D.A.C. - ha tényleg jót akarsz olvasni
Kalapos Éva: D.A.C. – részlet
– Köszönöm, szívem. Na, és mi újság itthon? Milyen a suli?
– A suli jó – mondtam türelmetlenül, mert egész másról akartam beszélni. Ő azonban folytatta a megszokott kérdésekkel, mint egy mosolygó robot. Már megint!
– Semmi rossz jegy? Örülök neki. És hogy vannak a barátaid? – kérdezte, mire egy pillanatig úgy éreztem, megfulladok a haragtól. Valódi beszélgetést akartam, nem ezt a bájolgást, de nem tudtam, hogyan fogjak hozzá, ezért csak tehetetlenül bámultam rá.
– A jegyeim jók. A barátaim is megvannak – nyögtem ki végül, mire megint bólintott Gondolom, az se tűnt volna fel neki, ha azt mondom, öt tárgyból bukásra állok, és a barátaimmal együtt szoktunk kokót szívni a suli hátsó udvarán. Hirtelen feldühödtem. Ez már tényleg örökké így lesz? Nincs mese, be kell vetnem ellene a saját fegyverét.
– És te hogy vagy, Apu? Jól megy a munka?
Felkapta a fejét, mint aki nem hisz a fülének. Való igaz, hogy sose szoktam kérdezősködni, mert legtöbbször arra vágyom kétségbeesetten, hogy ő akarjon megtudni valamit rólam, de ez alkalommal valahogy kevesebb türelmem volt az egészhez, mint máskor. Ki akartam ugrasztani a nyulat a bokorból.
– Mivel foglalkozol mostanában? És a szállodákban milyen a koszt, ehető? - faggattam tovább, mire végképp leblokkolt. Lassan letette a villát, és nem lévén más ötlete, megkockáztatott egy halvány reklámmosolyt.
– Minden tökéletes – felelte nagyon kimérten. – De inkább te mesélj!
Csak erre vártam. Tudtam, hogy valójában nem tud mit kezdeni az életem történéseivel, de most ez sem érdekelt. Most tényleg mesélni akartam. Érezni akartam, hogy van egy szülőm, legalább néhány rohadt percre, és még ha ilyen szánalmas módszerekhez is kell folyamodnom érte.
– Van egy barátnőm, Zsani, róla beszéltem az előbb – kezdtem, és láttam az arcán, hogy a hír nem mond neki semmit. Nem értette, miért olyan fontos ez, azt gondolta, nyilván eddig is voltak barátnőim, mert az ilyen korú lányoknak vannak, és kész. Mit tudott ő a magányomról, honnan is tudhatott volna róla? Hiszen én magam se tudtam eddig, mennyire utáltam a Zsanival való megismerkedésünk előtti állapotomat. Ahogy mindezt végiggondoltam, még merészebb lettem. – És randiztam egy sráccal is, képzeld. Márknak hívják. De sajnos, azt hiszem, nem lesz folytatása...
Láttam, hogy a „srác” szóra összerezzen. Na igen, az eddigi randikat nem kötöttem az orrára, szóval szerintem azt hitte, engem még egyáltalán nem foglalkoztatnak ezek a dolgok. Hirtelen elfogott a vágy, hogy elmondjam neki, milyen jó kislány vagyok a többiekhez képest, hogy a suliban a lányok többsége mosdókban meg játszótereken szexel a fiúkkal védekezés nélkül, meg hármasban csinálják, mint a pornófilmekben, és ebben nem találnak semmi kivetnivalót, sőt, dicsekednek vele. El akartam mondani, hogy az a Cory nevű csaj meg a barátnői a lányöltöző falán strigulázzák, hány pasi volt meg nekik a suliból, és mikor velük lógtam, elmagyarázták, hogy amikor menstruálsz, ezért nem lehet rendesen csinálni, akkor análisan kell, azt a srácok amúgy is nagyon kajálják.
És el akartam mondani azt is, hogy ez az egész engem nem vonz, hogy boldog vagyok a szuper barátaim miatt, akiket szintén nem, és hogy inkább lógok együtt egy könyvmollyal, mint Ági, egy hisztérikával, mint Ákos és egy különccel, mint Zsani, de nem akarom a szüzességemet egy kapualjban elveszíteni. Beszélni akartam, fel akartam tenni az összes kérdést, ami csak kavargott bennem, és hiába tudtam, hogy egy lánynak az anyját kellene ilyesmikkel nyaggatnia, de ha erre már nem volt lehetőség, akkor az apámba kapaszkodtam volna – aki szemmel láthatóan már attól halálra rémült, hogy egyáltalán megemlítettem a fiúkat. Azt sem tudta, mit csináljon: felvette és letette a villát, aztán játszani kezdett vele, húzkodta a fogait a műmárvány pulton, amiért egyébként mindig ránk szóltak, ha mi csináltuk, de Apunál most minden kétséget kizáróan lefőtt a kávé.
– Egy srác? – kérdezte végül, miután háromszor is megköszörülte a torkát. Szinte megsajnáltam. – Hol ismerted meg? És ugye, ti nem...nagyon fontos, hogy odafigyeljetek a...mert az ember ilyenkor azt hiszi...tudod, egy lánynak muszáj törődnie ezzel. A fiúk nem fognak.
Elhallgatott, összeszorította az ajkait, aztán elfordult, és a padlólap erezetét kezdte tanulmányozni. Ha lehet, ettől még jobban felment bennem a pumpa. Nem érdekeltek a következmények, már azt se tudtam, mit csinálok – csak ömlött kifelé belőlem minden, amit addig el kellett fojtanom.
– Nem szexelünk, Apu, nem csinálok semmit, csak annyira szar most ez az egész...tudod, volt egy randink ezzel a sráccal, bár nem is volt igazi randi, mert reggel ismertem meg, délután pedig sétáltunk egyet a parkban, de a lényeg, hogy megcsókolt, és olyan csodálatos volt, én nem tudtam, hogy ez ilyen, viszont azóta semmi, se egy mail, se egy sms, mondjuk azt nem is tudna küldeni, nem tudja a számomat, mert nem kérte el, viszont a Facebook-on be tudna jelölni, de azt se csinálja, egyszerűen csak tojik a fejemre, és nekem nem volt még egy rendes pasim sem, megcsókolni se csókoltak meg eddig...csak...szóval igazából nem, neki pedig megengedtem, sőt, akartam is, nagyon akartam, de ezek szerint rosszul csináltam valamit, szarul csókolok, vagy büdös vagyok, vagy csúnya, vagy nem tudom, de azóta nem akar látni, és próbálok nem törődni vele, mert végül is csak egy csók volt, és sok fiú van még a világon, viszont annyira tetszett, és egy pillanatra elhittem, tényleg elhittem, hogy nekem lehet egy ilyen jó pasim, aki ilyen helyes és menő, most meg úgy érzem, béna vagyok és ronda, mi másért viselkedne most így, ha olyan jó csaj lennék, már felhívott volna, de legalábbis nem tűnt volna el, mint a kámfor, a fiúknál hogy kell ezt érteni, keressem én, jelöljem be, vagy mi legyen? Mit csináljak??
Elfulladt a hangom. Ő még mindig nem nézett rám, makacsul a padlóra meredt, néhány pillanatig azt hittem, egy szót sem hallott az egész szánalmas monológomból. De aztán nagyon lassan felemelte a fejét, és rám nézett. Megijedtem az arcától: tanácstalanság tükröződött rajta és még valami, amit nem tudtam volna megnevezni, de azt éreztem, hogy még távolabb lök minket egymástól, mint ahogy eddig voltunk. Láttam, hogy próbálja összeszedni magát.
– Csillag, ezt Karola nénivel kellene...ő mégis csak egy nő. Vagy a barátnőddel. Zsani, ugye? Ezek olyan lányos dolgok, így mondjátok, igaz? A fiúkkal kapcsolatban én nem tudok mit mondani...csak hogy szeretném beverni a képét annak a srácnak – mosolyodott el egy cseppet sem vidáman. A tekintetéből pánikot olvastam ki. – Én nem tudom, hogy megy ez nálatok. Öreg vagyok már ehhez, mi annak idején még teljesen másképp...szóval a barátnőd tényleg többet tud segíteni. Vagy a tanáraid esetleg? Az a jó fej osztályfőnököd? Beszéljek vele?
– Te vagy az apám – vágtam rá, és óriási erőfeszítéssel lenyeltem a torkomban lévő gombócot. Csak nem sírni! Attól végképp szívbajt kapna. „Erős vagy, mint édesanyád...” – ezt a temetés után mondta nekem, szerintem már nem is emlékszik rá. De én igen. Erős vagyok. – Csak a véleményedet kérdeztem. Ez miért olyan nagy dolog? Úgy hiányzol nekünk. Geri is teljesen bezsongott attól, hogy jössz. Nem lehetne, hogy gyakrabban...tudjuk, hogy sok a munkád, és Karola néni tök aranyos, tényleg nagyon szeretjük, de nem maradnál most itthon csak egy pár napot? Csak kettőt? Csak holnapig, egy napot, jó? Beszélnünk se kell, vedd úgy, hogy nem mondtam semmit. Nézzünk meg egy filmet, mit szólsz? Valami krimit. Például van az az új, a John Grisham-regényből, tudom, hogy Grishamet szereted. Oké? Apu?
Nem felelt, csak olyan mélyen felsóhajtott, hogy azt hittem, kiszakad a tüdeje. Abban a pillanatban rám tört a csüggedtség. Minek strapálom magam? Egyértelmű, hogy veszítettem. Megint. Ő képtelen túllépni magán. Anyu eltűnésével bezárult benne valami, és olyan messzire került tőlünk, mint a csillagok. Csillag – ironikus, hogy így hív kisbaba korom óta. Nem csak idegennek érzem, hanem valóban idegen. Semmi köze hozzánk. És akkor hirtelen szinte összerándultam, annyira fájni kezdett a szívem az öcsémért is, ami szokatlan és ijesztő érzés volt.
Olyan nehezen kászálódtam le arról a nyomorult bárszékről, mintha hetvenéves lennék, aztán jó éjszakát kívántam neki. Nem hallottam, mit válaszolt, mert csak mormogott valamit az orra alatt, ami akár „jó éjt” is lehetett (vagy valami egészen más). Már elindultam a lépcső felé, amikor hallottam, ahogy mögöttem megcsikordul a másik bárszék lába a konyhakövön, és a szívem mélyén még mindig pislákoló mocskos kis remény arra késztetett, hogy megforduljak – de Apu nem jött utánam, hanem kiment a bejárati ajtón, és halkan becsukta maga mögött. Néhány másodperc múlva, amikor felbőgött a Volvo motorja, már el sem szomorodtam. Persze.
Kalapos Éva nagyjából annyi idős volt, mint a főszereplője, amikor megírta első tiniregényét egy csíkos füzetbe „Szerelem: Jeles” címmel. Szabadúszó újságíró, imádja a filmeket és a sorozatokat, és meggyőződése, hogy a lelke mélyén egy életre megmaradt tinédzsernek.
