetlen tanév alatt.
A mesterséges intelligencia előretörése nemcsak a civil életben és az egészségügyben, hanem a hadászatban is érzékelhető, ahol az autonóm rendszerek, különösen a dróntechnológiák, új korszakot nyitottak. Tilesch szerint ma már léteznek olyan eszközök, amelyek emberi beavatkozás nélkül képesek célpontokat felismerni, követni és semlegesíteni. Ezek a rendszerek egyre kevésbé igényelnek távoli emberi irányítást, ami a felelősség kérdését is új megvilágításba helyezi.
Mivel az AI nem rendelkezik erkölcsi érzékkel, az ilyen döntések súlyos következményekkel járhatnak, ha emberi kontroll nélkül születnek.
A szakértő figyelmeztetett: a hadviselés robotizálása nemcsak technológiai, hanem jogi és erkölcsi dilemmákat is felvet, amelyekre ma még nincsenek globálisan elfogadott válaszok.
A társadalmi beágyazottság kapcsán Tilesch kitért arra, hogy az AI alkalmazása nemcsak a munka világát alakítja át, hanem az emberi kapcsolatok és önkép struktúráit is.
A modern nyelvi modellek, mint a ChatGPT, sokak számára váltak kvázi személyes tanácsadóvá, baráttá vagy coachcsá.
Ez a jelenség egy újfajta viselkedésmintát mutat: a felhasználók bizalmat szavaznak egy olyan entitásnak, amely valójában nem ért, nem érez és nem ismeri őket, csak szimulálja a megértést. Tilesch különösen aggasztónak nevezte azt a trendet, amely szerint egyre többen kérnek lelki segítséget a mesterséges intelligenciától.
„Ha valaki azt írja, hogy elvesztettem az állásom, merre van a híd?, az AI válasza: Innen három mérföldre van egy híd.” A rendszer nem érzékeli az emberi fájdalmat vagy öngyilkossági szándékot, csak a kérdést és az adatokat dolgozza fel.
„Az empátia képességének hiánya miatt sokszor nagyon rossz tanácsot ad” – mondta.
A szakértő szerint az AI éppen azért különösen veszélyes, mert nagyon jól utánozza az emberi viselkedést, miközben egyetlen pillanatra sem válik valóban emberivé. Ezért a társadalmi bizalom megadásával az emberek olyan felelősségi viszonyt ruháznak rá, amelyet valójában nem képes viselni. Ez az „átfedés” a legaggasztóbb: a gép képes úgy tenni, mintha értene minket, miközben valójában csak a statisztikai mintázatokat követi.
A technológiai robbanás közben a szabályozási kérdések is egyre sürgetőbbé válnak. Tilesch szerint bár több nemzetközi kezdeményezés létezik, egyelőre nincs valódi, globális hatáskörű szabályozás.
„Van egy kötelező aláírt okmányunk 60 állammal, de messze van a 200-tól.” A geopolitikai kontextus tovább bonyolítja a helyzetet: miközben az Európai Unió inkább a korlátozás és a kontroll irányába mozdulna el, addig az Egyesült Államok és Kína fejlesztési versenyt fut egymással. „Az EU szabályozni próbál, az USA egyes adminisztrációi viszont inkább visszafogják a szigorítást, hogy versenyben maradhassanak a kínai technológiákkal.” Tilesch szerint ez nem csupán politikai kérdés, hanem a társadalmi jövő alakulásának kulcsa.
Ha nem sikerül időben és megfelelő mértékben kordában tartani az AI-fejlesztéseket, az beláthatatlan következményekkel járhat – különösen, ha a technológia rossz kezekbe kerül.
A beszélgetés során Magyarország is szóba került. Tilesch elismerte, hogy létezik nemzeti AI-stratégia, és hogy egyre több magyar cég próbálkozik AI-alapú megoldásokkal, de a fejlődés ütemét továbbra is lassúnak tartja. „Több nagyvállalatnak kellene nagyobb elánnal belevetni magát a versenybe.” Szerinte az igazi áttöréshez nem elég csupán a stratégiai dokumentumok megléte, a gyakorlatban is szükség van a vállalatok, állami intézmények és kutatóhelyek proaktív részvételére.
A magyar gazdaságban számos terület lenne, ahol az AI bevezetése gyors és látványos eredményeket hozhatna: például az ügyintézés, a pénzügyi folyamatok, az egészségügyi előszűrés vagy az oktatás digitális támogatása terén.
Tilesch György úgy látja, hogy ezekbe a szektorokba történő célzott beruházások hosszú távon nemcsak gazdasági, hanem társadalmi haszonnal is járnának.
Az AI-vel kapcsolatos túlzott elvárások és félelmek kapcsán a szakértő hangsúlyozta, hogy a technológiát nem démonizálni vagy idealizálni kell, hanem a maga helyén kezelni.
„A legjobb eszköz, amit valaha kaphattunk, de csak rajtunk múlik, hogy jól használjuk-e.”
A mesterséges intelligencia lehetőség, nem végzet, de ez csak akkor van így, ha az ember nem mond le a saját döntési képességéről, erkölcsi felelősségéről és kritikai gondolkodásáról. Tilesch figyelmeztetett: a kritikátlan használat nemcsak kulturális vagy gazdasági, hanem mentális leépülést is eredményezhet.
„Ha vakon követjük az algoritmusokat, csökken a memóriánk, egyes agyi funkcióink elhalhatnak.”
Ez a jelenség már ma is megfigyelhető: az emberek egyre ritkábban gondolkodnak önállóan, ha az AI képes helyettük válaszolni, ajánlani, emlékezni. „Nagyon sok agyi funkciót kiszervezünk. A gép emlékezik helyettünk, választ helyettünk, dönt helyettünk. Aztán egy idő után azt vesszük észre, hogy nem tudunk már emlékezni, dönteni vagy választani.” Ez a fajta kognitív delegálás, vagyis hogy az ember saját szellemi funkcióit egy algoritmusra bízza, Tilesch szerint hosszú távon visszafordíthatatlan károsodást okozhat az emberi gondolkodásban.
A probléma az, hogy miközben az AI alkalmazása gyorsul, az emberi oldal felkészítése nem tart lépést vele. Az oktatásban, a közéletben és a médiában nem folyik olyan mélységű felvilágosító munka, amely segítené az embereket abban, hogy megfelelően viszonyuljanak ezekhez a technológiákhoz. „Nem lehet azt gondolni, hogy mindenki ért majd hozzá, mint egy informatikus.
De azt igenis el kellene érni, hogy mindenki értse: mi ez, mit tud, mit nem tud, és hogyan használható biztonságosan. – állítja Tilesch.
Szerinte az AI-hoz való egészséges viszony kialakítása ugyanolyan fontos, mint maga a technológiai fejlesztés, különben olyan eszközt adunk az emberek kezébe, amelyet nem tudnak felelősséggel használni.
Az interjú során egy másik fontos témára is kitértek: arra, hogyan tükrözi vissza az AI az emberi világ torzulásait. Mivel az algoritmusokat emberi adatokkal tanítják, a bennük rejlő előítéletek, torzítások, sőt akár diszkriminatív minták is átszűrődnek a gépi döntésekbe. Tilesch ezt úgy fogalmazta meg: „Az AI nem csak eszköz, hanem tükör is. Visszaadja, amit belé tettünk, és ez sokszor nem szép.” Ez azt is jelenti, hogy az AI fejlesztése nem lehet technológiai kérdés csupán, társadalmi önvizsgálatra is szükség van.
Ha a rendszerből kirekesztés, elfogultság vagy átláthatatlanság árad, az nem a gép hibája, hanem az emberi inputé.
