KULT
A Rovatból

„Furcsán hangzik, de a modorosság eleve cél is volt” – Interjú M. Deák Kristóffal, a Minden Rendben operatőrével

Csütörtökön kerül a mozikba Sós Bálint Dániel Minden Rendben című filmje, a főszerepben Hajdú Szabolccsal. M. Deák Kristóf a forgatáson beszélt a fekete-fehér mű látványvilágának érdekességeiről és kihívásairól.


Március 20-én kerül a magyar mozikba Sós Bálint Dániel Minden Rendben című filmje. A műben egy megözvegyült apa az egyetlen szemtanúja lesz egy súlyos balesetnek, amit magatartászavaros kiskamasz fia okoz. Sándornak döntenie kell: vállalja az igazság terhét és a fia életét romokba döntő következményeket, vagy hazudja el a tettet, ami viszont a fiú lelkivilágát torzítja el egy életre?

A film a világpremierje, február 14-én volt a 75. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon, ahol telt házzal vetítették, és a magyar és külföldi kritikusok is méltatták.

A film operatőrével, M. Deák Kristóffal a forgatás alatt készült interjú.

– Ha jól tudom, összeraktál a filmhez egy bookletet, ami egyfajta sorvezetőként szolgál a forgatás során…

– Igen, van egy „look book”, amit aztán a Bálint átnevezett cook booknak, vagyis receptkönyvnek, amiben azt a vizuális eszköztárat próbájuk felvázolni, amiből dolgozunk. Ebben rengeteg referenciakép van, amikből nagyjából össze lehet gyúrni azt a képi világot, amit megálmodtunk ehhez a filmhez.

Azt azért elmondhatom, hogy ez nem az a klasszikus fekete-fehér mű, sokkal inkább egy kísérleti szürke világ, amihez nem voltak egyértelmű referenciák,

nem tudtuk azt mondani, hogy pont úgy fog kinézni, mint amilyen ez és az a film volt. Egy dráma esetében rendkívül fontos, hogy belépjen a néző egy univerzumba, és megismerje ennek az univerzumnak a hangulatát, a világát és a sajátos szabályrendszerét. Amit látni fogunk a vásznon, az úgy alakult ki, hogy Bálint azt szerette volna, hogy ne egy klasszikus skandináv megközelítésben álljunk neki a forgatókönyv feldolgozásának, még akkor se, ha az első ránézésre pont ezt kívánná, annyira színész és drámaközpontú a történet – az ő ötlete az volt, hogy mindezt stilizáljuk.

Először úgy olvastam el a könyvet, hogy még nem tudtam, hogy stilizálni fogjuk a megjelenítését, másodsorra pedig úgy, hogy Bálint már elmondta az elképzelését, és elkezdtem látni ennek az értékeit. Azért is jó egy stilizált világ, mert nagyon lecsökkentjük a képen lévő információ mennyiségét, amit pedig mégis megtartunk, azt nagyon erősen vagyunk képesek kontrollálni. Így alakulhat ki egy olyan stílusvilág, ami még jobban a történetre koncentrál, és így alakult ki a fekete-fehér verzió is, mert ha alapjaiban vizsgáljuk, hogy mi a különbség a színes és a fekete-fehér között, akkor azt látjuk, hogy az utóbbi sokkal kevesebb információt hordoz. Mindez persze annak is köszönhető, hogy az Inkubátor költségvetést nem érdemes túlgondolni, hanem a hátrányból kell előnyt kovácsolni, így azt mondtuk, ha kevés pénzünk van, akkor egyszerűsítsünk. Dolgozzunk minél kevesebb eszközzel, de ezekkel az eszközökkel igyekezzünk minél finomabban és pontosabban bánni.

– A fekete-fehér egyfajta kockázat is, hiszen modorossá válhat a képi megjelenítés.

– Talán furcsán hangzik, de a modorosság eleve cél is volt, hiszen a stilizáltságban mindig is rejlik egy kis modorosság, de ezt lehet nagyon jól is használni.

A fekete-fehér eleve egy absztrakció, ami még egy fokkal elemeli a képet a valóságtól, de ez nem egy szimpla fekete-fehér világ. A fekete-fehérrel gyakran jár együtt a nosztalgia, egyfajta archaikus filmkészítési megközelítés, de ezt mi igyekeztünk teljesen elkerülni, nincsenek nagy kontrasztok, hanem elsősorban szürkével dolgozunk pici tónuskülönbségekkel. Nem egy szépelgő rendszerre törekedtünk, és így sok szempontból ki tudjuk kerülni azokat az operatőri modorosságokat, amik a fekete-fehér filmekkel gyakran együtt járnak, például a nagy élfényeket, a sziluetteket, amik általában hatásvadász eszközként szoktak elsülni.

– Gondolom, nagyon kell figyelnetek az időjárásra…

– Pontosan. Ez a szürke árnyalatok pici zónáját lefedő film, amiben nincsenek csúcsfények, élfények, nincsenek nagyon világos pontok, hanem nagyjából minden hasonló tónusú, és ebbe nem fér bele az, hogy bárhol is süssön a nap. Klasszikusan vártuk mindig, hogy rossz idő legyen, és volt, hogy át kellett variálnunk a következő napi diszpót (a kitűzött napi „penzum”, forgatási terv – a szerk.), hogy ne kelljen másnap napsütésben forgatnunk, mert az egyből megölné ezt a hangulatot. Nagyon fontos volt ebben a stílusrendszerben, hogy minden teljesen egységes legyen.

Nekem operatőrként az egyik legnagyobb kihívás volt, hogy ha ez egy ilyen stilizált film, akkor ez csak akkor működik, ha minden konstans: ha vannak csúszkálások, ha kiesünk ebből a letisztultságból, akkor azt a néző is azonnal megérzi.

– Nem volt meg a kísértés, hogy ha csak egyetlen pillanatra, valamiféle dramaturgiai eszközként mégis besüssön a napfény?

– Nem, mert azt, amit el lehetne érni egy napsütéses pillanattal, azt más eszközökkel is meg tudtuk oldani, úgy, hogy a saját magunk által kialakított szabályrendszeren belül maradjunk.

– Abban a furcsa helyzetben vagy, hogy bár inkubátoros költségvetéssel dolgoztok, van egy olyan együttállás, te közben csúcstechnikával dolgozhatsz.

– Hálás vagyok a producereknek, hogy ez nekik ennyire fontos volt, és kiharcolták, hogy ezzel az eszközparkkal tudunk dolgozni. Nem arról van szó, hogy csak a csúcstechnológia alkalmas erre a filmre, hanem arról, hogy egy nagyon, nagyon hosszú tesztfolyamat eredménye lett, mire eldönthettük, mik azok az eszközök, amikkel a lehető legjobban meg lehet oldani ezt a feladatot. Az objektívválasztásnál például azt hiszem, háromszor-négyszer voltunk bent a kameraraktárban tesztelni. És még az utolsó alkalomnál is azt mondtuk, hogy jó-jó, ez még mindig nem az, amit kerestünk, és a focus pullerrel, Böszivel még egy vasárnap délután belopóztunk a raktárba, és megnéztünk még egy objektívsort, és végülis az volt az, amivel a legjobban meg tudtuk valósítani ezt a vizuális elképzelést. Plusz ehhez még hozzátartozik egy szűrőkombináció, amit nem árulok el, mert titkos, és ezekkel az objektívekkel és a világítással, a szürkeséggel együtt áll össze az, amit a nézők a vásznon fognak látni.

– Az is egy furcsa együttállás, hogy egy elsőfilmes rendezővel dolgozol, akinél ilyen szempontból tapasztaltabb vagy. Volt, hogy ez számított?

– Az, hogy tapasztaltabb vagyok, nem feltétlenül igaz. Bálint is rengeteg mindent csinált már, főleg reklámfilmeket, és azok közül is nagyon jókat.

Nekem ez már a negyedik inkubátoros filmem, tehát a negyedik elsőfilmes rendezővel futok neki egy ilyen történetnek, és azért az már látszik, hogy mi az, amit el szoktak követni hibaként az elsőfilmesek,

és jó volt, hogy tudtam tanácsokat adni, de amikor forgatunk, az amúgy is egy közös munka, akkor mindent együtt találunk ki. Bálint nem az a típus, aki megsértődik, ha tanácsot kap, és el meri mondani azt is, ha valamit nem úgy gondol, ahogy én. Ráadásul sok jelenetet egy vagy két beállításból oldunk meg, ez nem egy túlplánozott film, és ehhez nagyon az kell, hogy a színészek és a kamera tánca a legnagyobb összhangban legyen. Emiatt sokszor én is elmondom Bálintnak, hogy szerintem a szereplőnek merre kéne mozognia ahhoz, hogy a kameramozgással úgy találkozzon, hogy az a lehető legjobban működjön, de ez fordítva is igaz, mert nagyon konkrét elképzelései vannak a kameramozgásról.

– Előny, hogy a főszereplő, Hajdu Szabolcs nagyon tapasztalt ilyen szempontból?

– Szabi egy úriember! Jellemző probléma, hogy ha egy rendező egy másik rendező szettjébe kerül, akkor abból konfliktusok lesznek, vagy legalábbis rossz szájízű helyzetek lesznek, de Szabi ezt nagyon jól kezeli, és sosem lépi át ezeket a határokat. Az én szempontomból nagyon fontos, hogy nagyon érti a filmkészítést, hogy működik egy ansnitt, hogy működnek ezek a belső ritmusok. Ezeket ő színészként érti, úgy, hogy filmkészítői tapasztalata van, és ez a lehető legjobb kombináció.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Tragédia a Netflix velencei forgatásán: a stáb szeme láttára meghalt a sikersorozat rendezőasszisztense
Diego Borella az Emily Párizsban ötödik évadának munkálatai közben esett össze. Az orvosok a Hotel Danieli épületébe siettek, de már nem tudták megmenteni a 47 éves rendezőasszisztenst.


Tragikus esemény árnyékolta be az Emily Párizsban forgatását Velencében: váratlanul elhunyt Diego Borella, a Netflix népszerű sorozatának rendezőasszisztense.

A Daily Mail beszámolója szerint az ötödik évad utolsó jeleneteinek felvétele zajlott a lagúnák városában, amikor Borella a stáb jelenlétében összeesett.

A La Repubblica információi szerint

az orvosok csütörtök este, 7 óra körül érkeztek a történelmi Hotel Danieli épületébe, de már nem tudták megmenteni az életét.

A rendezőasszisztens mindössze 47 éves volt. A hírek szerint halálát valószínűleg szívroham okozta.

A tragédia után a forgatást ideiglenesen felfüggesztették. Az ötödik évad velencei jeleneteit augusztus 15-én kezdték rögzíteni, és eredetileg hétfőn fejezték volna be a munkát.

Diego Borella 1978-ban született Velencében. Elismerést szerzett rendezőként és íróként, tanulmányait Rómában, Londonban és New Yorkban folytatta. Közösségi oldalain meséket, haikukat és színdarabokat is megosztott.

(via Femina)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Tóth Gabi: kimegyek mindjárt, azt kint valakit agyonverek – A Megasztár előzetese szerint bőven lesz feszültség a tehetségkutatóban
Herceg Erika könnyeit törli, Curtis kiakad és káromkodik, Marics Peti pedig kiabálni kezd.


Hamarosan érkezik a Megasztár idei évada. A csatorna egy előzetest is megosztott, melyből kiderül, hogy bőven lesznek megint feszültségek, sértődések, könnyek.

A műsorban új mesterek is érkeznek. A zsűri tagjai: Tóth Gabi, Herceg Erika, Curtis és Marics Peti. Ördög Nóra pedig új társat kap a műsorvezetéshez, Till Attila helyett Szépréthy Roland lesz a partnere.

VIDEÓ: A Megasztár beharangozója


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Az év legjobban titkolt sci-fije? – Visszatért az Invázió, és te valószínűleg még mindig nem hallottál róla
Két évet ugrott az időben az AppleTV sorozata. A világ megmenekült? Az Invázió harmadik évadának nyitánya bebizonyítja: az idegenekkel a rémálom még csak most kezdődik. Hősök támadnak fel, titkok szivárognak ki, és minden pillanatban ott lappang a kérdés: tényleg vége van a fenyegetésnek? Dehogy van, itt a harmadik évad…
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. augusztus 24.



A televíziós science fiction világában ritkán akad olyan alkotás, amely egyszerre képes intim, emberi drámát és globális katasztrófát bemutatni, mégis az Invázió pontosan erre vállalkozott 2021-ben. Simon Kinberg sorozata, amely az AppleTV+ megbízásából készült, apró mozaikokból építtette fel egy idegen támadás történetét – nem világmegváltó hősökre, hanem hétköznapi emberekre fókuszálva. Ez a nézőpont kezdettől fogva a széria legerősebb sajátossága, és a harmadik évad nyitánya sem tagadja meg gyökereit:

ismét a kisemberek szemén keresztül látjuk, hogyan alakul az emberiség sorsa egy újabb, látszólag lezárt, de mégis tovább élő fenyegetés árnyékában.

Kinberg neve önmagában is sokatmondó: producerként és íróként egyaránt dolgozott remek és kevésbé sikeres projektekben. A Deadpool 2, a Légió vagy a Sherlock Holmes mellé sajnos olyan címek is feltűnnek a listáján, mint a hírhedt Fantasztikus Négyes (2015), a felejthető 355, vagy a borzalmas X-men: A sötét főnix. Ez a kettősség kíséri végig pályáját, így az Invázió esetében sem lehetett tudni előre, mire számíthatunk. Az viszont két évad alatt már bebizonyosodott, hogy a sorozat képes komoly feszültséget teremteni, miközben nem szuperhősökkel, hanem sebezhető, esendő emberekkel dolgozik.

Az első két szezon nagy erénye a több szálon futó történet volt: egy közel-keleti háborúban rekedt katona, egy japán űrmérnök személyes tragédiája, egy iráni-amerikai család menekülése és egy csapat bajban rekedt diák mind-mind más perspektívából tapasztalta meg az idegenek pusztítását, más-más kontinensen. Ahogy teltek az epizódok, a mozaikdarabok fokozatosan összeálltak, és egyre világosabbá vált, hogy az emberi sorsok közötti látszólag apró döntések globális következményekkel járhatnak.

A második évad végén egy igazi cliffhanger zárta le a történetet: két szereplő kézen fogva lépett be az idegenek anyahajójába, majd vágás, sötét, és vége az évadnak.

A harmadik szezon első része azonban rögtön keresztülhúzza a néző várakozásait. Az évadzáró katarzisa után ugyanis nem folytatódik a történet: két évet ugrunk előre az időben. Az anyahajó lezuhant, a fenyegetés papíron megszűnt, és a világ lassan próbál visszatérni a normalitásba. A hősi halottak között emlegetik Trevante Cole őrmestert (Shamier Anderson) és a fiatal Caspar Morrow-t (Billy Barratt). Csakhogy rögtön az epizód elején kiderül, nem minden az, aminek látszik: Trevante megjelenik egy térkapuban, és semmire sem emlékszik az elmúlt két évből. Innen indul újra a történet, a bizonytalanság, a katonai titkolózás és az emberi bizalmatlanság szorításában.

A forgatókönyv egyik legerősebb húzása, hogy nem próbál hosszan magyarázni, hanem szinte azonnal visszaránt a bizonytalanságba. Ismeretlen gravitációs anomáliák, eltűnő emberek, félrevezető hírszerzési jelentések – minden azt sugallja, hogy az idegenek inváziójának még messze nincs vége. Trevante és a közben felnőtté vált Jamila (India Brown) újra központi figurákká lépnek elő. Jamila bűntudattal küszködik Caspar halála miatt, ám kettejük találkozása újra beindítja az események láncolatát. Amikor katonák támadnak rájuk, menekülni kényszerülnek, és világossá válik, hogy ismét nem számíthatnak senkire – legfeljebb egymásra.

Érdekes módon a nyitány inkább szűkíti, mintsem tágítja a fókuszt.

Nem látjuk egyszerre a régi kedvenceket, a szálak nem futnak párhuzamosan. Aneesha Malik (Golshifteh Farahani) és Clark Evens (Enver Gjokaj) egyelőre még csak az előzetesekből sejthetők, de bizonyosan visszatérnek majd. Más karakterek sorsa kérdéses: Monty (Paddy Holland) újra felbukkanása sok rajongónak örömet okozna, míg Mitsuki (Shioli Kutsuna) halála talán véglegesnek tűnt a második szezonzáróban, bár az Invázió világában soha semmi sem biztos.

Az új évad első epizódja ugyan nem robban be olyan látványos erővel, mint ahogy a második évad fináléja lezárult, de ez nem is áll szándékában. Inkább felépíti az új status quót, miközben lassan, csepegtetve adja a jeleket: a veszély nem múlt el, sőt, valami sokkal komplexebb játszma van kibontakozóban. A katonai erők bizalmatlansága, a titkolózó hírszerzés, és az, hogy még a saját hősüket sem hajlandóak elfogadni, finoman reflektál a hatalom és az egyén konfliktusára. Ez a politikai árnyalat talán eddig is jelen volt a sorozatban, de most még hangsúlyosabbá válhat.

Az idegenek ábrázolása továbbra is különleges. Nem a hollywoodi sablonokra épít, nincsenek klasszikus „szürke kis emberkék” vagy túlzó CGI-szörnyek.

A lények furcsa, folyamatosan fejlődő fiziológiája egyszerre idegen és félelmetes emberi szemmel nézve. Eközben a tudományos magyarázatok ugyan sokszor sántítanak, mégis képesek megőrizni a hitelesség látszatát. Ez a balansz tartja a sorozatot a tudományos fantasztikum keretein belül, anélkül, hogy saját paródiájába fordulna. Nagy kár, hogy vizuálisan a lények gyengébbek, mint a 2025-ben elvárt színvonal.

Az Invázió harmadik évadának nyitánya tehát nem ad mindenre választ, és nem is akar azonnal sokkolni. Ehelyett egy lassan kibontakozó új krízis alapjait fekteti le. A karakterdrámákra koncentrál, ahogy eddig is, miközben apró jelekkel és rejtélyekkel teremt feszültséget. Ez a tempó talán frusztráló lehet azoknak, akik pörgős akciót keresnek, ám a sorozatot mindig is a lassabb építkezés jellemezte.

Összességében az évadnyitó ígéretesen folytatja a történetet: nem szakít a sorozat eddigi filozófiájával, miszerint a világ sorsa hétköznapi emberek apró döntésein múlik. Nem tökéletes, vannak vontatott részei, és az időugrás elsőre kicsit kizökkentheti a nézőt, de mindez hozzájárul a rejtélyhez. Egy biztos, aki hajlandó türelmesen követni a mozaikdarabokból épülő narratívát, annak ismét jutalom lesz a kitartás. Az Invázió továbbra is az egyik legkülönlegesebb idegenes sorozat az elmúlt években – talán tényleg a legjobb, amiről még nem hallottál.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Fotók: Káprázatos légi parádéval ünnepelte a honvédség augusztus 20-át
A bemutatón nemcsak a jól ismert régi helikopterek, hanem vadonatúj harci és szállító gépek is feltűntek, amelyek most először repültek a főváros felett.


Budapest felett idén is látványos légi parádéval ünnepelte Szent István napját a Magyar Honvédség. A programban minden olyan repülő eszköz bemutatkozott, amely a honvédség birtokában van, köztük vadonatúj harci és szállító gépek is, amelyek most először tűntek fel a főváros felett.

Az érdeklődők a bemutatón láthatták

a már jól ismert MI–17 és MI–24 helikoptereket, de a legújabb H145M és H225M típusok is feltűntek.

Az eseményen készült fotóinkat itt tudjátok megnézni (kattintás után galéria nyílik):


Link másolása
KÖVESS MINKET: