Amerika fegyverbe! Kitört a Polgárháború! Szerencsére csak a moziban
Ez történik, ha egy független stúdió úgy dönt, beszállnak a blockbusterek világába. 50 millió dollárból összehoznak egy olyan filmet, amelyre egy nagy hollywoodi stúdió csak 100 milliós költségvetés felett lenne csak képes.
Így képzelek el egy háborús road movie-t. Kegyetlen szörnyűségeket mutat be és próbál pártatlan lenni, ahogy a főszereplő háborús tudósítók is teszik ezt. Minden képkockáján érezni az odaadást és a művészi koncepciót. Nagyon örülök, hogy egy ilyen mű is eljuthat a mozikba, pedig témáját tekintve finoman szólva se könnyű film.
Történetünk szerint polgárháború zajlik az Egyesült Államok területén. Nem untatnak minket az alkotók holmi háttérsztorival, bedobják a nézőt a konfliktus kellős közepébe. Főszereplőink, Lee (Kirsten Dunst) fotóriporter, aki leggyakrabban háborús konfliktusokról tudósít, ismeri a katonai protokollt és beszéli a nyelvüket, társa Joel (Wagner Moura) a nagydumás riporter: ketten együtt remek csapatot alkotnak és közös céljuk, hogy elérjenek Washington DC-be, hogy interjút készítsenek az Egyesült Államok elnökével (Nick Offerman) mielőtt a lázadók megölik.
Leehez és Joelhez csatlakozik egy zöldfülű fotóriporter-kezdemény, Jessie (Cailee Spaeny) és egy veterán, Sammy (Stephen McKinley Henderson). Együtt elindulnak a több mint 1300 km-es utazásra, tele veszéllyel, szenvedéssel és kegyetlenséggel.
A Polgárháború hű az A24 stúdió hírnevéhez. Nem egy egyszerű közönségfilm, hanem egy személyes egzisztenciális utazás egy hitehagyott nő pszichéjében, aki csak a munkájáért él. Leet teljesen rideggé és érzéketlenné tették a háború szörnyűségei és belefáradt az emberek szörnyű tetteibe. Jessie a friss hús a darálóban, Lee már pontosan tudja, mire számíthat a fiatal lány, hiszen ő is így kezdte. Joelt pedig még hajtja a szakmája iránti adrenalinpumpáló imádata.
Márpedig a Polgárháború világa kellően naturális. Nem azért lett 18+-os, mert olyan durva dolgokat láttatnak, mert nem teszik. Hanem mert olyan mennyiségben látjuk a kegyetlenségeket és a háború szörnyűségeit, hogy még egy felnőtt ember lelkével is feltörli a padlót. Emellett a realitása is kellően hozzáad a kellemetlen atmoszférához.
Alex Garland talán Denis Villeneuve után a kedvenc kortárs filmesem. Nem egyértelműen művészrendező/író, hiszen filmográfiájában egyszerre megtalálhatók a horrorfilmek (28 nappal később), az akciófilmek (Dredd), a thrillerek (A part) vagy a sci-fik (Napfény), ugyanakkor készít művészibb alkotásokat, is amelyek messze állnak a klasszikus blockbusterek világától, mint az Expedíció, vagy az Ők. De írt sok videojátékhoz is történetet, ami egészen meglepő volt még számomra is (DMC: Devil May Cry széria, vagy az Enslaved: Odyssey tot he West).
A film egyszerre próbál témájával rengeteg embert behúzni a mozikba, majd teljesen elidegeníteni őket a válogatott szörnyűségeivel, amelyet karakterei átélnek. Garlandnak ez rendezőként csupán az ötödik műve, de szépen illeszkedik eddigi filmjeinek sorába. Szép képekkel operál és minden kompozíció átgondolt koncepciót követ. Az Ex Machina óta együtt dolgozik Rob Hardy operatőrrel és érezni, hogy jól megérti egymást a két szakember.
A hangkeverés elsőrangú. A tűzharcok többsége hatalmas erővel robban be a jelenetekbe és szinte elemi erővel hat egy közelben elsütött gépfegyver, hát még akkor, amikor tudósítóink közel kerülnek a konfliktusokhoz. Még nekem is sok volt néha a harctéri káosz és pusztítás, ami a túlzásba vitt csonkolás nélkül is sokkolóan hatott. Néha meglepően zavarbaejtő zenéket használnak az alkotók, amik szintén a fegyveres konfliktusok értelmetlenségének érzését keltik.
Egyáltalán nem koncentrál arra a film, hogy miért is robbant ki a polgárháború, hiszen nem fontos, hogy pontosan kik is a szembenálló felek. A film is brutális őszinteséggel mutatja be ezt: Akik fegyverrel lőnek ránk és mi visszalövünk rájuk. Senkit nem érdekel, hogy éppen melyik oldalon állsz, ha a lövedékek a fejed mellett suhannak el, itt mindenki csak túl akar élni. Sokaknak ez nagyon szerzői filmes húzás lesz, és kevés lesz a pártatlan háborús tudósító szerepkör. Természetesen, ha jobban odafigyelünk összerakhatjuk a miérteket, de nem rágják ezeket a néző szájába. Az Egyesült Államok 22. elnöke, harmadik turnusát tölti, ami merőben ellene megy az alkotmánynak, illetve említenek állami mészárlásokat is a kormányerők részéről, valamint az egyik szövetségi szerv, az FBI szétzúzását.
Több mint valószínű. Nos itt Texas és Kalifornia kényszerszövetséget kötve háborúba indul a despota Egyesült Államok ellen.
Színészek terén nincs szégyellnivalója a filmnek. Az A24-el amúgy is szívesen együtt dolgozik mindenki. Nem meglepő, hogy Kirsten Dunst elvállalta ezt a szerepet, a 2021-es Netflixes A kutya karmai közt óta ez az első szerepe, nem igazán viszi túlzásba a munkát a színésznő, de ebből is érezni, hogy fontos volt számára ez a projekt.
Nem értem, miért nem szerepel több produkcióban ez a színész. Akármiben látom, mindig kiemelkedő és ellopja a showt. Legyen az egy vígjáték, mint az Éjszakai játék szomszéd Garyje, az említett western, A kutya karmai közt, vagy cikkünk tárgyában egy név nélküli rasszista katona. Nem akarom túlzásba vinni a dicséretét, de ő egy nemzeti kincs, még átlagosabb sorozatot is fel tud dobni a szerepeivel, mint a Fekete tükör egyik gyengébb szezonja, vagy a Szerelem és halál minisorozat.
Stephen McKinley Henderson legutóbb a Dűne Thufir Hawatjaként brillírozott és nagyon sajnáltam, hogy nem szerepelt a Denis Villeneuve-film folytatásában. Cailee Spaeny eddig ismeretlenebb volt számomra, a Tűzgyűrű: Lázadást már teljesen elfelejtettem, a Húzós éjszaka az El Royale-ban nem volt annyira emlékezetes, a szintén Alex Garland által készített Devs sorozatot pedig nem láttam. Így nekem kellemes meglepetés volt a színésznő rátermettsége egy ennyire nehéz szerepben.
Elégedetten hagytam el a vetítőtermet. Alex Garland azt vállalta, hogy kendőzetlenül bemutat egy megkeseredett polgárháborús Amerikát.
Pedig úgy gondolom, hogy a nézőknek jót tenne, ha látnák, milyen áldozatokkal járna egy fegyveres belviszály egy ország területén belül. Garland reális képet mutat egy hihető és emiatt erősen depresszív jövőről, amihez egyre közelebb kerülünk, ahogy telik az idő. Vagy már itt is van a kanyarban?
