Liptai Claudia: Puskás Petinek kéne nyernie a Sztárban Sztár All Starst!

Amikor tavaly novemberben a People magazin bejelentette, hogy Jonathan Bailey kapja a legszexibb férfi címet, a színész a rá jellemző, lefegyverző őszinteséggel reagált. „Óriási megtiszteltetés. Nyilván hihetetlenül hízelgő. És teljesen abszurd” – mondta. Aztán egy csibészes mosollyal hozzátette, hogy a nagy hírt először legszűkebb bizalmasával osztotta meg:

Ez a két mondat tökéletesen foglalja össze azt a kettősséget, amely Jonathan Bailey karrierjét és személyiségét meghatározza: egy földön járó, önironikus brit úriember, aki közben a világ egyik legfelkapottabb és legbefolyásosabb sztárjává vált. Az április 25-i születésnap nem csupán egy újabb év, hanem egy olyan karrierív csúcspontjának ünnepe, amely a kosztümös drámáktól a hollywoodi blockbustereken át a tudatos társadalmi szerepvállalásig ível.

A People címlapja és a The Tonight Show-ban történt bejelentés csupán a jéghegy csúcsa volt, a pecsét egy olyan folyamat végén, amely a Bridgerton vikomtjának szerepével indult. Anthony Bridgerton karaktere tette Baileyt globális jelenséggé, és a rajongók legnagyobb örömére a februárban bemutatott negyedik évadban ismét kulcsszerepet kapott. A sorozat showrunnere, Jess Brownell szerint a visszatérése nem egyszerűen rajongói kiszolgálás volt, hanem narratív szükségszerűség. „Benedict kapcsolata Anthonyval annyira ősi, hogy az önazonosságának része… sok tekintetben másodszülöttként és Anthony árnyékában határozza meg magát, ezért volt szuper fontos visszahozni Anthonyt ehhez a dinamikához” – magyarázta a döntést. Bailey karaktere tehát nemcsak jelen van, hanem aktívan formálja a sorozat központi cselekményét, bizonyítva, hogy a Bridgerton-univerzum elképzelhetetlen nélküle.

Miközben a Netflix képernyőjén megszilárdította helyét, a mozivásznon is szintet lépett. A Wicked adaptációjában

A tavalyi első rész elsöprő sikere után a közönség a novemberben érkező második felvonást, a Wicked: For Good-ot várja, amelyben Bailey ígérete szerint a karakter még mélyebb rétegeit ismerhetjük meg. „A filmben meglehetősen brutális és sötétnek érződik” – utalt a folytatásra, jelezve, hogy Fiyero útja korántsem egy tündérmese. A szerep nemcsak kritikai elismerést és Emmy-jelölést hozott neki a Fellow Travelers című sorozat után, de végérvényesen bebetonozta a hollywoodi A-listára. Személyiségének játékosságát azonban a csillogás közepette sem veszítette el. „Imádok fürdeni” vagy „Belül elég hóbortosnak érzem magam” – az ehhez hasonló, apró kiszólásai folyamatosan emlékeztetnek arra, hogy a makulátlan külső mögött egy összetett és szórakoztató ember rejlik.

A színpadi gyökereihez való hűségét mutatja, hogy a filmes sikerek csúcsán egy rendkívül ambiciózus színházi projektre készül.

A bejelentés óriási visszhangot keltett, a páros egy közös Instagram-poszttal erősítette meg a hírt, amelyhez Bailey a darabból idézett: „All it has to be is good.” („Csak jónak kell lennie.”) Ez a lépés egy tudatos karrierdöntés: ahelyett, hogy kizárólag a blockbusterek világában maradna, visszatér a West End deszkáira, hogy bizonyítsa művészi sokoldalúságát.

A hírnévvel járó platformot azonban nemcsak karrierje építésére, hanem egy számára fontos ügy képviseletére is használja. 2024-ben elindította a The Shameless Fund nevű alapítványát, amely LMBTQ+ szervezeteket támogat világszerte. A TIME magazinnak adott interjújában szenvedélyesen beszélt arról, miért tartja kiemelten fontosnak az idősebb generáció megsegítését. „Vissza kell őket hozni a szekrényből… Az első öt támogatásból kettő az LMBTQ+ idősekre fókuszáló szervezetekhez megy. Gondoskodnunk kell róluk, mert olyan sokat harcoltak” – mondta a TIME-nak.

A kijelentés kisebb pánikot okozott a rajongók körében, de Bailey később tisztázta, hogy csupán egy félreértett idézetről volt szó, és esze ágában sincs visszavonulni. A 38. születésnapja így egy olyan férfit köszönt, aki a siker minden lépcsőfokát megjárta, de közben nem felejtette el, honnan jött, és milyen felelősséggel jár az a hang, amelyet a világtól kapott.

Via People

Baltasar Kormákur rendező neve az utóbbi években egyfajta sajátos minőségi ígéretet hordozott: nem feltétlenül kiemelkedő, de korrekt, „természetközeli” akciófilmeket. Olyan munkák után, mint az Everest vagy a kevésbé emlékezetes Két kaliber, jogos elvárás, hogy egy újabb túlélőthriller esetében is legalább egy stabil, feszült alkotást kapunk. A Csúcsragadozó ezzel szemben inkább csak megerősíti: Kormákur filmjei gyakran megrekednek a középszer biztonságos, de unalmas zónájában.

A nyitány még ígéretesnek tűnik: egy tragikus esemény gyorsan kijelöli az érzelmi alapokat, majd a film hirtelen váltással az ausztrál vadonba helyezi át a cselekményt. Itt Sasha már egyedül van, fizikailag és lelkileg is elszigetelten, egy olyan környezetben, ahol a természet és az emberek egyaránt fenyegetést jelentenek.

A film egyik erőssége, hogy nem rágja a néző szájába a főhős motivációit. Bár nem kapunk részletes magyarázatot arra, pontosan mit próbál elérni Ausztráliában, de a kontextus elég egyértelmű: nem új életet akar kezdeni, hanem le akar valamit zárni. Ez a visszafogottság kezdetben jól áll a filmnek, és segít megteremteni egy csendes, melankolikus alaphangulatot.

Ekkor lép be a képbe Ben, akit Taron Egerton alakít. Az első találkozásuk még ártatlannak tűnik, de gyorsan világossá válik, hogy valami nincs rendben. A film innentől nem is titkolja lapjait: Ben a legnagyobb vadra szeretne vadászni, ez pedig a vadon közepén pont Sasha. A vadászat elkezdődik, és megkapjuk azt a feszes, intenzív félórát, amely talán a film legerősebb szakasza.

Ebben a részben működik igazán a tempó és a feszültség. A rendezés dinamikus, a helyszínek kihasználása ügyes, és a fizikai kiszolgáltatottság érzése is átjön. Bár a CGI néhol kilóg, összességében nem rontja el az élményt, különösen egy streamingre készült produkció esetében.

A probléma ott kezdődik, amikor a film megpróbál többet nyújtani egy egyszerű üldözésnél. A történet második felében érkező fordulat ugyan formailag jelentős, de annyira kiszámítható, hogy valódi meglepetést nem okoz. Innentől a tempó is visszaesik, és a hangsúly egyre inkább a drámára és a horrorra helyeződik, csakhogy ez az a terület, ahol a film látványosan elvérzik.

A forgatókönyvet Jeremy Robbins jegyzi, és sajnos minden hibája mellett, az egész szkript ismerősnek hat.

Ebben a helyzetben különösen fontos lenne a színészi játék, és itt vegyes a kép. Charlize Theron visszafogott alakítása hitelesen tükrözi a gyászt és a belső vívódást, de hiányzik belőle az a plusz, ami igazán emlékezetessé tenné. Időnként kifejezetten úgy tűnik, mintha nem lenne teljesen jelen a szerepben. Csak elmondja a szövegét és továbblép.

Ezzel szemben Taron Egerton szinte ellopja a filmet. Az ő játéka energikus, kiszámíthatatlan és kifejezetten szórakoztató. Az ausztrál akcentusa meglepően hiteles, és minden jelenetben érezni, hogy maximális intenzitással tette oda magát. Ha van bármi, ami miatt érdemes eredeti nyelven megnézni a filmet, az egyértelműen az ő alakítása.

A rendezés darabos, a zsánerváltások nem mindig működnek, és amikor a feszültséget valódi félelemmé próbálja átalakítani, gyakran akaratlanul is komikussá válik. A logika sincs a forgatókönyvíró mellett, sokszor teljesen összevisszaság a narratíva. Sasha menekül, nyomában Ben, majd egy másfél perc után már Ben a folyó másik oldalán fürdőzik zenére. Mi meg csak nézünk, hogy mi van? Most mennyi idő telt el? Biztos vadászat közben inkább fürdesz, Ben?

A Netflix kínálatában a Csúcsragadozó valószínűleg meg fogja találni a közönségét, különösen a sztárok és a kezdeti lendület miatt. De hosszú távon nehéz lesz emlékezni rá. Nem egy klasszikus popcorn-film, hiszen a második felére inkább lelassuló, beszélgetős drámává válik, miközben a brutalitás továbbra is jelen van. A thriller rész, viszont nagyon gyorsan szertefoszlik.

Egy 90 perces, kissé komor túlélőtörténet, amelyben van némi akció és sok szenvedés, de kevés valódi tartalom. Nem rossz film, de semmi okunk nincs arra, hogy különösebben emlékezzünk rá.

A híres zenészekről szóló életrajzi filmeknek évtizedek óta se vége, se hossza, és bármilyen sok is készült e témában, még mindig bőven akad megfelelő alany a következőhöz. Tina Turner, Johnny Cash, Ray Charles, Bob Dylan, Freddie Mercury, Elton John, Whitney Houston, Amy Winehouse, Elvis Presley, Weird Al Yankovic, Bruce Springsteen és Jim Morrison (s persze még számtalan másik sztár) után pedig most végre a pop királya, a földgolyó egykor talán legnagyobb zenei csillaga, Michael Jackson is megkapta a maga mozis menetét.

A zenés biopickek általában két kategóriába sorolhatók. Egyrészt ott vannak a kíméletlen őszinteséggel készült életút-feldolgozások, amelyek nem siklanak át a főszereplő életének sötét pillanatain sem, és bemutatnak minden apró vagy nem apró mocskos részletet az életükből a drogokon és az alkoholon át a szexuális devianciákig stb., vagy csak szimplán addig, hogy amúgy mennyire nem volt jó fej.

Nos, a Michael ez utóbbi kategóriába tartozik.

Ha valaki arra várt, hogy majd a pedofilbotrány is terítékre kerül itt, az csalódni fog, igaz, ez a kényes téma e filmben szóba sem kerülhetett volna, hiszen a Michael csupán kb. 1988-ig mutatja be a popsztár életét. Bizony, ez a 127 perc mindössze Jackson életének és zenei karrierjének első felét mutatta be, 1966-tól (amikor a fivéreivel együtt elstartolt a The Jackson 5 nevű formációval) ’88-ig, amikor már a Bad című albumával turnézott.

Ám ez nem az egyetlen ok. A kilencvenes évek elején kirobbant pedofilügy vádlója, Jordan Chandler története azért sem kerülhet majd bele a filmbe, mivel az annak idején kártérítéssel végződő megállapodásnak az is a feltétele volt, hogy Chandler és a családja semmilyen feldolgozásba nem kerülhetnek bele. Illetve a Neverland elhagyása című 2019-es, kétrészes dokumentumfilmben látható Wade Robson és James Safechuck ügye sem lesz lehet a folytatás része, hiszen Antoine Fuqua filmje az énekes narratíváját mutatja be, aki mindig is tagadta a gyerekmolesztálásokat.

Ráadásul a Michael a 2009-ben gyógyszermérgezésben elhunyt világsztár családjának felügyelete mellett készült, szóval ahogy ebben a filmben is pozitív színben tüntették fel Jacksont, akinek legnagyobb küzdelme az, hogy maga mögött hagyja rátelepedő szigorú apját (egyben menedzserét), Joseph-et (a kétszeres Oscar-jelölt Colman Domingo most is pazar), úgy vélhetően az esetleges második részben sem nagyon számíthatunk majd ennél fajsúlyosabb témákra, de ne legyen igazunk!

A főleg akciófilmes Antoine Fuqua (Gyilkosok gyilkosa, Kiképzés, Brooklyn mélyén, A védelmező-trilógia) rendezésében készült Michael a fentiek tükrében valóban a rajongóknak szól, akik tobzódhatnak azokban a jelenetekben, amelyekben Jackson kiérdemli a világsztárstátuszt, és persze nem kevés ismert slágert ad elő koncerteken, videóklipekben (a Beat It klipjének próbáit és a Thriller kisfilmjének forgatását is láthatjuk), stúdiós felvételekben.

Van azonban a Michaelnek egy hihetetlen aduásza. Méghozzá a címszereplőt alakító Jaafar Jackson, aki nem mellesleg Michael unokaöccse (a filmben is látható, Jermaine nevű bátyjának a fia) a való életben.

Nagyon szimpatikusan formálja meg a popsztárt, mindvégig betölti a vásznat a kisugárzásával, nehéz nem rá figyelni folyamatosan. Mellette a többiek talán el is sikkadnak kissé, Colman Domingót és talán az édesanyját, Katherine-t alakító Nia Longot kivéve. A menedzserét és jó barátját, John Brancát alakító Miles Teller például nem sok lehetőséget kapott a kibontakozásra, mindenki más pedig csak egy-egy rövid jelenésre volt érdemes az alkotók szerint (köztük talán a CBS Records kiadó vezéreként egyetlen jelenet erejéig feltűnő Mike Myers a legemlékezetesebb). Janet Jacksonra azonban ne számítsunk a filmben (mintha meg sem született volna), Michael húga ugyanis nem járult hozzá, hogy őt is megjelenítsék a sztoriban.

A Michael tehát inkább a közönséget, semmint a szakmát vagy a kritikusokat kiszolgálni óhajtó film lett, nem az Oscar-díjakra pályázik, hanem a nagyobb bevételre (szüksége is va rá, mivel kb. 155 millió dollárt tapsolt el a gyártásra a Universal és a Lionsgate). Azzal ugyanakkor nem vádolható, hogy félvállra vették volna a dolgot a készítők. A Michael abban, amit vállal, kifogástalanul teljesít, csupán jó lett volna az örökkévalósághoz (ha már azt a zenei szcénában Michael Jackson simán elérte), ha többet is vállal. Talán majd a következő 20 évet felölelő folytatásban.

Ha ma valaki a magyar showbizniszben elárulja, hogy Földessy Margitnál kezdte a szakmát, az nagyjából olyan, mintha egy titkos klubba mutatna fel belépőt. A beavatottak bólogatnak, a többiek meg próbálják leplezni, hogy fogalmuk sincs, miről van szó. Pedig a megfejtés nem egy titkos társaság, hanem egyetlen ember: Földessy Margit, aki ma lett 80 éves, és aki nélkül a magyar színházi és filmes utánpótlás térképe jóval szegényesebb lenne. Ő az a színésznő, rendező és legendás szinkronhang, aki egy személyben intézmény, egyfajta generációs indítóállás, aki a papír helyett önbizalmat és jelenlétet ad a diákok kezébe.

A színház nem választás, hanem adottság volt az életében. A Nemzet Színésze, Komlós Juci – vagy ahogy egy egész ország ismerte, a Szomszédok Lenke nénije – és Földessy Géza színész-rendező egyetlen lányaként a kulisszák között nőtt fel. Ez az örökség annyira mélyen ivódott bele, hogy a kötelék az édesanyja halála után sem szakadt el.

– mondta egyszer a Story magazinnak. A szoba, a tárgyak, a jelenlét megmaradt, és ez a folytonosság adja azt a hátteret, amiből Földessy Margit a saját „színjátékországát” felépítette.

Mielőtt azonban a tanítani kezdett, a hangját már rég ismerte mindenki. Ő volt a kissé hisztis, de szerethető Mézga Kriszta a legendás rajzfilmsorozatban, és évtizedek óta az ő hangján szólal meg Malacka reszketeg, de hűséges karaktere a Micimackó-filmekben. Ez a két szerep önmagában elég lenne a halhatatlansághoz, de a szinkronmunkáinak listája szinte végtelen. A hang, amit a fél ország a gyerekkorával azonosít, egyben azé az emberé is, aki a színpadra lépő gyerekek hangját segít megtalálni.

1985-ben indította el a Földessy Margit Színjáték- és Drámastúdiót. Egy helyet, ami tudatosan nem akar iskola lenni. Nincs felvételi, nincs bizonyítvány, és főleg nincsenek „gyermekszínművészek”, mert Földessy szerint ilyen nem létezik.

A cél nem a sztárgyártás, hanem a személyiség fejlesztése, a kommunikációs gátak lebontása és a belső szabadság megőrzése. A módszer a játék és az improvizáció, egy olyan biztonságos közegben, amit ő maga csak egy „nagy öleléspartinak” nevez. „Nem szeretném bulinak hívni. Inkább találkozónak. Vagy egy nagy ‘öleléspartinak’” – fogalmazott a stúdió negyvenedik évfordulóján a Nők Lapjának. Itt a gyerekeket nem rángatják, hanem finoman terelgetik. Ahogy ő mondja: „Nem rángatom: visszasimogatom…”

A módszer működik. A névsor, hogy kik kezdték nála a pályát, önmagáért beszél. A lista szinte a kortárs magyar színházi és filmes szakma egy mini-almanachja: Fenyő Iván, Dobó Kata, Lengyel Tamás, Kolovratnik Krisztián, Haumann Máté és Petra, Horváth Lili, Kecskés Karina, Baronits Gábor, Döbrösi Laura és a nemrég elhunyt Tompos Kátya is itt tette meg az első bizonytalan lépéseket a színpad felé. Tompos Kátya egy interjúban emlékezett vissza a kezdetekre:

Ez a szembesülés az, ami a helyet igazi műhellyé teszi: a játék komoly dolog, a színpad pedig felelősség. Innen indult a Momentán Társulat több tagja is, akik az improvizációt emelték művészi szintre.

A stúdió legjobbjaiból 1999-ben megalakult a Szindra Társulat, ami a Marczibányi Téri Művelődési Központban talált otthonra. A repertoárjuk beavató szertartás a színház világába. Az egyik legfontosabb előadásuk a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, ami Földessy szerint ma is éles üzenettel bír.

– mondta a darab kapcsán, jelezve, hogy a játékos forma mögött kőkemény tartalom van. A Popfesztivál mellett Presser Gábor A padlás című darabját is színre vitték, hidat építve a generációk és a klasszikus magyar popkultúra között.

Földessy Margit 80 évesen sem lassít. Ugyanazzal az energiával vezeti a stúdiót, mint évtizedekkel ezelőtt, és a mai napig nevet azon, ha tanárnőnek szólítják.

Talán éppen ez a „mezei színésznői” attitűd a titka: nem akar több lenni annál, aki, és éppen ezért tudott egy olyan teret létrehozni, ahol mások is mernek önmaguk lenni.