KULT
A Rovatból

Imádják külföldön a magyar zenekart, akik szállás nélkül vágtak neki Nyugat-Európának

Az odalépős rockzenét játszó DLRM-nek Franciaországban van a legtöbb rajongója, de most induló turnéjukon fellépnek cseh, német, holland és spanyol klubokban is.


Viszonylag kevés magyar zenekar mer belevágni egy több héten át tartó külföldi koncertkörútba, arra pedig még kevesebb példa van, hogy valaki rövid időn belül többször is visszatér Nyugat-Európába.

A DLRM viszont bevállalta, eddig több mind ígéretes eredménnyel. Eleinte még nem egyszer előfordult, hogy szállásuk se volt az adott városban, ahol játszottak, teljesen spontán módon kéredzkedtek be valakihez a közönségből.

Most viszont helyenként már négycsillagos szállodákban alszanak majd. A tagok közül a két alapító, vagyis Szabó Márton (ének, gitár) és Petróczi-Farkas Ádám (gitár), valamint Eklics Krisztián, menedzser és koncertszervező válaszolt a kérdésekre.

– Mi inspirált benneteket, hogy magyarként ebben a nálunk nem kimondottan elterjedt stílusban utazzatok?

– Egyszerűen csak az, hogy ilyesmi zenéken nőttünk fel. Nyilván később is értek ilyen-olyan hatások, de az, hogy ilyen zenét kezdtünk el csinálni, egész egész egyszerűen azzal magyarázható, hogy ezt szeretjük. Szerintem sohasem volt egyikünk sem a „divatzenék” vagy az éppen aktuális zenei trendeknek a híve/követője. Nekünk a stílus az nagyon lassan alakult ki, sőt igazából még jelenleg is formálódik.

Ha összehasonlítjuk azokat a dalokat, amiken most dolgozunk és mondjuk az első kislemezünk, a 'Dear Danube' dalait, elég nagy progresszió figyelhető meg. Elmondható végül is, hogy mindig olyan számokat írtunk, amit mi is hallgatnánk, az ízlésünk pedig szüntelen formálódik. Igazából nincs nagy tudatosság a dalszerzésünkben, tehát

az, hogy Magyarországon nem terjedt el ez a stílus, nem nagyon befolyásolt minket.

– Magyar nyelvű dalokban egyáltalán nem gondolkodtok?

– A dalokkal mindig is úgy voltunk és leszünk is mind zeneileg, mind szövegileg, hogy mindenképpen csak olyat adunk ki a kezünkből, ami őszinte. Sosem döntöttük el előre, hogy milyen nyelven szeretnénk dalokat írni. Marci írja a szövegeket, és nagyon személyes dolognak tartja az írást. Jelenleg angolul jönnek a dalok, de ha ezt el kéne dönteni előre, valószínűleg nem is tudna ilyen jó és őszinte szövegeket írni. Az elején például teljesen más stílusú zenéket csináltunk, és voltak is magyar nyelvű dalok, akkor épp azt a világot éltük, ami azóta természetesen formálódott és a legutóbbi anyag hangulatában és szövegében is angol volt. Nem zárkózunk el semmilyen stílustól, nyelvtől vagy világtól, úgyhogy biztosan csak azt tudom mondani, hogy bármi lehet a jövőben.

– Kezdettől fogva preferencia volt számotokra a külföldi mozgolódás?

– Valahol igen. Bár alapvetően nem volt ilyen preferencia, de mindannyian rettentően szeretünk úton lenni, szeretünk különböző nemzetiségű emberekkel, idegen helyeken barátkozni és egy elég sok nyelven beszélő, alapvetően is nagyhangú, szószátyár zenekar vagyunk. (nevet)

Kezdettől fogva hajtott minket a kalandvágy, hogy külföldön is játszunk, és mivel a zenében nincsenek határok, meg is ragadjuk a lehetőséget, hogy minél többet turnézzunk külföldön.

Ennek ellenére ugyanúgy imádjuk a hazai pályát is, csak ugye a két dolog teljesen más terep és az emberek többségének nyilvánvalóan az tűnik fel, ha külföldre merészkedünk.

dlrm1

– Mondhatjuk, hogy Nyugat-Európában többen ismernek benneteket és több rajongótok van, mint Magyarországon? Ha igen, hogyan élitek meg ezt?

– Azt állítani, hogy többen járnak a koncertekre mint mondjuk Budapesten, túlzás lenne. Ugyanakkor a fővároson kívül eső hazai koncertjeinkhez viszonyítva már elmondható, hogy nagyobb az érdeklődés kint. Ha egész Nyugat-Európát vesszük akkor természetesen mások az arányok, mivel egyre több várost érintünk a turnék során, ezek összességében nagyobb lefedést jelentenek.

Ha egyenként vizsgáljuk, akkor úgy néz ki, hogy éppen átlépjük azt a pontot, amikor a kinti koncertjeinken is hasonló mértékű érdeklődőre számíthatunk, mint Budapesten. Persze főleg ott, ahová már harmadszor megyünk vissza, de akadnak olyan állomások, ahol már eleve egy jól működő klubban, ottani zenekarokkal játszunk, így több emberre számíthatunk, mint ahol majd egymagunk lépünk fel, és először látogatunk az adott városba. Ilyen például Dél-Franciaország és Barcelona.

Ha a tavaszi turnénk állomásait megnézzük, akkor látható, hogy a 30 állomásból mindössze 3-4 hazai koncertünk lesz, ezzel szemben viszont Franciaországban 6 állomásunk van, tehát mondhatjuk, hogy ebben a tekintetben már aktívabban működünk arrafelé, mint itthon.

dlrmtour

– Mit gondoltok, miért pont Franciaországban ennyire vevők a zenétekre?

– Ötletünk sincs, egyszerűen csak eszméletlen jó fogadtatásban volt része a koncertjeinknek és nekünk magunknak is. Annyi rossz sztereotípiát hallottunk mindannyian ezelőtt a Franciákról, és hál'istennek tökéletesen rácáfolt erre a valóság. Buliznak, tudják a szövegeket, megvendégelnek, és mondhatni úgy várnak minket vissza, mintha valami rég nem látott rokonaik lennénk. Ezt nagyon jó megélni.

Az első turnénkon nagyon sok "random" dolgot vállaltunk be, például nem foglaltunk előre szállást, vagy volt, hogy koncertet sem szerveztünk adott napra és városba, hanem ott a helyszínen jártuk körbe a klubokat, így találtunk helyeket, ahol aznap felléphettünk.

Végül még szállást is kaptunk. Ez azért más országokban nem volt annyira jellemző. Egyszerűen bejött nekik, hogy itt ez a magyar zenekar a világ végéről, megálltak a hely előtt a busszal, teljes felszereléssel, hogy játszanának. Imádták ezt a szituációt, és az csak fokozta a "rajongásukat", hogy mikor megkérdezték, hol alszunk, azt válaszoltuk, hogy még nem tudjuk. Azonnal felajánlották, hogy aludjunk náluk. Volt, hogy többen is, mi pedig több felé osztódtunk, ami szintén segítségünkre lett a következő turnénk során, mivel több barátság köttetett, akik most külön-külön is segítenek az utunk során. Ugyanakkor még csak az északi országrészben jártunk, délre még csak most tavasszal térünk ki, amiről az a hír járja, hogy egészen más a kultúra, mint északon. Meglátjuk, az előzetes kommunikációk alapján pozitívak a tapasztalataink.

Egy koncertfelvétel az A38-ról:

Videós beszámoló a tavaly nyári nyugat-európai turnéról:

– Milyen volt a fogadtatás, amikor először kilincseltetek a nyugati klubok szervezőinél? Egyből mondta mindenki, hogy jöhettek, vagy ennél azért nehezebben ment a szervezés?

– Mindenhol különbözőképpen fogadtak, vagy éppen nem fogadtak. (nevet) Ami biztos, hogy már korábbi visszacsatolások nélkül elég nehéz bármit is elérni. Ebben az esetben volt korábbi hivatkozási alap ami már egy kiindulópont, emellett ha ismersz hazai zenekarokat, akik turnéztak kint, érdemes velük is beszélni. Elmondják a tapasztalataikat, kapsz egy képet az adott klubról – amiben egyébként az internet is nagy segítség lehet, ha megnézzük a hely eseményeit, fotóit, videóit, már nagyjából tudjuk, hogy itt szívesen látnának-e minket.

A teljesen ismeretlen területekkel sokkal több a munka: kimegy sok száz email, amiből aztán 5-10 válasz érkezik, amiből leginkább a "sorry" kezdetű a jellemző. Azonban ha már 1-2 érdeklődés beesik, onnan már el lehet indulni.

Kitartóan kell csinálni, az biztos. De megtaláljuk azokat az arcokat, akik bizalmat szavaznak nekünk, aztán oda kell tenni a bulit, és sínen lesznek a dolgok. (nevet)

– Anyagilag ki tudtok jönni pozitívan egy ekkora volumenű külföldi turnéból? Mi kell ahhoz, hogy ez sikerüljön?

– Az elején ez szinte lehetetlen volt, de a befektetett energia meghozza a gyümölcsét. A jelenlegi turnénk már egészen máshogy épült fel, mint a tavaly nyári, vagy őszi. Itt már a korábbi helyek és tapasztalatok, amire lehetett építeni, és kalkulálható, míg korábban sok volt a kockázatvállalás.

Ennek a turnénak a jelentősebb részét már biztosabb alapokra helyeztük, és egy töredéke a "kísérletezés", a teljesen új helyszíneken – bár ezek közül is szerencsére a legtöbb olyan feltételeket tudott ajánlani, hogy a szállásunk és ellátásunk, valamint némi útiköltség hozzájárulásunk biztosítva van. Emellett lettek szponzoraink, támogatóink, akik ilyen-olyan formában hozzájárultak az egész turné megvalósításához.

dlrm2

– Mennyire van képben vele a külföldi közönség, honnan jöttetek? Ha tudják, hogy viszonyulnak hozzá?

– Ez is egy érdekes tapasztalat. Mint ahogy azt talán előre elképzeli az ember, ha megfordul egy nyugat-európai országban, hogy miként viszonyulnak majd, ha bemutatkozol és elmondod, honnan jöttél. Az, hogy egyáltalán ismerik-e vagy tudják, hol helyezkedik el a térképen Magyarország, az attól is függ, milyen messze vagy innen, vagy mennyire nyitott és kulturált emberekkel találkozol.

Sokaknak csak annyi van meg Magyarországból, hogy Budapest, Gulyás, meg hogy kicsit ilyen "Kelet-Európa" és emiatt gyakran meglepődnek, és tetszik nekik, hogy mi ezt csak így bevállaljuk, és ilyen mentalitással csináljuk.

Azt szűrtük le mindebből, hogy ha az országról egy képet szeretnénk mutatni azok számára, akik nem ismerik, vagy nem igazán tudják, mi van itt, akkor ilyen módon abszolút pozitív benyomást lehet kelteni az emberekben. Leginkább azt váltja ki belőlük, hogy szeretnének ellátogatni hozzánk, megnézni honnan jöttünk.

– A hozzátok némileg hasonló zenét játszó Run Over Dogs már Amerikába is eljutott. Ti gondolkoztok tengerentúli turnén?

– Éppen nemrég beszélgettünk erről. Természetesen nagyon jó lenne, ugyanakkor próbálunk odafigyelni arra, hogy ha most ennyi időt és energiát fektetünk abba, hogy Európa szerte megismerjenek minket, fontos, hogy rendszeresen vissza-vissza térjünk az adott városokba, különben kihűl a dolog, és nagyon könnyen el lehet veszíteni a bázist mindenfelé.

Már most is meglehetősen kompromisszummal teli döntések sokasága jellemzi azt, amikor meghatározunk egy irányt, például egyszerűen nincs annyi naptári nap egy szezonban, hogy kellőképpen összehangolhassuk az európai állomásokat a magyarországiakkal.. Ebbe most még csak úgy tudnánk beilleszteni egy tengerentúli turnét, hogy az kárára válna az európai építkezésünknek. A tervek szerint viszont 1-2 éven belül már szeretnénk megvalósítani, mert Amerika egy nagyon izgalmas hely.

dlrm4

Koncertfotók: Bátori 'Jim' Gábor

dlrm7

– Miben lesz más a most induló nyugat-európai kör az eddigiekhez képest? Melyik állomást várjátok legjobban?

– Az összeset. De tényleg. Lesz pár hely, ahova harmadjára térünk vissza és rengeteg barátunk van, illetve lesznek helyek amik az újdonság varázsával kecsegtetnek. Mindkettőnek megvan a maga szépsége úgyhogy konkrét állomást nem tudok mondani csak azt hogy az egész túrát várjuk a legjobban úgy ahogy van.

Annyiban mindenképpen más lesz, mint az előzőek, hogy most még egy héttel megtoldottuk. Ezáltal lesz lehetőségünk eljutni Dél-Franciaországba és Barcelonába. Mindig nagyon izgalmas új helyekre érkezni, azt hiszem van is egy ilyen fétisünk. (nevet) Ezen kívül van egy olyan szegmense is már ennek a turnénak, hogy kezd kiforrni az egész, ezáltal komolyabb, színvonalasabb klubokba is eljutunk, egy fokkal profibb hozzáállással tudunk dolgozni.

Így például helyenként már 4 csillagos szállodában leszünk elszállásolva, ami elég erős kontraszt ahhoz képest, hogy korábban még mindenféle konkrét szállás nélkül vágtunk bele.

– Mennyire szenvedély és mekkora mértékben hivatás számotokra a zenélés jelenleg? Célotok, hogy ebből éljetek meg?

– Teljes mértékben szenvedély és egyre inkább hivatás. És természetesen mindannyiunknak az a célja, hogy abból keresse a kenyerét, ami a szenvedélye, és amit a legjobban szeret csinálni. Nem igazán lehetne anélkül ilyen eredményeket elérni, ha nem lenne szenvedélye az embernek ez az egész.

dlrm5

– Külföldre is költöznétek akár, ha kapnátok egy nyerő ajánlatot egy jó nevű nyugati producertől vagy stúdiótól?

– Jó kérdés... Egyelőre nem gondoljuk indokoltnak, tekintve hogy már nincsenek hagyományos értelemben vett határok. Mondhatni bármikor ki tudunk menni koncertezni, vagy ha arról van szó, innen is le lehet szerződni bármilyen nemzetközi kiadóhoz. Egyébként a jelenlegi producerünk Nóniusz Gábor, akiről túlzás nélkül lehet mondani, hogy bőven nemzetközi színvonalú anyagokat készít, ennek is van szerepe abban, hogy jól tudunk működni a nemzetközi színtéren.

Másik szempont még, hogy jelenleg iskola, munkahely, barátnő, miegymás köti ide a tagokat, ezt mind összehangolni egy esetleges költözéssel egy egész zenekarnak meglehetősen nagy falat.

Ami azt illeti, az általunk ismert példák inkább azt mutatják, hogy az esetek többségében egy ilyen döntésre inkább rámegy a zenekar, mint nem.

Egyelőre tehát semmi nem indokolja, hogy külföldre költözzünk. Nagyon szeretünk itthon lakni, és igazából itthonról is tudunk mindent ugyanúgy csinálni.

Legközelebb Budapesten február 23-án lehet élőben elcsípni a zenekart a Robot klubban, innen indul aztán a 30 állomásos európai turné, érintve Ausztriát, Csehországot, Németországot, Hollandiát, Belgiumot, Franciaországot, és Spanyolországot is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
175 éve halt meg Mary Shelley, aki 18 évesen megírta a világ legfontosabb technofóbiás rémálmát, a Frankensteint
Mary Shelley 1816-ban, egy svájci villában írta meg a Frankenstein alapötletét. Az írónő halálának 175. évfordulóján Guillermo del Toro adaptációja uralja a díjszezont.


1851. február 1-jén pontosan 175 éve, hogy elhunyt Mary Wollstonecraft Shelley, de az általa 18 évesen papírra vetett rémálom ma elevenebb, mint valaha. Könyvéről generációk gondolták, hogy férfi találta ki, miközben az igazság az, hogy a Frankenstein egy érzékeny, bátor, nagyon fiatal lány fejéből pattant ki – egy svájci villa padlásán, egy esős nyáron, társasági játéknak indulva.

Míg a világ Guillermo del Toro friss Frankenstein-adaptációját ünnepli, amely a velencei filmfesztiválon 13 perces álló ovációt kapott és Jacob Elordit a csúcsra repítette, kevesen tudják, hogy

a kultikus szörnyeteg születése nem irodalmi csendélet, hanem egy valóságos, filmszerű nyitójelenet volt.

Egy jelenet, amely 210 évvel ezelőtt játszódott: vihar, kényszerű bezártság, a korszak legmenőbb és legbotrányosabb arcai, egy ártatlannak induló játék, és a végén két, máig uralkodó műfaj, a modern sci-fi horror és a vámpírmítosz startpisztolya dördül el.

Mary Shelley 1797-ben született Londonban. Anyja, Mary Wollstonecraft az egyik első komoly feminista gondolkodó volt (A nők jogainak védelme, 1792), de 11 nappal Mary születése után meghalt gyermekágyi lázban. Apja, William Godwin radikális filozófus és író volt. Mary így már kicsi korától intellektuális közegben élt, ahol gondolkodni, írni, vitázni lehetett – de a társadalom ezt nőként még mindig gyanúsnak találta.

Amikor Mary 16 évesen megszökött a már házas Shelley költővel (igen, botrány), a társadalom egy része végképp leírta őt.

Mégis: két év múlva már ott volt a kezében az első Frankenstein-vázlat. 1818-ban jelent meg a könyv – anonim módon. Nem véletlenül: női névvel senki nem vette volna komolyan.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Frankenstein Film (@frankensteingdt) által megosztott bejegyzés

Minden egy természeti katasztrófával kezdődött. 1816-ot a „nyár nélküli évként” jegyzi a történelem, miután az előző évi indonéziai Tambora vulkán kitörése hamuval és aeroszolokkal terítette be a Föld légkörét, drámai lehűlést okozva. Európában a nyár szokatlanul hideg, esős és viharos volt, Svájcban, a Genfi-tó partján hetekig szinte megállás nélkül zuhogott az eső. Ez a könyörtelen időjárás zárta össze a Villa Diodati falai közé a korszak egyik legfényesebb, legtehetségesebb és leginkább megvetett társaságát.

A központban a szupersztár költő, Lord Byron állt, körülötte a 18 éves Mary Wollstonecraft Godwin, későbbi férje, a szintén költő Percy Bysshe Shelley, Mary mostohatestvére, Claire Clairmont, valamint Byron személyes orvosa és útitársa, John William Polidori.

A napokig tartó bezártságban a társaság német kísértettörténetek francia fordításait, a Fantasmagorianát olvasta, amikor Byron egy este kihívást intézett hozzájuk. Mary Shelley a regény 1831-es kiadásának előszavában, amely a történet elsődleges forrása, így emlékezett vissza:

„»Mindegyikünk írjon egy kísértettörténetet« – javasolta Lord Byron.”

Mary napokig képtelen volt kitalálni bármit is, mígnem egy késő éjszakai beszélgetés után, amely az „élet elvének” természetéről és a kor tudományos szenzációjáról, a galvanizmusról folyt, egyfajta éber álomba merült.

„Villámként csapott belém a gondolat… Megvan! Ami engem megrémített, másokat is meg fog.”

A szemei előtt megjelent a „tiltott tudományok sápadt diákja”, amint térdel a maga alkotta, kiterített lény mellett, amely egy erőteljes gépezet hatására megmozdul, és „kínlódva, fél-élet jeleit” mutatja.

Polidori naplója megerősíti a verseny tényét: 1816. június 17-én azt jegyezte fel, hogy „a kísértettörténetek írását mindenki elkezdte, kivéve engem.” Azon az estén azonban nemcsak a Frankenstein, hanem egy másik modern szörnyeteg is megszületett. Byron egy töredéket írt egy arisztokrata vámpírról, de hamar elvesztette az érdeklődését. Az ötletet Polidori vitte tovább, és ebből a vázlatból alkotta meg 1819-ben A vámpír című novelláját, amelynek főhőse, Lord Ruthven lett

a modern, szalonképes, csábító vérszívó archetípusa, Drakula gróf közvetlen elődje.

Polidori később egy nyílt levélben volt kénytelen tisztázni a szerzőséget: „noha az alapötlet kétségkívül Byroné, a kidolgozás az enyém.”

Mary fantáziáját a tudomány is táplálta. A társaság hevesen vitázott arról, lehetséges-e holt anyagot újraéleszteni, a korban pedig szenzációnak számítottak Luigi Galvani és Giovanni Aldini kísérletei, akik nyilvános bemutatókon elektromos árammal rángattak meg frissen kivégzett bűnözők holttesteit.

A regényben Victor Frankenstein egy fiatal, megszállott tudós, aki életet teremt – de aztán megijed tőle, és magára hagyja. A teremtmény nem gonosz, csak elhagyott, egyedül van, és választ vár arra: miért hozták létre, ha nem kell senkinek.

Ez a kérdés ma is kísért: mikor nyúlunk bele életbe, génbe, gépbe úgy, hogy nem tudjuk, mit vállalunk vele?

Mary Shelley kérdése megelőzi korát, és minden korszak megtalálja benne a saját félelmeit:

a nácizmus eugenetikáját,

az atombomba hatalmát,

a robotok és mesterséges intelligenciák felelősségét,

a génmódosított gyerekek bioetikai dilemmáit.

A regény végül 1818. január 1-jén jelent meg Londonban, mindössze 500 példányban, a szerző nevének feltüntetése nélkül.

Bár a fogadtatás vegyes volt, a kor egyik legbefolyásosabb kritikusa, Sir Walter Scott „eredeti zsenialitásról” írt.

A történet ma ismét világsikert aratott. Guillermo del Toro 120 millió dolláros (kb. 38,6 milliárd forintos) költségvetésből készült filmje a velencei bemutató után a díjszezon egyik favoritjává vált.

„Ez az a film, amire 30 éve készülök” – mondta a rendező.

A teremtményt Jacob Elordi játssza, Victor Frankensteint pedig Oscar Isaac – már ez elég lenne, hogy megnézzük, de a film stílusa, mélysége, és a Shelley-szöveghez való visszatérése miatt is érdemes. Jacob Elordi olyan hús-vér szörnyet hoz, akitől nem félünk, inkább sajnáljuk. Mary Shelley regénye tehát újra él. Mert minden korszakban visszatér az a pillanat, amikor valami újat teremtünk – és csak később jövünk rá, hogy mit is csináltunk.

A főszereplő, Oscar Isaac arra kérte a nézőket, hogy a Netflix-premier ellenére próbálják meg nagyvásznon átélni a történetet: „Jó lenne közösségi élményként átélni… ideális lenne moziban megnézni.” A Teremtményt alakító Jacob Elordi, akit a kritikusok sorra díjaznak, egy díjátadón csak ennyit tudott mondani: „A pokolba. Erre tényleg nem számítottam”.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
„ICE, takarodj!” – Bad Bunny történelmet írt a Grammy-gálán, majd elküldte a francba a bevándorlási hivatalt
A 68. Grammy-díjátadón Bad Bunny lett az első, aki spanyol nyelvű lemezzel nyerte el az év albuma díjat. Az estét azonban a bevándorlási hivatal elleni éles kritikák határozták meg, több sztár is felszólalt, köztük Billie Eilish, és az év felfedezettje, Olivia Dean.


Nemcsak a zenéről, hanem a politikáról is szólt a február 1-jei Grammy-díjátadó, ahol Bad Bunny történelmet írt, miközben több sztár is éles politikai üzenetet fogalmazott meg a színpadon.

Az est legfontosabb díjait, vagyis a „Nagy Négyest” Bad Bunny (Az év albuma), Kendrick Lamar és SZA (Az év felvétele), Billie Eilish (Az év dala) és Olivia Dean (Az év felfedezettje) vihette haza.

Bad Bunny Debí Tirar Más Fotos című lemeze lett az első, túlnyomórészt spanyol nyelvű album, amely elnyerte a fődíjat.

A díjak átvételekor azonban a beszédek gyakran politikai üzeneteket hordoztak, amelyek elsősorban az amerikai bevándorlási és vámügyi ügynökség ellen irányultak.

„Mielőtt megköszönném Istennek, azt mondom: ICE, kifelé! Nem vagyunk vadak, nem vagyunk állatok, nem vagyunk idegenek – emberek vagyunk, és amerikaiak vagyunk”

– mondta Bad Bunny egyik köszönőbeszédében. Hozzá csatlakozott Billie Eilish is, aki az év dala díjának átvételekor fogalmazott meg kemény kritikát.

„Senki sem illegális egy ellopott földön… A francba az ICE-szel”

– mondta.

Az év felfedezettje, Olivia Dean szintén a bevándorlók mellett állt ki.

„Bevándorló unokájaként állok itt... a bátorság terméke vagyok”

– jelentette ki.

A politikai állásfoglalások mellett a díjátadó zenetörténeti mérföldköveket is hozott. Először nyert k-pop dal a Grammyn: a KPop Demon Hunters Golden című szerzeménye kapta a vizuális médiához írt legjobb dal díját. Steven Spielberg pedig elérte az EGOT-státuszt, miután a Music by John Williams című filmjéért megkapta a legjobb zenei filmnek járó elismerést. „Ez az elismerés igazolja azt, amit ötven éve tudok: John Williams hatása felmérhetetlen, művészete páratlan” – nyilatkozta. Kendrick Lamar eközben a Grammyk történetének legtöbbet díjazott rap előadójává vált.

A további kategóriákban Lady Gaga Mayhem című albuma lett a legjobb pop vokális album, a rock mezőnyében pedig a Turnstile (legjobb rockalbum), a Nine Inch Nails (legjobb rockdal) és Yungblud (legjobb rockelőadás) diadalmaskodott. A country zene területén új kategóriákat vezettek be, a kortárs country album díját Jelly Roll vihette haza, aki rendkívül érzelmes beszédben köszönte meg feleségének a támogatást. „Megöltem volna magam, ha te és Jézus nem vagytok” – mondta a színpadról.

via BBC


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
A fogalmatlan Bridgerton fiú esete Hamupipőkével - megnéztük a Bridgerton család 4. évadának első részeit
Lilaakác, fánktornyok, színkavalkád, ármánykodás, szerelem és főszerepben egy bamba férfi, aki keresi az ő Hamupipőkéjét. Ilyen volt a Bridgerton család negyedik évadának első etapja.


2020 óta követhetik a Netflix nézői a Bridgerton család tagjainak történeteit, amelyek Julia Quinn írónő azonos című regényfolyamának főszereplői. A nyolc évad a család nyolc gyermekének szentel egy-egy felvonást. A sorozat egybefüggő, aki még nem találkozott vele, feltétlenül az első évadtól nézze. (Némi spoiler olvasható az írásban.)

Amikor 2024 tavaszán a Netflix leadta a Bridgerton család harmadik évadát, rajongók milliói kaptak a szívükhöz, atyaég, egészen 2026-ig kell várni az újabb évadig? Vágnánk már a centit, de ekkora mérőszalag nincs is!

Aztán eljött 2026, amikor végre nézhető a sorozat negyedik évada - annak is a fele. A Netflix nem tanul a rajongók panaszáradatából, ez az évad is két részletben érkezik. Az első négy epizód január 29-én került fel a streamingre, míg a többi február 26-tól látható. Ekkora mérőszalag pedig már létezik, úgyhogy lehet nyiszálni!

Minden évad előtt őrült találgatások folynak, a nyolc gyermekes Bridgerton család melyik tagja kerül a következő évadban rivaldafénybe. Talán az a Francesca, aki legutóbb férjhez ment? Julia Quinn eredeti könyvsorozatában pont Francesca alakja és története a leginkább megkapó és megható, sokan várták, hogy ő lesz fókuszban a 2026-os epizódokban.

Abban viszont nagy az egyetértés, hogy Francesca és férje között a sorozatban körülbelül annyi a kémia, mintha két plüssmackó ülne egy-egy fotelben. Nulla.

Eloise neve is előkerült, mint a negyedik évad főszereplője. A különc lány, aki nem kapkod férjet találni és sokkal inkább bújik könyvei mögé, sokak kedvence.

A negyedik évad befutója viszont Benedict Bridgerton lett, a család második fiúgyermeke.

Nagyvilági fazon, habzsolja az életet, buja estéken, orgiákon, alkoholmámorban úszó közegben érzi jól magát, és esze ágában sincs megnősülni. Ám édesanyja folyamatosan dünnyög a fülébe, és sóhajtozik, nem lesz ennek jó vége. Így esik, hogy Benedict úrfi végül megjelenik egy maszkabálon, ahol megakad a szeme egy igéző szépségű, ezüstruhás leányzón, akinek csodálatos a mosolya, kecses a járása, bár táncolni nem tud. És, aki akkor, amikor éjfélt üt az óra, hirtelen elszalad, a döbbent uraság kezében hagyva kesztyűjét.

Ismerős a történet? Persze, hogy az. Tökéletes Hamupipőke történet cipellő helyett kesztyűvel.

Sophie Baek, a nemesi születésű, ám gonosz mostohája által cselédsorba űzött (ugye, hogy Hamupipőke?) ifjú hölgy és a bosszantóan vaksi, bamba és teljesen fogalmatlan Bridgerton fiú később újra találkozik, ám szerelmük kibogozására még várni kell.

A Grimm testvérek mesebeli hercege hasonlóan béna volt: meg tudja vajon magyarázni bárki is, miért bajlódott a herceg egy fél pár cipővel, amikor csak a hölgy arcát kellett volna megnéznie, akivel egész este táncolt?

Nos, Sophie Baek legalább álarcot visel, ráadásul Benedict Bridgerton egyértelműen képtelen meglátni a cselédlányban az ezüstruhás kisasszonyt, így talán a történet jobban hihető a Netflix sorozatában.

Ez az első négy epizód egyébként egyértelműen rászegezi a fókuszt magára a családra, a többi mellékszereplő kevesebb hangsúlyt kap. Lady Danbury például a királynőt unja, a királynő pedig leginkább mindent. Lady Whistledown, azaz Penelope görcsösen igyekszik pletykatémákat találni, míg teljesen zsákutca azt a sztori is, amelyben a királynő új udvarhölgyét keresik. Már senki nem is emlékszik, kik voltak Mondrichék, értelmetlen a házaspárt a negyedik évadban is mellékszálakkal szerepeltetni.

Maga a Bridgerton család viszont, miután már szinte minden gyermek nagykorúvá cseperedett, szerencsére bőven elég izgalmat tud nyújtani.

Lady Violet és Lord Marcus szerelme meghatóan szép, a család legfiatalabb gyermeke, Hyacinth nem fér a bőrébe, annyira szeretne végre már felnőni. És Eloise... Nos, ő még mindig ugyanaz az Eloise, akinek vág az esze, mint a beretva és fütyül a társadalmi konvenciókra.

Meg kell említeni azt is, hogy a Shonda Rhimes producerhez oly jellemző woke-irányzatok ismét nagyon erősen képviseltetik magukat a negyedik évadban is. Julia Quinnek, a Bridgerton-könyvek szerzőjének teljes támogatásával egy laza nemváltás is megtörténik, miután a regénybeli Michael a sorozatban már Michaela lesz. És a negyedik évad főhőse, Benedict úr sem különösebben válogatós az első epizódban, amikor eltakarja őt a vastag dohányfüst.

Hogy mi a titka a Bridgerton családnak?

Sokan igyekeznek megfejteni ezt, pedig a válasz roppant egyszerű. Színes, szagos, romantikus álomvilág ez, békaszínű uszályos ruhákkal, lilaakáccal, méteres macaron- és fánktornyokkal, piruló orcával, estélyekkel, bálokkal, egyszerre mozduló párok keringőivel és sok-sok titokkal, pletykával és szerelemmel. Egy mese, ahová jó elbújni a hétköznapok elől.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Homer Simpson figyelmeztette a világot az orgiákra Epstein szigetén” - egy 26 éves rajzfilmepizód hirtelen egészen más értelmet nyert
A Simpsons alkotóját, Matt Groeninget Epstein egyik áldozata nevezte meg a bírósági iratokban. Ami kiderült, teljesen új megvilágításba helyezi a sorozatot.


Újra forr az internet egy 26 éves Simpson család-epizód miatt, a rajongók szerint ugyanis a rajzfilm egy hátborzongatóan pontos jóslatot tett Jeffrey Epstein pedofil-szigetéről – írta a New York Post. A vita most azért lángolt fel ismét, mert a kérdéses jelenet újra virálissá vált a közösségi médiában. A „The Computer Wore Menace Shoes” című,

2000-ben bemutatott részben Homer Simpson Mr. X álnéven pletykablogot indít, amivel felfedi Springfield sötét titkait.

Amikor azonban egy kitalált sztorija véletlenül igaznak bizonyul, elrabolják és egy titokzatos szigetre viszik, ahol azokat tartják fogva, akik túl sokat tudnak.

A rész végén Homer oldalán egy üzenet jelenik meg, ami „egy szigeten lévő őrült alakokról” szól, akik „titokban irányítják a világot”.

A rajongók azonnal párhuzamot vontak a jelenet és a néhai Jeffrey Epstein botránya között, aki a vádak szerint éveken át kiskorú lányokkal szembeni szexuális visszaéléseket és emberkereskedelmet folytatott a Karib-tengeri magánszigetein, Little Saint James-en és Great Saint James-en. „A Simpson család figyelmeztette a világot az orgiákra Epstein szigetén” – írta egy kommentelő az X-en.

Egy másik felhasználó szerint „a Simpson család beszélt el nekünk először az Epstein-aktákról”. A valóságban az epizód harmadik felvonása az 1967-es brit kultsorozat, a The Prisoner (A fogoly) paródiájaként adták el, amely szintén egy férfiról szól, akit egy elzárt szigeten tartanak fogva, miután túl sokat tudott. A részben még a sorozat eredeti főszereplője, Patrick McGoohan is vendégszerepelt.

Az összeesküvés-elméleteket tovább fűti a sorozat alkotóját, Matt Groeninget érintő állítás.

Epstein egyik legismertebb áldozata, Virginia Giuffre – aki 2025-ben öngyilkosságot követett el – egy 2019-ben nyilvánosságra hozott bírósági iratban azt állította, hogy Epstein arra kényszerítette, hogy masszírozza meg Groening lábát a milliárdos magángépén.

Giuffre arról írt, hogy undorodott a férfi „kérges lábkörmeitől”.

A kommentelők ezt bizonyítéknak tekintik. „Matt Groening beletette Epsteint a 'The Simpsons'-ba. Virginia Giuffre arról írt, hogy Epstein gépén volt Groeninggel, és masszíroznia kellett az izzadt lábát!!” – írta egy felhasználó. Fontos kiemelni, hogy Groening ellen soha nem emeltek vádat az üggyel kapcsolatban.

A sorozat készítői többször is reagáltak a „Simpsons-jóslatokra”. Matt Selman showrunner szerint a sorozat nem jósol, csupán a történelem ismétlődő mintázatait dolgozza fel, és a több száz epizód miatt statisztikailag elkerülhetetlen, hogy néha egybeessenek a valós eseményekkel.

Viszont, ha számításba vesszük, hogy a sorozat egyik agya rendszeresen összejárt a világ szexfüggő hatalmasságaival, a rajzfilm meghökkentő jóslatai talán nem is jóslatok voltak, csak bennfentes információk a jövővel kapcsolatban.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk