KULT
A Rovatból

"Nála a hangpróbák is másfél órás koncertek voltak" – találkozás Jarkko Arjatsalóval, a nemzetközi Leonard Cohen-közösség alapítójával

Volt egy tánc, Engem vársz, Forgass szerelem, meg természetesen Suzanne és Halleluja.


Ezek a dalok immár régóta a magyar kultúrának is szerves részei. Leonard Cohen költészetét, dalait mi is magunkénak érezhetjük, akár a világ bármely más pontjának nyitott szívű lakói. Érthető tehát, hogy a két éve elhunyt művész életművével az interneten át valódi nemzetközi közösséget hozott létre. Tagjai az idén éppen Budapesten adtak randevút egymásnak augusztus első hétvégéjén, amelynek a Mártonyi Éva vezette Leonard Cohen Club Hungary a gazdája.

A program központi helyszínén, a Budapest Jazz Clubban találkoztunk a finn Jarkko Arjatsalóval, aki 24 évvel ezelőtt teremtette meg e közösség alapjait, melynek azóta is lelke, motorja, a kétévenkénti „Leonard Cohen-események” fő szervezője.

- A legelső albumtól, 1967-től kezdtem gyűjteni Cohen felvételeit, és amikor megjelent a következő, azonnal lecsaptam rá, – meséli Jarkko – 1988-ban aztán végre élőben is láthattuk őt Helsinkiben, így vált teljessé a hozzá való kötődésem.

-Hét évvel később pedig létrehozta a https://leonardcohenfiles.com/ oldalt.

- Már 1984-ben feliratkoztam az angol Jim Devlin Cohen-hírlevelére. tíz évvel később azonban ez a fanzine megszűnt, és úgy gondoltam, szükség lenne egy olyan eszközre, amely folyamatosan figyelemmel kíséri Leonard tevékenységét, kapcsolatot tart a hallgatóival, olvasóival. 1994-ben még éppen csak beindult világszerte az internet, de már azon gondolkodtam, hogy jó lenne egy web-oldal erre a célra. Egy évig tartott, míg összegyűjtöttem annyi anyagot, hogy el lehessen indulni. A fiam, Rauli elkészítette hozzá a programot és 1995. szeptember 3-án született meg az oldal. Nem telt bele sok idő és e-maileket kezdtem kapni a világ minden tájáról, amelyben a Cohen-hívek azt írták: éppen erre vártak. És rögtön anyagokat is küldtek, cikkeket, fotókat, kevésbé ismert felvételeket, különböző helyi feldolgozásokat, és természetesen személyes élményeket is. Ezek felkerültek az oldalra, és egyúttal teret adtak a közreműködőknek az egymással való ismerkedésre is. Aztán 1998-ban kaptam egy e-mailt magától Leonard Cohentől, aki akkor már negyedik éve a kaliforniai Mt. Baldy Zen Központban élt buddhista szerzetesként. Rajtam keresztül üzente a világnak, hogy él és dolgozik. Ettől kezdve rendszeresen küldött az oldal számára írásokat, fotókat, rajzokat, kéziratokat.

- Mikor találkoztak először személyesen?

- Leonard 1999-ben elhagyta Mt. Baldy-t, és meghívta családomat Los Angelesbe. Számomra nagyon meglepő volt, hogy az az ember, aki tízezrek előtt lép fel, mennyire szerény, még azt is mondhatnám, hogy félénk magánemberként. Semmi nem volt benne az önmaguktól elszállt nagy sztárok allűrjeiből, sőt, érződött, hogy nagyon figyel az emberekre, a mások gondolataira. Elárulta nekem, hogy ő állandóan dolgozik, több tucatnyi notesze, jegyzetfüzete volt tele ötletekkel, dal- és verstervekkel, egyszerű feljegyzésekkel. Miután lezárta a zen buddhista tapasztalatot, ismét új utakat keresett. Nem sokkal találkozásunk után autóba ült, és egyedül ment végig Amerikán Los Angelestől Montrealig. Eltöltött egy kis időt szülővárosában, majd Mumbaiba ment, hogy az ősi indiai tanításokba mélyedjen el. Minden vallás nagyon érdekelte, válaszokat keresett bennük a maga számára. De ezen túl is rendkívül nyitott volt, nem létezett olyan ajtó, amit ne mert volna kinyitni. Imádta az élet minden oldalát.

- Volt-e valamilyen különleges élménye a találkozásaik során?

- Több turnéra is elkísértük őt, ilyenkor „all access” passzunk volt. Nemcsak a koncerteket nézhettük a színfalak mögül, hanem végigkövethettük az előkészületeket is. Cohen szinte alig evett a koncertek előtt, talán csak egy kis zöldséglevest egy szelet pirítóssal. Nagyon komolyan vette a hangpróbát, ezek önmagukban is teljes, legalább másfél órás koncertek voltak, mert mindennek tökéletesen kellett szólnia. Az esti előadás előtt rendszerint aludt egy órát, utána akár három óra hosszat is színpadon volt.

- Mi lehet a titka Leonard Cohen egyetemes hatásának?

- Bár az emberek többsége úgy ismeri őt, mint énekes-dalszerzőt, ő alapvetően költő volt, aki előbb csak verseket írt, aztán visszaadta a költészetet a zenének. Verseinek, dalszövegeinek számtalan rétege van, amelyekben mindenki megtalálhatja azt, ami róla, hozzá szól. Azt is megfigyeltem, hogy az emberek másképpen értelmeznek egy-egy Cohen-dalt, vagy verssort, ahogyan öregszenek, és sokan a saját életükkel élik meg az ő költészetét, amely még az 50-es években született, és hat évtizeden át gazdagodott. És az életmű még nem zárult le, hiszen októberben jelenik meg a The Flame című kötete, amelyet nem sokkal halála előtt fejezett be. Emellett leghíresebb dalainak refrénjei szövegükben is nagyon egyszerűek, könnyen megjegyezhetőek, és ezáltal fel tudják hívni a figyelmet egy-egy dal mélyebb tartalmára. Például a humorára, amelyet nem értettek meg azok, akik megragadtak a felszínen.

- És nem utolsósorban karizmatikus kisugárzás áradt belőle, annak ellenére, hogy sosem volt „nagy” hangja.

- Mindig alázatos és becsületes művész volt. Láttuk őt 1988-ban, 1993-ban, és az utolsó években, még akkor is az volt az érzésünk csupán, hogy „érettebb lett”, minden koncerten teljes önmagát adta. A hangjában benne volt az egész lénye, egyénisége – nem véletlen, hogy Kanadában megkapta a „legjobb férfi énekes” díját.

-Az idei, budapesti „Leonard Cohen-esemény” már a 11. a sorban. Sokkal többről van szó, mint a rajongóklubok találkozójáról.

- Igen, mindig is tudatosan kerültük a „rajongóklub” kifejezést, maga Leonard is úgy tekintett ránk, mint az ő munkássága köré kiépült közösségre. Rengeteg ember köszönhet neki tartós barátságokat, szerelmesek találtak egymásra az on-line fórumon és a különböző összejöveteleken. Az első nagy happeninget 2000-ben tartottuk Montrealban, azóta kétévenként tartjuk meg a Leonard Cohen Eventet, mindig más országban, és vannak, akikkel évek óta mindenütt találkozunk. A programokban pedig mindig megjelennek a helyi Cohen-hagyományok, előadóművészek. Így van ez Budapesten is, ahol a Budapest Klezmer Band és Falusi Mariann adott koncertet.

- Van-e olyan Leonard Cohen-dal vagy lemez, ami különösen közel áll Önhöz?

- Én is változom, öregszem, és ez kihat arra, hogy egy adott pillanatban mi szólít meg a legjobban. Leonard utolsó lemeze, a You Want It Darker különlegesen hatott rám, hiszen egy élet összegzését jelenti. A Suzanne-t azonban semmi sem tudja a szívemben felülmúlni.

Jarkkónak várhatóan sok dolga lesz a Cohen-örökséggel a következő egy évben, mert a már említett posztumusz kötet mellett várhatóan forgalomba kerül egy „utolsó utáni” lemez, amelyen a költő-dalnok szinte utolsó percéig dolgozott, és tervezik eddig ismeretlen koncertfelvételek DVD-megjelenését is. Azt azért a közösség atyja szerényen elhallgatta, hogy 2012 szeptemberében Leonard Cohen helsinki koncertjén külön köszönetet mondott neki munkásságának lelkiismeretes gondozásáért…


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Váratlan műsorváltozás az RTL-en: ma este több sikerműsor is elmarad
Az ugrás és A mi kis falunk ismétlése ma elmarad, helyettük a Tottenham–PSG UEFA Szuperkupa-meccset láthatják a nézők. A mérkőzés 20:15-től élőben megy, a késő esti híradó pedig 23:20-kor kezdődik.


Szerda estére változtatott a műsorrendjén az RTL, így a nézők most nem láthatják Az ugrás és A mi kis falunk ismétlését, vette észre a Média klub.

Az ugrás tavaly tél végén indult Gundel Takács Gábor vezetésével. A játékban a versenyzők egy öt méter magas, mesterséges híd egyik végéből indulnak, és a másikig kell eljutniuk. Tíz szinten, a híd adott pontján mindig a helyes állítást kell kiválasztaniuk, hogy megtalálják az egyetlen igaz átjárót. Aki téved, a mélybe esik, aki végig helyesen dönt, elviheti az ötmillió forintos főnyereményt. A vetélkedő idén új évaddal tért vissza, de a mai adás kimarad, ahogy A mi kis falunk ismétlése is.

A helyüket az UEFA Szuperkupa döntőjének élő közvetítése veszi át, amelyen a Tottenham és a PSG csap össze.

Ez egyben a 2025/2026-os Bajnokok Ligája-szezon kezdete is, amelynek fináléját Budapesten rendezik. A mérkőzés 20:15-kor kezdődik a Fókusz után. Az RTL Híradó ezen az estén 22:50 helyett 23:20-kor kerül adásba. Az ugrás és A mi kis falunk csütörtökön a megszokott időpontban folytatódik.

(via Blikk)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
A hadvezérben Jason Momoa egy szál ágyékkötőben kaszabolja honfitársait, avagy A rettenthetetlen Hawaii-on – Pilotkritika
Véres, nagyszabású, érdekes – a történelem egy kevésbé ismert része elevenedik meg, sokak számára pedig az is kiderül, honnan ered a Dragon Ball-beli Songoku csatakiáltása…


I. Nagy Kamehameha a Hawaii Királyság első uralkodója volt 1795 és 1819 között. A harcos, diplomata és vezető hosszú évekig tartó konfliktusok után 1810-ben egyesítette a Hawaii-szigeteket, illetve azok királyságait (Maui, Kaua’i, Hawai’i és O’ahu). Ezt megelőzően ugyanis a szigetek főnökei között háborúk dúltak. 1778-ban James Cook kapitány érkezett Hawaiira, ami egybeesett Kamehameha ambícióival. Nyugati fegyverek és tanácsadók segítségével Kamehameha csatákat nyert Mauin és Oahun is, 1810-ben pedig, amikor Kauaʻi királya beleegyezett, hogy Kamehameha alatt hűbéres királyságot alapít, a nagy cél végre beteljesedett. Hawaii egyesítése pedig nemcsak azért volt jelentős, mert hihetetlen teljesítménynek számított, hanem mert különálló kormányzás alatt valószínűleg a nyugati érdekek versengése miatt szétesett volna.

Ez a történelem, Jason Momoa számára pedig népe históriája kulcsfontosságú.

Thomas Pa'a Sibbett-tel együtt már 2015 óta, tehát kerek tíz éve dolgozott azon, hogy elkészülhessen A hadvezér, amely eredetileg I. Kamehamehát tette volna a sztori középpontjába, és Momoáék egész estés mozifilmként képzelték el, majd később úgy döntöttek, hogy a nagy hódító legyen inkább mellékszereplő, a fókuszban pedig álljon a hadvezér Ka’iana (Momoa alakításában), aki 1795-ben Kamehameha ellen fordult, amikor az meghódította Oahu szigetét.

Vagyis ő a szigetek egyesítése ellen küzdött. Így kapott a sorozat egy érdekesebb vetületet és nézőpontot, ahelyett, hogy a nagy király életének szimpla történelmi, életrajzi, háborús feltárása lett volna.

A hadvezér első részében tehát megismerjük Ka’ianát, a katonát, aki kapásból egy megtermett cápával birkózik, de rögtön meglátjuk az emberi oldalát is, amikor hálát suttog a legyőzött halnak, megköszönve neki, hogy testét a rendelkezésükre bocsátotta. Majd megtudjuk, hogy Ka'iana és családja jelenleg Kaua'i királyságában él, de mivel Maui szigetéről származnak, kitaszítottként tekintenek rájuk. Ka'iana ugyanis Maui hadvezére volt, de elhagyta szülőföldjét (megszökött a seregből), miután rájött Kahekili király (Temuera Morrison) brutális ambícióira. Amikor azonban a király visszahívja (és megfenyegeti), Ka'iana beleegyezik, hogy segít legyőzni népének az ellenséges O’ahut, azonban egy jóslat, egy aljas átverés és egy szimpla bosszú miatt súlyos háborúba keveredik.

A minisorozat egyik fő érdekessége, hogy az alkotók megpróbálták annyira autentikusra fogni a dolgokat, amennyire csak lehet. Épp ezért például a színészek mindegyike hawaii nyelven beszél, az első részben legalábbis nem lehet hallani angolt vagy más nyelvet.

Emellett pedig természetesen Momoáék nagy műgonddal hozták létre az akkori állapotokat, például a királyságokra jellemző öltözékeket, harci díszeket, fegyvereket, hajózási eszközöket, mindennapi tárgyakat, lakhelyeket stb. Persze túl sok viseletre nem volt szükség, mivel Hawaii már akkor is egy igen forró égövben foglalt helyet, ezért elmondható, hogy ritkán látni egy sorozatban ennyi ágyékkötőt és férfi tomport, mint itt.

Momoán egyébként tisztán érződik, mennyire fontos volt neki ez a projekt, hiszen Thomas Sibbett és Doug Jung mellett ő írta az összes epizód forgatókönyvét, eljátszotta a főszerepet, executive produer is volt, illetve elvállalta az utolsó rész rendezését is (nem ez az első munkája direktorként, 2014-ben már készített egy egész estés mozifilmet e minőségében Vadcsapáson címmel).

A hadvezér nyolc epizódja egyenként kb. 50 perc és 1 óra között mozognak, s már kapásból az elsőben sok minden történik, így azzal vélhetően nem lesz gond, hogy események nélkül maradnánk, hiszen hosszú volt Kamehameha hadjárata, akit egyébként az újonc Kaina Makua alakít.

Az alkotók direkt törekedtek arra, hogy a szereplők is hitelesek legyenek, így a polinéz térséből kerestek színészeket. Nincs is túl sok ismert arc a gárdában, Jason Momoa mellett a már említett (és egyébként új-zélandi maori származású) Temuera Morrison (ő játszotta Momoa nevelőapját az Aquaman-filmekben, de a Star Wars-franchise Jango Fettjeként és klónkatonáiként is igen ismert), valamint a szintén új-zélandi Cliff Curtis (Zongoralecke, Hat nap, hét éjszaka, Sivatagi cápák, A bennfentes, Kiképzés, A forrás, Napfény, Die Hard 4.0, Álom doktor stb.) neve csenghet még ismerősen.

Az akciójelenetekre szintén odafigyeltek a készítők, a test test ellen küzdelmek véresek, kegyetlenek és reálisak, a statisztéria pedig láthatóan gazdag, tisztára, mintha A rettenthetetlent néznénk, csak Skócia helyett Hawaiion, és skótszoknyák helyett ágyékkötőkkel (férfi lábak mindenütt).

A hadvezér első részében mindez együtt, kiegészülve némi spirituális szállal (ami szintén fontos az ottani társadalomban, kultúrkörben) egy érdekes, a történelem számunkra kevésbé ismert szegletének ígéretét hordozza a további hét epizódra, Jason Momoa pedig, úgy tűnik, élete legjobb alakításával hálálja meg a nézők figyelmét.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Az év horrorja meghökkent, elborzaszt, megrémiszt, sőt meg is nevettet – A Fegyverek a Barbár rendezőjének legújabb parazsenije
Egy általános iskolai osztály gyerkőcei egy kivételével mind eltűnnek ugyanabban az éjszakai percben. Hogy mi történt, arra biztos nem készültünk fel lelkileg. Kritikánk spoilermentes.


2022-ben robbant be a köztudatba Zach Cregger rendezőként a Barbár című horrorszenzációjával, amelyet gyorsan a vállára emelt a szakma és a közönség egyaránt, egyetértve abban, hogy a film történetéről jó ideig nem lehet tudni, mire fut ki, sokszor átveri a nézőt, nem mellesleg pedig rendkívül félelmetes. Nos, ha kétség is volt esetleg Cregger rendezői és forgatókönyvírói tehetsége kapcsán, azt most a Fegyverek eloszlatja.

Ő egyébként színészként kezdte a karrierjét, és egyértelműen a komédia volt a terepe, állandó szerzőtársával, Trevor Moore-ral rendezték, írták és „főszerepelték” például a 2009-es Miss Márciust vagy a 2011-es The Civil War on Drugst, illetve rengeteg vicces szkeccset dobtak össze tévéműsorokba is.

Kiderült azonban, hogy Cregger horrorvénája még a vígjátékinál is erősebben lüktet.

Az mondjuk már a Barbárban, most, a Fegyverekben pedig pláne tisztán érződik, hogy a komikusi világból érkezett, az amúgy komoly, véres és izzasztóan félelmetes hangvételű filmjeibe ugyanis szinte észrevétlen csusszan be itt-ott a humor is, Cregger képtelen ezt teljesen levetkőzni magáról. De nem is kell, mivel, úgy tűnik, működik az elegy.

A Fegyverek egyébként felépítésében rendkívül hasonlít a Barbárra. Például ezúttal is jó ideig fogalmunk sem lesz, mire megy ki a játék, milyen dolgok állnak a háttérben, és csupán a szereplőkkel együtt próbáljuk kideríteni, hogy mégis mi a fene történt azzal az általános iskolás osztállyal, amelynek tagjai egy éjszaka, pontban 2 óra 17 perckor egy jellegzetes kéztartás kíséretében kiszaladtak a házukból, majd nyomuk veszett. Csupán egyetlen gyerkőc, Alex (Cary Christopher) ment be a suliba. Az ügy persze nagy visszhangot kapott, mindenki keresni kezdte a srácokat, a szülők kétségbeesése és dühe pedig természetesen az osztály tanítónőjére, Justine-re (Julia Garner) zúdult, aki viszont éppoly tanácstalanul áll az eset előtt, mint bárki más.

Ez tehát az alapsztori, amit Cregger éppúgy mutat be, mint a Barbárt, vagyis több nézőpontból. Az előző filmjében sokan nagyot néztek, amikor kb. a játékidő felénél újraíndította a cselekményt, csak egy másik szereplő szemszögéből láthattuk az eseményeket. A Fegyverekben is ehhez az eszközhöz nyúlt, csak most durvábban.

Itt összesen hat nézőpontot kapunk, valamint olyan színészeket Julia Garner mellett, mint az egyik elkeseredett és az ügyet kinyomozni próbáló apukát, Archert alakító Josh Brolin, Justine szeretője, a rendőrtiszt Paulként látható Alden Ehrenreich, James, a fiatal hajléktalan drogosként Austin Abrams, vagy az ügyet a legjobb tudása szerint kezelni próbáló iskolaigazgatóként feltűnő Benedict Wong. A kis sztorikon keresztül adagol egyre több információt a nézőknek Cregger, a szép lassan építkező sztori pedig a végére nyer értelmet. Mégpedig eléggé meghökkentőt.

Ennél többet pedig mi sem árulunk el a sztoriról, ami valóban nem kevés meglepetést tartogat, a különféle nézőpontok kirakósainak összeillesztése pedig kiváló nézői élmény lesz, de szerencsére nem csupán ennyivel kényeztet minket az író-rendező.

Odafigyelt ugyanis arra is, hogy stílusa, kézzel fogható atmoszférája, kiváló operatőri munkája, a retinánkba, majd az agyunkba égő jelenetei, képei, kiváló zenei válogatása és a már említett, a legváratlanabb pillanatokban felbukkanó humora is legyen a Fegyvereknek.

Nem mellesleg pedig mondanivalója, ami egy vegytiszta horrorfilmnél már tényleg hab a tortán, vagy a meggy a hab tetején. Nyilván a teljes sztori és a végkicsengés ismeretében lehetne komolyabban beszélni, értekezni erről, amitől a teljes nézői élmény miatt természetesen eltekintünk, de már a fentiekben vázolt alapsztori is alkalmat ad arra, hogy elmélázzunk, többek között a közösségi traumákon és gyászon, amikor egy megmagyarázhatatlan eset miatt sokan osztoznak a fájdalomban, az értetlenségben és a tehetetlenségben.

Teszem azt, egy iskolai lövöldözés után. Hoppá, talán erre utalhat a film címe is, a Fegyverek?

A film végére persze ez is értelmet nyer, mindenesetre Zach Cregger nemcsak egy kiváló filmélménnyel gazdagítja a játékidő alatt a nézőket, velünk marad az a megtekintés után is, s gondolatokat ébreszt majd bennünk, így érdemes a film után egy-két pofa sör, fröccs vagy üdítő mellett kibeszélni a látottakat, jó kis beszélgetések születnek majd, az biztos.

Kétség sem férhet hozzá, hogy a 2025-ös év eddig igencsak elkényezteti a mozik közönségét kiváló horrordarabokkal, elég csak a Nosferatura (itthon januári premier volt), a Bűnösökre, a Végső állomás: Vérvonalakra, a 28 évvel későbbre vagy a nemrég bemutatott Hozd vissza őtre gondolnunk, a Fegyverek pedig még jobban ékesíti a félelemkeltés jegyében fogant filmek idei csúcssorozatát.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
A queer énekesnő megmutatta elvarázsolt kastélyát a Sziget Fesztiválon
A Sziget utolsó napján olyan produkciót láttunk a nagyszínpadon, hogy leesett az állunk. Bár kevesebb néző gyűlt össze mint mondjuk Post Malone vagy Shawn Mendes koncertjén, az est sztárja, Chappell Roan őrületes bulit nyomott le.


Véget ért a Sziget Fesztivál, de persze még egy utolsó nagy bulival meg kellett koronázni a hetet. A szervezők elég komoly kilépőt hoztak össze, Chappell Roan ugyanis őrületes show-val érkezett Magyarországra. Itt-ott volt egy pár hamiskás hang, de ez a közönséget egyáltalán nem zavarta, sőt, még közelebb kerültek az énekesnőhöz, aki - minden látott és hallott ellenére - halandó.

Kayleigh Rose Amstutz, művésznevén Chappell Roan egy amerikai, autentikus, queer popikon Missouriból. Már tinédzserként szerződést kapott az Atlantic Records-tól, ám a közös munkának 2020-ban vége szakadt. Három évvel később, az Amusement Records és az Island Records gondozásában megjelent debütálóalbuma, a The Rise and Fall of a Midwest Princess címmel, amely olyan billboard listás slágereket tartalmazott, mint a HOT TO GO!, vagy a queer közösség egyik himnuszává vált Pink Pony Club. Legsikeresebb dala a Good Luck, Babe!, amely több, mint másfél milliárdos hallgatottságnál jár a Spotifyon.

Bohóc a porondon

Roan a szokásos extravagáns kinézetével, nőkből álló zenekarával és hihetetlen díszlettel érkezett a Sziget nagyszínpadára. Egy konkrét kastélyt emeltek a deszkákra, amely úgy nézett ki, mintha az Alice Csodaországbant kevernénk egy freak show-val. Nos, ezt az előadókról is el lehet mondani.

Roan úgy festett, mint egy bohóc, aki egy füstös amerikai bárban lép fel minden éjjel kettőkor.

Vörös, göndör haj, hosszú fekete csizma, egy kisminkelt arcot ábrázoló felső, valamint egy maszk is előkerült, amit egy saját fejét ábrázoló hajdísz is kísért. Roan ugyanolyan sminkben volt, mint amit megszokhattunk, hófehérre kent arc, kék szemekkel. Az iskolában bohócnak csúfolták, ezért ez egy szándékos visszavágás azoknak, akik anno kikezdték, hiszen ez az arc most Közép-Európa egyik legnagyobb fesztiválján néz farkasszemet az őt imádó tömeggel.

Az énekesnő őrületes energiával tarolta le a közönséget, akik teljesen odáig voltak érte. Bár számomra a zene nem volt túl izgalmas, a látvány azonban igen. Egy varázsvilágba kalauzolt minket a fények és a díszlet segítségével, amire a Sziget nagyszínpadán még nem volt példa.

A nyíltan leszbikus előadó teljesen felszabadult a szabadság szigetén, látszott rajta, hogy nagyon élvezi a színes közeget és az óriási sikert.

Annak ellenére, hogy nem beszélt sokat a közönséghez, teljesen magával tudta vinni a rajongókat. A másfél órás koncerten minden slágere felcsendült és természetesen zárószámként a Pink Pony Clubot is meghallgathatta a nagyérdemű.

Roan végig tele volt energiával, ugrált, rohangált, dobálta a haját és néha felrúgott a feje fölé. A nagy mozgásban néhány hang félre csúszott, de ez nem vett el a produkció értékéből. Érezhető volt, hogy szívvel lélekkel énekel és táncol a Sziget közönségének, ezt pedig a többtízezres tömeg meg is hálálta neki. Egy valami volt kicsikét furcsa, mégpedig, hogy a tűz általában a színpad hátulján, a díszlet mögött csapott fel. Ezáltal kevésbé volt nagyhatású a látványelem, de persze mivel a teljes színpadkép gyönyörű volt, ezt rendkívül könnyen megbocsájtjuk nekik.

Méltó befejezése volt a 31. Sziget Fesztiválnak, amelyen voltak erősebb és gyengébb napok is, de összességében ez az augusztus eleji néhány nap mindig emlékezetes marad. A minőség nem változott, idén is órási neveket láthattunk a színpadokon, és ha minden így megy tovább, akkor ez jövőre is így lesz.


Link másolása
KÖVESS MINKET: