Cserna-Szabó András: Free jazz!
Cserna-Szabó András: Free jazz!
Az ember ötven felett – jón és rosszon túl – már megbecsüli azt, akivel napokig tud egyfolytában, békében és némán baszni. Akivel nem kell folyton beszélni, pláne beszélgetni.
Én is megbecsültem Brigit.
Ősszel jött be az antikváriumba, piros kabátjáról csöpögött a víz. Piros micisapkájában, piros cipőjében úgy festett, mintha a meséből lépett volna elő. Ártatlan arc, törékeny alkat, piros szája sarkában ott bujkált egy huncut félmosoly. Már akkor tudtam, ebben a fabulában szívesen lennék a lupus.
Brigi belépett az antikváriumba, levettem fejemről a fülhallgatót, pedig Miles Davis elképesztően fújta, mintha az üdvössége múlt volna rajta. Piroska – akkor még nem tudtam, hogy Briginek hívják – egy cetlit halászott elő kabátja zsebéből, ránézett a papirosra, majd rám emelte bájos tekintetét:
„Jó napot! Hamvas Bellától keresem a Karnevál című könyvet.”
„Nem Bella, hanem Béla” – mosolyogtam.
„Valóban? Elnézést, az egyik barátnőm ajánlotta, és csak annyit írt fel ide: Hamvas B. Gondoltam, Bella. A Béla név amúgy is kiment már a divatból.”
„Igen, de ezt a csávót még több mint száz évvel ezelőtt keresztelték Bélának. Akkor még Ferenc József volt a király.”
„Vagy úgy” – mondta Brigi (persze még mindig nem tudtam, hogy Briginek hívják).
„Nézze, hölgyem, a Karnevál megvan, de nem ajánlom. Hosszú, unalmas és meglehetősen rossz regény. Azonkívül, valami számomra ismeretlen spirituális okból, tökéletesen érthetetlen: épeszű, normális ember fel nem foghatja, miről is szól tulajdonképpen. Persze, olykor vannak benne figyelemreméltó esszébetétek, de ettől még regénynek csapnivaló marad. Igazságtalan vagyok, a harmadik kötet már nem is olyan rossz, mint az első kettő. Mindazonáltal nem hiszem, hogy sok örömét lelné benne.”
„Tudna valamit ajánlani helyette?” – kérdezte.
„Mire gondol?”
„Bármire. Most, hogy egyedül vagyok, rájöttem, szívesen olvasnék. Mindig szerettem volna olvasni, de valahogy sosem úgy jött ki a lépés. Előbb mindenfélével el voltam foglalva, főleg dolgoztam, aztán meg férjnél voltam. De most ráérek. Az özvegyek olvasgatni szoktak esténként, nem?”
Az özvegyek főként feketében szoktak járni, és nem tűzpirosban, kivéve, ha vígözvegyek, galambom, gondoltam, de nem mondtam ki. Inkább a kezébe nyomtam a Pantagruelt, azzal, hogy amit az irodalom tudhat, ez a könyv tudja. Megköszönte. A cég ajándéka, mondtam, ha tetszett, jöjjön vissza, van még ott, ahonnan ez jött.
Hetente visszajárt. Elolvasta A Mester és Margaritát, a Moby Dicket, A fekete várost, a Száz év magányt és az Amerikai Psychót. Már éppen nyúltam a Hajnali háztetőkért, amikor azt mondta, most már – úgy érzi – eleget olvasott. Másra vágyik.
„Mire?”
„Vigyen el vacsorázni vagy akármi.”
Az utóbbit választottam.
A taxiban megkérdeztem, hogy hívják.
„Brigi” – mondta.
„Brigi, hozzád vagy hozzám?”
„Hozzám” – mondta.
Az Andrássy úton lakott egy pompás palotában. Szerintem az egész az övé volt, de csak egy emeletet használt. Az első alkalom után hetente meglátogattam, volt, hogy csak egy éjszakát maradtam, volt, hogy három napig nem jöttünk ki az ágyból. Olyankor telefonáltam a segédemnek (aki velem lakott a bolt feletti manzárdban), tegye ki az antikvárium ajtajára a „Technikai okok miatt zárva” feliratú táblát. Később már akkor kitettem a táblát az ajtóra, mikor elindultam Brigihez.
Briginél mindig minden azonos forgatókönyv szerint történt. Megérkeztem, a komornyik pezsgőt és kaviárt hozott, aztán basztunk.
Mikor először jártam nála, rögtön a sugárútra néző, óriási hálószobájába vezetett. Belesüppedtem egy mély, fekete bőrfotelbe. A komornyik pezsgőt és kaviárt hozott.
„Szevasz, Hyppolit” – kacsintottam a tagra.
A szolga rám se hederített.
„Elég pimasz a lakájod, fenn hordja az orrát” – mondtam Briginek, miután a libériás elhagyta a hálótermet.
„Nem pimasz. Süketnéma. Néhai férjem komoly hangsúlyt fektetett a diszkrécióra. Süket szolga nem hall, néma szolga nem beszél, mindig ezt mondogatta.”
Bólintottam, hogy igaza volt, tényleg – aztán basztunk.
Keveset beszéltünk, szinte semmit. Az egyszer mégis kiderült, hogy az én kis Piroskám férjének mindenféle vállalkozásai voltak: borgyárai az Alföldön, bányái Romániában, magánkórháza Bécsben és a többi. Aztán meghalt. A hivatalos verzió szerint autóbaleset, de Brigi gyilkosságra gyanakodott. Szomorú volt a férje halála miatt, mert a faszi nagyon jól bánt vele.
„Tudod, Max, én egy olyan házban dolgoztam, amikor Eduárd felfedezett” – mondta.
„Eduárd? Talán már ez a név is kiment a divatból.”
„Ez nem az igazi neve volt, csak én hívtam Eduárdnak, mert olyan eduárdos volt az arca.”
„Milyen az eduárdos arc?”
„Olyan előkelő és komoly. Amilyen ő volt.”
„És miért hívsz engem Maxnak? Mert olyan maxos az arcom?”
„Pontosan” – zárta le a beszélgetést, és már basztunk is.
Többé nem beszéltünk a férjéről, de Eduárd – lemezgyűjteményét tekintve – laza arc lehetett: minden megvolt neki, ami csak a free jazzben számít: John Coltrane, Ornette Coleman, Archie Shepp, Sun Ra, Leroy Jenkins, Albert Ayler, Cecil Taylor, Pharoah Sanders, Sam Rivers, Don Pullen és még sok más is.
Szóval Briginél mindig ugyanúgy történt minden: megérkeztem, a komornyik hozta a jégbe hűtött francia pezsgőt, az orosz kaviárt, feltettem egy lemezt Eduárd korongjai közül, aztán basztunk.
Idővel szokásommá vált, hogy két hosszú menet között – míg Brigi hason fekve szundikált – az ablakhoz toltam a bőrfotelt, rágyújtottam Eduárd egyik kubai szivarjára, és a sötét sugárutat figyeltem csendben és meztelenül. Igen elégedett voltam az életemmel.
A karácsony előtti napokban történt – akkor már napok óta Briginél voltam, pedig ilyenkor a legnagyobb a forgalom az antikváriumban. Még biztosan nincs szenteste, gondoltam, mert szenteste mindig felhívnak apám szomszédai. Apám ugyanis nyolc éve – anyám halála óta – minden szenteste felgyújtja a karácsonyfát. Mondhatni, menetrendszerűen. Ráteszi a fenyőre a gyertyákat és a csillagszórókat, meggyújtja őket, leül a fával szemben, és addig énekli a Mennyből az angyalt, míg a karácsonyfa kék-vörös lángokba öltözik. Ilyenkor a szomszédok először a tűzoltókat hívják, majd nekem telefonálnak.
Szóval nem volt még szentesete, mert a szomszédok még nem hívtak, és én jó szokásom szerint két hosszú menet között a fotelből szivarozva néztem a sötét sugárutat, a gyöngéden pergő hóesést – miközben Brigi hason fekve aludt az ágyon, teste ilyenkor talán még gyönyörűbbnek és szabályosabbnak tűnt, mint máskor.
Néztem a békés hóesést, de a szelíd állóképet durva jelenetek zavarták meg. Előbb valamiféle felvonulás alakult ki az utcán, dühös tömeg vonult táblákkal. Aztán rendőrök jöttek, és a tömeg összecsapott a rendőrökkel. A karhatalom csakhamar vert seregként távozott. Később egy nagy fekete autó próbált áttörni a tömegen, de a tömeg nem engedte, feltartóztatta, majd felgyújtotta a kocsit. Az utasok kiugrottak az égő autóból, és menekülni kezdtek. A sofőrt rögtön hátba lőtték, hassal terült el a havon, a fehér szőnyegen vérpatakok futottak. A másik három öltönyös se jutott messzire, a tömeg előbb felkoncolta őket, majd a hullákat fejjel lefelé lógatták fel az ódon kandeláberekre. Milyen érdekes, gondoltam, a nép életében nincsenek átmenetek. A nép az egyik pillanatban még némán eszi a szart, kibontja a csillogó sztaniolpapírból, és nyeli békésen, egyik kakát a másik után, de a másik pillanatban már belezőkéssel őrjöng. Nincs sárga jelzés, csak piros meg zöld.
Az utcai jeleneteket úgy néztem, mint egy némafilmet. A hangszigetelt ablakok semmi zajt nem engedtek át, akár tankok is masírozhattak volna az Andrássy úton, abból a hálóteremben semmit sem hallottam volna.
Brigi felébredt, hallottam a hátam mögül a mocorgását.
„Mit csinálsz, Max?” – kérdezte cukorborsó hangján.
„Csak nézelődök, drágám” – mondtam.
Brigi kiment zuhanyozni, aztán visszafeküdt az ágyba.
„Valami érdekes?” – kérdezte.
Nem válaszoltam rögtön, mert a nép az utcán éppen talált magának egy újabb öltönyöst, és nekiállt levágni a tag fejét. Ezt figyeltem.
„Nem érdekes. Csak az emberek…”
Brigi hangosan ásított. Hátranéztem. Hátán feküdt, fürdőköpenyéből kicsúszott bal melle. Ez a nedves kebel úgy festett, akár egy csillogó aranyalma. Ezt a nőt rajzolták, bazmeg, ezt nem anya szülte, ezt egy nagy művész rajzolta, gondoltam. Mint Agnès Sorel Jean Fouquet festményén.
„Az emberek? Mit csinálnak az emberek?” – kérdezte.
A hamutartóba dobtam a fogpiszkálóra tűzött szivarvéget.
„Politizálnak… azt hiszem…” – mondtam.
Felálltam a bőrfotelből, Eduárd lemezei közül Peter Brötzmann 1968-as, Machine Gun című albumát választottam, a fekete bakelitkorong szélére helyeztem a lemezjátszó tűjét, lehajtottam egy pohár jégbe hűtött pezsgőt, a gyöngykagyló héjából kaviárt kanalaztam a blinire, pár csepp citromot nyomtam rá. Aztán basztunk.
Szólnom kellett volna Briginek, hogy a karácsony napjait általában a kórházban szoktam tölteni, összeégett apám mellett. Pár nappal az ünnepek után találtam rá, az antikvárium lehúzott redőnyének dőlve ült a lépcsőn, körülötte rúzsos végű csikkek. Szeme nyitva, arca a szokottnál kissé sápadtabb, de ezen kívül semmi nem utalt arra, hogy halott – kivéve az a tucatnyi lőtt seb a mellkasán. Arra gondoltam, ez a látvány annyira megrázó (egyszerre békés és borzalmas), hogy ha tudnék festeni, megfesteném. A piros kabátot, az ölébe hullott piros sapkát, a bal lábáról a piros cipője eltűnt, még egy diszkrét piros vértócsa is összegyűlt az antikvárium előtt.
A hullámos vasredőnyre Brigi vérével írta fel valaki: HALÁL!
A gyengébbek kedvéért.