Megrázó írás a télen nyomorgó gyermekekről
Ilyenkor gyakran megírom: a tél a legrosszabb. Az amúgy is szűkre szabott életlehetőségeket megterhelő hideg miatt. Ezt minden évben nehéz megélni. Nemcsak nekik, akik elszenvedik, nekünk is, a segítőknek. Egy-egy mínuszokkal terheltebb hétvége után rettegve várni a telefonon a visszahívós sms-eket, és megkönnyebbülni, ha akikért legjobban aggódtunk, jelzett: megvan, nincs semmi baj. Szólni a szomszédnak, ha valaki nem jelentkezik, nézzenek rá, rendben van-e minden vele. És segíteni a gyerekgyógyszerek kiváltásában az újabb megfázásoknál.
Írtam már arról is, milyen nehéz megszokni, hogy a rajzórán nem motiváló a tél örömeinek emlegetése. Rajzolnak persze hóembereket, hóesést, de nem úgy, mint akinél pozitív élményen alapul ez. Inkább csak azért, hogy nekem örömöt szerezzenek. Olyan hihetetlen tanárként megtapasztalni, hogy ugyanaz a téma mit jelent egy olyan csoportban, ahol a téli hideg nem ijesztő teher, mert meleg van otthon, és van megfelelő ruha, cipő is, és mit jelent ott, ahol mindez hiányzik. Mindig reménykedek, hogy változik majd a helyzet, és újra rákérdezek minden novemberben, látva a furcsán érdektelen arcokat:
ti nem szeretitek a telet? És minden évben ugyanaz a reakció, a válasz. Vagy hallgatás, vagy egy-két halk mondat: "Nem, mert hideg van. Nem szeretem a hideget. Fázom."
A héten, mikor kint voltam a faluban azon a borús délelőttön, szokatlan volt a hideg nekem is. Pedig a hőmérő a kocsiban csak mínusz egyet mutatott, a szél sem volt erős, mégis, szinte minden porcikámat átjárta a kellemetlen, nyirkos hideg. Útközben több falubelivel találkoztam, vágták ki az önkormányzat által nekik kijelölt szakaszon a nyáron felnőtt akáciákat, csuklónál nem vastagabbakat.
A faluban bent először a vékonyka fiatalasszonnyal futottam össze, a vállán két nagyobb gallyat cipelt, kell a meleg, két kicsi is van, meg vannak fázva így is, mondja.
Aztán, mikor a közösségi házhoz megyek, ahol a kollégáim is dolgoznak, a nyakamba ugrik egy másik. Örvendezik, hiszen rég találkoztunk. "Feljöttem egy kicsit" mondja "odabent maguknál olyan jó meleg van. Feljöttem egy kicsit melegedni.
Tetszik tudni, mi nem gyújtunk be, csak este... nincs fa. Már nagyon várjuk, hogy megjöjjön a pénz, addig ki kell húzni valahogy. Tarlóztunk kukoricát, eddig azzal fűtöttünk, de már elfogyott. Fát gyűjteni nem merünk, megbírságolnak azonnal... miből fizetnénk ki? Felöltözünk inkább. Csak kibírjuk valahogy." Mondja mindezt öt hónapos terhesen. Még jó, hogy a kicsi nem most érkezik.
Nehéz ilyenkor. Persze ott a brikett, amit nyáron csináltak. De abban állapodtunk meg, hogy abból az tüzelhet, aki dolgozott benne. Közösségi szabály, tartani kell, hogy jövőre nagyobb üzenettel bírjon a lehetőség. De itt van a többi, akin segíteni kellene. Ha adunk fát, akkor értelmetlenné válik a tüzelőkészítés nyáron, hiszen úgyis adunk…ha nem adunk, megfagyhatnak. Ebben a helyzetben kínlódik az ember, nem lehet jó döntést hozni.
Persze, aki messze van ettől, az egy ilyen döntést könnyedén meghoz. Mert úgy könnyű kimondani, ha nem látja az ember az összefagyott gyereket, fiatalt, öreget, nem látja a magára rétegelt, este sem levetett, folyamatosan koszló ruhákat rajtuk.
Ha nem megy be az ember egy áthűlt szobába,ahol meglátszik a lehelet, és amit nem fűt fel pár, nedves ágból hasogatott tüzelő, aminek szigorúan csak akkor gyújtanak alá, ha a gyerekek hazajönnek.
És most majd kezdődik a tél másik hozadéka: a hidegben gyereket nem mosdató, hajukat meg nem mosó, ruhájukat nem levető, azt nem kimosó, a rendszerben tehát a nem gondoskodó szülők megítélésének időszaka. Mert ennek hamar látható, és érzékelhető nyoma lesz, amiért a szülőt figyelmeztetik majd, hiszen mindebből csak az látszik az óvodában, iskolában, hogy a gyerek ápolatlan, a ruhája büdös, a haja tetves.
Az egész pedig a fűtés hiányára vezethető vissza, arra, hogy nincs megoldás, a közkútról behozott vizet valahol meg kellene melegíteni, mosdáshoz és mosáshoz is, ahogy a haj és a ruha száradáshoz is meleg kellene.
De lesz még rosszabb is, mert akik döntenek róluk, a szociális juttatások rendszeréről, azok ezt nem így látják, nem így értik, ezekkel a problémákkal, ok-okozati összefüggésekkel nem gondolnak, ők úgy vélik, van még lehetőség szűkíteni, „szabályozottabbá tenni”a támogatásokat,akár a tél közepén is.
És talán megnyugtatják magukat azzal, hogy lehetett pályázni az önkormányzatoknak tűzifára, kapnak majd, minden rászoruló. Az, hogy ez mikor érkezik meg, és meddig elég, az már nem az ő lelküket nyomja.
Persze kérdés, hogy nekik nyomja-e a lelküket valami egyáltalán. Nekem viszont igen, már túl erősen beleégtek a megtapasztalások az emlékeimbe, előttem van a hideg, fázó bőr látványa, ahogy a nyaktól, apró rángásokkal felfut az arcon, és igen, az a szag is, ami a kiáramló füst és a mosdatlanság sajátos keveréke. Amit csak ilyenkor érezni. Amiért persze lehet hibáztatni a szülőt, lehet azt mondani,hogy alkalmatlan a gyereknevelésre. Bizonyára vannak közöttük, akik igen.
De most szinte mind fázik. És még most megyünk bele a télbe.
A cikket a HVG.hu hozzájárulásával közöltük le. A fotók a Magyar Református Szeretetszolgálat "Nincsen számukra hely" című pályázatára beküldött képek és a Nyomorszéle blog egyik fotója.
