A tíz legjelentősebb csillagászati és űrkutatási sztori 2019-ben
5. Űrszonda a Nap rejtélyeinek nyomában
A NASA űrszondája, a Parker Solar Probe 2017-ben indult hat éves küldetésére, amely során minden eddiginél közelebbről fogja vizsgálni a Nap közvetlen környezetét, mágneses struktúráját és részecskegyorsítási mechanizmusait.
Mostanra három keringést teljesített a Nap körül a tervezett huszonnégyből, legkisebb távolsága pedig mindössze 24 millió km (a Nap-Merkúr távolság fele) volt a csillagunktól.
Az eddigi mérései alapján a NASA kutatói december elején tették közzé az első eredményeket, amelyek közül kiemelendő az ún. "rogue" hullámok felfedezése.

A Napból kiáramló részecskezápor, a napszél által szállított mágneses tér váltakozását, az ún. switchback-et szemléltető ábrázolás. (Forrás: NASA / Conceptual Image Lab / Adriana Manrique Gutierrez)
Ezek az elektromágneses hullámok pillanatok alatt több százezer km/h-ra gyorsítják fel a Napból kiáramló töltött részecskéket. A jelenség a mágneses tér szintén most felfedezett gyors váltakozásaival (az ún. "switchback"-ekkel) kiegészülve lehet a kulcs arra a régóta megoldásra váró rejtélyére, miszerint a Nap külső légköre forróbb, mint a felszíne.
4. Starlink...
A SpaceX űripari vállalat grandiózus tervéről, miszerint több ezer műholddal kívánnak szélessávú internetelérést biztosítani az egész bolygón, 2016 során lehetett először hallani. Elon Musk és csapata azonban "elmulasztotta" közölni a projekt részletes terveit így némiképp meglepetésként érte a csillagos eget kémlelőket, amikor a május 21-i első felbocsájtást követően közel hatvan, szabad szemmel is jól látható fényes pont "vonatozott" végig az égbolton.
November 11-én újabb hatvan műholddal gyarapodott a 550 km-es magasságban keringő Starlink flotta, amelynek elemeit néhány napja hazánkból is sokan észlelték.

A Hattyú csillagkép területéről december 26-án kora este készült öt darab kétperces felvétel egymásra rétegelve. A fehér csíkok több tucat fényes pont (a Starlink műholdak) áthaladását örökítették meg. (Forrás: Fejes Zsolt Amatőrcsillagász)
Mindez pedig még csak a jéghegy csúcsa, a híresztelések szerint ugyanis több tízezer Starlink szatellitre számíthatunk a következő években.
A rengeteg alacsonyan keringő új műhold nem csak a növekvő űrszemét miatt jelent problémát, hanem veszélybe kerül a csillagos égbolt természetes képe, az asztrofotózás, de még a precíz csillagászati mérések is.
Ebből kifolyólag rengeteg kritika érte a Starlink projektet, a nemzetközi csillagász szakma pedig petíciót indított annak ésszerű keretek közé való visszaszorításáért. Elon Musk az első cinikus válaszok (miszerint amúgy is az űrtávcsöveké a jövő...) után ígéretet tett a probléma megoldására, néhány ötletet leszámítva (sötét festés, módosított napelem-szögek) azonban a további konkrétumok nem ismertek.
3. Aszteroidák és mintavételek
A japán Hayabusa 2 űrszonda még 2018. július 28-án állt pályára a mindössze 900 méter átmérőjű földközeli aszteroida, a Ryugu körül. Küldetésének jelentős részét pedig már az ezt követő hónapokban elvégezte, amikor feltérképezte az aszteroida és három kisebb méretű landert juttatott annak felszínére.
Az igazi attrakció azonban az idei évre maradt: mintavétel az aszteroidát alkotta lazán kötött, törmelékes szilikátokból.
A szonda először február 21-én közelítette meg a felszínt, majd közvetlen közelről egy kis méretű fém lövedékkel robbantott ki szikladarabokat, amelyekből kisebb-nagyobb szemcséket gyűjtött be. A felszín alatti mintához nagyobb puskagolyó kellett: április 25-én egy 2,5 kg-os réz lövedéket irányítottak a Ryugu felszínére, amely közel tíz méteres krátert robbantott ki.

