Egy hely a Várban, ahol ehetsz popcorn krémest répafagyival
Március elején újranyitott a Vár: a Speiz. A belső tér és az étlap is jelentős változáson esett át, ebből az apropóból látogattunk el hozzájuk.
Az első, igazi tavaszi napok egyikét sikerült elkapnom, miközben a Budai Várnegyed egyik legkedvesebb gyöngyszeme a Vár: a Speiz felé igyekeztem. El is kalandoztam, el is tévedtem, el is késtem, ahogy azt kell. De hát hiába boldogul az ember a budapesti közlekedésben, a turisták által kedvelt látványosságok környékén aligha van nagy rutinja a többségünknek. Szégyelltem is magam, meg nem is, és már ekkor bőszen fogadkoztam, hogy gyakrabban fogok erre járni, mert nem véletlenül mutogatjuk a világnak Budapest ezen részét. Határozottan kellemes érzés erre bóklászni.
Bár a sietségből adódóan még nagy lendülettel estem át a küszöbön, a képtől, ami fogadott, azonnal nyugalmasabb állapotba kerültem.
Az új design lenyűgöző. A koncepció nagyon modern, mégis a hangulat barátságos és otthonos. Az egybenyitott tér tele van olyan apró tárgyakkal, részletekkel, amiken hosszú percekig képes az ember a szemét legeltetni, mégis a végén harmonikus egésszé áll össze minden.
Én személy szerint szeretem a minimált, és villódzó neonok alatt is komfortosan érzem magam, de ez a hely olyan, mintha hazamennél. És azt már régóta tudjuk, hogy hosszútávon mégiscsak a legjobb otthon.
Az ebéd előtt egy laza beszélgetés közben sok fontos dolog kiderült az étterem céljait, jövőbeli terveit illetően. Úgy szeretnék továbbra is kielégíteni az idelátogató külföldi turisták igényeit, hogy egyre több helyi lakost is becsalogassanak. Fiatalokat, családokat, budapestieket és vidékieket, visszajáró közönséget szeretnének ideszoktatni.
A séf, Kovács Árpád hozzáállása ebből a szempontból hibátlan. Nem valamiféle elvont víziót akar a fogyasztóra ráerőltetni, hanem csak egyszerűen, modern technikák segítségével tuningol fel hagyományos alapanyagokat, fogásokat. Megmarad a magyaros érzés, ugyanakkor olyan plusz színezetet kap, amitől egy csirkepaprikás is izgalmasság válik.
A LouLou-t, Bábelt, 21-et és Café Pierrot-ot is megjárt balatoni származású séf, 2014 óta építi ugyanazzal a személyzettel a Vár: a Speiz hírnevét, és csapatépítés gyanánt még mindig egy klasszikus disznóvágásra szavaz Siófokon. Ez számunkra azért remek hír, mert házi kolbásszal és sonkával is találkozhatunk az étlapon.
- jegyezte meg mosolyogva.
Majd hozzáfűzte, hogy a háromfogásos ebéd, amit fogyasztani fogunk, a további kedvenceit vonultatja fel.
Egy kis magyar, egy kis külföldi alapanyaggal. Egy kis tradíció, modern köntösben.
Mondanom sem kell, ekkor már tűkön ültem!
Nem ért akkora meglepetésként, hogy már az első fogással térdre kényszerítettek. Szent Jakab kagyló mangóval, mákkal. Ha nem csordul ki a könnyed a szavak hallatán, majd ki fog, amikor eléd teszik a tányért!
Jó, bevallom, ez a kedvenc kagylóm, a mangó meg pár hónapja a legintenzívebb gasztromegbolondulásom tárgya, de ez az étel még ezek nélkül - az elfogultságomat erősítő tényezők nélkül - is megállja a helyét. Többféle textúra, kellemes, édeskés utóhatás. Szemet gyönyörködtető látvány és harmonikus ízélmény. Szerettem nagyon.
A főétel zselici szarvas. Gerinc meg comb, csak hogy itt is kétféle arcát mutathassák meg egy alapanyagnak. Mellé vörösáfonyás birsalma krém, rebarbara kompót, korianderpúderbe forgatott birs gyöngyök. És egy masszív, húsos, férfias ételből hirtelen női szívet is megérintő fogás lesz. Még egyszer mondanám: korianderpúder!
Az adag akkora, hogy szépen meg is telsz vele. (Itt jegyezném meg, hogy fine dining ide vagy oda, én még mindig annak a híve vagyok, hogy akkora adagokat szolgáljunk fel, ami nem csak egy fogyókúrázó modellnek kedvez.)
Engem ezen a ponton már nem izgatott a desszert ígérete.
És pontosan addig nem érdekelt, míg ki nem hozták. Nem túlzom el, hirtelen az egyik legszebben tálalt desszerttel találtam szembe magam.
Ez szerintem nagyjából átjön kép alapján is, de tovább igazolja a szavaimat a tény, hogy az asztaltársaim közül is mindenki egyszerre sóhajtott fel.
Popcorn krémes, szecsuáni borsos répafagyival és amaránttal.
Az ilyen fagylaltoktól egy kicsit mindig megbolondulok. Ha nem ettem volna tele magam szarvassal és eggyel kevésbé adnék arra, hogy mit gondol majd a többi vendég rólam, azonnal követeltem volna még pár gombóccal.
Erőlködhetnék, de igazából nem is nagyon akarok rosszat mondani. Szerintem a hely koncepciója, filozófiája, célkitűzése nagyon rendben van. Jó ide betérni, jókat lehet enni. Jóllakottan, feltöltődve lehet távozni. Az ár-érték arányok is megfelelőek (azért lássuk be, ez „luxus-gasztronómia”), és a folyamatosan megújuló étlap újabb és újabb okot ad arra, hogy visszajárjunk.
Én egy mentás, zöldborsós rizottóért látogatok majd el legközelebb, kíváncsi vagyok, hogy egy vegetáriánus fogás is kielégít-e majd.
Olyan romantikusan hangzik, hogy az ember új törzshelyévé váljon a Vár környéke. Hát, miért is ne?
Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal!
