Utolérte az elnököt a média bosszúja – 50 éve robbant ki a Richard Nixont elsöprő Watergate-ügy
Richard Milhous Nixon, az Egyesült Államok 37. elnöke gyűlölte a sajtót. Fóbiája akkor teljesedett ki, amikor 1960 őszén az amerikai történelem első elnökjelölti tv-vitájában hiába volt tapasztaltabb, felkészültebb ellenfelénél, John Fitzgerald Kennedy-nél, a jóképű, remekül beszélő, a kamerák előtt magát mindig feltaláló massachusetts-i szenátort a nézők meggyőzőbbnek találták, mint a „savanyú, unalmas” benyomást keltő alelnököt. Amúgy Nixon már korábban sem szívelte a „firkászokat” azóta, hogy az 1950-es kaliforniai szenátor-választás idején megkapta a „Trükkös Dicky” (Tricky Dicky) gúnynevet, arra utalva, hogy karrierje építése során nemigen válogatott az eszközökben. A médiától való rettegése megmaradt elnöksége idején: „közellenségei” titkos listáján a kor olyan neves újságírói szerepeltek, mint az oknyomozó újságírás nagymestere, Jack Anderson vagy James Reston, a New York Times publicistája. Azt azért aligha gondolta volna, hogy a sajtóból sújt le rá a végzet, és egy mínuszos rendőrségi hírnek látszó ügy miatt kell szégyenteljesen távoznia a Fehér Házból.
1972. június 17-én éjjel ismeretlen tettesek betörtek a washingtoni Watergate irodaház 6. emeletére, ahol a Demokrata Párt választási központjának főhadiszállása volt. Rövidesen elfogtak öt embert, akiket először „kubai szabadságharcosokként” azonosítottak a hatóságok. Ez az akció valójában már a második ilyen akció volt, amely mögött az úgynevezett „Fehér Házi vízvezetékszerelők” csapata állt. Ezt a testületet 1971 júliusában hozták létre, miután Daniel Ellsberg volt katonai elemző kiszivárogtatta a vietnami háború előkészítéséről szóló titkos Pentagon-iratokat, hogy féken tartsák a kormányzat politikai ellenfeleit. A csoport vezetője Gordon Liddy volt FBI-ügynök volt, másik kulcsfigurája pedig E. Howard Hunt egykori CIA-tiszt, akinek szerepe volt az 1954-es guatemalai államcsínyben, valamint az 1961-es sikertelen kubai, Disznó-öbölbeli inváziókísérletben. A „vízvezetékszerelők” 1972 elején nagyszabású tervet dolgoztak ki Nixon újraválasztása érdekében a Demokrata Párt lejáratására, majd ennek szellemében már május 28-án betörtek a Watergate-be, és lehallgató készülékeket helyeztek el a demokrata párti stáb tagjainak telefonjaiba. A második akció után három nappal azonban Bob Woodward, a Washington Post fiatal újságírója kapott egy fülest egy „jólértesült” informátortól, mely szerint az egyik „betörő” noteszában megtalálták Hunt telefonszámát, hogy Hunt által aláírt csekkek is voltak nála, és hogy Hunt kapcsolatban áll Charles Colsonnal, az elnök egyik legbefolyásosabb tanácsadójával. Mindez megjelent a lapban, a „betörési ügy” itt kezdett érdekessé válni.
Újabb három nap telt el H.R. Haldeman Fehér Házi stábfőnök azt ajánlotta Nixonnak, hogy utasítsa a CIA és az FBI vezetőit: a Watergate-üggyel kapcsolatos fejleményekről napi jelentést kérnek, de mielőbb zárják le az egészet. Balszerencséjükre azonban erről a beszélgetésről is hangfelvétel készült, ez lett az a bizonyos „füstölgő puska”, amely végül elsült.
Közben Woodward és kollégája, Carl Bernstein éjjel-nappal dolgoztak az ügyön, főszerkesztőjük, Ben Bradlee akkor is biztatta őket, amikor úgy tűnt, hogy hiábavaló minden fáradozásuk. Névtelen forrásuk segítségével, akit egy akkoriban szenzációszámba menő amerikai pornófilm, a Mély torok (Deep Throat) álnévvel ruháztak fel, rájöttek, hogy az ügyben Nixon közvetlen környezete érintett, hogy a lehallgatásokat és a demokrata párti dokumentumok ellopását célzó betörést illegális kampánypénzekből finanszírozták.
1972. október 10-én a Post címlapsztorija feketék-fehéren leírta, hogy „a Watergate-ügy politikai kémkedési és szabotázsakció volt Nixon elnök újraválasztása érdekében és azt Fehér Házi tisztségviselők indították.” Akkor az elnöki hivatal ellentámadásba lendült: a Post cikkeit egy „magányos liberális lap rögeszméjének és bosszújának” próbálták beállítani, és miután a választások előtt 10 nappal a CBS leadta az ügyről készült riport első részét, Charles Colson nyílt fenyegetése után William Paley, a csatorna elnöke elállt a második adástól. Miután az amerikai média nagy része Nixont támogatta, sőt, a Gallup közvélemény-kutatása szerint jobban bíztak a hivatalban lévő elnökben, mint kihívójában, George McGovernben. November 7-én Nixon földcsuszamlásszerű győzelmet aratott. Csakhogy a lavina már elindult és nem lehetett megállítani.
Már az elnökválasztás előtt megkezdődött egy szövetségi bíróság előtt a „betörők” pere, és vallomásaik nyomán vád alá helyezték Liddy-t és James McCord-ot, Nixon kampánybiztonsági főnökét, mint a betörés „elektronikai szakértőjét”. Liddy-t 1973.januárjában 20 évi börtönre ítélték, McCord novemberben 5 évet kapott, de négy hónap után szabadon engedték a hatóságokkal való együttműködése miatt. McCord márciusban levelet írt John Sirica bírónak, amelyben bevallotta: nyomás alatt tett vallomást, a betörésben kormánytisztviselők vettek részt és a szálak a Fehér Házig vezetnek.
1973. május 17-én megkezdte munkáját a szenátus Watergate-bizottsága és a meghallgatásokat a PBS köztv-csatorna közvetítette. Elnöke az a Sam Ervin szenátor volt, aki egy hasonló vizsgáló bizottság élén megbuktatta az antikommunista hisztériát irányító Joseph McCarthy-t. Akkor kezdett igazán szorulni a hurok Nixon körül, amikor Dean júniusban a bizottság előtt elismerte: „legalább 35-ször” beszélt az elnökkel az ügy eltussolásáról.
Júliusban Alexander Butterfield, az elnök volt titkára elárulta, hogy 1971 óta felvesznek minden beszélgetést és telefonhívást az Ovális Irodában. Nixon előbb elrendelte a felvevő rendszer leállítását, majd megtagadta, hogy a felvételeket átadja a bizottság különleges ügyészének, Archibald Cox-nak. Közben még alelnökét is elvesztette: Spiro Agnew-nak egy korrupciós ügy miatt kellett távoznia, helyét októberben Gerald Ford vette át. Az sem segített rajta, hogy Cox lemondásra kényszerült, miután Nixon egy „kompromisszumos” megoldást kínált fel neki, utóda, Leo Jaworski nem ismert kegyelmet.
1974. március 1-én vádemelési javaslatot adtak át Sirica bírónak hét volt elnöki tanácsadó ellen, és megemlítették benne Nixont, mint az „összeesküvés résztvevőjét”. Április 30-án a Fehér Ház átadta a Képviselőház igazságügyi bizottságának a Nixon-magnószalagok szerkesztett átiratait, ez azonban kevésnek bizonyult. Május 9-én megkezdődtek a bizottság előtt az elnök felmentésével (impeachment) kapcsolatos meghallgatások, június 15-én pedig megjelent Woodward és Bernstein könyve, Az elnök emberei (All The President’s Men) címmel, amelyben leírták oknyomozásuk teljes történetét. Július 8-án az „Egyesült Államok kontra Nixon” ügy már a legfelsőbb bíróság előtt volt, 24-én pedig a testület úgy döntött: az elnöknek át kell adnia az ominózus magnószalagokat a nyomozó hatóságoknak.
-Ezek után a Kongresszus elkezdte az impeachment-eljárást. És augusztus első napjaiban sült el a „füstölgő puska”:
Woodward és Bernstein könyvéből a demokrácia elkötelezettjeként ismert Alan J. Pakula rendezett nagy sikerű filmet. A Post újságíróit két hasonlóan liberális gondolkodású színész, Robert Redford és Dustin Hoffman személyesítette meg. Az 1976-os bemutató idejére azonban a Watergate-ügy „fővádlottja” már kegyelmet kapott utódától, aki nem is tagadta, hogy az elnökséget a Washington Postnak köszönheti.
Pakula filmjében a „Mély Torok” szerepét Hal Holbrook játszotta. A hosszú életű színész (2021-ben halt meg 95 éves korában) megérhette, hogy ki is volt Bernsteinék rejtélyes forrása. A 2008-ban elhunyt Mark Felt, az FBI egykori második embere ugyanis halála előtt 3 évvel maga fedte fel kilétét. Kiderültek indokai is: nem csupán igazságérzete, az amerikai demokráciába vetett hite motiválta, hanem a személyes sértettség és bosszú is: amikor ugyanis J.Edgar Hoover, aki 48 éven át volt a szövetségi nyomozó iroda rettegett főnöke, 1972. május 2-án meghalt, Felt azt várta, hogy Nixon elnök őt nevezi ki utódául. Az elnök azonban az igazságügyi államtitkár Patrick Gray-t választotta, akinek nem is volt FBI-os múltja. Feltnek megmaradt a napi operációs irányítás, így értesült első kézből az első pillanattól kezdve a Watergate-üggyel kapcsolatos minden apró részletről…
A Post – ma is aktív – két újságírója, akik már majdnem 80 évesek a közelmúltban, az évfordulóhoz közeledve arról írtak lapjukban, hogy évtizedeken át abban a meggyőződésben éltek, Amerikának nem lesz még egy olyan elnöke, aki ennyire lábbal tiporja a nemzeti érdekeket és aláássa a demokráciát saját személyes és politikai érdekeiért. Egészen addig, amíg nem jelent meg a színen Donald Trump. Nixonnal ellentétben, Trump egész pályafutását a modern médiára építette, végül azonban éppen ez okozta az ő vesztét is és leplezte le véglegesen mesterkedéseit 2021. január 6., a washingtoni Capitolium ostroma után.
A Watergate-ügy legfőbb tanulsága 50 év után is: ha egy jogállamban jól működik a nyilvánosság, ha vannak olyan független médiumok és bátor újságírók, akik leleplezhetik a közélet visszaéléseit, bármilyen magasra is vezetnek a szálak, egyetlen vétkes közszereplő sem érezheti magát biztonságban. Éppen ezért érvényes Amerikában és másutt is a Washington Post jelmondata: „A demokrácia meghal a sötétségben” (Democracy dies in darkness).
