Hittanórai pofon, vidéki állapotok – egy lelkész őszintén válaszolt
Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.
Döbbenetes állapotok uralkodnak a magyar társadalomban és így a magyar oktatásban is. Tanítottam már Budapesten, megyeszékhelyen, kisvárosban és falun is. Köztük azon a környéken is, amelyik most reflektorfénybe került az elmúlt héten egy katolikus pap miatt. Le kell szögeznem, hogy a bántalmazás, a fizikai erőszak minden formája elítélendő a tanítási órákon. Ez nem kérdés. Ezen kívül viszont rengeteg kérdést vet fel ez az eset
– kezdi az evangélikus lelkész.
„Hogyan juthatott el egy alapvetően szerető Istent hirdető vallás papja odáig, hogy megüt egy nála gyengébbet? Hogyan lett ez egy mindennapos tanórai konfliktusból?” – veti fel a kérdést a katolikus pap egykori kollégája, aki szerint ahhoz, hogy megértsük, hogyan történhetett meg mindez, elsősorban azt kellene megismernünk, hogy milyen körülmények között kell ma tanítani.
Erre nem voltunk felkészülve
Az eddig teljesen különböző településeken szolgáló és tanító lelkész a tapasztalatai alapján arra jutott, hogy
Majd a konkrét eset hátterével kapcsolatban így fogalmaz: „Erről a környékről is rengeteg történetet tudnék mesélni. Sok olyat, hogy a könnyeimmel kell küszködnöm, ha csak rágondolok. Olyan környéken szolgáltam, ahol – az országos átlaggal szemben – nem a reformátusok, hanem az evangélikusok a második legnagyobb felekezet. Így viszonylag sok családdal és gyermekkel kerülhettem kapcsolatba. Főleg azért, mert az ilyen kis közösségekben sokkal jobban számít a személyek iránti szimpátia, mint a konvencionális elkötelezettségek.
Ezért van az, hogy falun legtöbbször függetlenek a polgármesterek, legalábbis nem különböző >>színekben<< indulnak, és ezért lehetséges az, hogy egy-egy vasárnap az evangélikus istentiszteleten lévők harmada más felekezethez tartozik. Papíron legalábbis. És ezért az is gyakran előfordul, hogy ha a jó híre van egy hittanórának, akkor a szülők simán beíratják a gyereket a másik felekezet hittanórájára, vagy éppen a vallástalan család is hittanórára járatja a gyereket.
A lelkészek ugyanakkor nehéz helyzetben vannak a közoktatásban, pláne a szegényebb, kisebb településeken, hiszen „lelkészek vagyunk, nem pedagógusok".
Amíg nem kerültem el különböző falusi iskolákba tanítani, addig el sem tudtam képzelni, hogy olyan dolgok léteznek az országban, amiket tapasztaltam. Pedig nem burokban nőttem fel. Kezdjük azzal, hogy iszonytató a nyomor. Lakhatatlan házak, pénz nulla, munka nulla, a közmunka egy vicc, kilátástalanság van mindenütt. Egyszer megkérdeztem az egyik hittan csoportomat, hogy szerintük mi kell a boldogsághoz, 9-11 évesekről van szó. Kettő dolog jelent meg válaszaikban a leghangsúlyosabban: tablet, lehetőleg internettel, és hogy legyen a közelben Tesco… És ezeket nem csak úgy elvétve említették, ez volt az általános.”
Fotó: Kiss Tamás
Nincs méltósága a tanári hivatásnak
A lelkész elmondása szerint az iskolai, eszközszintű körülmények nem rosszak, legalábbis ezen a környéken.
Tisztelet nincsen, és általános az a felfogás, hogy az oktató az akadály a gyerek és a jó jegy között. Éppen ezért a tanár a hibás, ha rosszul tanul a gyerek, nem egyszer fenyegettek meg pedagógust a környéken. A fizetés pedig nevetséges. Sokszor utazni kell, futni egyik faluból a másikba, mert nincsen elég helyben lakó tanár.
A megkérdezett lelkész szerint a gyerekek mentális, pszichés állapota és képességei is egyre katasztrofálisabbak. A nyomorban az ember csak a Maslow piramis aljára tud koncentrálni: ami számít, az a kaja, az alvás, a védelem, és még hozzátenném a belső menekülési kényszer miatt kialakult függőségeket, mint az alkohol, a drog vagy a virtuális valóság. Ami ezen túl megy, azért már küzdeni kell. Nem kicsit. Emiatt a gyermekek és a felnőttek közötti határ enyhén szólva elmosódik, illetve a szellemi és biológiai érettség olykor köszönő viszonyban sincsenek egymással.
Ilyen körülmények mellett már az is csoda, hogy vannak kivételek – pedig vannak, szép számmal. Sok olyan családot ismerek, akik próbálják a körülményekhez és a lehetőségekhez képest tisztességesen felnevelni gyermekeiket, és megadni nekik mindazt, ami ehhez kell. Napi szintű küzdelem ez, sokszor az árral szemben.”
Fotó: Pixabay
Ami pedig az iskolákat illeti: sokszor abba az ellentmondásos helyzetbe kerülnek, hogy muszáj minél több sajátos nevelési igényű, vagy halmozottan hátrányos helyzetű gyereket felvenni vagy elcsábítani a szomszéd falu iskolájából, hogy 14 gyereket összeszedjenek – mivel ennyi tanuló kell egy önálló osztály indításához. De a lelkész tud olyanról is, hogy sok gyerek azért ment át egyik iskolából a másikba, mert ott van reggeli is a tízórai, az ebéd és az uzsonna mellett, mert valószínűleg otthon nem tudnak reggelizni.
Ezek a folyamatok viszont ördögi körök, mert ezek miatt sokan elmennek a jó és az átlagos képességű gyerekek közül is: "Akik maradnak a falusi iskolákban, azok vagy lojalitásból teszik, hogy ne zárjon be az iskola. Vagy, mert hisznek abban, hogy azon a településen, illetve környéken, amit otthonuknak tekintenek, lehet még tenni valamit, és ki kell tartani. Vagy, mert nem tudják megengedni maguknak a távoli városi iskolát, vagy nem akarják kitenni gyereket az amúgy katasztrofális tömegközlekedési viszonyoknak. Vagy egyszerűen nem mernek elmenni, vagy csupán szükséges rossznak tartják az iskolát, amit ki kell bekkelni valahogy."
Igazi hősök – és analfabéták
A körülmények miatt kiégett és sokszor a gyerekundor érzése miatti lelkiismeret-furdalással küszködő pedagógusok és hitoktató lelkészek ilyen helyzetben próbálnak meg valamit tenni, vagy legalább kitartani, mert tudják, hogy valójában nem a gyerekek a hibásak, ők nem ezt érdemlik. Az órákat meg kell tartani, és meg is kell élni valamiből. „Szép számmal vannak közöttük igazi hősök is” – mondja a lelkész.
Amikor első vidéken töltött hitoktatói élményeiről kérdezzük, így felel:
Persze odarakosgatják a betűket-szavakat egymás után, de fogalmuk sincs, hogy mit jelentenek. Mint anno a kódexmásoló szerzetesek némelyike: írni nem tud, csak másolja betűket. A gyerek olvasni nem tud, csak mondja a szavakat. Hogyan próbálsz meg Isten igéjéről beszélni, azt tanítani, ha el se tudják olvasni? Beszélgetni is nagyon nehéz. Sokszor úgy érzem, hogy csak azt várják, mondjam el amit akarok, aztán hadd menjünk haza.
És az sem igaz, hogy ha a diákok szeretik az oktatót, akkor rendesek az óráján. A gyerekek simán beszólnak neked, és rendszeresek az olyan helyzetek, amiket nem tudsz megoldani.
Tudom, hogy szeretnek és ezt ki is fejezik, mégis gyakran nem ismernek más formát a dolgok elintézésére, mint az agressziót.
Arra a kérdésre, hogy mit gondol a hittanórai pofozkodásról, így válaszol: „ha őszintén magamba nézek, van az pont, amikor az ember legszívesebben megütné a gyereket. Nem azért mert maga is agresszívvá vált, hanem azért mert a tehetetlenségnek abban a pillanatában azt gondolja, hogy talán az lenne egyetlen közlési forma, amit megértenek. A kiabálás nem hat, kiküldeni nem lehet a gyereket az óráról, mert a törvény nem engedi.
Ettől függetlenül vitán felül áll, ezt még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy nem ütünk meg egy gyereket soha. Erre nincs mentség, ez durva hiba volt és nagyon romboló az egyházra nézve. Bár döbbenetesek a körülmények, amik között szolgálnunk kell, és ez sok mindent kihoz az emberből – rosszat is, jót is –, de ezt nem lehet megtenni. Más megoldást kell találni, bár én sem tudom, mi lehetne az.
Csak reménykedem abban, hogy az elvetett magok, a valóban odaadó lelkészek, papok igyekezete nem hiábavaló és valami szárba szökkenhet abból, amit tovább próbálunk adni” – mondja a lelkész, aki egykori katolikus kollégájával kapcsolatos kérdéseinkre személyes érintettsége miatt nem kívánt válaszolni.
A fotók illusztrációk, nem a helyszínen készültek.
Ha úgy gondolod, hogy az ismerőseidet is érdekli a cikk, kattints a megosztásra!
