Ilyenek a híressé vált hajléktalan bácsi mindennapjai
Barna bácsi, a Nyíregyháza belvárosában élő hajléktalan dolgozik és templomba jár. Nem temetkezik önsajnálatba, nem fojtja bánatát alkoholba, és nem is kér segítséget az emberektől az utcán koldulva. Csak erőt és egészséget szeretne, azt is a Jóistentől, mert, ahogy ő mondja, hinni kell benne, és egyszer minden szép lesz.
Barna bácsi őszinte tekintetével már sokan találkozhattak, ha máshol nem is, akkor Balázs Attila fotóriporter díjat nyert képein (ezek közül egyet mi is bemutattunk korábban - a szerk.). Az André Kertész Nagydíjas fotós ugyanis nem mindennapi megközelítésben ábrázolta fotósorozatán az öregurat: elkísérte őt a karácsonyi éjféli misére, megörökítette, ahogy hallgatja az igét és gyertyát gyújt, majd a mise után visszakísérte őt égboltos otthonába. Ezekkel a fotókkal a kezemben indultam útra, hogy megkeressem Barna bácsit az utcán, és megismerjem nehéz sorsát.
Különösen hideg volt. Nem szálltak hópihécskék a templom tornyai felett, és még a szél sem rengette meg a fák csupasz ágait, de érezhető volt: tél van. Kesztyűben, sállal a nyakamon és sapkával a fejemen várakoztam a templom ajtaja előtt. Ott, ahol Barna bácsi mindennap megfordul, pontban öt órakor, az aznapi misén. Piros pozsgás arcáról és ártatlan tekintetéről, kezében görbe botjával, több méteres távolságból felismertem. Ápolt volt és közvetlen. Nem tért ki a beszélgetés alól, talán ő is meg akart könnyebbülni: elmesélve nehéz sorsát.
"Huszonöt éves korában eltemettem a fiamat. Azóta padlót fogtam és nem találom a helyemet. 2013. augusztus 2-a óta az utcán élek. Újfehértón ugyan van két lakásom, de a rokonaim kisemmiztek. Most már talán kezdek visszatalálni önmagamhoz, de még mindig a szabadban élek" – kezdte a beszélgetést Barna bácsi.
"Hogy lehet túlélni így a mindennapokat?" - kérdeztem tőle, miközben megtört arcáról könnycseppek gördülnek le. "Mindennap dolgozom, méghozzá a közeli ételbárban" - válaszolta az öregúr. Tehát ezért sem találtam őt egyszer sem a fekhelyénél... "Ott takarítok, így ennem van mit. Tisztálkodási lehetőségem is biztosított. Ezt egyszerűen meg kell oldanom, hiszen olyan helyre járok – a templomba –, emberek közé, hogy ha szagos volnék, azt nem vennék jó néven. Mindennap fürdök, borotválkozom, és tiszta ruhát veszek fel. Ezeket nagyrészt az emberek segítségével oldom meg."
"Két telet már átvészeltem az utcán" – folytatta a mesélést. "A tavalyi keményebb volt, mint az idei. Most szerencsére olyan helyen alszom a szabadban, ahol valamennyire védve vagyok, és így nem fázom. Egy pólóban fekszem le" – nevet fel. "Alattam két raklap van, amire tettem egy 20 centi vastag matracot.
Azon van még három takaró és mindemellett öt vagy hat párna. Ezekre fekszem rá, és magamra húzok még három paplant. Az égvilágon így semmi baj nem ér, és nem is fázom. Sőt, van, amikor még izzadok is"
– meséli, miközben nem tudom levenni szememet a tekintetéről, ami hihetetlen nagy kitartásról árulkodik. Nem temetkezik önsajnálatba, nem panaszkodik, és nem is akarja, hogy megszánjam. "Úgy néz ki egy napom, hogy reggel korán felkelek és elmegyek takarítani. Ha végeztem a munkával, akkor eljövök az egyházhoz. Itt elbeszélgetünk, eltraccsolunk a többiekkel. Mindenkinek megpróbálom megadni a tiszteletet. Nem iszom, nem dohányzom."
"Hit nélkül nem lehet élni" – sóhajt fel. "Két éve tértem meg. Amióta az utcán vagyok, azóta járok templomba. Először azért, mert ott melegebb volt, mint kint. Aztán rádöbbentem, hogy hitre szükség van és a társaság is vonzott. Kezdetben egyedül éreztem magam, de mára már nem, mert járok a templomba. Világéletemben dolgoztam, férfiszabó a szakmám – 20 évig foglalkoztam ezzel, mert mindig kellett a pénz. Ha nem csinálnék semmit, nem tudnék megélni. Ezért dolgozom" – mondta el.
Barna bácsival csak úgy repül az idő. Még szívesen folytattuk volna a beszélgetést, de a templom óráján a mutató már közelített az öt órához. Neki pedig ilyenkor menni kell, hiszen nem maradhat ki egy mise sem. "Hogyan tovább?" - fordultam felé kérdésemmel, bízva abban, hogy aki ennyire akar, az egyszer eléri célját és jóra fordulhat az élete.
"Mióta megjelentek rólam a képek, azóta sokan segítenek. Médiasztár lettem" – nevet fel. "Noha világszínvonalba kerültem, mégis kint élek az utcán, de azért pörgősebb lett az életem sokkal. Szombaton például Romániában voltam az egyházzal, egy zarándokhelyet is meglátogattunk, nagyon szép volt. Ott több helyen is voltam imádkozni. Képzelje el, másnap, ahogy hazajöttünk, a lábam fele annyira sem fájt, mint előtte. Úgy mentem, mint egy kapcás ló.
Szeretnék egy lakást, tudja, nem vagyok már 20 éves, hogy kint éljek az utcán. Elfogadom a segítséget, de csak ha tiszta szándékból adják. Eddig is megoldottam a problémáimat, ezután is meg fogom – ha a Jóisten erőt ad és egészséget" – sóhajtott fel.
Miután elköszöntünk egymástól, a távolból még figyeltem lépteit. A 62 éves Barna bácsiét, akitől mindannyian sokat tanulhatnánk: a hitről és a nagybetűs akarásról.
