MA: Kőrösi Zoltán
Fotó: Kálló Péter
Kőrösi Zoltán: Magyarka
Kati szülei a hosszú ígérgetésre akkor kapták meg a szolgálati lakást Királyszálláson, fél éve laktak ott, amikor magukhoz vették. Apja a kerület erdésze lett, ponyvatetős GAZ-dzsippel járt, vagy a saját motorjával, soha nem lehetett tudni, mikor megy el és mikor bukkan elő a völgy felől vagy a távolabbra szervezett vadászatokból. Anyja az iskolában tanított. A nővére, aki elmúlt már tizenegy éves, nem értette, mit keres a szobájában egy idegen kislány, aki ráadásul a húga, mint ahogyan Kati se értette, mikor mehet már haza.
Ne bőgj folyton!, kiabált rá Apa. A tenyere nagyot csattant a konyhaasztalon. Ha nem vagy éhes, akkor nem eszel, engem nem érdekel. Állj a sarokba, te csúfság és bámuld a falat! Jobb, ha megismerkedsz vele és megszokod. Mostantól neked ez a haza. Itt fogsz lakni.
Anya nem szólt, összeharapta a száját és nézte Katit: kék volt a szeme, talán még szebb is, mint Nagyanyáé.
Csúfság vagyok, gondolta Kati. Csúfság vagyok, fehér és szeplős a bőröm, vörös a hajam.
A falon egymásra torlódtak a vakolat és a meszelés apró buborékjai. Olyan volt, mintha egy fehérre száradt kígyó bőrét nézegetné. A nagyobb buborékok között apró utak indultak, nem is utak voltak, hanem kiszáradt patakmedrek.
A szobában bárszekrény állt, addig sose látott ilyet, ha lenyitották, tükrös volt a belseje, megduplázódtak benne a poharak. A konyha közepén a nagy asztalt négy szék fogta körül, este mindenkinek jutott egy. A kamra bejárata mellett a sparhert, amiben szinte mindig lobogott a tűz. Anyáék itt, a konyhában aludtak, a szobát a két gyerekre hagyták. Vörös kárpitos sezlon állt a fal mellett, azon elfértek ketten. Volt fürdőszoba is, igazi, fehér kád, csempékkel a falon, bepárásodó tükörrel, mellette ezüstre mázolt, nagy henger, az volt a kazán, ami vízmelegítéskor csak úgy nyelte a fahasábokat. A szobában két heverő is elfért, recsegett a megbarnult hajópadló, nem a lépések, hanem a saját természete szerint, mintha külön életet élt volna. Ha besütött a nap, a lépések nyomán látszottak a résekből felszálló porszemek, mintha fellőtték volna őket, kilódultak a szobába, aztán lassan, súlytalanul lebegtek lefelé.
Kati ágya az ablak alatt állt, hiába odakint a zöldre mázolt rács, látta a fák bólogató árnyékát, félt lecsukni a szemét, mert akkor nem látja, ki néz be onnan.
A szél nem tud kopogni, valaki jár az udvaron.
Ha becsukja a szemét, aki odakint van, átbújik a rácson, megfogja az arcát.
Hideg és nedves lesz a keze, mint a kisbékák bőre.
A konyhában a falon díszelgett két szarvasagancs, alattuk, olyan alacsonyan, hogy Kati a sárga, karikás szemébe is nézhetett, egy kitömött fácán. A szobában kemény sörtéjű vaddisznóbőr feküdt a hajópadlón, fekete volt az orra, mint egy cipősarok.
A ház előtt fakerítés választotta el az udvart a füves mezőtől, hátul már csak drót, a ránőtt bokrokkal, ott voltak a nyúlketrecek, és a ciszterna, ahonnan Anya hordta be a vizet a fürdőszobába is. Alumíniumlap takarta a nyílását, nem volt szabad felemelni, hűvös hideg szivárgott fel belőle, a fedő még nyáron is párásodott az alatta gyűlt víztől.
Meztelen csigák húztak nyálkás csíkot a betonra.
Itt, az erdőben rajtuk kívül nem lakott senki, kilométereket kellett gyalogolni a legközelebbi házig, ott lehetett tejet, vajat, tejfölt és sajtot venni.
A tejeskannának fából volt a fogantyúja, a kannatetőn a fémlapocska oldalra nyomódott, olyan volt, mint egy sapka, csak mintha megütötte volna valami.
Anya az összevont iskolában tanított, egyszerre mind a nyolc osztályt, a környék tanyáiról minden gyerek ide járt. Faragott falépcső, nagy terasz, olyan az iskola, mint egy kis kastély, Anya azt mondta, régen vadászháznak épült ez is, és ha Kati nagyobb lesz, majd ő is ott tanulhat.
Szombat délután Apa kiterítette a megyei hírlapot, rákönyökölt, úgy olvasott. Amikor benézett a szobába és látta, hogy Kati a meséskönyveket forgatja, azt hitte, csak a képeket nézi.
Na, gyere ide, olvasd fel, mit ír az újság!
Akkortól, ha vendég jött hozzájuk, mindenkinek megmutatták, itt van a kisebbik lányuk, nem is mehet még iskolába, olyan kicsi, de folyékonyan tud olvasni, mint egy színész.
Vagy mint egy bemondónő a rádióból.
Látszik, hogy tanító az édesanyja!
Egyetemet fog végezni, biztos, hogy doktor lesz. Vagy mérnök, ugye?
Anya gyakran főzött fácánlevest, sárga, sűrű a lé, nagy, egymásba olvadó karikák úsztak a tetején, barna benne a hús, sokkal barnább, mint Nagyanyánál.
Az íze is barnább.
Mit beszélsz?
Ennek a levesnek barna az íze.
Ne turkáld azt a tányért, állj a sarokba, aztán, majd ha megéheztél, akkor ülj vissza az asztalhoz, értetted?
Hátul a hátsó kerítésnél voltak a nyúlketrecek, nyár végén Apa kiemelt közülük egyet, fehér volt és nagyon apró, mint a mesekönyvekben, piros szemmel, akkor már Kati kezdett megszokni náluk, ritkábban sírt Nagyanya után, tessék, ez legyen a tiéd, gondozzad és vigyázzál rá, fehér volt a szőre, mint az ő bőre, és vörös volt a szeme, mint az ő haja, ritkábban sírt, és a ház mellől is elmehetett már játszani, egészen az iskola kerítéséig, a nyulat napközben bevihette a szobába, este úgy altatatta el, mintha a gyereke lenne, aludj el, kis angyalkám, csukjad be a szemedet, majd én mesélek neked, kint alszol a ketrecedben, de hagyok neked lucernát, olyan lesz, mintha velem lennél a takaróm alatt.
Olyan volt a nyuszi szaga, mint a napsütésé.
Nézett a piros szemével és közben mozgott az orra, rózsaszín radírgumi, puha és nedves is egy kicsit. Amikor füvet evett vagy káposztalevelet, Kati hallotta a ropogtatást. Ha szorosabban fogta, a szőre alatt érezni lehetett az izmait, a csontjait, érezni lehetett a szívdobogását. Rózsaszín volt a talpa is, mintha nem is azon ugrándozna.
Zeng és dalol az élet,
Szállj csak, zeneszó, ének,
Ébresszed a magyar népet
Vasárnap Apának jó kedve volt, megbiccentette hátulról Kati fejét, felborzolta a haját, na, ízlett az ebéd, te csúfság?
Ízlett, köszönöm szépen, nagyon finom volt.
Akkor jó, nevetett Apa.
Akkor jó, mert most etted meg a barátodat.
Az üres ketrecben csak az ottmaradt lucerna hervadozott, a kifeszített, fehér nyúlbőr a deszkára szegezve száradt
Sok vendég jött be hozzájuk, többnyire az erdészség miatt, olykor egészen hajnaltájt zörögtek, Anya tálcán vitte ki a ház elé a zöld kupicás készletet és a pálinkásüveget.
Krákogtak és köhécseltek, amikor visszarakták a poharakat, fémesen koppant a tálca.
Anya hangosan és hosszan nevetett, úgy, ahogyan soha nem, ha csak magukban voltak.
Csípős benzinszag lebegett a fák között.
A vászontetős, zöld dzsippek és a fekete autók mindig olyan szorosan követték egymást, mintha a sofőrök azt próbálgatnák, mennyire ügyesen tudnak a földúton úgy vezetni, akárha össze lennének láncolva. Az egyik vendéget miniszter elvtársnak hívták, apró termetű, köpcös, zöld ruhás férfi volt, mind a két puskáját egy magas, kékre borotvált arcú férfi vitte utána. Amikor visszajöttek az erdőből, a lelőtt állatokat kiterítették a fűre, kisimogatták a fácánkakasok összetört tollait, fagyöngyöt és tölgyfaágat raktak a vaddisznókra, hevertek sorban a dögök, ők pedig kihozatták a zöld kupicás készletet. A megtört puskákat a karjukra fektetve tartották maguk előtt, mintha fényképezéshez készülődnének, de fényképet mégse csináltak sohasem. A tükrös bárszekrényből Anyáék csak ilyenkor vették ki az üvegeket, amikor maga volt, Apa a kamrában tartott fonatos demizsonból ivott.
A vendégek férfiak voltak, Anya volt közöttük az egyetlen nő. Kékre festette a szemhéját, feketével húzta ki a szemöldökét és kirúzsozta a száját.
A vendégek sokat nevettek, ha Anya közöttük volt, azt kiabálták, hogy bármelyikük cserélne Apával.
Hej, ha én is erdész lehetnék!
Nincs is annál szebb, ugye?
Megveregették Apa hátát és kacsintottak, hogy nagyon is megértik, miért rejt el egy ilyen asszonyt az erdő mélyén. Lehajolva csókoltak kezet Anyának, és azt kérdezgették tőle, nem akarna-e elmenni velük és csak velük egyszer a vadászatra, például egy szarvaslesre, ahol órákig kell ülni odafent, csendben és türelmesen.
Bólogatnak majd a fák és elcsendesedik körülöttünk az erdő, szép lesz, majd meglátja, Ilonka.
Szép Ilonka, Szép Ilonka.
Apa nevetett és Anya vállára tette a karját, vagy átkarolta a derekát.
Amikor már elmentek a vendégek, Apa ivott a demizsonból, becsukták a szobaajtót, de áthallatszott, ahogy kiabál Anyával.
Katiék előtt soha nem ütötte meg, ám a keze nyoma néha ott kéklett Anya karján, olykor az arcán is, ez nem olyan volt, mint a szemfestékes gomb kékje, nem olyan volt, mint a műanyag dobozkában rejtőző apró ecset, ilyenkor Anya hétfőn napszemüvegben ment el az iskolába.
Tamás bácsi gyakran jött hozzájuk, ő volt az erdőkerülő, aki Apának engedelmeskedett, a vadászatoknál és a vadetetésnél is, de akkor is, ha ketten összeszedték a fatörzseket és eladták a teherautósoknak. Ilyenkor előre kellett mennie, megnézni, hogy nem jár-e senki a bekötő úton, más se hiányozna, mint hogy a szállítmányt meglássa valaki. Tamás bácsinak nagy bajusza volt, még a füléből is szőrök álltak ki. Össze tudta pödörni, akkor az is olyan volt, mint egy bajusz. Azon nevetett a legnagyobbat, ha látta, hogy Kati fél tőle. Látszólag észre se vette, hogy Kati ott van, aztán hirtelen nézett rá, a szemét is kimeresztette, a száját pedig széthúzta, mintha nem is száj, de valami frissen vágott sebhely volna, sárgák voltak a fogai, Kati a konyháig szaladt, bebújt az asztal alá, összeszorította a száját, hogy ne sikítson, kuporgott, hogy meg ne találhassa senki. Nyár volt még, amikor Tamás bácsi odalopódzott a nyitott ablakuk alá, félre lebbentette a függönyt és behuhogott Kati ágya fölé, még a kezét is benyújtotta és megérintette az arcát, hideg volt és puha, akár egy marék sár. Mire Anya berohant, Tamás bácsi már sehol se volt, Katinak mégis sikítania kellett, Anya magához szorította, ágynemű illata volt, s érezni lehetett rajta Apa szagát is, jól van, becsukom az ablakot, ha úgy jobb neked, ne sírj már folyton, nincsen semmi baj.
Más milyen boldog lenne itt, te meg folyton szipogsz.
Anyának gyakorta fájt a feje, ilyenkor még sápadtabb volt, és a haja is mintha szőkébb lett volna a szőkénél, a halántékán kéken lüktetett az ér.
Egy orvos is járt hozzájuk, a körmével megpöckölgette az injekciós tű oldalát, felfelé tartotta, szemben a fénnyel, Anya tarkójába adta a fájdalomcsillapítót. Anya behunyt szemmel dőlt hátra, sóhajtott, Süttő doktor úr megnyugtatóan simította végig a kezét, lassú és gépies volt a mozdulata, de a tenyerét a szokásosnál hosszabban nyugtatta Anya kézfején.
Ő volt az, aki elsőként rákérdezett Anya kék foltjaira.
Igaz, nem is annyira kérdezett, mint inkább mesélt, arról, hogy a felesége soha nem gondolta volna, hogy a fővárosból elköltözik, főleg nem egy ilyen helyre, a faluba, ahol a házból kilépve rögtön sáros lesz az ember, nem mintha számítana, mert beszélnie sincsen kivel, otthon ül és bámulja a falakat, a Pesten vásárolt csipkés függönyöket, képtelen megszokni ezt, talán ezért gyűlik fel benne úgy hang, hogy ha megszólal, csakis kiabálni tud.
Már hazamenni sincsen kedve, nincs az a fáradság, mondta Süttő doktor úr, aminél ne rosszabb várná őt odahaza, a veszekedés és a kiabálás, nincsen eleje és nincsen vége, ugyanonnan folytatódik nap mint nap, ezért is szeret annyira ide jönni, az erdészházhoz, hiszen itt csodálatos béke és nyugalom van, itt folyton mosolyogni támad kedve, olyan csend, amiről álmodik az ember, ezért szeret itt megpihenni, és persze, hogy lássa Ilonkát, egyáltalán nem tagadja ezt.
Süttő doktor úr nem csak az injekciókat adta be, hozott üres orvosságos dobozokat, tű nélküli fecskendőket, arra se sajnálta az időt, hogy játsszon Katival, Kati a doktor és ő a segéd, aranyhajúnak hívta és az ölébe vette, így ültek Anya mellett a konyhában, gyógyították a betegeket.
Kint állt meg a fehér Skodája a kerítés előtt.
Tudja, Ilonka, nekem nem születhetett gyerekem.
Tudom, doktor úr.
Milyen szép kislány ez a kis aranyhajú, magára hasonlít, Ilonka.
Doktor úr, nem aranyhajú ő, hanem vörös.
Süttő doktor úr nyugtatókat is írt fel, akkor sem kérdezett, csak rátette a mutatóujját az Anya karján sötétlő kék foltra.
Ilonka, nem úgy él maga itt, ahogy megérdemelné.
Tudja is maga, doktor úr, hogy miként élek én.
Annyit tudok, hogy a nyugtató mindenen nem segíthet.
Tavaszi szünet volt, Anya otthon töltötte az egész napot, az injekciótól elmúlt már a fejfájása, hálásan nézett a doktorra, ő pedig nem bírta tovább, átölelte Anyát és megcsókolta, váljon el, Ilonka, könyörgöm, hiszen tudja, hogy szeretem, otthagyom én is a feleségemet és boldogok lehetünk.
Két gyerekem van, maga azt se tudja, mit beszél.
Soha nem tudtam jobban, higgye el.
Törölje le, rúzsos a szája.
Ilonka, egy éve már, hogy megpróbálom ezt elmondani. Hogy mennyire szeretem. Hogy egész nap csak arra várok, idejöhessek és lássam magát.
Nem is ismer engem.
Vagy éppen jobban ismerem, mint saját magát.
Anya összeszorította a száját, a konyhaasztalnál ült, kihúzta magát, egyenes vállal, a keze tehetetlenül hevert az abroszon.
Nem is válaszol?
Anya nem szólt, csak a fejét rázta, a kék szeme olyan volt, mint egy kavics a patak vize alatt.
Higgye el, Ilonka, nem vagyon én még olyan öreg.
Már a Skodájában ült a doktor, amikor Anya megszólalt, halkan beszélt, mintha a migrén még akkor is szorítaná a fejét, kérem, doktor úr, máskor ne jöjjön ide úgy, hogy a férjem nincsen itthon.
Fél valamitől, Ilonka? Nem hiszi el, hogy meg tudnám védeni?
Attól félek, ha ide jár, még rosszat gondolhatnának felőlünk az emberek.
Miféle emberek, Ilonka, mit számít magának az?
Van úgy, doktor úr, hogy már csak az számít. Talán azért, mert nincsen is semmi más, ami számítson.
Ilonka, tudja meg, maga elvette tőlem az életemet. Vagy ha nem az életemet, akkor azt, ami még abból maradt.
Apa estig nem jött haza, megint valami faügyben jártak, ilyenkor végképp nem lehetett tudni, merre vannak és mikor érkeznek, Tamás bácsi hozta az üzenetet, hogy Anya nagy vacsorát készítsen, mert többen jönnek, lesznek vendégek is, Berényben vannak vadászaton, de erre kanyarodnak hazafelé.
Éjjelig voltak ott, kint ültek a ház előtt, tüzet gyújtottak és énekeltek is.
Énekeljen nekünk, Ilonka, magának csodálatos hangja van.
A Csitári hegyek alatt régen leesett a hó,
Azt hallottam, kis angyalom, véled esett el a ló.
Nincsen ennél szebb, látjátok, megmondtam én.
Szép Ilonka, szép a hangja is.
Másnap délután jött meg a hír, azt is Tamás bácsi hozta, hogy a Süttő doktor felakasztotta magát, bezárkózott a szobájába délután, amikor hazament, de a felesége rá se nyitotta az ajtót, csak amikor már lefekvéshez készülődött, akkor talált rá, ott lógott a csehszlovák csillárra kötve.
A doktor zsebkendőt tett a kötél és a nyaka közé, hogy ne fájjon, a cipőjét szépen kifűzve ott hagyta az asztal mellett.
A csipkefüggönyök permetezték vissza a lámpafényt.
Kőrösi Zoltán így ír magáról a honlapján
A számítógépem fölött rajzszögek rögzítik a jegyzetlapokat.
Sok Kõrösi Zoltán van, olykor szembe jönnek velem az utcán, köszönnek is. Ott megy kézen fogva a feleségem és a fiam.
Húsz évig legalább annyi idõt töltöttem a futballal, mint az irodalommal.
Reggelente a redõny lyukacskáin besüt a nap, sárga fény csorog végig a falakon, az asztalomon, sárga fény csorog rajtam is, futnak szanaszéjjel a fekete betûk.
1962-ben születtem, Budapesten.
Ez az ember szeret:
futballozni, szeret olvasni, szeret napozni, szereti a vörösbort, a vörös és fehér húsokat, oljabogyót enni, ez az ember szeret írni, szeret gyerek, szeret család, szeret haza, szeret utazás, szeret film, szeret víz, szeret tûz, szeret szeretet, szeret Budapest, lakik Ferencváros,
ez az ember Kõrösi Zoltán,
ez az ember író,
sok Kõrösi Zoltán van,
ez az ember az.
Nyomj egy lájkot, hogy ezzel is segítsd a kortárs magyar irodalom ügyét!