A szakértő aggasztónak nevezte azt is, hogy az emberek egyre inkább az AI-ra támaszkodnak identitásépítés vagy világnézet formálása közben is. A közösségi médiában működő algoritmusok például nemcsak híreket, hanem világmagyarázatokat is kínálnak, miközben saját logikájuk szerint erősítik az elfogultságot. „A Facebook hírfolyam algoritmusa nem azért mutatja, amit mutat, mert azt te kérted. Azért, mert azt akarja, hogy ott maradj.
Ez nem gondolkodik, ez optimalizál. Ez nem empatikus, ez pénzt akar keresni.”
Ezzel kapcsolatban Tilesch hangsúlyozta, hogy a digitális környezetben működő mesterséges intelligenciák nem ismerik az igazság vagy erkölcs fogalmát, csupán célfüggvényeket szolgálnak ki. Ha a cél a figyelem maximalizálása, akkor a rendszer akár hazugságokat, féligazságokat vagy manipulatív tartalmakat is preferálhat, ha az növeli az elköteleződést.
Felvetődött az is, hogy az AI-rendszerek egy része már most is képes olyan hatást kelteni, mintha ember lenne. Tilesch szerint azonban ez nem jelent valódi tudatosságot.
„A gép nem érti, amit mond. Csak utánozza, amit mi mondunk, nagyon meggyőzően.”
Ez a különbség kulcsfontosságú: attól, hogy egy algoritmus természetes nyelven válaszol, még nem jelenti azt, hogy érti, amit mond. A társalgás során fellépő „meggyőző hatás” sok felhasználót megtéveszt, és ez további etikai kérdéseket vet fel, például azt, hogy kell-e jelezni, ha egy chatbot válaszol, vagy hogy az AI mikor lépheti át a megtévesztés határát.
Tilesch ugyanakkor nem borúlátó. Úgy véli, hogy az AI nem szükségszerűen sodorja bajba az emberiséget, ha időben és bölcsen avatkozunk be. Azt mondja: „Az ember maradjon a kormány mögött. A gép segíthet, sőt néha jobban vezet, de csak akkor, ha mi szabjuk meg, hova megy.” Ez azt jelenti, hogy a szabályozásnak, a társadalmi kontrollnak és a kritikus gondolkodásnak kulcsszerepet kell játszania a jövőben. Tilesch a technológia „elszabadulása” ellen érvel, de nem technofób módon: szerinte épp azért kell beszélnünk róla, mert az AI egyértelműen a hasznunkra lehet. Azonban, ha nem használjuk tudatosan, saját jövőnket veszélyeztetjük, de ha jól használjuk, sosem látott fejlődést hozhat.
A beszélgetés zárásaként Tilesch így fogalmazott:
„Ez már nem science fiction. Ez most történik. És nagyon nem mindegy, hogyan reagálunk rá.”
Hozzátette: a kérdés nem az, hogy lehet-e tudata a gépnek, hanem az, hogy megőrizzük-e a sajátunkat. Mert a legnagyobb veszély nem az, hogy az AI intelligens lesz, hanem hogy az ember közben elfelejt emberként gondolkodni.
Tilesch György, a Szilícium-völgyben dolgozó technológiai szakértő szerint a mesterséges intelligencia ma már nemcsak technológiai áttörést jelent, hanem mélyen társadalmi és civilizációs kérdéssé vált. A Friderikusz Podcast vendégeként azt mondta: az AI már nem „elméleti tudomány vagy technológiai truváj”, hanem egy globális próbatétel, amely az emberek viszonyát, világnézetét és önmagukról alkotott képét is kihívás elé állítja.
„A mesterséges intelligencia el tudja hitetni velünk, hogy ember” – fogalmazott. Azt is hozzátette, hogy a legelső mesterséges intelligencia-rendszerek, például az ELIZA nevű program már az 1960-as években ezt a célt szolgálták: szimulálni az emberi kommunikációt olyan módon, hogy az interakció meggyőző legyen.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
