„Magasra emelte a kezét, és bemutatott Salvininek” – Amina, egy fekete bőrű lány a Capitano nagygyűlésén
Nem egy politikus úgy tud szavazókat szerezni, hogy ellenségeket határoz meg. De vajon az ellenségek valóban ellenségek? Valóban el akarják venni a migránsok a munkánkat, a kultúránkat? Valóban megerőszakolják az asszonyainkat? A rasszizmus, az idegengyűlölet nem újkeletű, és nemcsak Magyarországra jellemző, ahogy a populizmus sem – amikor egy politikus azt mondja, amit a választók hallani akarnak. Matteo Salvini nagygyűlésén vettem részt mint néző.
Cornettót, azaz croissant-t indulok venni a városközpontba, ami 5 percre van tőlem. Fél éve élek ebben az álmos, olasz kisvárosban, ami egy völgyben fekszik, védve mindentől. 1400 és 1700 méter magas hegyek vesznek körül bennünket, a hegyekből induló sebesvízű folyócskában pisztrángok úszkálnak – mindennap megnézem őket, ahogy bevásárolni megyek. A földrengésen kívül semmi nem fenyegeti itt az embert. A migránsok sem, pedig van belőlük.
Mindennap látok afrikai férfiakat, néha nőket, ritkán a szüleikkel gyerekeket is. Úgy hozzátartoznak a városképhez, mint a 13. századi műemlékek: az elöljáróság monumentális, középkori várra emlékeztető épülete, vagy a katedrális méretű templomok.
200 méteres körzetben ilyenből három is van: egy gótikus, egy rokokó, és egy barokk. Már nem tévedek el a sikátorokban, már tudom, hogy kell átvágni ezeken, hogy minél hamarabb beszerezzem a cornettómat, ami a reggeli rituálém része.
A katedrális előtt rendőrök beszélgetnek, 50 méterrel tovább az elöljáróságnál carabinierik. Az egyiktől kérdezem, mi történt.
- Jön Salvini – mondja.
Matteo Salvini Orbán Viktor egyik fontos, európai szövetségese, volt belügyminiszter, aki hamarosan bíróság elé áll, mert miniszterként nem engedett egy „migránsokkal” teli hajót kikötni. Egy ügyész aztán másképp döntött, és a hajó kikötött, tőle pedig a múlt héten az olasz felsőházban megvonták a mentelmi jogot - még a volt szövetségesei is ellene szavaztak –, mert az ügyész szerint törvényt sértett.
Itt még egy miniszter sem áll a törvény felett.
Csak nekem furcsa ez, aki Magyarországról jött...
A pékség után bemegyek egy bárba. 1,20 egy capuccino, majd visszafelé megállok a Corso della Repubblicán. Ide várják Salvinit, a Capitanót. Leülök egy lépcsőre, gyűlnek az emberek, és egy nő, amikor elhalad mellettem, megkérdezi, kire várunk.
- Salvinire – mondom neki nyugodtan. A nő fintorog egyet, megy tovább, de a következő érdeklődő még megkérdezte elég ingerülten, hogy mit várok erre a gazemberre.
Az akkor még főleg nyugdíjasokból álló közönség a tér hátsó részében a délután kinyitó étterem székeit rendezgeti. Innen nézik majd a vezérüket. Itt ugyanis nem láncolják le a székeket, úgysem lopja el ezeket senki.
Pedig van migráns elég.
Két órás késéssel aztán megérkezik Salvini. Rocksztárként vonul el az őt éljenző emberek előtt, miközben Gianna Nannini énekel a hangszórón, egy olasz nyárról. Nézek ki a fejemből, hogy ez meg mi, mert Gianna Nannini, a híres olasz énekesnő nyíltan leszbikus, baloldali, és én még élénken emlékszem arra, hogy amikor évekkel ezelőtt a Vanity Fair nevű újság interjút készített vele, Salvini nem bírta ki, hogy a Facebookon ne kommentálja, hogy reméli, egynemű párok soha nem fogadhatnak örökbe gyereket.
Ez talán hét éve volt. Az énekesnő azóta a párjával a párja gyerekét neveli.
Salvini már az épületben van, kinéz a barokk épület erkélyéről, és integet az őt éljenző valamivel több mint 200 embernek.
Pár perc múlva elkezdi a beszédét.
A prostitúció társadalmat romboló hatásával kezdi, én várom, mikor fordul rá a kedvenc témájára, a migránsokra, és eszembe jut egy régi emlék 2015-ből.
Egy hetilapnál dolgoztam, és a főszerkesztőm elküldött a Nyugati tranzitba. Akkor értek oda a menekültek.
A Mekiben vettünk hamburgert meg almáspitét a fotóssal, hogy ezzel majd lekenyerezzük őket, és talán hamarabb találunk interjúalanyt. A pályaudvar előtt dologtalan férfiak álldogáltak. Egy arcra sem emlékszem. Kapkodták ki a kezemből a hamburgert.
Szürke massza.
Aztán megindult felém egy sárga ruhás kislány. A hajában sárga szalag. Még szinte csak totyogni tudott, és nyújtotta a kis kezét a hamburgerért.
Leguggoltam hozzá, és ő elvette a hamburgert. Együtt kicsomagoltuk, egymaga még nem tudta volna, és ő aprókat harapva elkezdte enni.
Én meg elbőgtem magam.
Az édesanyja hálálkodott. Angolul halkan megjegyezte, hogy napok óta nem ettek meleg kaját. Nem panaszkodott. Tényt közölt.
Mire ideértek, az országot teleszórta a Fidesz gyűlöletkeltő óriásplakátokkal.
A gyűlölet azóta sem csitult.
Illegális. Migráns. Illegális – ízlelgetem a szavakat.
Aki végiggyalogol pár ezer kilométert két kontinensen át, vagy a sivatagon, hogy beüljön egy lélekvesztőbe, annak jó oka lehet arra, hogy otthagyja a hazáját.
Egy magyar alig találkozik menekülttel. Olaszországban nagyon sokan vannak. Mégsem gyűlölik őket. Legalábbis annyian nem, mint otthon, de Salvini végre a migránsokról kezd el beszélni. Arról beszél, hogy aki papírokkal érkezik, dolgozni akar, azt be kell fogadnia Európának, és szét kell osztani az Unió államai között.
- Hoppá – gondolom magamban. Ezt vajon tudják otthon, hogy Salvini Magyarországra is küldene migránsokat?
Jó magasan az emberek felett áll egy emelvényen biztonsági emberek gyűrűjében. Egy lány tőle 20 méterre szemben vele a hallgatóság soraiban. Nem túl közel, de nem túl messze. Pont annyira, hogy Salvini lássa.
A bőre színe messziről elárulta, hogy ő nem itt született. Én is kiszúrtam. Sokkal barnább, és a haja is túl göndör.
Salvini is nyilván kiszúrta.
Ránézek a lányra, és amikor a Capitano az illegális szóhoz ért, a lány magasra emeli a kezét, és bemutat egyet Salvininek.
Egy sötét bőrű, gyönyörű, fiatal lány.
Amikor már sorban álltak a szavazói szelfizni Salvinivel, elkezdtünk beszélgetni. A Capitano már elővigyázatos. Pár éve a választási kampány idején az ország déli részén kampánykörúton egy nő odament hozzá szelfizni. A Capitano nem sejtette, hogy a csaj videózik, és mosolyogva beállt mellé. Amikor már nagyon mosolygott, a lány megkérdezte tőle, hogy már nem tartja-e a délieket szaroknak. Korábban ugyanis ilyen kijelentést tett, szította az amúgy sem nyomokban meglévő ellentétet a déliek és az északiak között. A videót ki akarta töröltetni, de a lány nem adta oda a telefonját, így felvételt az összes olasz tévécsatorna bemutatta – többször is.
Salvini ezért most elkéri mindenkitől a telefont, és ő exponál.
Mi a tér hátsó részében leülünk azokra a székekre, amiket pár órával korábban a nyugdíjasok már elrendeztek nekünk.
Aminának hívják, 21 éves. Tunéziában született, őt a szülei adoptálták, és kilenc hónapos volt, amikor velük Olaszországba érkezett. Itt járt iskolába, most a Maceratai Egyetemen politikatudományt hallgat. „Soha nem éreztem kirekesztve magam” – mesél, de elismeri, hogy neki más a helyzete, mint azoknak a menekülteknek, akik most a tengeren érkeznek az olasz partokhoz.
„Az apám tunéziai, az anyám olasz, én már itt nőttem fel. A gyerekeknek nem számít a bőrszín, ha egész kicsi koruktól együtt vannak, nem lesznek rasszisták. Az is sokat segített, hogy az identitásom olasz, nincs akcentusom, amikor beszélek” – mondja.
Meglepő tájékozottsággal beszélnek a város gondjairól. „Üzletek zárnak be, a turizmusban rejlő lehetőségeket nem használja ki a régió, hiába van a városban két világhírű háztartási gépeket gyártó cég központja, a koronavírus-járvány miatt sokan elveszítették a munkahelyüket. Az fiatalok nem tanulnak meg rendesen idegen nyelvet, és nincs elég munkahely” – sorolja, és elmondja, hogy egy baloldali párt ifjúsági szervezetének a tagja.
„A politika nem úri huncutság. Azért van, hogy jobbá tegye az emberek életét” – magyarázza, és elmondja, hogy Salvinivel a legnagyobb baj, hogy a problémák felsorolásán túl semmilyen használható javaslata nincs ezek megoldására.
Ellenségeket keres. Korábban a déliek voltak a legfőbb ellenségei, aztán ahogy országosan is politikai babérokra tört, a menekülteket, és a romákat vette célba, amivel fűti a szavazókban a gyűlöletet.
Megkérdezem tőle, mit tud Magyarországról. „Nincs demokrácia? – néz rám kérdőn.
„A barátja, Nico – aki oroszt, spanyolt és angolt tanul az egyetemen - átöleli. Neki fehér a bőre, a barátnőjének barna, és nem is értik, másoknak esetleg miért okozhat ez gondot. „Nem szabad a bőrszín alapján megítélni senkit” – mondják mind a ketten. Még beszélgetünk, majd egymás kezét fogva elmennek. Én kicsit irigykedve nézem őket: itt nem fordulhat elő, hogy a miniszterelnök a rádióban kétségbe vonja a bíróság döntésének helyességét. Akkor sem, ha romáknak kártérítést ítél meg a bíróság, mert az állam nem biztosította nekik ugyanazt az oktatást, mint azoknak, akiknek fehér a bőrük.
Itt a törvény mindenki felett áll, és ugyan sokan vevők a rasszista lózungokra, a közvélemény-kutatások szerint Salvini szavazóinak majd a felét elveszítette a legutóbbi választások óta: 36 százalékról esett vissza 20-ra.