A Hayabusa 2 mintavételező karja, amint a szonda megközelíti a Ryugu felszínét és kirobbantja az aszteroida felszínéből a lazán kötött szikladarabokat. (Forrás: JAXA)
A Hayabusa 2 csak hetekkel később tért vissza a tett színhelyére, ahol július 11-én megismételte az első mintavétel procedúráját.
A két különböző forrásból származó kőzetszemcsékkel a fedélzetén a szonda novemberben kezdett el távolodni a Ryugu-tól, majd begyújtotta ionhajtóművét és elindult haza, a Föld felé, ahová jövő év decemberében fogja kézbesíteni a begyűjtött mintákat.
Mindezzel párhuzamosan a NASA is folytat egy nagyon hasonló küldetést: az OSIRIS-Rex szondájuk jelenleg is tanulmányozza a Bennu kisbolygót, az első mintavételi kísérletre pediga következő hónapok folyamán kerülhet sor.
2. A legtávolabbi látogatás
Az űrkorszak kezdete óta az emberiség űrszondái kevés kivétellel felderítették a Naprendszer objektumait direkt látogatások vagy közeli elhaladások révén. Az i-re a pontot a NASA New Horizons űrszondája tette fel 2016-ban, amikor elhaladt az egykorvolt bolygó, a Pluto mellett.

A jelenlegi legjobb képünk az Ultima Thule-ról. Ez a felbontás nagyjából háromszorosára fog javulni a lassan beérkező adatcsomagokkal. (Forrás: NASA)
A szonda azonban nem állt meg és a NASA új célpontot keresett számára: ez lett az Ultima Thule (újkori nevén az Arrokoth), a Kuiper-öv néhány tíz km-es objektuma, amelyről (és a többi, hasonló jeges szikláról) mindeddig semmit sem tudtunk.
A New Horizons nem csak a kisbolygó lapos tekebábu alakját és vöröses felszínét derítette fel, hanem teljes spektroszkóiai analízist és 40 méteres felbontású térképet is készített - az adatok azonban rendkívül lassan csordogálnak ilyen távolságból, így még legalább egy év, mire minden információnk révbe ér a Naprendszer múltját konzerváló objektumáról.
1. Az első kép egy fekete lyuk... árnyékáról
Habár jelen összeállítást (is) a Naprendszer égitestjeinek kutatásáról és a legfrissebb űreszközökről szóló hírek uralják,
a lista első helyezettje egy extragalaktikus objektumot vett célba: az M87 galaxis központi szupermasszív fekete lyukát.
A Nap tömegénél 6,5 milliárdszor masszívabb fekete lyuk monstrumot az Event Horizont Telescope tudományos kollaboráció vette célba, amely nevével ellentétben nem is egy távcsövet, hanem nyolc, a Föld különböző pontjain található rádióteleszkóp alkotta hálózatot jelöl. Az egyszerre történő mérések és a szuperszámítógépet igénylő kalibrációk révén
a kutatók egy közel Föld-méretű effektív (virtuális) távcsővel dolgozhattak.
Hasonló elven működő interferometrikus méréseket rendszeresen végeznek távoli rádiófrekvenciás távcsövekkel is, ezúttal azonban először sikerült mindezt a mikrohullámos tartományon kivitelezni - eredményül pedig a valaha volt legnagyobb felbontású megfigyelő eszközt sikerült összeállítani.
Leegyszerűsítve, olyan nagyítást értek el, mintha Párizsból olvasna valaki egy New York-ban lévő újságot - vagy, mintha valaki egy 53,5 millió fényévre lévő, kb. Naprendszer átmérőjű óriás fekete lyukat akarna lefotózni.

Az Event Horizont Telescope teleszkópantennái a világ körül. (Forrás: EHT Facebook)
Persze a fekete lyukat magát nem láthatjuk, hiszen nem bocsájt ki detektálható sugárzást, a körülötte keringő forró plazma azonban nagyon is világít. Ez utóbbi jelenik meg sárgás-narancsos színnel a nevezetes felvételen, míg középen lévő sötét régió a fekete lyuk gravitációs "árnyéka" (a sugaránál kb. 2,5-szer nagyobb térrész). Az eredmény nagyon jó összhangban van az asztrofizika és a relativitáselmélet jóslataival, ugyanakkor
jelentősége elsősorban nem a csillagászati vonatkozásában rejlik, sokkal inkább egy megfigyeléstechnikai áttörés. Immáron szó szerint is: 2019-ben ugyanis az EHT tudományos kollaboráció nyerte a fizikai Nobel-díj "előszobájának" számító Breakthrough-díjat.

Az ominózis felvétel az M87 galaxisban található szupermasszív fekete lyukról. (Forrás: EHT)
Természetesen a bejegyzés szűkös keretei miatt számos eredmény, mérföldkő, siker vagy látványosság maradt le a listáról. Ha valakinek hiányérzete lenne (vagy esetleg éppen hogy egyetért) az összeállítással kapcsolatban, az feltétlenül jelezze a kommetek között!
A bejegyzés elérhető a Csillagaszat.hu hírportálon is - az oldal ajánlott mindenkinek, aki szeret csillagászati és űrkutatási híreket böngészni.