"Magyarországon akkor is szeretünk tapsolni, ha nem kéne, de elvárt..." – Londonba költözik Ágoston László, a legismertebb közéleti blogger
– Bejelentetted, hogy Londonba költözöl. A választások eredménye miatt? Vagy már korábban érett a döntés.
– Próbálok pontos lenni, már csak azért is, mert talán sokaknak vagyok adós még a teljes magyarázattal. Március 15-én volt az Orbán-beszéd, amelyben azt vetítette előre, hogy elégtételt vesz az ellenfelein, akkor fogant meg az ötlet, és a választások éjszakáján érett meg a döntés. Már 18 éves korom óta próbálkozom kisebb-nagyobb elszántsággal elindulni Magyarországról. Ez alkalommal viszont már ott tartok, hogy eladom a legkedvesebb tárgyaimat, ereklyéimet.
– Ennyire elkeserített az eredmény?
Nézd, én elég sokat tettem azért, hogy ne így legyen. Tételezzük fel a játék kedvéért, én ebben amúgy nem hiszek, hogy elcsalták a választást. Ha el is csalták, akkor is minden emberi számítás szerint az ország legnagyobb része a Fideszre és a Jobbikra szavazott. Ez azt jelenti, hogy annak az értékrendnek, amit én képviselek, itthon nincs közönsége.
Ágoston László értelmiségi szülők gyermekeként (édesanyja tanítónő, édesapja T. Ágoston László író) született 1986-ban Budapesten.
17 éves korára Kaleidoszkóp-díjas, Radnóti-diplomás, kétszeres Vörösmarty-emlékérmes előadóművész, de egy váratlan döntéssel mégis a Színház- és Filmművészeti Egyetem - és így a színészi pálya - helyett a Zeneakadémia és az operaéneklés mellett döntött. Ekkor kezdett el komolyzenét tanulni H. Németh Lujza (ének) és Széll Rita (szolfézs-zeneelmélet) tanítványaként. A művészeti képzés mellett a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolán tanult újságírás-marketing, PR szakpáron.
2008-ban elsőre sikerrel felvételizett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem magánének tanszakára, ahol diplomájáig Sólyom-Nagy Sándor tanítványa volt. Részt vett Marton Éva workshopján és Polgár László kurzusán is. Az egyetemi évek alatt számos koncerten vett részt szólistaként. Több alkalommal kérték fel közreműködésre az operavizsgákon.
Egyetemi tanulmányai befejeztével kezdett a Moltopera szervezésébe, azzal a céllal, hogy fiatal énekesekkel vigye közel az opera műfaját a fiatal korosztályhoz - akár korábban elképzelhetetlen helyszíneken is. Emellett fiatal tehetségek személyes menedzsmentjébe is kezdett, közülük Kayamar már több hazai és nemzetközi sikereket is elért. 2012 és 2015 között volt az Operaház online marketing tanácsadója. 2014 óta a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola rendszeres óraadója.
Rendszeresen tart gimnáziumi és egyetemi előadásokat a komolyzene megismertetésére, sorozatát külföldön uniós finanszírozással a Moltopera Németország szervezésében Görlitz környéki iskolákban, 2015 októberében Angliában a nagy hírű durhami egyetemen és Manchesterben mutatta be fiatalok százai előtt. 2012 óta rendszeres fellépője a Sziget Fesztiválnak.
– Pedig 130 ezer körül vannak a követőid a Facebookon, ami nem épp ezt jelzi. Mit szóltak ők?
– Persze hogy rossz néven vették, sokan írták, hogy elárulom az ügyet. Én nem így gondolom. Egyszerűen az ország kinyilvánította, hogy mit akar, és ebbe nem érzem, hogy én a jelenlegi világnézetemmel beleférnék. Még csak haragudni sem tudok. Ez egy legitim döntés - amiben persze az is komoly szerepet játszott, hogy az ellenzéknél nem nagyon volt olyan párt, amelyre szívesen adta volna az a szavazatát az ember.
– Mi a cél? London? Vagy tovább?
– Londonba már megvan a repjegy, visszafelé nincs. Sokan mondják, hogy London jó első állomásnak, kitalálod, merre akarsz továbbmenni, meglátjuk. Az azért elég vicces, hogy már több barátom él kinn Londonban, mint Budapesten… vagy inkább szomorú. Felkérésem, munkaajánlatom rengeteg van, nem vagyok kétségbeesve.
– Mit fogsz csinálni? Amit itthon?
– Igen, lényegében ugyanazt. Operaénekes vagyok és marketingszakember. Előadásokat fogok tartani – ahogy eddig is tettem külföldön és itthon egyaránt - arról, hogyan lehet megérteni, megszeretni az operát, a magas művészetet, próbálom a magam eszközeivel terjeszteni a kritikus gondolkodást, és felkelteni az igényt az értékesre, a magasabb minőségre, még ha nehezebb is megemészteni, befogadni, értékelni, mint a hétköznapit. Van, hogy iskolások jönnek, máskor nyugdíjasok, nem korhoz kötött a téma. Ez az egyik legfontosabb misszióm.
Benkő Molnár Fanni fotója
– Volt erre igény itthon?
– Óriási!
160 előadást csináltunk a társulatommal, a Moltoperával 5 év alatt, nagy részét itthon, a többit Angliában, Németországban, iskolákban, művelődési házakban, fesztiválokon.
Nem az operarajongóknak játszunk, hanem pont azoknak, akiket nem érdekel a műfaj. Ez nagy kihívás, mert olyan közönségünk van, akik csak akkor tapsolnak, ha tényleg élvezik – pedig Magyarországon akkor is szeretünk tapsolni, ha nem kéne, de elvárt...
– Honnan verbuváltad a "társulatot"?
– Azért ez egy pici szakma, nem volt nehéz. Sajnos már évek óta nem tartottam meghallgatást,így alakult.De valamit jól kell csinálnunk, ha a csapatomból csak a tavalyi évben 6 nagy nemzetközi versenyen szereztek díjakat. Büszke vagyok rá, hogy ezek a művészek előbb dolgoztak velem, mint ahogy ismert és elismert énekesek lettek. Jó inkubátor volt ez sokaknak. Régóta próbálom külföld felé terelni a Moltoperát is, mert egy idő óta sok színházban vagy előadóhelyen nem látnak minket szívesen - miattam.
– A politikai megnyilvánulásaid miatt nem hívnak?
– Persze. Problémás ember lettem, nyilván. Nem az van, hogy leszólnak, mint mondjuk Alföldi esetében, nem vagyunk azért ilyen fontosak. Inkább öncenzúrával találkozom: egyszerűen csak nem merik megkockáztatni, hogy valaki esetleg rossz néven vegye, hogy velünk dolgoznak. Azt mondják: „Laci, nagyon jó, nagyon szeretnénk, de mi is állami támogatásokból élünk, ne vedd rossz néven.” Van pár tucat más programlehetőség, sokan inkább nem kockáztatnak velem, és ezt valahol megértem. Noha mindig igyekeztem a művészetet és a közéleti gondolkodást különválasztani.
– Miért foglalkozol az előadásaidban életvezetési kérdésekkel?
– Azt gondolom, hogy ha valamit akarok tenni ezért az országért, akkor azon kell dolgoznom, hogy igazán fontos kérdésekben változtassak az emberek gondolkodásán. A párkapcsolatok, a szex, a házasság kérdése ilyen. Hogyan legyünk őszinték egymással, hogyan nézzünk szembe magunkkal, hogyan kommunikáljunk egymással, és ezt fordított esetben hogy tudjuk kezelni? A sorozat fő témája a poliamoria, mert ez a kapcsolati forma igényli a fentiekből a legmagasabb színvonalat, de az elhangzó előadások minden párkapcsolati rendszerre érvényesek. Nem a poliamoriát akarom hirdetni, hanem a tudatosságot, egymás és saját magunk elfogadását, tiszteletét. Kiváló szakértőket kértem fel a teológustól a klinikai szakpszichológusig, hogy vegyenek részt a projektben és nagyon büszke vagyok ezekre az alkalmakra. Azt hiszem, egy végtelenül fontos munka kezdődött ezzel el, amit Angliában is folytatni akarok.
– Hogy kezdted el a Facebookon a profilt építeni, és miért lett ilyen népszerű?
– Ezt szívesen mondom el mindenhol, de sose hiszi el senki: a véletlenen múlt, csak anyukámnak akartam megmutatni egy videót. Egy zsidó nőről szólt, aki egy koncentrációs táborban gyerekként megosztotta az utolsó falat csokoládéját egy rászorulóval. Csodálatos történet volt és valamiért megszállottan elkezdtem fordítani annak ellenére, hogy előtte még sohasem csináltam ilyet. 15 órát dolgoztam vele végül. Arra gondoltam, hogy ha már ennyi munkám van benne, lássa más is és kitettem az akkor még kétszáz kedveléssel sem bíró művészprofilomra. Másnapra látták hatvanezren, aztán kétszázezren… mára bőven millió fölött jár Francine története. Hamar meglett az első ezer követő is. Elkezdtem próbálgatni, keresni a saját hangom.
Olyan minőséget, értékrendet szerettem volna kommunikálni, ami belőlem ered, nem felvett póz.
Eleinte nem is akartam a közélettel foglalkozni igazán, de Magyarországon minden átpolitizálódik. Az emberi jogok kérdése máshol nem politika, nálunk vastagon az. Rögtön besoroltak egy politikai oldalhoz, miközben egyáltalán nem tartom magam oda tartozónak – és pont ezért onnan is mindig megkaptam a magamét.De a legtöbbet a fejemre mindig akkor kaptam, ha nőkről, nőjogokról, feminizmusról próbáltam beszélni. A radikális feministák támadásaival semmilyen kormánypárti trollhadsereg nem ér fel.
– Nem abból következik ez, mert alap dolgokban sincs közmegegyezés Magyarországon?
– Pont ma reggel dühöngtem ezen. Van egy sorozatom, amelynek keretében az etikus non-monogámia témáján keresztül beszélünk szexualitásról, családról, házasságról, kapcsolatokról – nem csak nyitott kapcsolatban élőknek.
Ijesztő, mennyire nincsen meg a kultúrája az erről a témáról szóló diskurzusnak, miközben pedig ez atomi része, építőköve a társadalomnak.
Ráadásul 100 házasságra 56 válás jut, és a maradék 44 közül is sok nem jól működik. 100 ezer nőt abuzál a férje évente, szinte mindenki csalt meg vagy csalták már meg, de a bekövesedett hiedelmeket és szabályokat annak ellenére sem merik a legtöbben bolygatni, hogy láthatóan nem működnek. Nem szeretünk magunkkal, az életünkkel, a hamis hiteinkkel szembenézni.
– Néha viszont nagyon jót elvitatkoznak, nagyon intelligensen a posztjaid alatt, azért ez is ott van, nem?
– De, és nagyon büszke is vagyok erre a közösségre. Nem számolom, de lehet vagy 1000 kitiltott ember, ami azért sokat segít... Sajnos bizonyos szavak vonzzák a nem együtt gondolkodni, hanem okádni vágyó embereket és ilyenkor nem nagyon tehetek mást, mint hogy tiltok. De sokszor Magyarországon szokatlanul szép, konstruktív vita alakul ki, amiből magam is sokat szoktam tanulni. Szokták amúgy kérdezni, hogy miért nem moderálok ennél is jobban, én viszont nem egy véleménybuborékot akartam létrehozni, ahol mindenki ugyanazt gondolja, hanem egy olyan fórumot, ahol lehet szabadon véleményeket ütköztetni. De csak kulturált formában.
– A marketing hogy jött az életedbe?
- A szüleim szerették volna, ha több lábon állok ,ezért a Zeneakadémiára való felkészülés alatt párhuzamosanjártam az akkori Budapesti Kommunikációs Főiskolára, marketinget és újságírást tanultam. A CSR elég közel állt hozzám, de végül az online kommunikáció lett a szakterületem (nem véletlen azért a 130 ezer követő). Büszke vagyok rá, hogy mindig csak olyan cégeknek dolgoztam, amelyeknek a termékeiben hittem, és amelyek úgy gondolom, előbbre vitték a világot.Sosem kellett mosóport árulnom, de nem is ment volna. A „civil” pályámon is művésznek tartom magam, aki vagy a lelkét is beleteszi valamibe vagy inkább hozzá se kezd..
– Máshol is ilyen a trollhelyzet a világban, körülnéztél?
– Nyilván országa válogatja, van olyan barátom, aki szerint a németek például inkább tovább görgetnek, mint hogy anyázó kommentet írjanak, van, aki vitatkozik ezzel. Azt látom, hogy sok helyen kevésbé frusztrált a társadalom, és ezért kevésbé jelenik meg ez az általános feszültség a közösségi oldalakon is.
Nálunk az a probléma, hogy nem a valódi problémákról beszélnek az emberek, hanem olyan dolgokat tolnak eléjük, és olyan kérdésekben kérik a véleményüket, amiről fogalmuk sincs, nem is lehet, így az értelmes párbeszéd helyét az érzelmek viharai veszik át.
A migráció például éppen ilyen téma, néhány kutatón, újságírón és hozzáértő szakemberen kívül senki nem rendelkezik annyi valódi információval, hogy érdemben véleményt tudjon formálni. Mari néni Nyékládházáról legalábbis biztosan nem, de én sem. Mégis ezek a témák foglalkoztatják inkább a társadalmat, mint az oktatás vagy az egészségügy, amelyről mindenkinek van személyes, húsbavágó tapasztalata.
– Még akkor sem, ha a családtagjaik meghalnak a kórházakban, pedig nem kellett volna, ha jobb lenne az egészségügy.
– Sokkal egyszerűbb távoli és virtuális ellenségeket keresni, mint szembenézni az orrunk előtt zajló dolgokkal. Könnyebb nyugati robbantásokról beszélni, mint szembenézni azzal, hogy a sajátjaink miatt halt meg a hozzátartozód a kórházban. Eltávolítjuk a problémát, amivel igazából szembe kéne nézni, és inkább gyártunk szurikáta-ügyeket, amin aztán hetekig lehet csámcsogni. Pedig ez a szembe, sőt, tükörbe nézés nagyon hiányzik.
– De mindennek történelmi oka van, nem gondolod? Minden történelmi szituációban szeretünk mást hibáztatni, és sokszor elmulasztottuk a szembenézést és a feldolgozást.
– Jó, hát ez a feldolgozatlan ügynökakták, a ki nem beszélt világháborús bűnök, a száz éve nyitva tartott sebként kezelt Trianon országa. A nemzeti megemlékezéseink is csupa gyászhoz kötődnek. Ez a vereség-tudat pedig évszázadok alatt belenevelődik az emberekbe.
– Azt mondtad, nem csinálod tovább, nem politizálsz többet. Aztán mégis folytattad az oldalt. Miért?
– Valódi elhatározás volt, hogy nem csinálom tovább. Értelmetlennek tartottam. Aztán be kellett látnom, hogy amit létrehoztam, túlnőtt rajtam: rengeteg levelet kaptam olyan emberektől, akik számára sokat jelentett ez a fórum. Mert létrejött valami, merem mondani, hogy egy közösség, amelyet az én írásaimnál még sokkal jobban épített annak a 130 ezer embernek a figyelme és részvétele, akikkel együtt hoztuk létre. Megtiszteltek engem a bizalmukkal, és lehetőséget adtak arra, hogy országszerte juttassak el fontos üzeneteket sokakhoz. Ez a figyelem és bizalom sokkal nagyobb érték annál, hogy az érzelmeimnek engedve bedobjam a gyeplőt, de az egészen biztos, hogy pártokkal, magyar politikával nem foglalkozom többet.
Sokan várnák tőlem, de a választáson meglehetősen egyértelmű irányt jelölt ki magának az ország, ezért is hagyom el én magam. Azt hiszem, sokkal mélyebbek a bajok annál, mint hogy ezt egy kormányváltással vagy pártalapítással megoldani lehetne.
Az egyéneknek kell egyesével igényesebbnek, tudatosabbnak, tájékozottabbnak lenniük. Ezt a célt szeretném szolgálni innentől az oldalammal, mert jelen helyzetben a rám irányuló figyelemmel jól sáfárkodni már rajtam messze túlmutató, a közösséget érintő felelősség.
