„Mindig meghalok egy kicsit a betegeimmel” – gyerekkori álmát megvalósítva lett ápolónő Vanda
Varga Vanda csepeli otthonában mindenki vérzett, amikor ő még gyerek volt. A szülők és a plüssállatok is össze voltak firkálva piros filccel, a kislány pedig mindenkit megmentett, gondosan bekötözött. Élete legmeghatározóbb ajándéka is a játék orvosi táskája volt.
A szülők szerint Vanda mindig azt mondta, vérszívó doktornő lesz. Határozottan küzdött a célért, soha nem tért el.
Már általános iskolában is sorra nyerték az elsősegélynyújtó versenyeket. Egészségügyi szakközépiskolába ment és ott az országos fordulóig jutottak.
Általános ápolóként érettségizett, majd a felnőtt szakápolóit is elvégezte. Önkénteskedett a Vöröskeresztnél és az Országos Mentőszolgálatnál is.
„Már 16 évesen jártam szekundálni, vagyis szabadidőben szakmai gyakorlatot szerezni a mentőn. Ezzel is sokat tanultam és szoktam a baleseti helyszíneket.”
Már középiskolás korában kórházban dolgozott nyáron. Nagyon emlékszik, hogy egy bácsi gégekanült kapott és őt minden nap azzal szórakoztatta, hogy mondta, mi a napi menü, gulyásleves vagy épp töltött káposzta. Pedig nem volt más, csak infúzió.
„A 3. napon elment. Ő volt az első. Itt szembesültem a halállal” – emlékszik a legérzékenyebb pontjára. Sírt, ahogy évtizedek után is mindig:
„Mindig meghalok egy kicsit a betegeimmel. Volt sikertelen újraélesztésem is – innen már sírva folytatja: Lehet, hogy nem jó, de nem tudok érzelem nélkül dolgozni. De nem gond, energiabomba vagyok. Mindig újratöltődöm.”
Elaludt a nagy felvételi előtt
Amint megvolt az érettségi utáni képzése, felvették az Országos Mentőszolgálathoz 1996-ban. Ott volt egy ranglétra. A betegszállítási oldalon kezdett felíróként, utána a mentés irányításban a 104-et kezelte, naplózott és így lett mentésirányító.
„Sok tömeges balesetet koordinálhattam. A 2006. augusztus 20-ai viharban a mentésvezetés rádiósa voltam. Az volt a legkeményebb szolgálatom. Sorra jöttek a jelentések sérültekről, halottakról. Kint volt a fiam az apósomékkal és én órákig nem tudtam róluk. Rettegtem, de a szolgálatvezető főorvos azt mondta: kapcsoljam ki a külvilágot, itt van rám szükség."
Aztán voltak tüntetések szeptemberben, októberben, március 15-én. Ott a kárhelyi irányítók mellett dolgoztam koordinátorként. A feladatom a kirendelt mentőegységekkel való operatív kapcsolattartás volt.”
Nem feledte, hogy gyerekkorában vérszívó doktornő akart lenni. El akarta kezdeni az orvosi egyetemet is.
„Tudtam, hogy az hat év, de bele akartam vágni. Megvolt a pontszámom.
Fizika szóbelire kellett volna mennem, de az ébresztő későn csörgött. A férjem állította át. Ő attól félt, hogy az rengeteg idő, teljesen átalakul az életünk, eltolódik a gyerek. Haragudtam akkor, nagyon.”
De aztán jött a fia, a legnagyobb kincse.
A fiát is korán megtanította újraéleszteni
Munka mindig volt és mindig imádta. Állandóan több helyen dolgozott.
Szabadidejében egészségügyi oktatást tartott szállodáknak. Az „Amíg a mentő megérkezik” című képzésével járta az országot.
Ezért kapott szállást, wellnesst és vacsorát. A tanítás egyre jobban foglalkoztatta, ment gyerekektől felnőttekig sokfelé, mert azt szeretné, ha minél többen ismernék a módszert, mert akkor több embert lehetne megmenteni. Visszajelzés is jött az egyik szállodából, hogy nagyon boldogok, mert azzal, amit tőle tanultak, életben tudták tartani egy vendégüket.
Vállalkozóként rendezvények biztosítását is vállalta. Kellemeset a hasznossal, különböző fesztiválokon múlathatta az idejét és segített, ha valaki bajban volt.
„1000 fő alatti rendezvényen elég egy ápoló táskával, nem kell mentő. Így jártam az országot. Volt szinte mindenhol valami: eszméletlen beteg, epilepsziás, darázscsípés, elesett ember.”