"Csak pár nyögés vagy könnycsepp jelzi az iszonyú nyomorukat" - drámai beszámolók a kórházakból
"Összetesszük a kezünket egy olyan napon, amikor nem hal meg senki a műszakunk alatt." - írta a 444-nek egy egyetemista, akit a kormányhivatal rendelt ki, hogy egészségügyi hallgatóként segítse a megyei kórházban folyó munkát.
"Felrúgják a lélegeztető gépeket vagy le kell kötni őket, hogy magukban ne tegyenek kárt. Volt, aki hallucinált az oxigénhiány következtében. Se beszélni, se mozogni nem tud nagyrészük. Nincs olyan, aki sétálni tudna, mert ha valaki meg tud tenni egy oda-vissza sétát az osztály folyosóján lélegeztetés nélkül, azt hazaküldik, hogy új beteg jöhessen a helyére."
A Telex egy sürgősségi betegellátó osztályon (SBO) dolgozó orvostanhallgató beszámolóját tette közzé, aki arról ír, hogy a vörös zónában mindenhol betegek ültek, feküdtek, guggoltak.
"Annyian voltak, hogy alig fértek el a váróban. Annyian, hogy biztos voltam benne, hogy ha a végletekig feszítjük is magunkat, ennyi embert egyszerűen nem tudunk rendesen, időben ellátni." Aztán kiderült, mindössze 5 palack oxigénjük van.
"Szorító mellkassal fordultam vissza a betegek felé. Öt palack. Legalább hatvan betegre. És ki tudja, mikor jön a következő szállítmány. Hajnali egy óra volt, úgyhogy reggelig már valószínűleg nem fog jönni."
A hallgató leírta, milyen a vörös zónában.
"Odabent mindenhol betegek, sérültek küzdenek a levegőért, szorongatják az oxigénpalackjaikat, családtagjaikat hívják, miközben űrruhás orvosok, ápolók rohannak el mellettük, meg-megszólítva egy-egy beteget, meg-megigazítva egy-egy orrszondát, maszkot. "
És beszámolt arról is, hogy az egyik folyosó teljes hosszában hordágyak álltak, mindegyiken fekete hullazsák.
"Olyan betegek arcát, akiket pár órája még ápoltál, de tudtad, hogy már nem fogsz sokáig velük foglalkozni. Betegeket, akikkel nemrég beszélgettél, akik a családjukról meséltek, arról, hogy mit fognak csinálni, ha hazamennek, mit szeretnek csinálni a szabadidejükben. Vagy olyan betegek, akiket már csak lélegeztetőgépen láttál, és nem tudtál velük beszélgetni, de azért rájuk mosolyogtál, szóltál hozzájuk pár kedves szót.
És ha nagyon ki vagy merülve, ismerősök arcát is láthatod rajtuk. Kollegáidét, barátaidét, családtagokét."
A hvg-nek pedig egy ötödéves hallgató beszélt, aki önkéntesnek jelentkezett egy megyei kórházba. Azt mondta, a nem intenzíves Covid-osztályokon nehezebb, mert ott nincs gépi lélegeztetés, csak maszkos, és emiatt ott közvetlenebb a kapcsolat a betegekkel.
"A lelkileg legmegterhelőbb a rossz állapotú, haldokló beteggel való kommunikáció, aki nagyjából tisztában van az állapotával."
"Több esetben elhaló hangon könyörögnek, hogy még maradjon velük egy kicsit az ember, mert nem bírják elviselni a haláltudatot és a magányt. Én ilyenkor odaülök megfogom a kezüket és megpróbálom elterelni a figyelmüket azzal, hogy beszélek valamiről, ami kellemes lehet. Utána én is egy időre bezárkózom magamba."