KULT
A Rovatból

Ez itt a vég, barátom rég… - 50 éve semmi biztosat nem tudunk Jim Morrisonról

Halálának körülményei máig tisztázatlanok, az sem kizárt, hogy csak megrendezte eltűnését, hogy új életet kezdhessen.


Július 3. fekete napként vonult be a rock-történelembe. 1969-ben ezen a napon fulladt bele háza medencéjébe máig tisztázatlan körülmények között Brian Jones, a Rolling Stones egyik alapító tagja. A nyugtalan természetű muzsikusról hasonlóan beskatulyázhatatlan kollégája írt emlékverset, Óda Los Angeles városához címmel. Pontosan két év múlva az ő halálhíre rázta meg a világot.

Jim Morrisonról úgy hírlik, hogy 1971. július 3-án párizsi lakásában fürdőkádjában halt meg, állítólag ott kapott végzetes szívrohamot. Csakhogy e körülmények még Brian eseténél is zavarosabbak. Olyannyira, hogy még az sem biztos, hogy egyáltalán akkor, ott meghalt.

A Doors együttes, amelynek Jim alapítója, frontembere, énekese, szövegírója, az amerikai underground műfaj máig legnagyobb hatású bandája. Ray Manzarek billentyűs, Robbie Krieger gitáros és John Densmore dobos muzsikája, amelyben a rock, a blues, a jazz, a hagyományos amerikai tánczene, sőt még indiai és spanyol elemek is vegyültek, kiállta az idő próbáját, Jim Morrison pedig az elsők között volt, aki a beat-költők, William Blake és Arthur Rimbaud nyomdokain járva a poézis szintjére emelte a rock-dalszövegeket. Koncertjeik, főleg Jim önálló versblokkjai, rögtönzései miatt, valóságos beavatási szertartásokká alakultak, miközben Morrison karizmatikus egyénisége, a belőle áradó már-már félelmetes erotika mindkét nemet lenyűgözte. A The End, a When The Music’s Over, a Break On Through to the Other Side, a The Celebration of The Lizard valóságos színházi előadássá fajultak egy-egy koncerten. Ugyanakkor az énekest nagyon hamar elkönyvelték született bajkeverőnek, alkoholista provokátornak, olyannyira, hogy egy 1969 márciusi miami fellépésük után közszeméremsértés és a közrend elleni lázítás címén bíróság elé is állították.

Pedig Morrison igazából nem is akart rock-sztár lenni, sőt, egy idő után ki nem állhatta ezt a létet. Legfőbb vágya volt, hogy költőként ismerjék el. És bár a dalszövegekben is folyamatosan feszegette az „érzékelés kapuit” – ez a Blake-idézet adta a zenekar nevét is – és egy-egy sorának értelmezése nem ritkán a befogadó pillanatnyi hangulatától függ, a nem énekelt költészet érdekelte a legjobban: szinte állandóan, minden körülmények között írt: hol hosszabb prózaverseket, nagyobb, filozofikus hangulatú költeményeket – ezek közül a legismertebb az Amerikai ima (An American Prayer) – máskor pedig látszólag odavetett szavakat, sorokat, amelyek azonban szinte filmjelenetekké állnak össze. 1970. december 8-án úgy ünnepelte 27. születésnapját, hogy bezárkózott Los Angeles-i stúdiójukba és egész nap verseiből készített felvételeket. Akkor már elkészült a Doors hatodik albuma, az L.A. Woman, és Jim elérkezettnek látta az időt, hogy új életet kezdjen.

1971 elején elhagyta Amerikát, és Párizsba ment élete szerelmével, Pamela Coursonnal, akivel évek óta egyfajta „se vele, se nélküle” kapcsolatban éltek. Talán abban is bízott, hogy itt végre, távol a Los Angeles-i zűrzavartól, megtalálják harmóniájukat. Elhatározta, hogy csak a költészetnek fog élni és abbahagyja az ivást is. Július 3. viszont mindent felülírt.

Különös módon két nappal később Los Angeles-ben kezdett terjedni a hír, hogy Morrison meghalt a párizsi Rue Beautreillis 17 szám alatti lakásukban. Július 3. szombatra esett, és igaz, hogy hét vége volt, ráadásul másnap amerikai nemzeti ünnep, az azért mégis csak furcsa, hogy a párizsi amerikai külképviseletek semmit sem tudtak világhírű honfitársukról, aki ráadásul egy négycsillagos admirális fia volt, még ha nem beszéltek egymással évek óta. Egyetlen zenésztársa sem sietett Párizsba, hogy végső búcsút vegyen tőle, csupán menedzserük, Bill Siddons repült át a tengerentúlról. A Pére-La-Chaise temetőben mindössze öten voltak a sírjánál: Pamela, Siddons és három francia barátja, köztük az újhullámos filmrendezőnő, Agnés Varda. Varda élete végéig ragaszkodott ahhoz a történethez, hogy Pamela őt hívta fel, miután megtalálta Jimet a kádban, hogy próbálják újraéleszteni. Siddons-nak viszont olyan érzése volt, hogy a koporsó kisebb, mint amibe Morrison beleférhetett volna. Pamela Courson tudhatta talán az igazságot, de magával vitte a sírba: három év múlva kábítószer-túladagolásban meghalt. Családja és a Morrison-família éveken át pereskedtek kedvese irodalmi hagyatéka felett.

A „hivatalos”, de nem hitelesített halotti bizonyítvány szerint Morrisonnak a szíve mondta fel a szolgálatot, de boncolásra nem került sor. Az ő féktelen életmódja mellett ez sem volt elképzelhetetlen, ráadásul gyerekkora óta asztmás volt, ennek ellenére erősen dohányzott. Vannak viszont, akik azt állítják, hogy utoljára a párizsi Rock and Roll Circus-ben látták, barátnőjének akart heroint venni és két olyan emberrel találkozott, akik a francia főváros arisztokrata dealerének, Jean de Bréteilnek dolgoztak. Ez utóbbiak szerint a bár mosdójában – talán öngyilkossági szándékkal - belőtte magát és meghalt. A botrány elkerülése végett ezután a két ember elvitte őt a lakására és beletették egy kád hideg vízbe. Igaz, hogy Morrison sokat foglalkozott dalaiban, verseiben a halállal, mégis elég nehéz elképzelni, hogy egy olyan pillanatban akarta volna eldobni magától az életet, amikor volt remény az újrakezdésre. A heroin-túllövésnek mond ellent az is, hogy a hozzá közelállók szerint Jim rettegett mindenféle tűtől, és alapvetően „konzervatív amerikai” volt, aki számára az önpusztítás igazi eszköze az ital maradt. Még olyan verziók is keringtek, hogy ugyanebben a bárban Morrison összeszólalkozott valakivel, és egyszerűen agyonverték.

És mi van akkor, ha Jim Morrison nem is halt meg, csupán megrendezte halálát? Köztudott volt róla, hogy imádta a szerepjátékokat, próbált ideáljai bőrébe belebújni. Párizsba többek között éppen Arthur Rimbaud vonzotta, aki szinte egyik pillanatról a másikra szakított a költészettel, és elment fegyver- és rabszolgakereskedőnek Afrikába. Sokan voltak, akik később arról meséltek, hogy találkoztak vele, egyesek még verseket is közzétettek, amelyeket Jim bízott rájuk a nagy utazás előtt. 1974-ben megjelent egy rejtélyes lemez, The Phantom’s Divine Comedy, amelyen az énekes hangja kísértetiesen emlékeztet Jimére, erről azonban később kiderült, hogy egy Arthur Pendragon művésznevű énekesé, akit viszont valószínűleg a Doors-tagok kísérnek!

A neves amerikai író, Don de Lillo már a 70-es évek közepén megírta A fenevad szabad című regényét, amelynek főhőse ünnepelt rocksztár és „elektronikus sámán”, és akinek elege van az egész show-bizniszből. Aztán 2001-ben az egykori zenésztárs, Ray Manzarek is írt egy fikciót Száműzött költő (Poet in Exile) címmel, amely szintén a szándékos eltűnés verzióját sugallja.

Amikor az orgonistát megkérdezték erről, így válaszolt: „Egyetlen embert ismerek, aki képes lenne ilyesmire. Jim Morrisonnak hívják”.

És ki tudja, nem ezt jövendölte-e meg a The Endben? „Ez itt a vég/barátom rég… képzeld el milyen lesz/korlátlanul és szabadon/kutatva egyre vakon/egy ismeretlen hont”. Vagy mire utalhatott az Amerikai ima utolsó soraiban: “Nem megyek el/inkább a barátok tora/mint óriások hona.” (GNL fordításai)

A Pére-La-Chaise-beli sír azóta is zarándokhely, a párizsi útikönyvek szerint a francia főváros 4. leglátogatottabb turisztikai látványossága, amelyet húsz éve kerítés véd, mert a rajongók rendszeresen rajta ittak, szívtak, sőt, akadtak, akik Morrison egyik versének szellemében, még szeretkeztek is kedvencük feltételezett földi maradványai felett. Ma már nincs jelentősége, hogy él-e, vagy ha nem, mikor halt meg, a történetnek ez a része végleg a városi legendák része lett – zenéje, költészete túlnőtt rajta.

Jim Morrison alakja, zenéje, költészete évtizedek óta foglalkoztatja Földes László Hobót, számos koncertet, előadóestet, még versgyűjteményt is szentelt neki. Az idei évforduló alkalmából Túl a kapukon címmel emlékezik a Barba Negra Track színpadán július 4-én vasárnap este 19 órától.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Bakacsi Béla
A népszerű táncdalénekes felejthetetlen dalai mellett menedzserként többek között Presser Gáborral, Koncz Zsuzsával, Zoránnal és az R-Go-val is együtt dolgozott. 83 éves volt.
Malinovszki András - szmo.hu
2025. szeptember 23.



83 éves korában elhunyt Bakacsi Béla táncdalénekes, zenei menedzser – tudatta a művész Facebook-oldalán a lánya.

Bakacsi Béla 1942-ben született Újpesten. 1961-ben tűnt fel a Ki mit tud?-ban, ahol kategóriájának győztese lett. A következő évben képviselhette hazánkat a Helsinkiben megrendezésre kerülő Világifjúsági Találkozón (VIT) is. 1966-ban az elsőként megrendezett Táncdalfesztivál közönségdíjasa lett.

A 70-es években főleg külföldön kamatoztatta tehetségét. A rendszerváltás után megalapította az Akkord Kulturális Szolgáltató Irodát, koncertszervezéssel és menedzseléssel foglalkozott 2011-ig. Közben rövid ideig könnyűzenei könyvkiadással is. Együtt dolgozott többek között Komár Lászlóval, Zoránnal, Szigeti Ferenccel, Koncz Zsuzsával, Presser Gáborral és a Locomotiv GT-vel, a Fonográf együttessel, a V’Moto-Rockkal, a Hungáriával és az R-GO–val is.

Bakacsi Béla számos feldolgozást is énekelt: olyan dalokat ismerhettünk meg magyarul az előadásában, mint a mint a Quando-quando, O Sole Mio, Quando m'innamoro, a My Way vagy az Ave Maria.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Colin Farrell, Margot Robbie és a nulla kémia esete – A Mágikus, merész, meseszép utazás se nem mágikus, se nem merész, és a meseszéptől is távol van
Talán a Modoros, mesterkélt, mézesmázos utazás találóbb cím lett volna. Legalább a jó szándék megvolt…


A csak szimplán Kogonada művésznéven futó, szöuli születésű, amerikai rendező-forgatókönyvíró (aki Park Joong Eun néven született) új filmjét sokan várták, mivel számtalan videóesszéjével, rövidfilmjével, valamint az első két egész estés darabjával, a 2017-es Columbusszal és a 2021-es Búcsú Yangtóllal rengeteg rajongót szerzett a független filmes szférában. Ráadásul most nagy stúdiófilmet (Sony) forgathatott két világsztárral (Colin Farrell és Margot Robbie), méghozzá egy olyan zsánerben (romantikus fantasy), amelyhez abszolút megvolt az érzékenysége, és ami képileg is tágas játszóteret biztosít számára.

A Mágikus, merész, meseszép utazás lehetett volna a következő Az élet csodaszép (1946), Nagy hal (2003), Ház a tónál (2006) vagy Időről időre (2013).

Úgy tűnik azonban, hogy Kogonada csak akkor jó, ha ő maga írja a saját sztorijait, most először fordult elő ugyanis, hogy más szkriptjéből dolgozott: Seth Reiss eredeti forgatókönyve adta fel a leckét rendezőnknek, akinek bele is tört a bicskája a papíron minden bizonnyal mágikusnak tűnő, a vásznon azonban keményen feszengős giccsbe forduló történetbe.

David (Farrell) épp egy esküvőre készül, ám a kocsija kerékbilincset kap, egy gyanúsan elhelyezett röplap pedig egy furcsa autókölcsönzőbe vezeti, ahol Phoebe Waller-Bridge és Kevin Kline egy igen kínosan jópofizó, de legalább rettenetesen humortalan jelenetben rátukmálnak egy régi autót s hozzá egy GPS-t. Az esküvőn David megismerkedik Sarah-val (Robbie), és rögtön fellángol köztük valami, aminek persze ilyen gyorsan még nem engednek, így más férfi megy fel az est végén Sarah szobájába. Másnap azonban lerobban a lány kocsija, a személy szerint Davidhez beszélő GPS pedig arra utasítja, hogy vegye fel őt, majd különböző, a természetben álló ajtókhoz irányítja őket, amelyeken belépve valamelyikük múltjában találják magukat, az életük egy-egy fontos pontján, ami érzelmileg anno nagy hatással volt rájuk.

Szóval a címbeli utazás ezt a kis túrát fejezi ki, amelynek során egyik ajtótól autóznak a másikig, azokban újraélik életük egy korábbi fejezetét, két ajtó között pedig eszmét cserélnek az élményeikről, magukról, a párkapcsolataikról, a családjukról, az élethez való hozzáállásukról.

S talán mindeközben szövődik köztük valami komoly, ami már régen kijárt volna nekik.

Leírva tényleg nem fest rosszul, ebből azért valóban ki lehetett hozni valami mágikusat, merészet és meseszépet, ráadásul két csúcsszínészt sikerült megnyerni hozzá, akik amúgy bármit el tudnak játszani. Vagy mégsem? A kémiát, vibrálást kettejük között legalábbis nem sikerült érzékeltetniük…

A film első fele kifejezetten kellemetlen jelenetekkel bombázza a nézőt. Érezni, hogy Kogonada próbálja ezt az egészet megtölteni varázslattal (kapásból el kell engedjük a valóságot, szóval, ha valakinek ez nem megy, már itt elveszett), de inkább csak modoros és mesterkélt képsorok sorjáznak megállás nélkül.

Az iskolai musicalszcéna talán a csúcs, ami annyira cuki és jópofa akar lenni, hogy egyszerűen nevetségessé válik.

Mindennek tetejébe valamilyen furcsa oknál fogva a forgatókönyv tele van trágár beszéddel (lehet, hogy ezt akarta jelenteni a címbeli merész?), a káromkodásokat azonban egy ilyen műfajú film idegen testként veti ki magából, és csak fokozza a nézőkben már erősen felgyülemlett zavartságot.

Szerencsére azért pozitívum is akad, hiszen Kogonada egyáltalán nem tehetségtelen filmes, ő még egy ilyen félrement projektben is képes megvillanni, még ha csak egy rövid időre is. A Mágikus, merész, meseszép utazás második fele már sokkal nézhetőbb, ha úgy tetszik, jobb, mint az első, ekkorra kezdenek elfogyni a kínos cukiskodások és álbölcsességek, valamint a felesleges trágárkodás, sőt, időnként néhány egészen szép és megható jelenetet is kapunk.

Az egyik ilyen, működő drámai mélységgel bíró, jól megírt pillanat a kórházi beszélgetés David és az apja (Hamish Linklater) között, David születésekor.

Vagy említhetnénk még Sarah és az anyja (Lily Rabe) közös jelenetét is. Szomorkásak, de őszinték, és nem hatnak álságosnak. Kár, hogy nem ilyenekkel volt tele a film.

A Mágikus, merész, meseszép utazás az év egyik nagy, akár Oscar-várományos filmje is lehetett volna az alkotókból kiindulva, épp ezért nagy csalódás, hogy végül egy ízig-vérig giccses és hamisan merengő, a nézőkből foggal-körömmel könnyet kicsikarni próbáló kudarc lett belőle.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
A Pogány Induló új klipjében Marsi Anikó is feltűnik
Szirmai Marcell hatalmas stábbal készült új produkciója máris komoly nézettséget ért el, és a legfelkapottabb zenék toplistájára került.


A szegedi születésű Szirmai Marcell, művésznevén Pogány Induló új klippel jelentkezett. A Fonogram- és Artisjus-díjas magyar rapper egy nap alatt máris felkerült a legfelkapottabb zenék listájára, kedd este már a harmadik helyen állt.

Legújabb, sokszereplős klipjében egy rövid időre feltűnik Marsi Anikó is, aki egy tévéhiradóban beszélt arról, hogy Szirmai Marcell egy borfesztiválon "vállalhatatlanul" viselkedett.

A kommentelők szerint a dal és a klip is "zseniális, brutál, ütős" lett.

VIDEÓ: Pogány Induló - Lelkem, Nyugodj!


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
A lúzerek visszatértek: Gary Oldman bandája a legjobb kémcsapat a képernyőn!
Az Utolsó befutók ötödik évada feszült, fekete humorral átszőtt kémthriller, amely egyszerre szórakoztató és hátborzongatóan aktuális. Gary Oldman és a vesztesek csapata újra az Apple TV+ egyik legnagyobb dobásává teszi a sorozatot.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. szeptember 27.



Az Apple az elmúlt években sorra bizonyította, hogy a streamingpiacon az egyik legbiztosabb kézzel nyúl a sorozatokhoz. Kínálatában alig találni melléfogást, újra és újra képes meglepni a közönséget minőségi, izgalmas és szórakoztató produkciókkal, akár egy sorozat sokadik szezonjában is.

Legújabb példája ennek az Utolsó befutók című brit kémthriller sorozat, amely immár az ötödik szezonját kezdte meg és még mindig frissnek, újszerűnek, sőt kifejezetten relevánsnak hat.

A sorozat Mick Herron regényeinek adaptációja, amelyet Will Smith (nem az amerikai filmsztár, hanem a brit író-producer) vitte képernyőre. Smith már több díjat is besöpört a munkájáért, teljes joggal: sikerült valami egészen különlegeset és szórakoztatót létrehoznia. Az Utolsó befutók egyszerre kémthriller, társadalmi szatíra, fekete humorral átitatott dráma és akciófilm. Egy olyan egyveleg, amely elsőre talán furcsának tűnhet, de működik, méghozzá zseniálisan.

Az ötödik évad már a nyitójelenetével felhívja magára a figyelmet. Egy szélsőjobboldalinak tűnő merénylő tüzet nyit egy londoni téren, több embert megöl, majd maga is áldozattá válik. A terrorcselekmény szervezői iktatják ki, nehogy beszélni tudjon. Az MI5, vagyis a „Park” természetesen azonnal vizsgálódni kezd, de a néző számára még nem világos, miként kapcsolódik ez a véres incidens a sorozat főszereplőihez. És kik is ők? Nem a klasszikus hősöket kapjuk, hanem az MI5 számkivetettjeit: a hibázó, megbízhatatlannak tartott, lecsúszott ügynököket, akiket egy külön osztályra száműztek. Ők az „utolsó befutók”, azok, akiket csak olyan feladatokra küldenek, amelyeknek látszólag semmi tétje sincs és senki nem akarja megcsinálni.

Nem csinálnak mást, mint unalmas adminisztráció és egyéb mások által lenézett munkák.

A banda vezére Jackson Lamb, akit Gary Oldman alakít. A színészóriás minden gesztusával és morgásával bizonyítja, miért tartják az egyik legnagyobbnak a szakmában: a szánalmasan cinikus, folyton dohányzó és alkoholizáló főnök figurája egyszerre taszító és szerethető. Nem törődik sem a munkájával, sem a beosztottjai munkájával, mégis van benne valami, ami miatt követni akarjuk. Mellé érkezett már az első évadban River Cartwright (Jack Lowden), aki azt hitte magáról, hogy tökéletes ügynök, ám gyorsan rá kellett jönnie, hogy ő is csak egy fogaskerék a selejtes gépezetben.

Az új szezonban rögtön egy gyilkossági kísérlet borzolja a kedélyeket. A csapat IT-zsenijét Roddy-t (Christopher Chung) el akarja ütni egy kocsi, de amekkora lúzer, ebből természetesen semmit nem fog fel, azt hiszi csak véletlen. Nem is tudja, milyen veszélyben van. A kollégája, Shirley (Aimee-Ffion Edwards) elkezdi követni a férfit, és sejti, hogy itt valami komolyabb dolog lehet a „baleset” mögött. Valószínűleg össze fog kapcsolódni a nyitó lövöldözés és a kockasrác elleni merénylet a folytatásban.

Ez a kettős narratíva ügyesen vezeti a nézőt. Tudjuk, hogy van valami nagyobb kép, de a részleteket apránként adagolják a feszültség fenntartására.

A sorozat egyik legnagyobb erénye, hogy bármikor be lehet kapcsolódni. Bár az állandó nézők nyilván értékelik a finom utalásokat és a karakterek hosszabb ívét, minden évad önálló regényen alapul, így kvázi új történetként is élvezhető, csak a szereplők és a múltjuk azonos. Ez a struktúra az Amazon PrimeVideo-s Reacherhez hasonlít, ott sem kell feltétlenül elölről neki kezdeni, de mégis gazdagabb élményt ad, ha ismerjük a múltbeli kudarcokat és sérelmeket.

Érdemes megjegyezni azt is, mennyire ügyesen bánik a játékidővel az Utolsó befutók. A mostani sorozatok gyakran rövidítik a részeket, a stáblisták, főcímek és előző részek tartalmából rengeteg időt elvesznek és az amúgy 40-50 perces epizód könnyen 30 perc környékére kerül. Erre legékesebb példa a Peacemaker és az Alien: Föld egyes részei. Ám itt valódi, feszes 40 percet kapunk, sallang nélkül. Az első rész inkább felvezetés, de pont annyira tartja fenn a figyelmet, hogy tűkön ülve várjuk a folytatást.

Az Apple TV+ a közelmúltban óvatosabb lett bizonyos kényes témákkal, például a Jessica Chastain főszereplésével készült The Savant premierjét is elhalasztották, mert túl közel állt Charlie Kirk elleni merénylet narratívájához.

Az Utolsó befutók esetében azonban nem volt ilyen habozás, pedig a történet szintén érzékeny terepre merészkedik. Itt valószínűleg a fekete humor és a szatirikus hangnem ad védőernyőt a cenzúra ellen, a sorozat bátran kimondja és kifigurázza mindazt, amit más produkciók inkább kerülnek.

A színészgárda továbbra is kifogástalan. Oldman minden jelenetét uralja, de ez nem nehéz, bármiben elnézem a színészt, játsszon akár törpenövésű mozgássérült gyengénlátót (létező film egyébként a 2002-es Kisördögök). Jack Lowden és a felesleges ügynökök, Rosalind Eleazar, Tom Brooke, Saskia Reeves vagy Christopher Chung is erős alakítást nyújtanak.

Visszatér Kristin Scott Thomas is, aki az MI5 igazgatónőjeként hozza a tőle megszokott hideg eleganciáját.

Feltűnik Ruth Bradley, James Callis (minden Battlestar Galactica rajongó szíve megdobban, ha képernyőn láthatjuk a színészt), sőt új belépőként Nick Mohammed is, aki egy látszólag gyengekezű polgármestert alakít. Mohammedet sokan a szintén Apple TV+-os Ted Lasso-sorozatból ismerhetik. Ez a sokszínű társulat a biztosítéka annak, hogy sosem unjuk meg a karakterek közti feszültségeket és dinamikát.

Az Utolsó befutók ötödik évada méltó folytatása egy már közel tökéletes kémthrillernek. Van benne minden, ami kell: feszült politikai háttér, szórakoztató és emberi karakterek, kiszámíthatatlan fordulatok és bőven adagolt fekete humor.

Az egyetlen csalódás talán az, hogy az epizódokat hetente kapjuk, így nem lehet egyben végigdarálni az egész évadot.

De talán pont ez teszi izgalmassá, minden héten megkapjuk a várakozás élményét. Az AppleTV+ pedig ismét bizonyította, hogy ritkán hibázik és az Utolsó befutók a legjobb bizonyíték erre. Ráadásul, úgy hírlik még két évadot berendelt a streamingszolgáltató, tehát biztosan lesz hetedik évadunk is a selejtes ügynökök társaságában.


Link másolása
KÖVESS MINKET: