"Ez a válás csúnya sztori lesz" - őszintén a Shane-Katinka ügyről
Emlékszem a saját válásom napjára. Ki felejti azt el. Egy szocreál, vidéki kockaház előtt álltunk – az volt a bíróság –, én, az újdonsült „volt feleség”, és a friss-ropogós „volt férj”. Ez az a pillanat, amikor elfogynak a szavak. Bárgyú félmosollyal méregettük egymást. „Elvigyelek?” – kérdezte. „Nem, nem egyedül jöttem” – szúrtam oda, de már az is mindegy volt. Kezet fogtunk. Arra gondoltam, milyen röhejes ez. Évekig minden reggel kinyomta a fogkrémet a fogkefémre, én vettem az alsógatyáit, mert csak egyféle márkát szeretett, most meg kezet fogunk, mint két elsőbálos.
Aztán szétváltunk. Beültem a kocsiba (apám mellé, ragaszkodott hozzá, hogy ne vezessek aznap), és elindultunk. Nyár volt, minden zöld, dimbes-dombos a táj. Bennem meg üresség volt. És egy ijesztő ráébredés: nem látom magam előtt az utat. Semmilyen értelemben. Eltévedtem. Elvesztem.
Aki már átélte, tudja: egy válás – fájdalom. Ha bevallod magadnak, ha nem. Ha megkönnyebbülsz, ha nem. Amikor egy kapcsolatnak vége van, akkor „csak” a kapcsolattal számolsz le, amikor elválsz, akkor az illúzióiddal is. Hogy létezik az a bizonyos közös út. Hogy hittél valamiben, ami végül egy poros kisváros izzadságszagú tárgyalótermében örökre elveszett. Szörnyű átélni, számomra utána hónapokig olyan volt, mintha belöktek volna egy sötétkamrába, rám zárták volna az ajtót, és magamra hagytak volna.
Mindezt – igen, máshogy, talán mégis ugyanúgy – az orrunk előtt éli át most éppen két ember. Az egyik egy világhírű sportolónő, a másik egy enyhén szólva is ellentmondásos személyiségű férfi. Már a kapcsolatuk sem volt hétköznapi.
Ezer szálon fonódtak össze, emberfeletti edzések, az adrenalintól szinte szétrobbanó sikerek, közös örömtáncok, inspiráció, üzlet, őrült egymásra utaltság minden lehetséges felületen. És éppen ezek miatt a felületek miatt mindezt több százezren néztük végig. És most végignézzük az összeroppanásukat is. Mit végignézzük, agyonkommenteljük, ízekre szedjük, belevisszük a saját sebeinket, sértettségünket, igen, a saját válásunkat/sainkat is.
Élve felboncoljuk ezt a két embert, akik most bizony sok mindenben hibáznak, és még fognak is, nem keveset. Ilyenkor ugyanis hibázik az ember. Kifordul önmagából. Katinka még bírja – kétségtelenül ő a fegyelmezettebb, nem lesz valakiből a világ egyik legjobb úszója önfegyelem nélkül -, Shane viszont vagdalkozik. Személy szerint úgy gondolom, nem túl elegánsan, de valahol meg is értem. Lehet, hogy ezt a nőt rosszul szerette, lehet, hogy nem ártott volna neki egy pszichiáter, de szerette. Most meg elveszik tőle, sőt – ha igaz, amit ír – meg is csalják. És mivel Magyarországon nincs túl jó híre, sokan még őt hibáztatják. „Biztos verte, ez egy állat”, „Kutyából nem lesz szalonna”, „Katinka jó pár sallert kaphatott már ettől a fazontól, ideje lecserélni egy rendesebbre” stb. stb. Hát Shane védekezik, és bosszúra szomjazik, mert ilyenkor mindenki arra szomjazik, vagy legalábbis elégtételre, ő meg nem arról híres, hogy képes az érzelmeit kontrollálni.
Hogy Katinka mit érez, kevésbé tudni. De talán ő is sejti, hogy ez a válás csúnya sztori lesz. És bármi az igazság, biztos vagyok benne, hogy neki is fáj. Mert ha valami látszott ezen a két emberen az elmúlt, diadalittas években, akkor az az, hogy hittek egymásban.
Arról, hogy ez az egész balhé most a világ szeme előtt zajlik, ők is tehetnek. Mindig is tele volt velük a média, most meg pláne tele lesz, hiszen most jön az igazi „műsor”. És talán a média is tehet róla, de hát ebből élnek/élünk, ez a munkánk. És tehetnek róla azok a tízezrek is, akik most – tisztelet az empatikusabb, sajnálatát kifejező kivételnek – önkéntes házassági szakértőkké előlépve agyongyalázzák és agyonalázzák őket a kommentjeikben.
Mert attól mindenkinek jobb lesz, ugye? Csak ennek a két embernek nem. Nem tudok jobbat javasolni, csak egy kis együttérzést. Mindannyiunktól.