KULT
A Rovatból

Kétszáz éves jelenidőben – az én Petőfi Sándorom

A világszabadság még mindig késik.


Amikor 26 éves lettem, mint minden egészséges, világmegváltásra készülő fiatalra, rám tört a rosszkedv. Huszonhat éves vagyok, és még semmi olyasmit nem csináltam, amivel nyomot hagyok a világban. És eszembe jutottak azok, akik ebben a korukban már megalkották legnagyobb remekműveiket, köztük olyanok is, akiknek már életüknek is vége szakadt: Arthur Rimbaud, Szergej Eisenstein, Orson Welles, John Keats, Jimi Hendrix – és nem utolsósorban Petőfi Sándor. Akitől a magyar nyelv, a költészet szeretetét kaptam, és akinek írástudóvá válásomat köszönhettem.

Azóta már 66 éves lettem, a világot azóta sem váltottam meg, és azóta sem tudom a választ arra, hogy ez a csodálatos szenvedélyű fiatalember, aki a magyar nyelv gazdagságát a világ legtermészetesebb módján, vele szólva mezítláb vitte be a költészet „szentegyházába”, miként tudta belesűríteni 26 évébe mindazt, amit átélt:

a tanulást, a katonáskodást, a vándorszínészetet, az országjárást, a sok-sok szerelmet, mire megtalálta az igazit, a forradalmat, a szabadságharcot, a hősi halált (sosem fogjuk megtudni, hogy mi lett vele, de nincs is jelentősége ma már, hiszen akár túlélte Segesvárt, akár nem, nincs nyoma annak, hogy írt volna), és közben hatalmas életművet hagyott hátra: csak költői alkotásai több mint ezer oldalt tesznek ki, és még csak ezután jönnek naplói, úti jegyzetei, műfordításai Heinétől Shakespeare-ig és irodalmi igényű levelezése. Lehet, hogy az Egy gondolat bánt engemet, vagy a Szeptember végén, amelyekben saját korai halálát vizionálja, nem csupán a romantikus kor szüleménye, hanem, mint sok hozzá hasonló zseni, megérezte, hogy rövid idő adatik neki, és ezt igyekezett minél jobban kihasználni?

Talán még 4 éves sem voltam, amikor már tudtam a „Talpra, magyart”, azaz az első versszakot. Velünk élő Nagymamám, aki ugyan mindössze hat elemit végzett, de nagyon szeretett olvasni, valósággal rajongott Petőfiért, kívülről tudta számos versét, a megzenésítettek közül volt, amit el is énekelt (Befordultam a konyhába…). Hamar megtanította hát nekem a Nemzeti dal elejét, amit aztán én lelkesen el is szavaltam a házbelieknek, vagy a játszótéren az unokáikra vigyázó néniknek.

De a Falu végén kurta kocsmát már végig tudtam, talán azért, mert Nagyanyám olyan őszinte dühvel tudta mondani, hogy „Ördög bújjék az uradba, Te pedig menj a pokolba”. Megismertem a Csámpás legény történetét is, akit kiszuperáltak a katonaságtól, és most körül dongják az őt korábban kinevető lányok, mert nem maradt más férfi a faluban.

Arra is emlékszem, hogy sokszor elmesélte: Petőfi elesett a harctéren és később, valahányszor ez szóba került, minden alkalommal megsiratta, néha még imádkozott is érte, pedig nem volt mélyen vallásos asszony. Aztán jött irodalmi alapélményem, a János vitéz, amelynek köszönhetően már bőven iskola előtt tudtam írni-olvasni. Először Nagyanyám olvasta nekem, és miután a sors elég erős képzelőerővel áldott meg, a szemem előtt meg is jelent Kukorica Jancsi története a juhászbojtárságtól Tündérországig, később már volt egy szép illusztrált könyvem, sőt, diafilmen is megkaptam – vajon hová lettek? – közben leckét kaptam emberi jóságból és gonoszságból, bátorságból és hűségből, a szerelem erejének megértéséhez persze még idő kellett. A János vitéz sorai viszont annyira megragadtak bennem, hogy szinte kívülről tudtam az egészet, és vannak sorok, versszakok, amelyeket ma is tudok, ha álmomból keltenek fel, akkor is. Lehet, hogy azért is barátkoztam meg nehezen Jankovics Marcell rajzfilmjével, mert egyáltalán nem olyan volt, mint a bennem élő János vitéz-kép…

Még A helység kalapácsának első tv-s változata is Nagyanyámat juttatja eszembe, hogy mekkorákat kacagott a pórult járt Lágyszívű Kántoron, sőt, még évekkel később is, valahányszor meglátta a Kántort alakító Garas Dezsőt….

Petőfi Sándor versei búvópatak-szerűen törnek fel az életemben azóta is. Talán másodikos lehettem, amikor Anyák napján nekem jutott, hogy „Egész úton hazafelé azon gondolkodám”. Gimnazistaként egy szavalóversenyen, némi túlzott magabiztossággal Az őrültet választottam: „Ha holnap sem lesz a végítélet: beások a föld közepéig, Lőport viszek le/És a világot a levegőbe röpítem… ha-ha…ha!” Ugyanabban az évben, amikor Petőfi születésének 150. évfordulóját ünnepeltük, neves művészek látogattak hozzánk a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor gimnáziumba. A legmélyebb benyomást Sinkovits Imre tette, aki igazi férfias gyengédséggel mondta, hogy „Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik/kis feleségem szépen, csendesen”, majd előadta a papucsférjet: „Ezrivel terem a fán a meggy, Feleségem van nekem csak egy…” De bennem maradt a város szülötte, Bessenyei Ferenc által dalolt sor is: „Cserebogár, sárga cserebogár…”

Húsz éve meghalt Barátom, akivel, mivel ő Vásárhelyen élt, én pedig Budapesten, évtizedeken át leveleztünk, ha késlekedtem, mint Arany Jánost szólított meg: „Meghaltál-e? vagy a kezedet görcs bántja, imádott Jankóm?” A menzán pedig néha kaptunk Petőfi-levest: „Minek nevezzelek?”

Édesapámnak ez volt az egyik kedvence, és a Vándorlegény. „S holnap újra nap lesz, akkor/Ehetem majd…ha lesz mit/Addig reménység-anyámnak/Szívom édes emleit” – idézte, nyilván, mert gyerekkorában ő is sokat éhezett. „Szörnyű idő, szörnyű idő, s a szörnyűség egyre nő” – mondta Édesanyám, ha már egy hete zuhogott az eső. Néhai Apósomnál az volt a belépő, hogy egy-két pohár bor mellett Petőfi és Arany-versekből idéztünk.

„Alant röpül a nap, mint a fáradt madár” – mondjuk egyszerre Életem Párjával, ha fehérlő téli napot látunk, ha pedig ősszel az olyankor legszebb színekben pompázó Margitszigeten sétálunk, hallgatjuk „a fák lehulló levelének lágy neszét”. És ha nem is Erzsikének hívják és nem is négy ökrös szekér ballagott velünk az országúton végig, azért szerelmünk hajnalán „választottunk magunknak csillagot.” Ha viszont a Szeretlek, Kedvesem-et hallom, nem tudom elválasztani a Szerelmesfilmtől, amelyben a súgása miatt az osztály előtt megszégyenített Jancsi ezzel vall szerelmet Katának…

No és a forradalom és a szabadságharc költője? Akit annyiszor és annyiképpen próbáltak és próbálnak ma is kisajátítani? Hányszor érezhettük már, hogy „Vannak hamis próféták, akik/Azt hirdetik nagy gonoszan/Hogy már megállhatunk, mert itten/Az ígéretnek földe van”.

És A XIX. század költőire reflektált kortársunk, Utassy József: „A jognak asztalánál lopnak” – de sokszor hallottam ezt (sajnos szintén múltidőben) Dinnyés Jóska énekével. A Dicsőséges nagyurakat alighanem most már életem végéig Mácsai Pál hangján fogom hallani. És hányszor mondhattuk, a rendszerváltás előtt és azóta is: „Megint csak beszélünk és beszélünk…”

Európa csendes, újra csendes, elzúgtak forradalmai” – hangzott fel többértelműen 1973-ban, azon a már említett 150. évfordulón a Petőfi ’73 című film végén Szörényi Levente előadásában, miután 1968-tól sokan ugyanolyan mindent elsöprő forradalmat vártak, mint a Költő 1848-tól, de a világszabadság érdeklődés hiányában azóta is késik. Nem mellesleg akkor énekelte Koncz Zsuzsa Illés Lajos és Bródy János Egy fiatal költő emlékére című dalát, és akkor zenésítette meg Tolcsvay László a Nemzeti dalt, amíg be nem tiltották mind a kettőt.

De amikor Petőfi azt írta 1849 márciusában, hogy „Előrerontok én,/ha élek/ha halok!/Utánam, katonák,/Utánam, magyarok!” , nem szájhősködött, hanem ezt szó szerint így gondolta és így is cselekedett…

Ma 200 éve született Petőfi Sándor, aki a magyar nyelvet, a magyar népet választotta és egyik legnagyobb hőse lett.

Generációnként sokféle kép élhet bennünk róla, a sokat látott szobortól az első fényképfelvételen és kortárs festményeken át a régi tízforintosig. Ma, amikor már szinte a 20 évvel ezelőtt történtek is régmúltnak számítanak, 200 év időtlen időnek tűnhet. Pedig elég levenni a könyvespolcról egy Petőfi-kötetet, és találomra felütni valahol ahhoz, hogy ez a két évszázad jelenidő legyen.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Váratlan műsorváltozás az RTL-en: ma este több sikerműsor is elmarad
Az ugrás és A mi kis falunk ismétlése ma elmarad, helyettük a Tottenham–PSG UEFA Szuperkupa-meccset láthatják a nézők. A mérkőzés 20:15-től élőben megy, a késő esti híradó pedig 23:20-kor kezdődik.


Szerda estére változtatott a műsorrendjén az RTL, így a nézők most nem láthatják Az ugrás és A mi kis falunk ismétlését, vette észre a Média klub.

Az ugrás tavaly tél végén indult Gundel Takács Gábor vezetésével. A játékban a versenyzők egy öt méter magas, mesterséges híd egyik végéből indulnak, és a másikig kell eljutniuk. Tíz szinten, a híd adott pontján mindig a helyes állítást kell kiválasztaniuk, hogy megtalálják az egyetlen igaz átjárót. Aki téved, a mélybe esik, aki végig helyesen dönt, elviheti az ötmillió forintos főnyereményt. A vetélkedő idén új évaddal tért vissza, de a mai adás kimarad, ahogy A mi kis falunk ismétlése is.

A helyüket az UEFA Szuperkupa döntőjének élő közvetítése veszi át, amelyen a Tottenham és a PSG csap össze.

Ez egyben a 2025/2026-os Bajnokok Ligája-szezon kezdete is, amelynek fináléját Budapesten rendezik. A mérkőzés 20:15-kor kezdődik a Fókusz után. Az RTL Híradó ezen az estén 22:50 helyett 23:20-kor kerül adásba. Az ugrás és A mi kis falunk csütörtökön a megszokott időpontban folytatódik.

(via Blikk)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
A hadvezérben Jason Momoa egy szál ágyékkötőben kaszabolja honfitársait, avagy A rettenthetetlen Hawaii-on – Pilotkritika
Véres, nagyszabású, érdekes – a történelem egy kevésbé ismert része elevenedik meg, sokak számára pedig az is kiderül, honnan ered a Dragon Ball-beli Songoku csatakiáltása…


I. Nagy Kamehameha a Hawaii Királyság első uralkodója volt 1795 és 1819 között. A harcos, diplomata és vezető hosszú évekig tartó konfliktusok után 1810-ben egyesítette a Hawaii-szigeteket, illetve azok királyságait (Maui, Kaua’i, Hawai’i és O’ahu). Ezt megelőzően ugyanis a szigetek főnökei között háborúk dúltak. 1778-ban James Cook kapitány érkezett Hawaiira, ami egybeesett Kamehameha ambícióival. Nyugati fegyverek és tanácsadók segítségével Kamehameha csatákat nyert Mauin és Oahun is, 1810-ben pedig, amikor Kauaʻi királya beleegyezett, hogy Kamehameha alatt hűbéres királyságot alapít, a nagy cél végre beteljesedett. Hawaii egyesítése pedig nemcsak azért volt jelentős, mert hihetetlen teljesítménynek számított, hanem mert különálló kormányzás alatt valószínűleg a nyugati érdekek versengése miatt szétesett volna.

Ez a történelem, Jason Momoa számára pedig népe históriája kulcsfontosságú.

Thomas Pa'a Sibbett-tel együtt már 2015 óta, tehát kerek tíz éve dolgozott azon, hogy elkészülhessen A hadvezér, amely eredetileg I. Kamehamehát tette volna a sztori középpontjába, és Momoáék egész estés mozifilmként képzelték el, majd később úgy döntöttek, hogy a nagy hódító legyen inkább mellékszereplő, a fókuszban pedig álljon a hadvezér Ka’iana (Momoa alakításában), aki 1795-ben Kamehameha ellen fordult, amikor az meghódította Oahu szigetét.

Vagyis ő a szigetek egyesítése ellen küzdött. Így kapott a sorozat egy érdekesebb vetületet és nézőpontot, ahelyett, hogy a nagy király életének szimpla történelmi, életrajzi, háborús feltárása lett volna.

A hadvezér első részében tehát megismerjük Ka’ianát, a katonát, aki kapásból egy megtermett cápával birkózik, de rögtön meglátjuk az emberi oldalát is, amikor hálát suttog a legyőzött halnak, megköszönve neki, hogy testét a rendelkezésükre bocsátotta. Majd megtudjuk, hogy Ka'iana és családja jelenleg Kaua'i királyságában él, de mivel Maui szigetéről származnak, kitaszítottként tekintenek rájuk. Ka'iana ugyanis Maui hadvezére volt, de elhagyta szülőföldjét (megszökött a seregből), miután rájött Kahekili király (Temuera Morrison) brutális ambícióira. Amikor azonban a király visszahívja (és megfenyegeti), Ka'iana beleegyezik, hogy segít legyőzni népének az ellenséges O’ahut, azonban egy jóslat, egy aljas átverés és egy szimpla bosszú miatt súlyos háborúba keveredik.

A minisorozat egyik fő érdekessége, hogy az alkotók megpróbálták annyira autentikusra fogni a dolgokat, amennyire csak lehet. Épp ezért például a színészek mindegyike hawaii nyelven beszél, az első részben legalábbis nem lehet hallani angolt vagy más nyelvet.

Emellett pedig természetesen Momoáék nagy műgonddal hozták létre az akkori állapotokat, például a királyságokra jellemző öltözékeket, harci díszeket, fegyvereket, hajózási eszközöket, mindennapi tárgyakat, lakhelyeket stb. Persze túl sok viseletre nem volt szükség, mivel Hawaii már akkor is egy igen forró égövben foglalt helyet, ezért elmondható, hogy ritkán látni egy sorozatban ennyi ágyékkötőt és férfi tomport, mint itt.

Momoán egyébként tisztán érződik, mennyire fontos volt neki ez a projekt, hiszen Thomas Sibbett és Doug Jung mellett ő írta az összes epizód forgatókönyvét, eljátszotta a főszerepet, executive produer is volt, illetve elvállalta az utolsó rész rendezését is (nem ez az első munkája direktorként, 2014-ben már készített egy egész estés mozifilmet e minőségében Vadcsapáson címmel).

A hadvezér nyolc epizódja egyenként kb. 50 perc és 1 óra között mozognak, s már kapásból az elsőben sok minden történik, így azzal vélhetően nem lesz gond, hogy események nélkül maradnánk, hiszen hosszú volt Kamehameha hadjárata, akit egyébként az újonc Kaina Makua alakít.

Az alkotók direkt törekedtek arra, hogy a szereplők is hitelesek legyenek, így a polinéz térséből kerestek színészeket. Nincs is túl sok ismert arc a gárdában, Jason Momoa mellett a már említett (és egyébként új-zélandi maori származású) Temuera Morrison (ő játszotta Momoa nevelőapját az Aquaman-filmekben, de a Star Wars-franchise Jango Fettjeként és klónkatonáiként is igen ismert), valamint a szintén új-zélandi Cliff Curtis (Zongoralecke, Hat nap, hét éjszaka, Sivatagi cápák, A bennfentes, Kiképzés, A forrás, Napfény, Die Hard 4.0, Álom doktor stb.) neve csenghet még ismerősen.

Az akciójelenetekre szintén odafigyeltek a készítők, a test test ellen küzdelmek véresek, kegyetlenek és reálisak, a statisztéria pedig láthatóan gazdag, tisztára, mintha A rettenthetetlent néznénk, csak Skócia helyett Hawaiion, és skótszoknyák helyett ágyékkötőkkel (férfi lábak mindenütt).

A hadvezér első részében mindez együtt, kiegészülve némi spirituális szállal (ami szintén fontos az ottani társadalomban, kultúrkörben) egy érdekes, a történelem számunkra kevésbé ismert szegletének ígéretét hordozza a további hét epizódra, Jason Momoa pedig, úgy tűnik, élete legjobb alakításával hálálja meg a nézők figyelmét.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Post Malone többet ivott a koncertje közben, mint a közönség, de így is eszelős bulit csapott a Szigeten
A Sziget fesztivál idei programjának egyik kiemelkedő eleme volt Post Malone vasárnapi koncertje. Az amerikai énekes hatalmas bulit varázsolt, amiben ő is olyan jól érezte magát, hogy egyik pohár követte a másikat.


Hónapokkal ezelőtt, amikor a Sziget Fesztivál bejelentette az idei év előadóit, Post Malone-ra mindenki felkapta a fejét. Egyesek szeretik, mások kevésbé, azonban szinte mindenki ismeri. Malone jelenleg 30 éves, korábbi önmagához képest lefogyott, és úgy néz ki, mint egy telefirkált iskolapad. Ja, és iszik. Nem is keveset.

Az énekes Austin Richard Post néven látta meg a napvilágot New Yorkban, 1995-ben. 20 éves volt, amikor berobbant a zeneiparba, White Iverson című dala teljesen letarolta a SoundCloud-ot, majd később a Youtube-ot is. Malone igazi rádiós divatzenét gyártott, ám nemrégiben teljesen más irányba indult el. 2024-ben adta ki F-1 Trillion: Long Bed című albumát, ami egy 27 dalos country-lemez. Láttunk már olyat a világtörténelemben, hogy valakinek nem igazán sült el jól a megújulás, és a közönség negatív visszajelzést adott, ám itt ilyenről szó sincs! Malone jobb formában van, mint valaha és még a dalai is jobbak lettek.

Vasárnap este negyed 10-kor cigarettával és egy pohár sörrel a kezében megjelent a Sziget Fesztivál Nagyszínpadán az énekes, aki látványosan nem tudta eldönteni, hogyan öltözzön fel a bulira. A ruházata pont olyan volt, mint a zenéje: félig country, félig divatpop. Malone csizmát viselt, farmernadrágot és egy nagy csatos övet. Ez eddig abszolút country, azonban ehhez felcsapta CeeDee Lamb kék Dallas Cowboys mezét, ami inkább a mostani divat irányába vitte az összképet. A mez aztán a koncert közben lekerült, de annyi tetoválása van az énekesnek, hogy olyan volt, mintha lenne alatta még egy mez. Hogy a vizuális élményt még jobban megdobja, az egész fogsora ezüst volt, ő pedig erre büszkén, végig vigyorogta a bulit.

Slágerek és sörök

A zenei élmény is vegyes volt, játszottak régi slágereket és új dalokat is. Nyilvánvalóan az olyan szerzemények kapták a legnagyobb ovációt, mint a rockstar, a Sunflower, vagy a Circles, de a friss zenéket is jól fogadta a többtízezres tömeg. Post Malone koncertje alatt egy tűt sem lehetett volna leejteni a színpad előtt, rengetegen voltak kíváncsiak az előadóra, aki folyamatosan hálálkodott. Shawn Mendes mellett Malone a második főműsoridős fellépő, aki zenekarral érkezett és mivel nagyon jól szól az idei Sziget, végre hallhattuk, hogy mennyi energia van egy élőzenés produkcióban. A gitárok, a hegedű, a dob, mind sokkal élvezetesebbé tették a bulit.

Ha megkérdeznék tőlem, mi szeretnék lenni, ha nagy leszek, akkor azt válaszolnám, hogy Post Malone sörhordó embere. A fickónak biztosan nem kell konditerembe járnia, mivel szinte

számonként rohangált be a színpadra, kezében az ikonikus amerikai házibulik alapvető kellékével, a piros pohárral.

Hogy hatszor vagy nyolcszor kapott-e egy új sört, azt nem tudom, de így is elég szépen fogyasztott nettó másfél óra alatt. Természetesen nem itta meg az egészet, általában csak belekortyolt, majd letette a színpad valamelyik pontjára, hogy ott melegedjen és fénysebességgel szénsavmentessé váljon.

A nagyjából 90 perces koncert elejétől a végéig élvezetes volt, olyan előadót láthattunk, aki látványosan nagyon szereti, amit csinál, és kifejezetten jó is benne. Hibátlanul énekelte a dalokat, remekül kommunikált a közönséggel, és bár általában elöl állt a kifutón, a hátul zenélő bandával is megvolt az összhang. A színpadkép nagyon jól nézett ki, a kellékek és a középső ledfal animációi egy amerikai benzinkútra repítettek minket, ahonnan aztán bármerre mehetünk a teletankolt pickuppal. A színpadon volt útjelzés, lámpaoszlopok, emelvény a zenészeknek és az elmaradhatatlan Posty Co. logó. Természetesen egy ekkora produkció pirotechnikát is bőven használ, néha felcsaptak a lángok, máskor kisebb tűzijátékot láthattunk, de akadt egy kis füst is itt-ott. És persze nem csak azért, mert Malone rá-rágyújtott koncert közben.

Összességében egy kifejezetten jó, hangulatos, profi koncertet láthattunk, egy nem mindennapi főhőssel a középpontban. Reméljük nem kell újabb hat évet várni, hogy ismét láthassuk.

A Sziget a végéhez közeledik, már csak egy nap van hátra, de rendkívül izgalmas előadók lépnek még színpadra, mi pedig ott leszünk, hogy megnézzük őket.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Az év horrorja meghökkent, elborzaszt, megrémiszt, sőt meg is nevettet – A Fegyverek a Barbár rendezőjének legújabb parazsenije
Egy általános iskolai osztály gyerkőcei egy kivételével mind eltűnnek ugyanabban az éjszakai percben. Hogy mi történt, arra biztos nem készültünk fel lelkileg. Kritikánk spoilermentes.


2022-ben robbant be a köztudatba Zach Cregger rendezőként a Barbár című horrorszenzációjával, amelyet gyorsan a vállára emelt a szakma és a közönség egyaránt, egyetértve abban, hogy a film történetéről jó ideig nem lehet tudni, mire fut ki, sokszor átveri a nézőt, nem mellesleg pedig rendkívül félelmetes. Nos, ha kétség is volt esetleg Cregger rendezői és forgatókönyvírói tehetsége kapcsán, azt most a Fegyverek eloszlatja.

Ő egyébként színészként kezdte a karrierjét, és egyértelműen a komédia volt a terepe, állandó szerzőtársával, Trevor Moore-ral rendezték, írták és „főszerepelték” például a 2009-es Miss Márciust vagy a 2011-es The Civil War on Drugst, illetve rengeteg vicces szkeccset dobtak össze tévéműsorokba is.

Kiderült azonban, hogy Cregger horrorvénája még a vígjátékinál is erősebben lüktet.

Az mondjuk már a Barbárban, most, a Fegyverekben pedig pláne tisztán érződik, hogy a komikusi világból érkezett, az amúgy komoly, véres és izzasztóan félelmetes hangvételű filmjeibe ugyanis szinte észrevétlen csusszan be itt-ott a humor is, Cregger képtelen ezt teljesen levetkőzni magáról. De nem is kell, mivel, úgy tűnik, működik az elegy.

A Fegyverek egyébként felépítésében rendkívül hasonlít a Barbárra. Például ezúttal is jó ideig fogalmunk sem lesz, mire megy ki a játék, milyen dolgok állnak a háttérben, és csupán a szereplőkkel együtt próbáljuk kideríteni, hogy mégis mi a fene történt azzal az általános iskolás osztállyal, amelynek tagjai egy éjszaka, pontban 2 óra 17 perckor egy jellegzetes kéztartás kíséretében kiszaladtak a házukból, majd nyomuk veszett. Csupán egyetlen gyerkőc, Alex (Cary Christopher) ment be a suliba. Az ügy persze nagy visszhangot kapott, mindenki keresni kezdte a srácokat, a szülők kétségbeesése és dühe pedig természetesen az osztály tanítónőjére, Justine-re (Julia Garner) zúdult, aki viszont éppoly tanácstalanul áll az eset előtt, mint bárki más.

Ez tehát az alapsztori, amit Cregger éppúgy mutat be, mint a Barbárt, vagyis több nézőpontból. Az előző filmjében sokan nagyot néztek, amikor kb. a játékidő felénél újraíndította a cselekményt, csak egy másik szereplő szemszögéből láthattuk az eseményeket. A Fegyverekben is ehhez az eszközhöz nyúlt, csak most durvábban.

Itt összesen hat nézőpontot kapunk, valamint olyan színészeket Julia Garner mellett, mint az egyik elkeseredett és az ügyet kinyomozni próbáló apukát, Archert alakító Josh Brolin, Justine szeretője, a rendőrtiszt Paulként látható Alden Ehrenreich, James, a fiatal hajléktalan drogosként Austin Abrams, vagy az ügyet a legjobb tudása szerint kezelni próbáló iskolaigazgatóként feltűnő Benedict Wong. A kis sztorikon keresztül adagol egyre több információt a nézőknek Cregger, a szép lassan építkező sztori pedig a végére nyer értelmet. Mégpedig eléggé meghökkentőt.

Ennél többet pedig mi sem árulunk el a sztoriról, ami valóban nem kevés meglepetést tartogat, a különféle nézőpontok kirakósainak összeillesztése pedig kiváló nézői élmény lesz, de szerencsére nem csupán ennyivel kényeztet minket az író-rendező.

Odafigyelt ugyanis arra is, hogy stílusa, kézzel fogható atmoszférája, kiváló operatőri munkája, a retinánkba, majd az agyunkba égő jelenetei, képei, kiváló zenei válogatása és a már említett, a legváratlanabb pillanatokban felbukkanó humora is legyen a Fegyvereknek.

Nem mellesleg pedig mondanivalója, ami egy vegytiszta horrorfilmnél már tényleg hab a tortán, vagy a meggy a hab tetején. Nyilván a teljes sztori és a végkicsengés ismeretében lehetne komolyabban beszélni, értekezni erről, amitől a teljes nézői élmény miatt természetesen eltekintünk, de már a fentiekben vázolt alapsztori is alkalmat ad arra, hogy elmélázzunk, többek között a közösségi traumákon és gyászon, amikor egy megmagyarázhatatlan eset miatt sokan osztoznak a fájdalomban, az értetlenségben és a tehetetlenségben.

Teszem azt, egy iskolai lövöldözés után. Hoppá, talán erre utalhat a film címe is, a Fegyverek?

A film végére persze ez is értelmet nyer, mindenesetre Zach Cregger nemcsak egy kiváló filmélménnyel gazdagítja a játékidő alatt a nézőket, velünk marad az a megtekintés után is, s gondolatokat ébreszt majd bennünk, így érdemes a film után egy-két pofa sör, fröccs vagy üdítő mellett kibeszélni a látottakat, jó kis beszélgetések születnek majd, az biztos.

Kétség sem férhet hozzá, hogy a 2025-ös év eddig igencsak elkényezteti a mozik közönségét kiváló horrordarabokkal, elég csak a Nosferatura (itthon januári premier volt), a Bűnösökre, a Végső állomás: Vérvonalakra, a 28 évvel későbbre vagy a nemrég bemutatott Hozd vissza őtre gondolnunk, a Fegyverek pedig még jobban ékesíti a félelemkeltés jegyében fogant filmek idei csúcssorozatát.


Link másolása
KÖVESS MINKET: