„Kellettek a 18 órás munkanapok szabadnap nélkül, hogy helyrerázódjak mentálisan”
Marcival lassan 15 éve ismerjük egymást az éjszakából, régebben sok koncerten futottunk össze, egy ideje viszont már csak a Facebook-posztjai alapján kaptam némi képet arról, mi újság vele. Így tudtam meg azt is, hogy 2020 tavaszán, a járvány első hullámának idején rengeteg másik emberhez hasonlóan ő is ételfutárnak állt.
Eredetileg amiatt kerestem meg, hogy mesélje el hasonló sztorikon keresztül, milyenek a futárok mindennapjai Budapesten, anekdotázás helyett azonban végül egészen más lett a beszélgetésünk fókusza. De ne szaladjunk ennyire előre.
– Miért kezdtél futárkodni?
– Korábban egy könyvkereskedésben dolgoztam, majd 5 évig vendéglátóztam, itthon és Ausztriában egyaránt. Már akkoriban is előfordult, hogy heti 100 órákat húztam le két munkahelyen párhuzamosan, de ebben a szakmában ez azért nem ritka. Egy idő után viszont úgy éreztem, hiába teszek bele rengeteg energiát, egyszerűen nem tudok előrébb lépni. Ráadásul ekkortájt jött be a Covid is, ami miatt teljesen bezárultak a kapuk: szembesültem vele, hogy abszolút semmi ötletem nincs, merre lépjek tovább.
Egy közeli barátommal megbeszéltük, hogy dacból nem fogunk dolgozni, erre másnap megjelent az egyik futárcég egyenruhájában. Amikor kérdőre vontam, csak annyit felelt: „ember, valamit kell csinálni…” Végül én is követtem a példáját.
Addig talán egyszer bicikliztem hosszabb távot Hollandiában, ezt leszámítva csak néhány kilométereket mentem egyhuzamban. El se tudtam képzelni, mivel jár a futárkodás a gyakorlatban: sem azt, mennyire megterhelő, sem azt, mennyi pénzt lehet belőle összeszedni. Szerencsém volt, mert relatíve gyorsan felvettek: bár óriási várólisták alakultak ki akkoriban, nálam egy héten belül lezajlott az egész folyamat.
– Mennyire könnyen rázódtál bele?
– Az hagyján, hogy korábban alig bicikliztem, de azt hittem, ismerem a várost. Na, már a legelején kiderült, hogy egyáltalán nem… Előfordult, hogy felmentem a Várba, és szinte azonnal bekeveredtem egy kordonokkal elzárt területre, ahonnan nem találtam a kivezető utat. Végül rendőrök mutatták meg, szóval elmondhatom, hogy rendőri felvezetéssel sikerült elhagynom a Budai Várat. Ez utólag vicces, de élesben nem igazán volt az. Rengeteg hasonló helyzet adódott, mire belejöttem. Minden héten szándékosan más városrészbe jelentkeztem, így lassan megismertem mindegyiknek a sajátosságait.
A futárkodás versengő szakmának tűnt, ahol az emberek nem nagyon kötnek barátságokat, mindenki félti a többiektől a saját megélhetését. Az egyik cégnél ráadásul besorolásos rendszer működik: a teljesítményed alapján kapsz egy számot, és ennek megfelelően vehetsz fel jobb vagy kevésbé jó műszakokat.
A versengő hozzáállás ellenére viszonylag sok olyan kollégával sikerült összebarátkoznom, akikről az volt a benyomásom, hogy gyakorlatilag folyamatosan kint vannak az utcán. Nekem ez akkor még meg se fordult a fejemben, maximum napi 8 órában gondolkodtam. Aztán egyre inkább tologattam kifelé a határaimat, hogy kiderüljön, mennyit bírok. Amikor elkezdtem belendülni, voltak 350-400 órás hónapjaim is, az abszolút rekordom 440 óra volt a Futárkupa egy hónapja alatt.
– Miért? Adósságaid voltak, vagy egyszerűen megtetszett, hogy csak a teljesítményedtől függ, mennyit keresel?
– Kicsit mindegyik, de a pénz önmagában nem jelentene elegendő motivációt, mélyebb problémák vannak a háttérben. Nehéz időszakom volt akkoriban, elég mélyre csúsztam mentálisan. Jártam pszichológushoz, de nem sokat segített, ráadásul erre jött rá az említett szakítás is.
37 éves leszek hamarosan, és az elmúlt nagyjából 16 évben eléggé beleszarós mentalitás jellemzett. Eddig menekültem például az felhalmozott adósságaim és a felelősségvállalás elől, tovább viszont már nem nagyon tudtam. De ez igazából csak egy kényelmes indok, hogy ne nézzenek teljesen kattantnak, amiért ennyit dolgozom.
Most már valamivel jobb a helyzet, szinten tudom tartani magam, de egy szabadnapon például még mindig nem tudnék mit kezdeni magammal. Nyilván eljárhatnék sportolni, vagy koncertekre, mint régen, de ez valószínűleg ugyanazokat a rossz reflexeket hozná vissza. Szóval inkább kint vagyok reggeltől késő éjszakáig. Végül is egy olyan dologgal foglalkozni, amire bármennyi időt fordíthatsz, jól érzed magad közben, és még jól is keresel vele, annyira nem rossz. Pszichológusoknak fizettem alkalmanként akár 20 ezer forintot is, annál sokkal jobban megéri.
– Nem érzed néha, hogy kiégtél?
– Folyamatosan jönnek olyan gondolatok, hogy vajon meddig tudom még ezt csinálni, vagy egyáltalán, meddig engedi a szervezetem. Egy adott nap során is – főleg, ha 18 órát vagyok kint – számos holtponton megyek át, amikor a pénz se tud motiválni. Naponta tekerek 150-160 kilométert, ha nem többet, de hiába vagyok mindig másik városrészben, ez mégis rutinszerű és monoton tud lenni.
Ráadásul vannak olyan időszakok, amelyek abszolút nem fizetnek jól. Előfordult olyan is (bár ez szélsőséges példa), hogy 5 órát ültem egyetlen címért egy pirosbetűs ünnepnapon, miközben a család otthon volt. Persze ennek megvan az ellenkező véglete is, amikor nagyon jól tudsz keresni. Könnyen rá lehet függni, mindkét szolgáltatónál kint lehetsz bármennyit. A legtöbb ember, akivel jóban vagyok, mind ezt csinálja, rajtam kívül tizen-egynéhányan lehetnek.
– Hogyan tudsz figyelni a biztonságos közlekedésre egy 18 órás munkanap végén?
– Pontosan tudom magamról, mi az a pont, amikor veszélyeztetném a forgalmat. Olyankor nyilván abbahagyom, vagy egyáltalán nem megyek ki. De azt is tudom, hogy ha egy bizonyos holtponton átlendülök, onnantól jóformán bármennyit tudok menni. Ha viszont kiveszek egy szabadnapot, az teljesen kihoz a ritmusból, és 3-4 napba is beletelik, mire visszarázódok.
Ez az egész nemcsak óriási fizikai megterhelés, hanem szellemi is, hiszen végig ott kell lenned fejben. Nemrég például egy helyen nem adtak elsőbbséget, és olyan erőset kellett fékeznem, hogy elkerüljem az ütközést, amitől majdnem kicsúszott alólam a bringa.
– Mi volt a kedvenc sztorid munka közben?
– Az egyik kedvencem, amikor egy futóversenyt kereszteztem, természetesen épp egy rendeléssel a hátamon. A szervezők jó fejek voltak és átengedtek, csak annyit kértek, hogy ne zavarjam a futókat. Tekertem közöttük, és egyszer csak hallom, hogy a pálya széléről egy anyuka azt mondja a gyerekének: drukkoljál, kicsim, mert már nagyon fáradtak… Mire a kislány elkezdett kiabálni: hajrá, pizzás!
Rengeteg ismerősnek vittem már ki rendelést spontán módon, olyanoknak is, akikkel nagyon régóta nem találkoztam, jelentős részben a mentális állapotom miatt. Az egyik legjobb barátommal is ennek köszönhetően vettük fel újra a fonalat fél év szünet után. Ezt kicsit sorsszerűnek éltem meg: rádöbbentett, hogy jobban kellene foglalkoznom a körülöttem lévőkkel, akiket elhanyagoltam, mert önmagában nem elég, hogy én jól érzem magam. Rajta vagyok ezen, de hosszú folyamat lesz.
– Meddig akarod még folytatni?
– Nyilvánvaló, hogy ez nem egy nyugdíjas szakma. Nem tudom, mennyi időm lehet még benne, de addig lehetőleg szeretném visszafizetni az összes tartozásom, és ideális esetben félretenni is valamennyit.
Eddigi életem során azt vettem észre, hogy 5 éves ciklusokban működöm. Egyelőre még messze nem vagyok abban a kiégési stádiumban, hogy úgy érezzem, az ebből hátralévő két év nagyon nehezen fog menni. Remélem, mire kifizetem a tartozásaimat, rendszerezem a magánéletemet és összegyűjtök valamennyi megtakarítást, már nagyjából körvonalazódik majd bennem, mivel szeretnék foglalkozni utána.
