KULT
A Rovatból

Kétszáz éves jelenidőben – az én Petőfi Sándorom

A világszabadság még mindig késik.


Amikor 26 éves lettem, mint minden egészséges, világmegváltásra készülő fiatalra, rám tört a rosszkedv. Huszonhat éves vagyok, és még semmi olyasmit nem csináltam, amivel nyomot hagyok a világban. És eszembe jutottak azok, akik ebben a korukban már megalkották legnagyobb remekműveiket, köztük olyanok is, akiknek már életüknek is vége szakadt: Arthur Rimbaud, Szergej Eisenstein, Orson Welles, John Keats, Jimi Hendrix – és nem utolsósorban Petőfi Sándor. Akitől a magyar nyelv, a költészet szeretetét kaptam, és akinek írástudóvá válásomat köszönhettem.

Azóta már 66 éves lettem, a világot azóta sem váltottam meg, és azóta sem tudom a választ arra, hogy ez a csodálatos szenvedélyű fiatalember, aki a magyar nyelv gazdagságát a világ legtermészetesebb módján, vele szólva mezítláb vitte be a költészet „szentegyházába”, miként tudta belesűríteni 26 évébe mindazt, amit átélt:

a tanulást, a katonáskodást, a vándorszínészetet, az országjárást, a sok-sok szerelmet, mire megtalálta az igazit, a forradalmat, a szabadságharcot, a hősi halált (sosem fogjuk megtudni, hogy mi lett vele, de nincs is jelentősége ma már, hiszen akár túlélte Segesvárt, akár nem, nincs nyoma annak, hogy írt volna), és közben hatalmas életművet hagyott hátra: csak költői alkotásai több mint ezer oldalt tesznek ki, és még csak ezután jönnek naplói, úti jegyzetei, műfordításai Heinétől Shakespeare-ig és irodalmi igényű levelezése. Lehet, hogy az Egy gondolat bánt engemet, vagy a Szeptember végén, amelyekben saját korai halálát vizionálja, nem csupán a romantikus kor szüleménye, hanem, mint sok hozzá hasonló zseni, megérezte, hogy rövid idő adatik neki, és ezt igyekezett minél jobban kihasználni?

Talán még 4 éves sem voltam, amikor már tudtam a „Talpra, magyart”, azaz az első versszakot. Velünk élő Nagymamám, aki ugyan mindössze hat elemit végzett, de nagyon szeretett olvasni, valósággal rajongott Petőfiért, kívülről tudta számos versét, a megzenésítettek közül volt, amit el is énekelt (Befordultam a konyhába…). Hamar megtanította hát nekem a Nemzeti dal elejét, amit aztán én lelkesen el is szavaltam a házbelieknek, vagy a játszótéren az unokáikra vigyázó néniknek.

De a Falu végén kurta kocsmát már végig tudtam, talán azért, mert Nagyanyám olyan őszinte dühvel tudta mondani, hogy „Ördög bújjék az uradba, Te pedig menj a pokolba”. Megismertem a Csámpás legény történetét is, akit kiszuperáltak a katonaságtól, és most körül dongják az őt korábban kinevető lányok, mert nem maradt más férfi a faluban.

Arra is emlékszem, hogy sokszor elmesélte: Petőfi elesett a harctéren és később, valahányszor ez szóba került, minden alkalommal megsiratta, néha még imádkozott is érte, pedig nem volt mélyen vallásos asszony. Aztán jött irodalmi alapélményem, a János vitéz, amelynek köszönhetően már bőven iskola előtt tudtam írni-olvasni. Először Nagyanyám olvasta nekem, és miután a sors elég erős képzelőerővel áldott meg, a szemem előtt meg is jelent Kukorica Jancsi története a juhászbojtárságtól Tündérországig, később már volt egy szép illusztrált könyvem, sőt, diafilmen is megkaptam – vajon hová lettek? – közben leckét kaptam emberi jóságból és gonoszságból, bátorságból és hűségből, a szerelem erejének megértéséhez persze még idő kellett. A János vitéz sorai viszont annyira megragadtak bennem, hogy szinte kívülről tudtam az egészet, és vannak sorok, versszakok, amelyeket ma is tudok, ha álmomból keltenek fel, akkor is. Lehet, hogy azért is barátkoztam meg nehezen Jankovics Marcell rajzfilmjével, mert egyáltalán nem olyan volt, mint a bennem élő János vitéz-kép…

Még A helység kalapácsának első tv-s változata is Nagyanyámat juttatja eszembe, hogy mekkorákat kacagott a pórult járt Lágyszívű Kántoron, sőt, még évekkel később is, valahányszor meglátta a Kántort alakító Garas Dezsőt….

