Szabó Balázs: Már nemcsak előre nézek, hanem néha visszafelé is
Keringés címmel jelent meg nemrég a Szabó Balázs Bandája új nagylemeze, 2018 óta először adtak ki saját számokat tartalmazó albumot. A zenekar névadó frontemberét ennek kapcsán arról kérdeztük, tudatosan távolodott-e el a magyar népzenei gyökerektől, hogyan került egy lovári nyelvű szövegrészlet az egyik dalba, és elégedett-e azzal a szinttel, ahol a megalakulásuk után 15 évvel tartanak.
– Éreztél alkotói megakadást az elmúlt 6 évben, amióta nem adtatok ki új saját dalokat, vagy csak máshol voltak a prioritásaid?
– A Covid behúzott egy féket, az volt bennünk a zenekarral, hogy inkább vegyünk vissza a tempóból, minthogy belebetegedjünk. Én például hosszú órákat sétáltam a kutyámmal a solymári erdőben, elkezdtem újra többet olvasni, feltöltődni és már akkor jegyzeteket készíteni és dalokat írni a fióknak.
Itt volt talán annak a gyújtópontja, ami miatt a mostani lemez kicsit másabb lett, mint az eddigiek.
– Az, hogy más hangszeren írtad a dalokat, mennyire befolyásolta, ami végül lett belőlük?
– Szerintem eléggé. Nemcsak a hangszerelés különbözik, énekdallamok terén is másfelé indultam el, mint ahogy gitárral, teli harmóniákkal szoktam. A zenekari próbafolyamat sem úgy zajlott, mint eddig, hogy hónapokig gyakoroljuk a dalokat a rögzítés előtt – ehelyett csak néhány héttel a stúdióba vonulás előtt avattam be a zenekari tagokat, mert itt is az első intuícióra szerettem volna hagyatkozni. Így sokkal nagyobb teret kapott a kísérletezés a stúdióban. Abban, hogy összerázzunk egy ennyire szerteágazó ötlethalmazt, nagy segítségünkre volt a zenei producerünk, Toldi Miklós, aki abszolút nyitott volt arra, hogy tovább gondolja az ötleteimet. Először kicsit külső fülként, majd később már a zenekarral karöltve a felvételeknél, ő keverte a dalokat, és jelen volt a véglegesítésnél is. És nagy segítségünk volt a menedzserünk, Lilian is, aki nem csak segít megőrizni és tovább álmodni a banda útját, de az alkotásban is részt vesz.
– A mostani album áll talán a legtávolabb a magyar népzenei gyökerektől az összes eddigi lemezed közül. Tudatos volt az eltávolodás?
– Nem volt tudatos, illetve nem is érzem eltávolodásnak. Meg akartam tartani azt a fajta szabadságot, hogy olyan lesz a hangszerelés, ami a legjobban áll az adott dalnak. Én inkább azt érzem, hogy máshogyan épült bele a lemezbe a népzene, kicsit árnyaltabban, vagy más hangszerekkel jelenik meg, kevésbé direkt formában.
A teljes új album:
– A cigányzene viszont eddig nem igazán jelent meg a dalaidban. Honnan jött az ötlet a Romengós Lakatos Mónikával való együttműködésre?
– Mindig is vonzódtam a cigányzenéhez, de valahogy ennél a lemeznél éreztem igazán azt, hogy jó helye lenne az albumon.
Nagyon hamar Lakatos Mónika jutott eszembe, az ő kicsit füstös éneke és az a szív, amit a Romengóval képvisel. Innen már adta magát számomra a dolog, hogy fordítsuk le lovárira a dalszövegemet, és ebben Móni párja (és a Romengo alapítója), Rostás Mihály Mazsi volt a segítségemre.
– Hogyan állt össze benned a zenei és a szövegvilág?
– Ha szövegileg próbálok először róla beszélni, akkor talán azzal kezdeném, hogy mindegyik „szokásosan” bensőséges, és persze így egy személyes érzelmi kifogalmazás. De eközben megpróbál valahogy kifordulni az egész világ felé, például a tájleírásokkal, vagy az állatok középpontba helyezésével. Ezek természetesen iszonyú személyes élmények, de szerettem volna, hogy mások számára is érthetőek legyenek, hogy mindenki megtalálja benne önmagát. Zeneileg folyamatosan alakult, pont úgy, ahogy szerintem a zenének áramolnia kell; utat és teret kell neki engedni, aztán a „vadhajtások” levágása után egyre inkább kirajzolódik az éppen véglegesnek tűnő forma. Szövegileg és zeneileg is változom, változunk. Az életkoromból adódik, hogy már nem csak előre nézek, hanem néha visszafelé is: mennyi mindenben voltam, vagyok jelen, és mi lehet még hátra. Szóval számomra egyszerre visszatekintő ez az album, de közben néz a jövő felé is.
Szövegközi fotók: Nagy Márton
– Két megzenésített vers került a lemezre Tóth Krisztinától és Grecsó Krisztiántól. Ezeknél a zene vagy a szöveg volt meg hamarabb?
– Mindkettőnél a szöveg inspirált. Tóth Krisztina versére (Bálnadal) nagyon tudtam rezonálni. Ahogy telnek az évek, én is egyre szorosabb kapcsolatban vagyok az állatvilággal, legyen az akár egy kutya jelenléte, akár egy lóval sétálás. Ahogy ő ír a bálnák sorsáról, az azonnal behúzott és megihletett: miután elolvastam, néhány órán belül már talpra is állt a dal alapötlete. Bár felmerült, hogy ennyi év után talán jobb volna saját szöveggel nyitni az albumot, de végül ez került a lemez elejére. Úgy éreztem, hogy jó rámpát ad a kiinduláshoz, és fontos üzenete is van.
A Grecsó-versre írt dal régebb óta készen van, már tavaly is játszotta néhányszor a zenekar. Szerintem nagyon erős és pontos lezárás, nemcsak a címe (Végszavak) miatt, hanem a tartalmilag is nagyon jól összefoglalja a születés/halál/elmúlás/újrakezdés, vagyis a keringés témáját. Így aztán a nyitás mellett a lezárás lehetőségét is elhappolták előlem, de nagy örömmel adtam át Krisztiánnak. (nevet)
– 15 éves a zenekar idén. Elégedett vagy azzal a szinttel, ahol álltok?
– Igen, szerintem minden alkotó ember tisztában van azzal, hogy néha több reflektorfény jut rá, néha kevesebb.
Számomra az előbbi csak másodlagos, ahogy az is, hogy például épp mekkora médiafigyelmet kapunk, mert az is mindig hullámzik. A munkát így is, úgy is bele kell tenni, ha pedig megtesszük, kár keseregni azokon a dolgokon, amiken nem tudunk változtatni. Emiatt tudok örülni a mai napig még a legkisebb sikernek is, és remélem, hogy ez később sem fog változni, elmúlni.
– Van rövid- vagy középtávú tervetek arénakoncertre?
– Egyelőre nem gondolkodunk ilyesmin, engem ez most olyan szempontból sem foglalkoztat, hogy egy megugrandó lépcsőfokként tekintsek rá. Elgondolkodni persze el lehet rajta, ha valamikor adódna egy lehetőség, de ma az új lemez lelke a legfontosabb, és hogy eljussunk sok vidéki helyszínre is megmutatni. És ezzel nem csak az albumot közelebb vinni a közönségünkhöz, illetve lehetőséget teremteni a közvetlenebb találkozásokra, de a kluboknak is reményt adni, hogy érdemes kinyitni, megharcolni az emberek figyelméért ebben a hangos világban.
– Vecsei H. Miklóssal lassan két éve játsszátok a Füst a szemében c. Cseh Tamás estet. Számodra mit adnak ezek a dalok, illetve maga a projekt?
– Nagyon izgultam, amikor Hasi megkeresett, mert bármennyire is annak tűnhet, Cseh Tamást játszani mégsem egy egyszerű feladat zeneileg. Az elmúlt évek során, sőt, már Tamás életében is látszott, hogy ha más szájába kerültek ezek a dalok, sokszor elveszett az eredeti mondanivalójuk. Féltem tőle, nehogy velünk is hasonló történjen, de ahogy teltek a próbák, egyre inkább csitult bennem ez a félelem, a premiernek pedig már nagyon boldogan tudtunk nekimenni.
Január 26-án az Erkelben játsszuk felújított változatban, erre az alkalomra kicserélünk benne jó néhány dalt, hiszen akkora az életmű, hogy hiába kétórás az est, mindig marad bőven olyan kedvenc, amiből lehet válogatni.
– A turné első állomása Kecskeméten volt, ahol hosszú ideig éltél. Milyen a viszonyod most a városhoz?
– Néha sikerül lejutni fellépéseken kívül is, de egyre ritkábban. Maradt ott még sok barát és sok, emlékekkel teli utca.
Ehhez a városhoz szintén rengeteg emlékem fűződik a középiskolás utcazenélésektől az első koncertjeimig. Ez így szépen keretbe foglalja a 10 állomást, ahová december végéig eljutunk, aztán egy kis pihenő után februárban folytatjuk a turnét.
