Ma: Cserna-Szabó András
Cserna-Szabó András: Anna és a barbik
Ha résnyire nyitva hagyom a vécéajtót, éppen belátok szarás közben a konyhába. Ez a kis lakások egyik előnye. Trónolok, végzem a reggeli dolgomat, de közben látom a tűzhelyen a lábost, és ha netán ki akarna futni a leves, csak felpattanok és elzárom a gázt. Ki van próbálva.
Mert ezek nem főznek, nekem kell néha összedobnom valamit, ha nem akarok éhen dögleni. Persze vasárnap délelőtt még mind alszik, egymás hegyén-hátán fekszenek a nappaliban, ágyon, fotelben, szőnyegen, tegnap jól kiütötték magukat valami diszkóban. Most éppen reggelit főzök magamnak, dörgicsei csibelevest, legalábbis ez volt a zacskóra írva. De a repertoárom igen széles: sonkás grízgombócleves, őrségi májgombócleves, Újházy tyúkhúsleves, zöldségleves kagylótésztával, paradicsomleves betűtésztával, házias krumplifőzelék – a kínálat szinte végtelen, a Maggi cég jóvoltából. Ha belegondolok, hogy a nevemen van három ház, négy autó, két nyaraló és egy vitorlás, és közben zacskós levesen élek, hát akkor le kell szögeznem, jelentős barom vagyok.
Itt ülök a vécén, szarok, egyik kezemben szivar, a másikban könyv, a „Filozófia 90 percben” című sorozat Marxról szóló kötetét olvasom. Fél éve, amikor kivettem ezt a kis lakást (két és fél szoba, 64 négyzetméter), találtam néhány könyvet, még az előző bérlőé lehettek, azóta csakis ezeket olvasom.
Ezt a Marxot már legalább hatodjára, kívülről fújom, lassan marxista leszek. Bejön nekem ez a szőrös, büdös, részeges, csapodár, germán medve, ahogy ragaszkodik a rögeszméihez. Igaza van, ragaszkodnunk kell a rögeszméinkhez, egyedül magunknak kell megfelelnünk, a világ meg le van szarva, magasról.
Most rápillantok a gáztűzhelyre, oké, minden rendben, a leves nem futott ki. Egyre jobban csinálom ezt a főzés dolgot, kitanultam a fortélyokat. Előbb felforralom a vizet, és mikor beleteszem a forró vízbe a zacskós port, leveszem kicsire a lángot, mert különben pillanatok alatt kifut. Néha ütök bele tojást vagy reszelek bele sajtot. Nem is rossz, meg lehet szokni.
Vannak itt még más könyvek is, azokat is elolvastam már csomószor. Húsz éve nem olvastam, de az is lehet, hogy harminc, hirtelen rám tört az olvasásdüh. Teljesen kikapcsol a történet, hirtelen egy másik világba kerülök, messze a saját életemtől, messze a problémáimtól. Timur és csapata például, egész jó egyébként. A tizennégy karátos autó, imádom. Egy régi KRESZ-tankönyv, elmegy, ha nincs máshoz kedvem. Nostradamus jövendölései, A hőszigetelés kézikönyve, A kőszívű ember fiai, a Fürge ujjak 1979-es bekötött évfolyama, 182 recept mikrohullámú sütőhöz, Biblia – mindből lehet tanulni valamit.
Hopp, most mintha, igen, mintha futna a leves, vagy inkább csak kezdene futni. Igazából nem is látom, inkább a bugyogó hangjából sejtem. Van ebben már némi tapasztalatom.
Felpattanok a deszkáról, hogy elzárjam a gázt, de ekkor megszólal a mobilom. Mindkét kezem tele, egyikben szivar, másikban könyv. Úgy döntök, a szivartól szabadulok meg, leteszem a vécépapírtartóra. Lehajolok, és a letolt tenisznadrágom zsebében turkálok. Megtalálom végre a telefont, megnézem a kijelzőt: MAMA.
Visszarogyok a budira, nézem a kijelzőt rémülten és tanácstalanul.
MAMA.
Azon tépelődöm, fogadjam-e a hívást.
Kinézek a konyha felé, már nemcsak a fülemmel sejtem, de a szememmel látom, fut a leves. El kéne zárni a gázt. Letegyem a Marxot? Akkor nem tudom, hol tartottam. És ugyan minek fogadjam a hívást? Ugyan mit mondhatnék egy év után az anyámnak? Egy éve nem beszéltem vele. Az is lehet, hogy kettő.
Elmeséljem neki, hogy fél évvel ezelőtt elhagytam a családomat? Hogy otthagytam az imádott unokáit meg a menyét? Na ezt azért mégse, a Mama öreg szíve azonnal megszakadna, és akkor én lennék a hibás.
Ülök tanácstalanul a vécén, a leves fut, és közben átfut az agyamon, tényleg, vajon a Mama mit szólna a sztorimhoz?
Nyíregyházáról jövök haza, üzleti tárgyalásról. Felhőtlenül boldog vagyok, negyvenmilliós bizniszt csináltam. Kurvanagy kubai szivar lóg a számból, vezetek, bömböl a hangfalakból a Deep Purple.
Smoke on the water and fire in the sky.
És akkor egy lányt pillantok meg az út szélén. Stoppol. Feltartja az ég felé bal hüvelyujját. Azt hittem, ez a stoppolás dolog már rég megszűnt, de nem, ott áll egy stoppos csaj az út szélén, mint a régi szép időkben. A lányon alig van valami, rojtos kis farmernadrág, szűk, rózsaszín póló, szandál. Le van barnulva, mintha a spanyol tengerpartról jönne. Bájos arc, lófarok, pici eperszáj, mandulaszemek.
Beletaposok a fékbe, lehúzódok az út szélére, megállok, lehúzom az ablaküveget az anyósülésnél.
Kérdezem, hová-hová, kisasszony.
Hát Pestre.
Ugorj be, mondom.
Ő meg beszáll.
Esküszöm, semmi rosszra nem gondoltam, sőt, jót akartam tenni.
Gondoltam, segítek neki, biztos nincs pénze vonatra, hát hazaviszem.
Beszélgetünk.
Mondja, hogy egyetemista.
Mondom, hogy nekem három gyerekem van, kettő szintén egyetemista, a harmadik most fog érettségizni.
Kérdezi, mivel foglalkozom.
Mondom, hogy fogorvos vagyok eredetileg, de már rég nem praktizálok, hanem a fogfehérítés-üzletben vagyok, elég jól megy, nem panaszkodhatok.
Szóval fogazol, nevet fel a lány.
Nem értem, mire gondol, ráhagyom, ja, persze, fogazok.
Nyugi, én nem fogazok, mondja, azzal lehúzza a sliccem és bekapja.
Csak így, hirtelen és minden átmenet nélkül: lehúzza, bekapja.
Én meg pánikba esem, mit csinálsz, hagyd abba azonnal, kiabálom.
Kapkodom a kormányt ide-oda, majdnem beleszállok százhússzal egy török kamionba. Aztán azt gondolom, nyugi, még a végén meghalunk mindannyian, úgyhogy megpróbálom némán egyenesben tartani az autót, ameddig a lány végez.
Nem fogazom és lenyelem a végén, mondja büszkén a lány, amikor végzett.
Amikor elsülök, olyan érzés, mintha a Vissza a jövőbe című filmből én lennék a Michael J. Fox. Mintha az időutazó autó sofőre lennék.
Mintha felemelkedne velem a Volvo XC90 és kirepítene atomenergiával a mennybe.
Zavarban vagyok, mégiscsak leszopott egy idegen.
Kérdezem, hogy hívnak.
Azt mondja, Anna. Mondjuk, Anna. De úgy szólítasz, ahogy akarsz.
Jó az Anna, mondom. Nem mondom meg, hogy az egyik lányom is Anna.
Meghívsz a benzinkúton egy fagyira, kérdezi.
Meg, mondom, de még mindig nem vagyok eszemnél, szédülök a gyönyörtől, csillagokat látok, mintha a mennyországban vezetnék.
Megállunk. Veszek neki egy Magnumot. Anna megeszi a jégkrémet, aztán jeges, csokis szájjal leszop újra, ezúttal a vécében.
Kérdezi közben, akarom-e, hogy fájjon.
Nem tudom, miért, de azt válaszolom, hogy akarom.
Erre szétkarmolja a hosszú, kifestett körmével a seggem szopás közben, meg feldugja az ujját az ánuszomba. Először úgy érzem, szétszakadok, beledöglök a fájdalomba, aztán meg kurvajó az egész. Soha nem éreztem ilyen kéjt.
Visszaszállunk az autóba, már majdnem Pesten vagyunk, amikor eszembe jut, hogy megkérdezzem, milyen egyetemre jár.
Orvosi, vágja ki.
Lehetetlen, gondolom, baromira nem úgy néz ki, mint egy orvosi egyetemista. Szegedi bölcsész, ezt még bevenném, de az orvosit nem.
Mi az a hipotalamusz, kérdezem hirtelen.
Mi bajod van, hájfej, kérdezi sértetten.
Végignézek rajta. Először tiszta fejjel. Ez egy gyerek, bazmeg, kiáltok fel magamban, ez egy kamaszlány, jó, ha van tizenöt éves. Mi a faszt csinálsz te, Feri, kérdezem magamtól.
Megállok egy McDonald’s-nál, a pólója alá tömök egy húszast, aztán kidobom, menjen, amerre lát.
Nem haragszik, csak nevet.
Hazafelé remegni kezd a kezem vezetés közben, basszameg, ezért lesittelhetnének, ez egy gyerek volt, kiskorú! Ugyan ki hinné el a mesém, hogy csak a kamionok meg a közlekedésbiztonság miatt engedtem neki, hogy leszopjon? Kedves bíró úr, csakis az utak biztonságát védtem! Ugyan már!
Már állok be otthon a garázsba, amikor észreveszem az ülésen a cetlit. Anna, ez van ráírva, és egy mobilszám. Fogom a gyufát, hogy elégetem a cetlit, de nem megy. Megint meggyújtok egy szál gyufát, megint a körmömre ég, de nem tudom elégetni a cetlit. Végül eldugom a tárcámba, és megesküszöm, hogy soha nem fogom felhívni.
Az asszony másnap kufirc közben észreveszi, hogy össze van karmolva a seggem. Azt hazudom, hogy a nyíregyházi kuncsaftnak úszómedencéje volt, úsztunk a medencében, közben tárgyaltunk, aztán beugrott a vízbe a kuncsaft macskája, egy őrült abesszin, mögém került, én észre sem vettem, annyira elmerültem a tárgyalás részleteiben, árkalkulcáció, ütemezés, logisztika, ilyesmi, és a kurva macska közben összekarmolta a seggem.
Az asszony gurgulázva nevet, alig kap levegőt, előbb azt hiszem, nem vette be. De bevette. Igen, elhitte. Hogy lehet egy ilyen baromságot elhinni? Főiskolát végzett középkorú asszony!
Három napig bírom, akkor aztán felhívom Annát. Az autóból.
Megkérdezem, igazából hány éves.
Azt mondja, tizennégy leszek.
Mikor leszel?
Egyszer csak, mondja, és nevet.
Miközben nevet, erekcióm támad, olyan erős erekcióm, hogy majdnem nekimegyek egy locsolókocsinak.
Kiveszek egy motelszobát a külvárosban, angolul beszélek a recepcióssal és felviszem Annát, akit egy benzinkútnál vettem fel. Tarka miniszoknya van rajta, és világoskék tapadós felső. A mellbimbói hegyesen türemkednek ki a dressz alatt. Megyünk fel a lépcsőn, elővesz egy húszast, betűri az ingem alá.
Nem pénzért csináltam a múltkor, mondja kissé sértődötten.
Akkor meg miért csináltad, kérdezem.
Hallottál már a kibaszott szerelemről, te hájfej, kérdezi felháborodva.
Persze tudom, hogy hazudik, csak megjátssza magát, hallottam már ilyesmiről, beetetés az egész. Nem kell neki a húszas, mert érzi, hogy lehet ebből még sokkal több is. Aztán pár perc eltelik, és már elhiszem az egészet. Dugom a franciaágyon, ő közben vadul fojtogat. A húsa, mint a gumicukor. Az illata, mint a mogyorókrém. Már biztos vagyok benne, hogy ez az Anna szerelmes belém. Miért is ne lehetne?
Negyvennyolc vagyok, kicsit túlsúlyos ugyan, de jóképű, férfias, erős. Alig kopaszodom. És vicces is tudok lenni, ha akarok.
A tükörben nézem zuhanyzás után a nyakamat, ez a csaj egy művész, majdnem megfojtott az elébb, alig kaptam levegőt, de semmi nyoma nincs, egy piros folt sincs a nyakamon.
Ha akarod, holnap megkorbácsollak. Úgy, hogy semmi nyoma nem marad, az asszony semmit nem fog észrevenni, mondja. Akarod, kérdezi.
Akarom, mondom önkívületben.
Mit szólt az összekarmolt seggedhez? Volt balhé, kérdezi.
Nem volt, megúsztam, mondom, és elmesélem a macskás mesém.
Majd megpukkadunk a röhögéstől. Kibontunk néhány pezsgőt a minibárból. Tiszta hab lesz az egész szoba. Csak egy kortyot iszom, mert még vezetek, de ő alaposan bekarmol.
Azt mondja, édes mackó vagyok, a legédesebb huncut mackó a világon.
Elhiszem.
Elviszem a benzinkútra, ahol felszedtem. Megint pénzt akarok neki adni, de nem fogadja el. Hazafelé a kocsiban megfogadom, hogy soha többé nem hívom fel, nem kockáztatom a házasságomat, a családi boldogságomat. Megállok egy parkolóban és elégetem a cetlit, amire Anna felírta a telefonszámát.
Az asszony már alszik, halkan bebújok mellé az ágyba. Nem tudok elaludni. Rájövök, hogy fejből tudom Anna számát.
Egy hétig bírom, aztán a motelben találom magam, és ő korbáccsal veri a testem. Mintha a mennyországban járnék. A korbácsnak semmi nyoma a testemen. Egy művésznő ez a csaj. Aztán már minden másnap találkozunk.
Minden másnap este hatkor a motelben.
Két hónap múlva kiveszem ezt a szörnyű lakást. Panel. Lakótelep. Két és fél szoba. A konyhában csótányok. A kád penészes. Mindegy. A célnak megfelel, a nappali közepén egy nagy franciaágy.
Néha megpróbálok kiszállni, de nem megy.
Aztán egy vasárnap délelőtt együtt reggelizek a családdal. A két egyetemista, a gimnazista, az asszony, a kutya meg én. Szép, világos reggel van, remekül érzem magam, és tudom, hogy pár óra múlva már a panellakásban leszek, korbács, szopás, dugás, pezsgő, Anna.
Öntök magamnak a tejből.
Majdnem infarktust kapok.
Ott van az Anna fényképe a tejesdobozon. Alatta a teljes neve. Persze nem Annának hívják. Hanem Szamantának. Talán két éves lehet a fotó.
Egy kislány arca. Egy úttörőé, csak a nyakkendő hiányzik. Oda van írva az is, mikor tűnt el.
Elmegyek a panelba, és ordítok.
Te megszöktél otthonról?
Mér, mit gondoltál, ösztöndíjat kaptam, kérdez vissza, és elrohan, becsapja maga mögött az ajtót.
Örülök.
Örülök, hogy vége.
Még az is megfordul a fejemben, hogy felhívom a tejesdobozról az ingyenes számot, és elmondom, melyik benzinkútnál láttam Annát. Vagyis Szamantát. Vigyék haza a szülei, otthon a helye. Aztán mégsem hívom fel az ingyenes számot.
Egy hétig a lakás közelébe se megyek. Két hétig. Három hétig. Aztán nem bírom tovább, és odamegyek.
Látom, hogy ő sem járt ott azóta.
Megnyugszom újra, oké, vége.
Visszamegyek a családhoz. Két hétig bírom. Aztán hívogatni kezdem Annát. Nem veszi fel. Végül naponta húszszor hívom. Nem veszi fel. Két hét után felveszi.
Mit akarok, kérdezi.
Mit gondolsz, mit, kérdezek vissza.
Kopjál le, hájfej, mondja és leteszi.
Hájfej, ettől a szótól olyan merevedésem lesz, hogy azt hiszem, rögvest szétszakad rajtam a bőr.
Anna lassan puhul meg. Napokig riszálja magát. Végül beleegyezik, hajlandó újra találkozni velem a lakásban. Találkozunk. Remegek, amikor meglátom a barna, ártatlan, feszes, vékony testét. Egymásnak esünk, órákig dugunk. Szívom magamba az illatát, nyalogatom az édes bőrét. Korbács.
Azt mondja, most már feltételei vannak.
Nocsak, mondom.
Hagyjam el az asszonyt és legyek teljesen az övé, mondja.
Nem lehet, mondom, a gyerekek, az asszony, a ház, a balatoni nyaraló, a vitorlás, a kutya… Nem rúghatok fel mindent egyetlen pillanat alatt.
Jó, mondja, ez csak egy ötlet volt, azzal fogja magát és elmegy.
Egy hétig semmi. Ő se hív engem, én se őt.
Aztán bepakolok egy bőröndbe, és otthagyom a famíliát. Egy cetlit hagyok magam után az ebédlőasztalon, szerelmes lettem, nem tehetek róla, muszáj elmennem, muszáj a szívemet követnem, de mindenkit szeretek és anyagilag ezután is támogatni fogom őket.
Azóta nem állnak velem szóba. Se az asszony, se a gyerekeim. Sőt, ügyvédet fogadtak. Persze az én pénzemből. Budapest legmenőbb válóperes ügyvédjét. Ki akarnak forgatni a vagyonomból. Valószínűleg sikerülni is fog nekik.
Fél éve lakunk itt Annával, ebben a nyomorult panelben.
A húszas annak idején nem kellett neki. De gyorsan megváltozik a véleménye. Pontosabban igényei lesznek. Ruhákra, cipőkre, költőpénzre tart igényt. Plazmatévét, ájfont, laptopot akar. Aztán egy kocsit.
Nincs is jogsid, babám, mondom neki, kiskorú vagy.
Érdekes, az ágyban nem vágod a fejemhez, hogy kiskorú vagyok, mondja sértődötten.
Tulajdonképpen igaza van, hát veszek neki egy kocsit.
A szex egy ideig óriási, aztán lassan kezd kifújni, már mindent kipróbáltunk. Anna felveti az ötletet, hogy van neki néhány barátja. Hogy csinálhatnánk gruppiban. Ez talán újra fellendítené a libidónkat (ő persze nem ezt a kifejezést használta).
Hát jó, miért ne, mondom.
Hozza a barátait. Először csak lányokat. Aztán fiúkat is. Fogalmam sincs, hány évesek, de nem is akarom tudni. Az biztos, hogy a nyugdíjkorhatáron innen vannak.
Hónapok óta nem iszom tejet.
De az biztos, hogy őrült bulikat rendezünk. A bőröm tele van vörös hurkákkal, korbácsnyomok. A nyakam kiszívva. A hátamon karmolások, a hasamon harapások. Az ánuszom kitágult a gumiököltől.
Persze lassan a többieknek is lesznek igényei. Meki, diszkó, ruha, cipő, költőpénz, ájfon. Néhányan ide is költöznek. Itt laknak a nappaliban, most is ott fekszenek a szomszéd szobában kiütve, Anna és a többi barbik. És néhány ken. Öten vannak éppen, hatan, heten, mit tudom én… Lányok, fiúk, vegyesen. Nem számolom őket már régen.
Többször ki akarom rúgni az egész bagázst. Annástul, mindenestül. De akkor fényképeket mutogatnak nekem a telefonjukon. Én vagyok rajta, meg ők. Elég félreérthetetlen pozíciókban.
Tudod, mennyit kapnál ezért, kérdezi Anna.
Száz év magány, válaszolom. (Ezt a könyvet is az előző bérlő hagyta rám, szomorú, de igaz történet.)
Most veszem csak észre, hogy a szivar felgyújtotta a vécépapír-gurigát. Attól begyulladt a tapéta. Lángol a vécé egyik fala.
Felállok a vécéről, egyik kezemben a telefon. A marxos kezemmel megpróbálom a szivart kihalászni a lángok közül. Addig bénázok, míg elejtem a könyvet, beleesik a vécébe. A szivar legurul a vécépapírtartóról, beleesik az újságtartóba, már lángolnak az újságok is.
A leves fut.
A lángok között bámulom a telefonom kijelzőjét: MAMA.
Hirtelen eszembe jut, a legjobb mégiscsak az lenne, ha mindent bevallanék anyámnak. Talán ő majd segít. Végül is, ki maradt nekem? Csak az anyám. Már nincsenek gyerekeim, nincs feleségem. Szerelmem sincs. Csak az anyám.
Fogadom a hívást.
Mama, édes mama, gügyögöm majdnem sírva.
Jó napot kívánok, Dr. Virág Róza vagyok a Naplemente Szeretetotthonból.
Kicsoda, kérdezem.
Az igazgatónő, mondja. Elnézést, hogy az édesanyja telefonjáról hívom, de az intézetünknek nem volt meg az ön telefonszáma. Az anyukája készülékének telefonkönyvében találtuk meg.
Mit akar, kérdezem.
Az édesanyja tegnap éjszaka meghalt, őszinte részvétem.
Állok szaros seggel a lángok között a vécében, hang nem jön ki a torkomon, és tudom, örökre egyedül maradtam.
Kinézek a konyhába, a leves fut.
Fotó: Kálló Péter
Életrajz:
A szentesi születésű, eddig főként novellistaként és gasztroíróként ismert József Attila-díjas Cserna-Szabó András első regénye februárban jelent meg.
1992 és 1997 között a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának hallgatója volt. 1998 és 2000 között a Sárkányfű című irodalmi és művészeti folyóirat prózarovatát szerkesztette.
1998 és 2002 között a Magyar Konyha gasztronómiai folyóirat főmunkatársaként és szerkesztőjeként dolgozott.
1997-óta rendszeresen publikál heti és napilapokban (Élet és Irodalom, Népszabadság könyvkritikai rovata), valamint irodalmi (Alföld, Jelenkor, Holmi, Bárka, Nappali Ház), gasztronómiai (Magyar Konyha, Gusto, Receptklub stb.) és egyéb (például Playboy, Unit) lapokban.
Kötetei
Fél négy (Magvető, 1998.)
Fél hét (Magvető, 2001.)
Félelem és reszketés Nagyhályogon (Magvető, 2003.)
Levin körút – hasnovellák, gasztroesszék (Ulpius-ház, 2004.)
Jaj a legyőzötteknek, avagy süssünk-főzzünk másnaposan (A macskajaj regénye 52 recepttel) – Darida Benedekkel közösen (Alexandra, 2007.)
Puszibolt (Magvető, 2008.)
Mérgezett hajtűk – esszék (Magvető, 2009.)
Ede a levesben - Gasztrokrimik receptekkel - Fehér Bélával közösen (Magvető 2011)
Szíved helyén épül már a Halálcsillag - regény (Magvető, 2013)
Nyomj egy lájkot, hogy ezzel is segítsd a kortárs magyar irodalom ügyét!