Petőfi Sándor versei búvópatak-szerűen törnek fel az életemben azóta is. Talán másodikos lehettem, amikor Anyák napján nekem jutott, hogy „Egész úton hazafelé azon gondolkodám”. Gimnazistaként egy szavalóversenyen, némi túlzott magabiztossággal Az őrültet választottam: „Ha holnap sem lesz a végítélet: beások a föld közepéig, Lőport viszek le/És a világot a levegőbe röpítem… ha-ha…ha!” Ugyanabban az évben, amikor Petőfi születésének 150. évfordulóját ünnepeltük, neves művészek látogattak hozzánk a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor gimnáziumba. A legmélyebb benyomást Sinkovits Imre tette, aki igazi férfias gyengédséggel mondta, hogy „Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik/kis feleségem szépen, csendesen”, majd előadta a papucsférjet: „Ezrivel terem a fán a meggy, Feleségem van nekem csak egy…” De bennem maradt a város szülötte, Bessenyei Ferenc által dalolt sor is: „Cserebogár, sárga cserebogár…”

Húsz éve meghalt Barátom, akivel, mivel ő Vásárhelyen élt, én pedig Budapesten, évtizedeken át leveleztünk, ha késlekedtem, mint Arany Jánost szólított meg: „Meghaltál-e? vagy a kezedet görcs bántja, imádott Jankóm?” A menzán pedig néha kaptunk Petőfi-levest: „Minek nevezzelek?”

Édesapámnak ez volt az egyik kedvence, és a Vándorlegény. „S holnap újra nap lesz, akkor/Ehetem majd…ha lesz mit/Addig reménység-anyámnak/Szívom édes emleit” – idézte, nyilván, mert gyerekkorában ő is sokat éhezett. „Szörnyű idő, szörnyű idő, s a szörnyűség egyre nő” – mondta Édesanyám, ha már egy hete zuhogott az eső. Néhai Apósomnál az volt a belépő, hogy egy-két pohár bor mellett Petőfi és Arany-versekből idéztünk.

„Alant röpül a nap, mint a fáradt madár” – mondjuk egyszerre Életem Párjával, ha fehérlő téli napot látunk, ha pedig ősszel az olyankor legszebb színekben pompázó Margitszigeten sétálunk, hallgatjuk „a fák lehulló levelének lágy neszét”. És ha nem is Erzsikének hívják és nem is négy ökrös szekér ballagott velünk az országúton végig, azért szerelmünk hajnalán „választottunk magunknak csillagot.” Ha viszont a Szeretlek, Kedvesem-et hallom, nem tudom elválasztani a Szerelmesfilmtől, amelyben a súgása miatt az osztály előtt megszégyenített Jancsi ezzel vall szerelmet Katának…

No és a forradalom és a szabadságharc költője? Akit annyiszor és annyiképpen próbáltak és próbálnak ma is kisajátítani? Hányszor érezhettük már, hogy „Vannak hamis próféták, akik/Azt hirdetik nagy gonoszan/Hogy már megállhatunk, mert itten/Az ígéretnek földe van”.

És A XIX. század költőire reflektált kortársunk, Utassy József: „A jognak asztalánál lopnak” – de sokszor hallottam ezt (sajnos szintén múltidőben) Dinnyés Jóska énekével. A Dicsőséges nagyurakat alighanem most már életem végéig Mácsai Pál hangján fogom hallani. És hányszor mondhattuk, a rendszerváltás előtt és azóta is: „Megint csak beszélünk és beszélünk…”

Európa csendes, újra csendes, elzúgtak forradalmai” – hangzott fel többértelműen 1973-ban, azon a már említett 150. évfordulón a Petőfi ’73 című film végén Szörényi Levente előadásában, miután 1968-tól sokan ugyanolyan mindent elsöprő forradalmat vártak, mint a Költő 1848-tól, de a világszabadság érdeklődés hiányában azóta is késik. Nem mellesleg akkor énekelte Koncz Zsuzsa Illés Lajos és Bródy János Egy fiatal költő emlékére című dalát, és akkor zenésítette meg Tolcsvay László a Nemzeti dalt, amíg be nem tiltották mind a kettőt.

De amikor Petőfi azt írta 1849 márciusában, hogy „Előrerontok én,/ha élek/ha halok!/Utánam, katonák,/Utánam, magyarok!” , nem szájhősködött, hanem ezt szó szerint így gondolta és így is cselekedett…

Ma 200 éve született Petőfi Sándor, aki a magyar nyelvet, a magyar népet választotta és egyik legnagyobb hőse lett.

Generációnként sokféle kép élhet bennünk róla, a sokat látott szobortól az első fényképfelvételen és kortárs festményeken át a régi tízforintosig. Ma, amikor már szinte a 20 évvel ezelőtt történtek is régmúltnak számítanak, 200 év időtlen időnek tűnhet. Pedig elég levenni a könyvespolcról egy Petőfi-kötetet, és találomra felütni valahol ahhoz, hogy ez a két évszázad jelenidő legyen.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Bakacsi Béla
A népszerű táncdalénekes felejthetetlen dalai mellett menedzserként többek között Presser Gáborral, Koncz Zsuzsával, Zoránnal és az R-Go-val is együtt dolgozott. 83 éves volt.
Malinovszki András - szmo.hu
2025. szeptember 23.



83 éves korában elhunyt Bakacsi Béla táncdalénekes, zenei menedzser – tudatta a művész Facebook-oldalán a lánya.

Bakacsi Béla 1942-ben született Újpesten. 1961-ben tűnt fel a Ki mit tud?-ban, ahol kategóriájának győztese lett. A következő évben képviselhette hazánkat a Helsinkiben megrendezésre kerülő Világifjúsági Találkozón (VIT) is. 1966-ban az elsőként megrendezett Táncdalfesztivál közönségdíjasa lett.

A 70-es években főleg külföldön kamatoztatta tehetségét. A rendszerváltás után megalapította az Akkord Kulturális Szolgáltató Irodát, koncertszervezéssel és menedzseléssel foglalkozott 2011-ig. Közben rövid ideig könnyűzenei könyvkiadással is. Együtt dolgozott többek között Komár Lászlóval, Zoránnal, Szigeti Ferenccel, Koncz Zsuzsával, Presser Gáborral és a Locomotiv GT-vel, a Fonográf együttessel, a V’Moto-Rockkal, a Hungáriával és az R-GO–val is.

Bakacsi Béla számos feldolgozást is énekelt: olyan dalokat ismerhettünk meg magyarul az előadásában, mint a mint a Quando-quando, O Sole Mio, Quando m'innamoro, a My Way vagy az Ave Maria.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Colin Farrell, Margot Robbie és a nulla kémia esete – A Mágikus, merész, meseszép utazás se nem mágikus, se nem merész, és a meseszéptől is távol van
Talán a Modoros, mesterkélt, mézesmázos utazás találóbb cím lett volna. Legalább a jó szándék megvolt…


A csak szimplán Kogonada művésznéven futó, szöuli születésű, amerikai rendező-forgatókönyvíró (aki Park Joong Eun néven született) új filmjét sokan várták, mivel számtalan videóesszéjével, rövidfilmjével, valamint az első két egész estés darabjával, a 2017-es Columbusszal és a 2021-es Búcsú Yangtóllal rengeteg rajongót szerzett a független filmes szférában. Ráadásul most nagy stúdiófilmet (Sony) forgathatott két világsztárral (Colin Farrell és Margot Robbie), méghozzá egy olyan zsánerben (romantikus fantasy), amelyhez abszolút megvolt az érzékenysége, és ami képileg is tágas játszóteret biztosít számára.

A Mágikus, merész, meseszép utazás lehetett volna a következő Az élet csodaszép (1946), Nagy hal (2003), Ház a tónál (2006) vagy Időről időre (2013).

Úgy tűnik azonban, hogy Kogonada csak akkor jó, ha ő maga írja a saját sztorijait, most először fordult elő ugyanis, hogy más szkriptjéből dolgozott: Seth Reiss eredeti forgatókönyve adta fel a leckét rendezőnknek, akinek bele is tört a bicskája a papíron minden bizonnyal mágikusnak tűnő, a vásznon azonban keményen feszengős giccsbe forduló történetbe.

David (Farrell) épp egy esküvőre készül, ám a kocsija kerékbilincset kap, egy gyanúsan elhelyezett röplap pedig egy furcsa autókölcsönzőbe vezeti, ahol Phoebe Waller-Bridge és Kevin Kline egy igen kínosan jópofizó, de legalább rettenetesen humortalan jelenetben rátukmálnak egy régi autót s hozzá egy GPS-t. Az esküvőn David megismerkedik Sarah-val (Robbie), és rögtön fellángol köztük valami, aminek persze ilyen gyorsan még nem engednek, így más férfi megy fel az est végén Sarah szobájába. Másnap azonban lerobban a lány kocsija, a személy szerint Davidhez beszélő GPS pedig arra utasítja, hogy vegye fel őt, majd különböző, a természetben álló ajtókhoz irányítja őket, amelyeken belépve valamelyikük múltjában találják magukat, az életük egy-egy fontos pontján, ami érzelmileg anno nagy hatással volt rájuk.

Szóval a címbeli utazás ezt a kis túrát fejezi ki, amelynek során egyik ajtótól autóznak a másikig, azokban újraélik életük egy korábbi fejezetét, két ajtó között pedig eszmét cserélnek az élményeikről, magukról, a párkapcsolataikról, a családjukról, az élethez való hozzáállásukról.

S talán mindeközben szövődik köztük valami komoly, ami már régen kijárt volna nekik.

Leírva tényleg nem fest rosszul, ebből azért valóban ki lehetett hozni valami mágikusat, merészet és meseszépet, ráadásul két csúcsszínészt sikerült megnyerni hozzá, akik amúgy bármit el tudnak játszani. Vagy mégsem? A kémiát, vibrálást kettejük között legalábbis nem sikerült érzékeltetniük…

A film első fele kifejezetten kellemetlen jelenetekkel bombázza a nézőt. Érezni, hogy Kogonada próbálja ezt az egészet megtölteni varázslattal (kapásból el kell engedjük a valóságot, szóval, ha valakinek ez nem megy, már itt elveszett), de inkább csak modoros és mesterkélt képsorok sorjáznak megállás nélkül.

Az iskolai musicalszcéna talán a csúcs, ami annyira cuki és jópofa akar lenni, hogy egyszerűen nevetségessé válik.

Mindennek tetejébe valamilyen furcsa oknál fogva a forgatókönyv tele van trágár beszéddel (lehet, hogy ezt akarta jelenteni a címbeli merész?), a káromkodásokat azonban egy ilyen műfajú film idegen testként veti ki magából, és csak fokozza a nézőkben már erősen felgyülemlett zavartságot.

Szerencsére azért pozitívum is akad, hiszen Kogonada egyáltalán nem tehetségtelen filmes, ő még egy ilyen félrement projektben is képes megvillanni, még ha csak egy rövid időre is. A Mágikus, merész, meseszép utazás második fele már sokkal nézhetőbb, ha úgy tetszik, jobb, mint az első, ekkorra kezdenek elfogyni a kínos cukiskodások és álbölcsességek, valamint a felesleges trágárkodás, sőt, időnként néhány egészen szép és megható jelenetet is kapunk.

Az egyik ilyen, működő drámai mélységgel bíró, jól megírt pillanat a kórházi beszélgetés David és az apja (Hamish Linklater) között, David születésekor.

Vagy említhetnénk még Sarah és az anyja (Lily Rabe) közös jelenetét is. Szomorkásak, de őszinték, és nem hatnak álságosnak. Kár, hogy nem ilyenekkel volt tele a film.

A Mágikus, merész, meseszép utazás az év egyik nagy, akár Oscar-várományos filmje is lehetett volna az alkotókból kiindulva, épp ezért nagy csalódás, hogy végül egy ízig-vérig giccses és hamisan merengő, a nézőkből foggal-körömmel könnyet kicsikarni próbáló kudarc lett belőle.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
A Pogány Induló új klipjében Marsi Anikó is feltűnik
Szirmai Marcell hatalmas stábbal készült új produkciója máris komoly nézettséget ért el, és a legfelkapottabb zenék toplistájára került.


A szegedi születésű Szirmai Marcell, művésznevén Pogány Induló új klippel jelentkezett. A Fonogram- és Artisjus-díjas magyar rapper egy nap alatt máris felkerült a legfelkapottabb zenék listájára, kedd este már a harmadik helyen állt.

Legújabb, sokszereplős klipjében egy rövid időre feltűnik Marsi Anikó is, aki egy tévéhiradóban beszélt arról, hogy Szirmai Marcell egy borfesztiválon "vállalhatatlanul" viselkedett.

A kommentelők szerint a dal és a klip is "zseniális, brutál, ütős" lett.

VIDEÓ: Pogány Induló - Lelkem, Nyugodj!


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
A lúzerek visszatértek: Gary Oldman bandája a legjobb kémcsapat a képernyőn!
Az Utolsó befutók ötödik évada feszült, fekete humorral átszőtt kémthriller, amely egyszerre szórakoztató és hátborzongatóan aktuális. Gary Oldman és a vesztesek csapata újra az Apple TV+ egyik legnagyobb dobásává teszi a sorozatot.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. szeptember 27.



Az Apple az elmúlt években sorra bizonyította, hogy a streamingpiacon az egyik legbiztosabb kézzel nyúl a sorozatokhoz. Kínálatában alig találni melléfogást, újra és újra képes meglepni a közönséget minőségi, izgalmas és szórakoztató produkciókkal, akár egy sorozat sokadik szezonjában is.

Legújabb példája ennek az Utolsó befutók című brit kémthriller sorozat, amely immár az ötödik szezonját kezdte meg és még mindig frissnek, újszerűnek, sőt kifejezetten relevánsnak hat.

A sorozat Mick Herron regényeinek adaptációja, amelyet Will Smith (nem az amerikai filmsztár, hanem a brit író-producer) vitte képernyőre. Smith már több díjat is besöpört a munkájáért, teljes joggal: sikerült valami egészen különlegeset és szórakoztatót létrehoznia. Az Utolsó befutók egyszerre kémthriller, társadalmi szatíra, fekete humorral átitatott dráma és akciófilm. Egy olyan egyveleg, amely elsőre talán furcsának tűnhet, de működik, méghozzá zseniálisan.

Az ötödik évad már a nyitójelenetével felhívja magára a figyelmet. Egy szélsőjobboldalinak tűnő merénylő tüzet nyit egy londoni téren, több embert megöl, majd maga is áldozattá válik. A terrorcselekmény szervezői iktatják ki, nehogy beszélni tudjon. Az MI5, vagyis a „Park” természetesen azonnal vizsgálódni kezd, de a néző számára még nem világos, miként kapcsolódik ez a véres incidens a sorozat főszereplőihez. És kik is ők? Nem a klasszikus hősöket kapjuk, hanem az MI5 számkivetettjeit: a hibázó, megbízhatatlannak tartott, lecsúszott ügynököket, akiket egy külön osztályra száműztek. Ők az „utolsó befutók”, azok, akiket csak olyan feladatokra küldenek, amelyeknek látszólag semmi tétje sincs és senki nem akarja megcsinálni.

Nem csinálnak mást, mint unalmas adminisztráció és egyéb mások által lenézett munkák.

A banda vezére Jackson Lamb, akit Gary Oldman alakít. A színészóriás minden gesztusával és morgásával bizonyítja, miért tartják az egyik legnagyobbnak a szakmában: a szánalmasan cinikus, folyton dohányzó és alkoholizáló főnök figurája egyszerre taszító és szerethető. Nem törődik sem a munkájával, sem a beosztottjai munkájával, mégis van benne valami, ami miatt követni akarjuk. Mellé érkezett már az első évadban River Cartwright (Jack Lowden), aki azt hitte magáról, hogy tökéletes ügynök, ám gyorsan rá kellett jönnie, hogy ő is csak egy fogaskerék a selejtes gépezetben.

Az új szezonban rögtön egy gyilkossági kísérlet borzolja a kedélyeket. A csapat IT-zsenijét Roddy-t (Christopher Chung) el akarja ütni egy kocsi, de amekkora lúzer, ebből természetesen semmit nem fog fel, azt hiszi csak véletlen. Nem is tudja, milyen veszélyben van. A kollégája, Shirley (Aimee-Ffion Edwards) elkezdi követni a férfit, és sejti, hogy itt valami komolyabb dolog lehet a „baleset” mögött. Valószínűleg össze fog kapcsolódni a nyitó lövöldözés és a kockasrác elleni merénylet a folytatásban.

Ez a kettős narratíva ügyesen vezeti a nézőt. Tudjuk, hogy van valami nagyobb kép, de a részleteket apránként adagolják a feszültség fenntartására.

A sorozat egyik legnagyobb erénye, hogy bármikor be lehet kapcsolódni. Bár az állandó nézők nyilván értékelik a finom utalásokat és a karakterek hosszabb ívét, minden évad önálló regényen alapul, így kvázi új történetként is élvezhető, csak a szereplők és a múltjuk azonos. Ez a struktúra az Amazon PrimeVideo-s Reacherhez hasonlít, ott sem kell feltétlenül elölről neki kezdeni, de mégis gazdagabb élményt ad, ha ismerjük a múltbeli kudarcokat és sérelmeket.

Érdemes megjegyezni azt is, mennyire ügyesen bánik a játékidővel az Utolsó befutók. A mostani sorozatok gyakran rövidítik a részeket, a stáblisták, főcímek és előző részek tartalmából rengeteg időt elvesznek és az amúgy 40-50 perces epizód könnyen 30 perc környékére kerül. Erre legékesebb példa a Peacemaker és az Alien: Föld egyes részei. Ám itt valódi, feszes 40 percet kapunk, sallang nélkül. Az első rész inkább felvezetés, de pont annyira tartja fenn a figyelmet, hogy tűkön ülve várjuk a folytatást.

Az Apple TV+ a közelmúltban óvatosabb lett bizonyos kényes témákkal, például a Jessica Chastain főszereplésével készült The Savant premierjét is elhalasztották, mert túl közel állt Charlie Kirk elleni merénylet narratívájához.

Az Utolsó befutók esetében azonban nem volt ilyen habozás, pedig a történet szintén érzékeny terepre merészkedik. Itt valószínűleg a fekete humor és a szatirikus hangnem ad védőernyőt a cenzúra ellen, a sorozat bátran kimondja és kifigurázza mindazt, amit más produkciók inkább kerülnek.

A színészgárda továbbra is kifogástalan. Oldman minden jelenetét uralja, de ez nem nehéz, bármiben elnézem a színészt, játsszon akár törpenövésű mozgássérült gyengénlátót (létező film egyébként a 2002-es Kisördögök). Jack Lowden és a felesleges ügynökök, Rosalind Eleazar, Tom Brooke, Saskia Reeves vagy Christopher Chung is erős alakítást nyújtanak.

Visszatér Kristin Scott Thomas is, aki az MI5 igazgatónőjeként hozza a tőle megszokott hideg eleganciáját.

Feltűnik Ruth Bradley, James Callis (minden Battlestar Galactica rajongó szíve megdobban, ha képernyőn láthatjuk a színészt), sőt új belépőként Nick Mohammed is, aki egy látszólag gyengekezű polgármestert alakít. Mohammedet sokan a szintén Apple TV+-os Ted Lasso-sorozatból ismerhetik. Ez a sokszínű társulat a biztosítéka annak, hogy sosem unjuk meg a karakterek közti feszültségeket és dinamikát.

Az Utolsó befutók ötödik évada méltó folytatása egy már közel tökéletes kémthrillernek. Van benne minden, ami kell: feszült politikai háttér, szórakoztató és emberi karakterek, kiszámíthatatlan fordulatok és bőven adagolt fekete humor.

Az egyetlen csalódás talán az, hogy az epizódokat hetente kapjuk, így nem lehet egyben végigdarálni az egész évadot.

De talán pont ez teszi izgalmassá, minden héten megkapjuk a várakozás élményét. Az AppleTV+ pedig ismét bizonyította, hogy ritkán hibázik és az Utolsó befutók a legjobb bizonyíték erre. Ráadásul, úgy hírlik még két évadot berendelt a streamingszolgáltató, tehát biztosan lesz hetedik évadunk is a selejtes ügynökök társaságában.


Link másolása
KÖVESS MINKET: