KULT
A Rovatból

Olvass kortárs magyar írók műveiből! - Izsó Zita, Karafiáth Orsolya és Simon Márton

20/20 néven érzékenyítő kampányt indított a Mastercard, melyben kiváló kortárs írók, költők és a Budapest Street Photography Collective tagjai fontos társadalmi problémákra szeretnék felhívni a figyelmet. Oldalunkon a közös munkákból válogatva mutatunk be részleteket!


Kortárs kulturális programot indít a Mastercard

A 20/20 a Mastercard jövőre induló kortárs kulturális programjának nyitóprojektje, melyben népszerű kortárs írók és street fotósok különböző társadalmi problémákra szeretnék felhívni a figyelmet. A felvezető kampányban a Könyves Magazinnal működnek együtt. A Budapest Street Photography Collective fotósainak képei alapján – amelyek 20 szemszögből dolgoznak fel a megadott témákban történeteket – 20 kortárs író alkotását olvashatjuk a projektoldalon szegénység, digitalizáció és környezetvédelem témakörben.

A kampány szerzői: Deres Kornélia, Grecsó Krisztián, Harag Anita, Izsó Zita, Karafiáth Orsolya, Kemény Zsófi, Krusovszky Dénes, Lackfi János, Moskát Anita, Nemes Z. Márió, Parti Nagy Lajos, Peer Krisztián, Seres Lili Hanna, Simon Márton, Sirokai Mátyás, Szabó T. Anna, Szálinger Balázs, Terék Anna, Tóth Krisztina, Závada Péter

Oldalunkon decemberben a közös munkákból válogatva mutatunk be részleteket, melyek folytatásait a projekt oldalán olvashatod el!

Izsó Zita - Repülőszőnyeg

Az első kint töltött éjszakán

az a vastag pulóver járt a fejemben,

amit anyám kötött,

de nem tetszett a fakókék színe,

és néhány éve direkt elhagytam

valamelyik távolsági járaton,

talán azóta is kering az állomások között,

mint az életem nélkülem.

Másnap aztán kaptam egy kabátot,

a nő, aki hozta, azt mondta, a halott apjáé volt,

de olyan szép, sajnálja kidobni.

Fogtam a kabátot,

és ekkor döntöttem el, hogy élni akarok.

eterítettem egy takarót az aluljáróban,

csak a gyerekek tudják, hogy valójában repülőszőnyeg,

a többieknek fogalmuk sincs,

hogy minden éjszaka végigjárom vele a várost,

és elhozom, amire az embereknek már nincs szükségük,

távirányítót, amire már nem hallgat senki,

játékokat, amikbe már nem lehet elemet venni,

szavakat, amiknek már senki sem tudja a jelentését,

neveket, amiket már rég nem viselnek,

bókokat, amikbe már úgysem fognak belefogyni,

mások hibáiból, elrontott dolgaiból élek,

ha rám néznek az emberek,

akkor tudják magukról, hogy boldogok.

Fotó: Soós Bertalan

Izsó Zita: Repülőszőnyeg c. történetének a folytatását a projekt irodalmi partnerének oldalán, a Könyves Magazinon tudod elolvasni.

Karafiáth Orsolya - Idegenek

Anna szerette az elhagyott állomásépületet, biztonságban érezte magát. Mióta a telep elnéptelenedett, úgy érezte, ez az egyetlen hely, ahol nem érheti semmi veszély. Persze azt is tudta, hogy csak addig maradhat, amíg az elásott konzervek engedik. Vagy addig, amíg a kormány nem engedi el az utolsó szolgáltatását is: hogy a kiemelt kutaknál még fel lehet venni a heti vízadagot. A konzervekből, amiket még Dóra, a lánya ásott el, még volt rengeteg. Dóra. Anna lehunyta a szemét. A szép Dóra, a vakmerő. Aki épp tíz éve, a 2040-es járvány idején halt meg, miközben mások életét igyekezett menteni. Ha élne, se tudnám, mi van vele, vonta meg aztán Anna a vállát. Mindenki magáért felel. Mindenkinek magának kell megküzdenie a vízért! Anna titkos kútját a blokkházak mélyén valami malőr folytán elfelejtették kiiktatni a hálózatból, miután a telep kiürült, így rendre érkezett oda pár liternyi víz. Néha zavaros volt, fémes, a csatornarendszert már réges rég feladták. Amúgy is csak az őrültek és az életképtelenek maradtak meg a vidéken az aszályok és a tornádók miatt. Anna a hatalmas vas oszlopokban és a magányában bízott.

Karafiáth Orsolya: Idegenek c. történetének a folytatását a projekt irodalmi partnerének oldalán, a Könyves Magazinon tudod elolvasni.

Simon Márton - Anyám útja egy űrhajóval a halálon át az operába

Létezik ennek egy olyan verziója, ahol

egyszerűen csak visszaváltoztál rókává,

mint a mesében, a tuják között állva,

a hátsó kertben, a tűzfal előtt, remegve,

sápadtan, csukott szemmel, hófehér, kilenc-

farkú rókává, aztán eltűntél, én maradtam

csak itt az orgonabokor mögött, és a szellemek.

És létezik ennek egy olyan verziója is,

ahol nem boncoltak fel, nem vágtak szét,

nem csatolták el koromhajad, nem

államosították szemed vizeit, nem gyújtották

fel latrok kies melledet, szíved

elárasztott termeibe nem úszott be ellenséges

búvár, sóhajaid nem vitték magukra tetoválva

külországba menekültükben, véred nem

egy sípoló trolibuszban ülve kering a városban

körbe, szétszóródott fogaid nem a csillagok.

Fotó: Szalai Imre

Simon Márton: Anyám útja egy űrhajóval a halálon át az operába c. történetének a folytatását a projekt irodalmi partnerének oldalán, a Könyves Magazinon tudod elolvasni.

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Váratlan műsorváltozás az RTL-en: ma este több sikerműsor is elmarad
Az ugrás és A mi kis falunk ismétlése ma elmarad, helyettük a Tottenham–PSG UEFA Szuperkupa-meccset láthatják a nézők. A mérkőzés 20:15-től élőben megy, a késő esti híradó pedig 23:20-kor kezdődik.


Szerda estére változtatott a műsorrendjén az RTL, így a nézők most nem láthatják Az ugrás és A mi kis falunk ismétlését, vette észre a Média klub.

Az ugrás tavaly tél végén indult Gundel Takács Gábor vezetésével. A játékban a versenyzők egy öt méter magas, mesterséges híd egyik végéből indulnak, és a másikig kell eljutniuk. Tíz szinten, a híd adott pontján mindig a helyes állítást kell kiválasztaniuk, hogy megtalálják az egyetlen igaz átjárót. Aki téved, a mélybe esik, aki végig helyesen dönt, elviheti az ötmillió forintos főnyereményt. A vetélkedő idén új évaddal tért vissza, de a mai adás kimarad, ahogy A mi kis falunk ismétlése is.

A helyüket az UEFA Szuperkupa döntőjének élő közvetítése veszi át, amelyen a Tottenham és a PSG csap össze.

Ez egyben a 2025/2026-os Bajnokok Ligája-szezon kezdete is, amelynek fináléját Budapesten rendezik. A mérkőzés 20:15-kor kezdődik a Fókusz után. Az RTL Híradó ezen az estén 22:50 helyett 23:20-kor kerül adásba. Az ugrás és A mi kis falunk csütörtökön a megszokott időpontban folytatódik.

(via Blikk)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
A hadvezérben Jason Momoa egy szál ágyékkötőben kaszabolja honfitársait, avagy A rettenthetetlen Hawaii-on – Pilotkritika
Véres, nagyszabású, érdekes – a történelem egy kevésbé ismert része elevenedik meg, sokak számára pedig az is kiderül, honnan ered a Dragon Ball-beli Songoku csatakiáltása…


I. Nagy Kamehameha a Hawaii Királyság első uralkodója volt 1795 és 1819 között. A harcos, diplomata és vezető hosszú évekig tartó konfliktusok után 1810-ben egyesítette a Hawaii-szigeteket, illetve azok királyságait (Maui, Kaua’i, Hawai’i és O’ahu). Ezt megelőzően ugyanis a szigetek főnökei között háborúk dúltak. 1778-ban James Cook kapitány érkezett Hawaiira, ami egybeesett Kamehameha ambícióival. Nyugati fegyverek és tanácsadók segítségével Kamehameha csatákat nyert Mauin és Oahun is, 1810-ben pedig, amikor Kauaʻi királya beleegyezett, hogy Kamehameha alatt hűbéres királyságot alapít, a nagy cél végre beteljesedett. Hawaii egyesítése pedig nemcsak azért volt jelentős, mert hihetetlen teljesítménynek számított, hanem mert különálló kormányzás alatt valószínűleg a nyugati érdekek versengése miatt szétesett volna.

Ez a történelem, Jason Momoa számára pedig népe históriája kulcsfontosságú.

Thomas Pa'a Sibbett-tel együtt már 2015 óta, tehát kerek tíz éve dolgozott azon, hogy elkészülhessen A hadvezér, amely eredetileg I. Kamehamehát tette volna a sztori középpontjába, és Momoáék egész estés mozifilmként képzelték el, majd később úgy döntöttek, hogy a nagy hódító legyen inkább mellékszereplő, a fókuszban pedig álljon a hadvezér Ka’iana (Momoa alakításában), aki 1795-ben Kamehameha ellen fordult, amikor az meghódította Oahu szigetét.

Vagyis ő a szigetek egyesítése ellen küzdött. Így kapott a sorozat egy érdekesebb vetületet és nézőpontot, ahelyett, hogy a nagy király életének szimpla történelmi, életrajzi, háborús feltárása lett volna.

A hadvezér első részében tehát megismerjük Ka’ianát, a katonát, aki kapásból egy megtermett cápával birkózik, de rögtön meglátjuk az emberi oldalát is, amikor hálát suttog a legyőzött halnak, megköszönve neki, hogy testét a rendelkezésükre bocsátotta. Majd megtudjuk, hogy Ka'iana és családja jelenleg Kaua'i királyságában él, de mivel Maui szigetéről származnak, kitaszítottként tekintenek rájuk. Ka'iana ugyanis Maui hadvezére volt, de elhagyta szülőföldjét (megszökött a seregből), miután rájött Kahekili király (Temuera Morrison) brutális ambícióira. Amikor azonban a király visszahívja (és megfenyegeti), Ka'iana beleegyezik, hogy segít legyőzni népének az ellenséges O’ahut, azonban egy jóslat, egy aljas átverés és egy szimpla bosszú miatt súlyos háborúba keveredik.

A minisorozat egyik fő érdekessége, hogy az alkotók megpróbálták annyira autentikusra fogni a dolgokat, amennyire csak lehet. Épp ezért például a színészek mindegyike hawaii nyelven beszél, az első részben legalábbis nem lehet hallani angolt vagy más nyelvet.

Emellett pedig természetesen Momoáék nagy műgonddal hozták létre az akkori állapotokat, például a királyságokra jellemző öltözékeket, harci díszeket, fegyvereket, hajózási eszközöket, mindennapi tárgyakat, lakhelyeket stb. Persze túl sok viseletre nem volt szükség, mivel Hawaii már akkor is egy igen forró égövben foglalt helyet, ezért elmondható, hogy ritkán látni egy sorozatban ennyi ágyékkötőt és férfi tomport, mint itt.

Momoán egyébként tisztán érződik, mennyire fontos volt neki ez a projekt, hiszen Thomas Sibbett és Doug Jung mellett ő írta az összes epizód forgatókönyvét, eljátszotta a főszerepet, executive produer is volt, illetve elvállalta az utolsó rész rendezését is (nem ez az első munkája direktorként, 2014-ben már készített egy egész estés mozifilmet e minőségében Vadcsapáson címmel).

A hadvezér nyolc epizódja egyenként kb. 50 perc és 1 óra között mozognak, s már kapásból az elsőben sok minden történik, így azzal vélhetően nem lesz gond, hogy események nélkül maradnánk, hiszen hosszú volt Kamehameha hadjárata, akit egyébként az újonc Kaina Makua alakít.

Az alkotók direkt törekedtek arra, hogy a szereplők is hitelesek legyenek, így a polinéz térséből kerestek színészeket. Nincs is túl sok ismert arc a gárdában, Jason Momoa mellett a már említett (és egyébként új-zélandi maori származású) Temuera Morrison (ő játszotta Momoa nevelőapját az Aquaman-filmekben, de a Star Wars-franchise Jango Fettjeként és klónkatonáiként is igen ismert), valamint a szintén új-zélandi Cliff Curtis (Zongoralecke, Hat nap, hét éjszaka, Sivatagi cápák, A bennfentes, Kiképzés, A forrás, Napfény, Die Hard 4.0, Álom doktor stb.) neve csenghet még ismerősen.

Az akciójelenetekre szintén odafigyeltek a készítők, a test test ellen küzdelmek véresek, kegyetlenek és reálisak, a statisztéria pedig láthatóan gazdag, tisztára, mintha A rettenthetetlent néznénk, csak Skócia helyett Hawaiion, és skótszoknyák helyett ágyékkötőkkel (férfi lábak mindenütt).

A hadvezér első részében mindez együtt, kiegészülve némi spirituális szállal (ami szintén fontos az ottani társadalomban, kultúrkörben) egy érdekes, a történelem számunkra kevésbé ismert szegletének ígéretét hordozza a további hét epizódra, Jason Momoa pedig, úgy tűnik, élete legjobb alakításával hálálja meg a nézők figyelmét.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Az év horrorja meghökkent, elborzaszt, megrémiszt, sőt meg is nevettet – A Fegyverek a Barbár rendezőjének legújabb parazsenije
Egy általános iskolai osztály gyerkőcei egy kivételével mind eltűnnek ugyanabban az éjszakai percben. Hogy mi történt, arra biztos nem készültünk fel lelkileg. Kritikánk spoilermentes.


2022-ben robbant be a köztudatba Zach Cregger rendezőként a Barbár című horrorszenzációjával, amelyet gyorsan a vállára emelt a szakma és a közönség egyaránt, egyetértve abban, hogy a film történetéről jó ideig nem lehet tudni, mire fut ki, sokszor átveri a nézőt, nem mellesleg pedig rendkívül félelmetes. Nos, ha kétség is volt esetleg Cregger rendezői és forgatókönyvírói tehetsége kapcsán, azt most a Fegyverek eloszlatja.

Ő egyébként színészként kezdte a karrierjét, és egyértelműen a komédia volt a terepe, állandó szerzőtársával, Trevor Moore-ral rendezték, írták és „főszerepelték” például a 2009-es Miss Márciust vagy a 2011-es The Civil War on Drugst, illetve rengeteg vicces szkeccset dobtak össze tévéműsorokba is.

Kiderült azonban, hogy Cregger horrorvénája még a vígjátékinál is erősebben lüktet.

Az mondjuk már a Barbárban, most, a Fegyverekben pedig pláne tisztán érződik, hogy a komikusi világból érkezett, az amúgy komoly, véres és izzasztóan félelmetes hangvételű filmjeibe ugyanis szinte észrevétlen csusszan be itt-ott a humor is, Cregger képtelen ezt teljesen levetkőzni magáról. De nem is kell, mivel, úgy tűnik, működik az elegy.

A Fegyverek egyébként felépítésében rendkívül hasonlít a Barbárra. Például ezúttal is jó ideig fogalmunk sem lesz, mire megy ki a játék, milyen dolgok állnak a háttérben, és csupán a szereplőkkel együtt próbáljuk kideríteni, hogy mégis mi a fene történt azzal az általános iskolás osztállyal, amelynek tagjai egy éjszaka, pontban 2 óra 17 perckor egy jellegzetes kéztartás kíséretében kiszaladtak a házukból, majd nyomuk veszett. Csupán egyetlen gyerkőc, Alex (Cary Christopher) ment be a suliba. Az ügy persze nagy visszhangot kapott, mindenki keresni kezdte a srácokat, a szülők kétségbeesése és dühe pedig természetesen az osztály tanítónőjére, Justine-re (Julia Garner) zúdult, aki viszont éppoly tanácstalanul áll az eset előtt, mint bárki más.

Ez tehát az alapsztori, amit Cregger éppúgy mutat be, mint a Barbárt, vagyis több nézőpontból. Az előző filmjében sokan nagyot néztek, amikor kb. a játékidő felénél újraíndította a cselekményt, csak egy másik szereplő szemszögéből láthattuk az eseményeket. A Fegyverekben is ehhez az eszközhöz nyúlt, csak most durvábban.

Itt összesen hat nézőpontot kapunk, valamint olyan színészeket Julia Garner mellett, mint az egyik elkeseredett és az ügyet kinyomozni próbáló apukát, Archert alakító Josh Brolin, Justine szeretője, a rendőrtiszt Paulként látható Alden Ehrenreich, James, a fiatal hajléktalan drogosként Austin Abrams, vagy az ügyet a legjobb tudása szerint kezelni próbáló iskolaigazgatóként feltűnő Benedict Wong. A kis sztorikon keresztül adagol egyre több információt a nézőknek Cregger, a szép lassan építkező sztori pedig a végére nyer értelmet. Mégpedig eléggé meghökkentőt.

Ennél többet pedig mi sem árulunk el a sztoriról, ami valóban nem kevés meglepetést tartogat, a különféle nézőpontok kirakósainak összeillesztése pedig kiváló nézői élmény lesz, de szerencsére nem csupán ennyivel kényeztet minket az író-rendező.

Odafigyelt ugyanis arra is, hogy stílusa, kézzel fogható atmoszférája, kiváló operatőri munkája, a retinánkba, majd az agyunkba égő jelenetei, képei, kiváló zenei válogatása és a már említett, a legváratlanabb pillanatokban felbukkanó humora is legyen a Fegyvereknek.

Nem mellesleg pedig mondanivalója, ami egy vegytiszta horrorfilmnél már tényleg hab a tortán, vagy a meggy a hab tetején. Nyilván a teljes sztori és a végkicsengés ismeretében lehetne komolyabban beszélni, értekezni erről, amitől a teljes nézői élmény miatt természetesen eltekintünk, de már a fentiekben vázolt alapsztori is alkalmat ad arra, hogy elmélázzunk, többek között a közösségi traumákon és gyászon, amikor egy megmagyarázhatatlan eset miatt sokan osztoznak a fájdalomban, az értetlenségben és a tehetetlenségben.

Teszem azt, egy iskolai lövöldözés után. Hoppá, talán erre utalhat a film címe is, a Fegyverek?

A film végére persze ez is értelmet nyer, mindenesetre Zach Cregger nemcsak egy kiváló filmélménnyel gazdagítja a játékidő alatt a nézőket, velünk marad az a megtekintés után is, s gondolatokat ébreszt majd bennünk, így érdemes a film után egy-két pofa sör, fröccs vagy üdítő mellett kibeszélni a látottakat, jó kis beszélgetések születnek majd, az biztos.

Kétség sem férhet hozzá, hogy a 2025-ös év eddig igencsak elkényezteti a mozik közönségét kiváló horrordarabokkal, elég csak a Nosferatura (itthon januári premier volt), a Bűnösökre, a Végső állomás: Vérvonalakra, a 28 évvel későbbre vagy a nemrég bemutatott Hozd vissza őtre gondolnunk, a Fegyverek pedig még jobban ékesíti a félelemkeltés jegyében fogant filmek idei csúcssorozatát.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
A queer énekesnő megmutatta elvarázsolt kastélyát a Sziget Fesztiválon
A Sziget utolsó napján olyan produkciót láttunk a nagyszínpadon, hogy leesett az állunk. Bár kevesebb néző gyűlt össze mint mondjuk Post Malone vagy Shawn Mendes koncertjén, az est sztárja, Chappell Roan őrületes bulit nyomott le.


Véget ért a Sziget Fesztivál, de persze még egy utolsó nagy bulival meg kellett koronázni a hetet. A szervezők elég komoly kilépőt hoztak össze, Chappell Roan ugyanis őrületes show-val érkezett Magyarországra. Itt-ott volt egy pár hamiskás hang, de ez a közönséget egyáltalán nem zavarta, sőt, még közelebb kerültek az énekesnőhöz, aki - minden látott és hallott ellenére - halandó.

Kayleigh Rose Amstutz, művésznevén Chappell Roan egy amerikai, autentikus, queer popikon Missouriból. Már tinédzserként szerződést kapott az Atlantic Records-tól, ám a közös munkának 2020-ban vége szakadt. Három évvel később, az Amusement Records és az Island Records gondozásában megjelent debütálóalbuma, a The Rise and Fall of a Midwest Princess címmel, amely olyan billboard listás slágereket tartalmazott, mint a HOT TO GO!, vagy a queer közösség egyik himnuszává vált Pink Pony Club. Legsikeresebb dala a Good Luck, Babe!, amely több, mint másfél milliárdos hallgatottságnál jár a Spotifyon.

Bohóc a porondon

Roan a szokásos extravagáns kinézetével, nőkből álló zenekarával és hihetetlen díszlettel érkezett a Sziget nagyszínpadára. Egy konkrét kastélyt emeltek a deszkákra, amely úgy nézett ki, mintha az Alice Csodaországbant kevernénk egy freak show-val. Nos, ezt az előadókról is el lehet mondani.

Roan úgy festett, mint egy bohóc, aki egy füstös amerikai bárban lép fel minden éjjel kettőkor.

Vörös, göndör haj, hosszú fekete csizma, egy kisminkelt arcot ábrázoló felső, valamint egy maszk is előkerült, amit egy saját fejét ábrázoló hajdísz is kísért. Roan ugyanolyan sminkben volt, mint amit megszokhattunk, hófehérre kent arc, kék szemekkel. Az iskolában bohócnak csúfolták, ezért ez egy szándékos visszavágás azoknak, akik anno kikezdték, hiszen ez az arc most Közép-Európa egyik legnagyobb fesztiválján néz farkasszemet az őt imádó tömeggel.

Az énekesnő őrületes energiával tarolta le a közönséget, akik teljesen odáig voltak érte. Bár számomra a zene nem volt túl izgalmas, a látvány azonban igen. Egy varázsvilágba kalauzolt minket a fények és a díszlet segítségével, amire a Sziget nagyszínpadán még nem volt példa.

A nyíltan leszbikus előadó teljesen felszabadult a szabadság szigetén, látszott rajta, hogy nagyon élvezi a színes közeget és az óriási sikert.

Annak ellenére, hogy nem beszélt sokat a közönséghez, teljesen magával tudta vinni a rajongókat. A másfél órás koncerten minden slágere felcsendült és természetesen zárószámként a Pink Pony Clubot is meghallgathatta a nagyérdemű.

Roan végig tele volt energiával, ugrált, rohangált, dobálta a haját és néha felrúgott a feje fölé. A nagy mozgásban néhány hang félre csúszott, de ez nem vett el a produkció értékéből. Érezhető volt, hogy szívvel lélekkel énekel és táncol a Sziget közönségének, ezt pedig a többtízezres tömeg meg is hálálta neki. Egy valami volt kicsikét furcsa, mégpedig, hogy a tűz általában a színpad hátulján, a díszlet mögött csapott fel. Ezáltal kevésbé volt nagyhatású a látványelem, de persze mivel a teljes színpadkép gyönyörű volt, ezt rendkívül könnyen megbocsájtjuk nekik.

Méltó befejezése volt a 31. Sziget Fesztiválnak, amelyen voltak erősebb és gyengébb napok is, de összességében ez az augusztus eleji néhány nap mindig emlékezetes marad. A minőség nem változott, idén is órási neveket láthattunk a színpadokon, és ha minden így megy tovább, akkor ez jövőre is így lesz.


Link másolása
KÖVESS MINKET: