Puskás Tamás a magánszínházak helyzetéről: „Mi úgy futjuk a versenyt, hogy később startolunk és hátizsákot cipelünk”
A két ünnep között mutatta be a Centrál Színház Danny Robbins 2.22 (egy kísértettörténet) című darabját. A fontosabb szerepekben Ágoston Katalin, Martinovics Dorina, Lengyel Tamás és Mészáros András látható. A darab fotóspróbája után Puskás Tamás rendezőt, a Centrál Színház vezetőjét kérdezhettem.
– Az élet legtöbb területén a főnök jelenléte egyfajta megfelelési kényszert szül. Ami egy kreatív tevékenység esetén könnyen kontraproduktívvá válhat. Nem teszi görcsössé a színészeket, ha az igazgató ül a rendezői székben?
– Amikor rendezek nem igazgató vagyok, hanem rendező, és rendezőnek is pont olyan, mint a Puskás Tamás. A színészeim ismernek, sokat dolgoztunk együtt, a siker pedig bizalmat ébreszt. Lehet, hogy egy pályakezdőnek esetleg összeszorul a torka, amikor először kopogtat az ajtómon, de közöttünk egyáltalán nincs semmi ilyesmi.
Egyébként is jól kell szerepet osztani. Ahogy színházi körökben tartják, ott eldől a siker 70 %-a.
– Az gyakran előfordul, hogy színészek beülnek a rendezői székbe. De az talán kevésbé gyakori, hogy el is végzik ehhez a rendezői szakot, mint Ön.
– Azért ilyenből is akad jónéhány. Ebben a pillanatban is vezetnek budapesti színházakat például Máté Gábor, Mácsai Pál... vagyunk páran.
– Hogy választják ki a darabokat, amiket műsorra tűznek, és hogy választja ki azt, amit személyesen rendez meg, és amit átenged másoknak?
– Kezdjük velem. Ez magánszínház, sikerkényszer alatt dolgozunk. Az veszi rá a nézőket, hogy nagy számban vásároljanak nálunk drága jegyeket, és ezzel biztosítsák a színházunk fennmaradását. A nagyszínpadon majdnem minden esetben én rendezek.
Márpedig itt az kötelező, mert abból élünk! Ha én rontok el valamit, vállalom érte a felelősséget, úgy is , mint a színház tulajdonosa. Kivételt képeznek a replika előadások, amikor a londoni sikert az angol stáb reprodukálja nálunk. A kisszínpad szabadabb műhely, ott mások rendeznek, Alföldi Róbert, Szikszai Rémusz, Gigor Attila, Ujj Mészáros Károly.
Ezzel a másik kérdést is megválaszoltam: olyan darabokat választunk, amik hozzánk szólnak, rólunk szólnak és azt gondoljuk róluk, hogy a közönség imádni fogja őket. A Pletykafészek, a New York-i komédia, a My Fair Lady, a Házassági leckék, a repertoár kétharmada olyan darab, amelyek már megértek 200 előadást, némelyik 300-at is. Nem egészen egy éve mutattuk be a Networköt, és túl vagyunk a 70. előadáson. Szóval ez többnyire működik.
– Az utóbbi évek nagyon megtépázták a kultúrát, kezdődött a TAO-elvonással, aztán jött a Covid, most pedig az infláció. Miközben a terhek nőnek, az állami támogatás csökken és egyre inkább olyan, mint a kutya vacsorája. Látnak bármilyen megoldást arra, hogy ne legyenek ennyire kiszolgáltatva az állam jóindulatának?
– A magánszínház igyekszik a maga lábán állni. Nem könnyű persze a verseny, ha a piaci szereplők adottságai nagyon eltérőek.
Egyelőre álljuk a sarat és mindig akad jószándékú segítő, vagy váratlan szerencse. És persze újabb és újabb kihívások, amiket meg kell oldani. Úgy vagyunk ezzel, mint az ember a különböző éghajlattal. Az eszkimó a hóviharral küzd, az afrikaiak a hőséggel. Ha süt a nap, melengetjük az arcunkat, ha jön a zimankó, összehúzzuk a kabátunkat. Megpróbálunk túlélni mindig az adott körülmények között. Ebben komoly tudásra tesz szert, aki magánszínházat működtet.
– A 2.22 egészen friss darab, 2021-ben debütált a West Enden. Hogy figyelt fel rá?
– A szöveget a dramaturgom adta kezembe és rögtön megragadott a darab megfejtése. A kisértet história krimi, és ennek a darabnak a megoldása mesteri. Azon túl aztán megismerkedvén a darabbal kiderültek egyéb erényei: Pál apostol Szeretet himnusza jutott az eszembe. Nála pontosabban nem is tudnám megfogalmazni a darab mondandóját:
Olyan kor gyermekei vagyunk, amely bár óriási tudást halmozott fel, igazán büszkék is lehetünk rá, mégis óriási hiányt szenvedünk hitből, szeretetből. Gyökértelen és magányos ez a kor. Hiába népesítjük be már 8 milliárdan a földet, mintha magányosabb lenne az ember, mint volt bármikor. Ez hatja át az egész darabot. Sokszor abba a tévedésbe esünk, hogy azt hisszük, ha nagyokat érzünk az egyenlő a szeretetettel. Pedig attól, hogy valaki belül lángoló nagyokat érez, még bánhat állat módjára a másikkal.
– A kísértettörténetek valamiért viszonylag ritkán jelennek meg a magyar színpadokon.
– Igen, ez is válasz a korábbi kérdésére. Mivel itthon ritkán kínálják meg ilyesmivel a közönséget, mi most megtesszük. Az angolok egyébként jobban szeretik a kísértettörténeteket. A viktoriánus Angilában például, többek között azért volt olyan népszerű ez a műfaj, mert nem égtek jól a gázlámpák és a felszabaduló széndioxid hallucinogén hatással volt az emberekre. Bár az Arany balladák is hemzsegnek a kísértetektől. Én magam nem hiszem, hogy lennének kísértetek, de az biztos, hogy nagyon hajlamosak vagyunk hinni bennük.
– Azért ha az ember egy ilyen történetet visz színre, legalább a darab idejéig mégis csak el kell hinnie, hogy léteznek kísértetek.
– A legfontosabb arra válaszolni, hogy miért kísértenek a kísértetek. Minden kísértettörténetnek közös alapja, hogy kárt szenved a szeretet parancsa. Olyanok kísértenek, akik maguk vétkeztek ellene, vagy olyanok, akik ellen vétkeztek.
Ez tesz minket képessé a másik elviselésére, az együttműködésre, Ha a szeretet parancsa sérelmet szenved, azt valahogy meg kell gyógyítani. Akár a halálon túl is. Egyébként ez a történet mindenféle kísértet nélkül is megállná a helyét. Itt négy ember vágya feszül egymásnak, akik mindenféle kísértet nélkül is egymásnak feszülnének.
– A Centrál Színházban vannak állandó tagok, de szinte minden előadásban feltűnnek új arcok. Erre az előadásra első pillanattól erre a négy színészre gondolt?
– Mint mondtam, a darabválasztás legkényesebb pontja a szereposztás, és igyekszünk minden darabot éppen azokkal bemutatni, akik hitünk szerint arra ebben az országban a legalkalmasabbak. Van bizony, amikor nincs megfelelő válasz a darab követelményére. Ágoston Kati és Mészáros András már régóta színházunk tagja, Martinovics Dorina az idei évadtól szintén. Ők tökéletesek az általuk játszott szerepekre. Lengyel Tamással a Nemek és igenek című előadásban dolgoztam együtt, ő szintén remek választás Sam, az asztrofizikus férj figurájára.
– Muszáj rákérdeznem arra, amit az imént mondott. Létezik olyan szerep, amire Magyarországon nincs megfelelő színész?
– Igen, vagy aki megfelelne, nem ér rá. Mondok egy példát. Nagyon szeretem a Few Goodman (magyarul Becsületbeli ügy) című színdarabot. Aaron Sorkin remek története. Ebben az ezredes szerepét a filmben Jack Nicholson alakítja. Nem tudok olyan színészt ma itthon, aki eljátszhatná ezt a szerepet. Illetve Hegedűs D. Géza alkalmas lenne rá, de ő meg egyeztethetetlen.
– Mik a színház további tervei?
– Nagyon nehéz előre látni a „viktoriánus” ködbe, a 2023-as évbe. Egy biztos jelöltünk azért van, futunk a jogáért jó ideje. Ez a Prime Facie című darab, aminek Jodie Comer játszotta a főszerepét és még a most bemutatott 2:22-nél is nagyobb sikert aratott vele Londonban. Ez egy monodráma, amit szintén Martinovics Dorinával tervezünk bemutatni a tavasz folyamán. De az is biztos, hogy adósai vagyunk a nézőinknek és a repertoárnak is egy újabb vígjátékkal. Régi tervünk továbbá összehozni végre az Alföldi-Básti párost. Ők is nagyon szeretnének már egy színpadon állni, de ehhez a tervhez még nem rendeltünk címet.
