„Havi egy élelmiszercsomagot kaphattunk, kockáztatnunk kellett” – Mariupolból menekültek meséltek nekünk
Május elején szabadultak az utolsó civilek Mariupolból. A 400 ezres város majdnem három hónapig volt ostrom alatt, a háború egyik legkeményebben szétlőtt, szétrombolt területe lett belőle. Pár napja megadták magukat az ukrán katonák. Azt remélik, fogolycserével szabadulhatnak, de az sem kizárt, hogy évtizedekre börtönbe zárják őket az oroszok, mint terroristákat.
Mariupol nagyon fontos volt az oroszoknak, mert a városon keresztül tudnak jelentős szárazföldi utánpótlást küldeni. Félő, hogy Mariupol elesése után gyorsabban, intenzívebben támadhatják az országot.
A mentősök úgy indultak, hogy az Azovsztalból hozzák ki a civileket, de végül ők nem jutottak be oda, a felrobbantott hídnál meg kellett állniuk.
Olyan útvonalon mentek, amerre ijesztően hangos robbanások voltak. Novoazovszkban pedig rengeteg lövészárkot láttak, amit az oroszok csináltak. A mentős szerint ez mutatja, hogy félnek. Úgy tartják, hogy félhetnek is, mert ha az ukránok megindulnak, „repdesni fognak az égő seggek. A lövészárkokba fogjuk őket temetni” – fogalmazott a mentős ismerőse.
„Sztarobesevóban elképesztő csaták lehettek. Nagyfeszültségű vezetékek és az oszlopaik ketté voltak törve. A földön hevertek a vezetékek, amik olyan vastagságúak, mint a kezem” - mondta el a mentős.
Ahogy egyre közelebb értek Mariupolhoz, egyre keményebbek lettek a katonák. Géppisztolyokat emelték rájuk és úgy csináltak viccelődve, mintha lőnének.
Mariupol látványa ledöbbentette a mentőst.
A villamosok kábelei leszaggatva lógtak, hevertek. Kiégett buszokat is láttak, úgy tudják, ezekkel próbáltak menekülni a civilek, de az oroszok nem engedték. Az utasok épphogy ki tudtak még szállni, mielőtt szétlőtték a járműveket.
Az acélgyárat körbeaknázták az ukránok, ezért most orosz tűzszerészek mentek a mentősök előtt, hogy felszabadítsák a területet.
„Az oroszok betörtek az épületekbe, gyakorlatilag az evaukálást kihasználva néztek szét mindenütt, hogy találnak-e katonát. Mindezt az ENSZ képviselők szeme láttára.”
A mentős szerint a menekítés adott egy kis időt az ukrán katonáknak a pihenésre, 3-4 napig. A kimenekítést segítőket az oroszok folyamatosan figyelték.
A hídnál várakozva telefonálni sem tudott a családjának. Egy szimpatikusabb orosz katonától próbált kölcsönkérni. Volt, aki durván visszautasította, erre ő is elvesztette minden önuralmát.
Ezután a többi ukrán mentős nem beszélt vele, megijedtek, amiért provokálta az oroszokat. Egyvalaki kérdezte csak meg, hogy „miért mondtad ezt? Agyonlőhettek volna!”
29 kétemeletes buszba ültették a civilek többségét. Ezekkel a mentős szerint Oroszországba vitték az embereket.
Ők azokat vitték el, akik a gyár előtt várakoztak, ők a város más pontjairól voltak. Akkor szabadultak több mint két hónap után.
A 45 éves, elvált, kétgyerekes Elena 1989 óta élt Mariupolban. Huszonéves fia a háború előtt két nappal ment Kijevbe, ezután egyedül maradt 16 éves fiával.
Ez március elején volt. Áram, víz és gáz nem volt, Elena elmondása szerint 5 napig fagyoskodtak bent, de oda is közeledtek a rakétatalálatok, így átköltözött a barátnőjéhez.
Ott már leginkább lelki segítségre volt szüksége, egyedül a fiával a váratlan szituációban nehéz volt megbirkózni az érzésekkel. Ő maga pszichológus, de itt neki volt szüksége segítségre.
Innen is menni kellett, a barátnő szüleinél voltak egy darabig.
Március 8-án nagyon intenzív bombázás kezdődött, a szomszédos házak is tönkrementek, ekkor költöztek egy pincébe. Kaptak két dobozt és két kis széket.
Kint próbáltak főzni, a környéken bujdosókkal megosztották a feladatokat. Férfiak fáért jártak, a nők vízért egy közeli vízforráshoz.
Az élelmiszerboltokat kirabolták, a helyiek és az oroszok egyaránt. Áttértünk egy kicsit konzervekre, de március végén adományért kellett menni.
Az oroszoknak volt egy humanitárius pontjuk.
Kihangosítón hirdették, hogy aki többször kér adományt, azt megbüntetik, bár azt nem mondták, hogyan.
Négy csomag száraztészta, két rizs, két zabpehely, cukor, két üveg napraforgó olaj, sűrített tej, húskonzerv, hal és liszt volt, amiből meg kellett élni. Volt egy higiéniai készlet, WC papír, sampon, borotva. Igaz, megmosakodni lehetetlen volt. Minden orosz termék volt.
„A minőségről hallgatnék, békés életemben soha sem vennénk ilyet.”
Elena szerint a közeli falvakból hoztak később élelmiszert, háromszoros áron árulták azokat. Azt mondja, a legtöbb ember Ukrajna felé akart menekülni, de arra alig volt lehetőség. Oroszországba lehetett menni, de a többség nem akart ott élni.
Március elején, a kemény bombázások idején sokan elhagyták a várost, akár orosz oldalra is jó volt, csak el tudjanak menekülni. Mi áprilisig alig tudtunk kimozdulni a pincéből. Aztán láttunk poggyászokkal embereket, ők azt mondták, Zaporizzsjába mennek, végül nekik sem sikerült kijutniuk.
A barátnőjével úgy döntöttek, nekivágnak kocsival.
„Bizonytalan volt, sikerülhet-e. Sok kérdés volt akkor. Mit vigyünk magunkkal, kinek adjuk a cicát, kire hagyjuk a lakáskulcsot, mit írjunk az ajtóra. Telefonálni nem tudtunk egymásnak, így ahogy egyszer megbeszéltük, 9-kor találkoztunk a házánál. Amikor a helyiek kérdezték, hova megyek, nem mertem válaszolni.
Amikor Elena kiköltözött, még küzdöttek az ukránok a városért, de ő már akkor is tudta, végleg eljön onnan, ahol a lakása, kempingháza és eltemetett szülei vannak. Németországba készült. Pszichológusként úgy gondolja, nem lesz gondja a munka, mert sok kliense van online. Gyakorlatilag csak a munkájához szükséges könyveket, játékokat, kártyákat hozta el. Fia a számítógépét tartotta a legfontosabbnak.
Elena a nehézségek ellenére is optimista, hiszi, hogy újra tudja kezdeni az életét máshol, de bevallotta, hogy ehhez most neki is segítség kellett: Zaporizzsjában pszichológusként is pszichológushoz kellett fordulnia.
Barátnője történetét a cikk következő részében mutatjuk be.
